NAGYSZOMBAT.

2011. április 23. – NAGYSZOMBAT

Kövi Szűz Mária templom – Pál Ferenc atya

A mai napon kicsit pihentebbnek tűntök, jót tett nektek
Nagyszombat, hogy készülhettünk erre a mai éjszakára, ez talán
meglátszik az arcotokon is, és hogy van erőnk az ünnepléshez, és van
kedvünk, és van időnk arra, hogy átadjuk magunkat az örömhírnek. Nem
véletlen mondom most ezt a mondatot, hogy átadjuk magunkat az
örömhírnek, mert amivel kezdeni akarom, még talán meg is botránkoztathat
benneteket. hogyha ki akarnék emelni három rövidke helyzetet a mai
örömhírnek, evangéliumnak a sodrából, akkor ezt a hármat választanám. De
ne ijedjetek meg és ne féljetek, ez csak a bevezető lesz.

Az egyik így szól: „Nincs itt.” Ezt mondja az angyal. Azután az
angyal azt mondja, hogy „Nézzétek, nincs ott.” Ez a második. Aztán a
harmadik, ez tulajdonképpen konkrétan nem hangzik el, de lényegileg itt
van: „És nincs is itt veletek.” Tehát tulajdonképpen a mai
evangéliumnak, legalábbis az első részének egy sajátos üzenete van, így
szól: „Nincs itt, nincs ott, és nincs is itt veletek.” De akkor ez
hogyan örömhír?

Most fölkiálthatnánk: „Hát persze örömhír, mert csalásról van itt
szó, azért a végén volt néhány mondat: <…és Jézus szembe jött
velük> és mégiscsak találkoztak.” Na igen, egy-két pillanatra. Mert
nem hagyta, hogy szorongassák soká a lábát, azt mondta: „Engedjetek el,
megyek tovább, előttetek megyek, majd fogunk találkozni.” És
tulajdonképpen ez is történik. Az összes föltámadási történetben ez a
tapasztalatom, Jézus már úgy nem ragadható meg, ahogyan egyébként talán
nagyon szeretnénk. És hogy ezért annak a realitása, amit az angyal
közvetít, hogy „Nincs itt, föltámadt!”, hogy ennek a realitása nem csak
az, hogy föltámadt, hanem az is, nincs itt, nincs ott, s ebben a
pillanatban úgy, ahogyan mi nagyon szeretnénk, nincs is velünk.

Hogy örömhír ez? A válasz tulajdonképpen nagyon egyszerű, és
éppen ez a föltámadásba vetett hitünknek a lényege, ez pedig az, hogy
amikor elindulnak az asszonyok, és velük együtt mi is az egész
életünkben nagyon gyakran járjuk azt az utat, ahogy az asszonyok mennek
az üres sírhoz, és belekémlelnek ott a sötétbe, hogy tulajdonképpen mi
másra is várnának, minthogy egyszer csak a föltámadás fénye, mint valami
hatalmas sziporkázó világosság, borítsa el őket. Hogy a föltámadás
fénye valahogy áradjon szét és – és ahogy tulajdonképpen ünnepeljük a
liturgiában is – hogy tulajdonképpen átélhessük, ahogy egyszer csak a
húsvéti gyertya fényén túl az összes világítás fölkapcsolódik, és azt
mondjuk: „Na, hát ez az! Hát ez, ez a húsvéti fény, ez, ez, ez!”
Igen ám, ezzel egy kicsit becsapjuk magunkat, mert a beszámolók ezt nem
erősítik meg, sokkal inkább azt, hogy Jézus egyszer csak úgy tűnik, mint
egy kertész, Jézus úgy tűnik, mint egy idegen, Jézus úgy tűnik, mint
egy vándor, Jézus úgy tűnik, mint egy halász, aki éppen reggelit készít.
Hát hol van az a mennyei csodás fényesség, amit mi annyira várnánk, és
éppen mintha a hitünk erre a nagy fényességre irányulna? Ez a kérdésem:
Hol ez a világosság? Hol van? Hát Tamás olyan gyönyörűen éneket, most
nem bántotta a hangját a tömjén füstje, tudott jól énekelni, hát olyan
gyönyörű volt, a húsvéti fényt megénekelte. Hol van ez a fény? Mi lesz
veletek, ha valamikor – most van… 10 óra felé… hát 11 óra felé – mikor
mentek majd el innen? Nem lesz tombola, hogy ki viszi el a húsvéti
gyertyát, nem sorsoljuk ki a nyertesnek, aki elviheti, és akkor legalább
egy napig ott sütkérezhetsz te és a házad népe. Nem, a húsvéti gyertya
marad, még el is fogjuk fújni.

Hol van a fény? Ez a kérdés: Hol a fény? Most már nem teszem föl
többször. Hát a válasz tulajdonképpen végtelenül egyszerű, mert ahogyan
az angyal azt mondja a tanítványoknak „Hát ahogy megmondta nektek…
föltámadt, ahogy megmondta nektek.” A fény, a húsvéti fény nem kívülről
árad a világra, hanem az emberi szívben gyullad föl. A húsvéti fény
belülről árad kifelé, és ezért lehetséges az, hogy amikor valakinek a
szívéből a húsvéti fény egyszer csak föllobban, ő meglátja a szembe jövő
Jézust. Ha valakinek a szívében ez a húsvéti fény nem gyullad föl,
jöhet vele szemben Jézus, nincs hozzá fénye, amivel meglátná, hogy „Hisz
a Mester az!”

A húsvéti fény nem kívülről árad a világra, hanem belülről
sugárzik kifelé, és Jézus ezt pontosan előre megmondta. Azt mondta: „Ne
keressétek Isten országát úgy, hogy bárki is azt mondhassa, itt van,
vagy ott van, mert Isten országa bennetek van, és köztetek van.” Ezért a
húsvéti fény az emberi szívben és az emberi szívek között világít. És
ha ott nem világít, akkor nincsen. Ha ott nem világít, akkor sötétbe
borul a világ, és akkor elindulhatunk nyugodtan, és kereshetjük, és az
üres sírtól a sötét sírig fogunk jutni.

Húsvétnak az örömhíre az, hogy Jézus végérvényesen, örök
érvényűen az ember szívét lángra lobbantotta, és onnan belülről ez a
fény sugárzik kifelé. És ahogyan az emberi szívek találkoznak egymással,
ez a fényesség az emberek között átjárja a világot, és ez a fény a mi
hitünk. Tulajdonképpen ilyen egyszerű. Ezért, amikor az örömhír így
hangzik: „Nincs itt, de nézzétek meg, nincs ott.” ez nem valami arcátlan
angyali becsapása az embernek, nem gúny, valami angyali gúny, hanem az
örömhírnek a titka így kerül kihirdetésre. „Látjátok, nincs itt,
látjátok, nincs ott, és ahogyan nagyon szerettétek volna eddig, hát
nincs is veletek és mellettetek, hanem ott van bennetek, és ott van
közöttetek.” Ez a húsvéti örömnek a híre, ez. Most ez akart a bevezető
lenni.
Most azért egy picit magamba szállok, hogy hogyan is folytassuk ezt az
ünnepet. Hát most meghirdettük az örömöt, most jöjjön a munka része.
Hogy jó, hát hogyha itt a fény, hát akkor visszük a fényt, visszük,
visszük. Magunkban és a szívek között ott világlik a fény, na akkor ez
mit is jelent? Mondom csak tik-tik-tik, egymás után.

(1) Akkor az első, az azt jelenti. Mit hallunk, hogy akkor Jézus
hogyan van velünk? Hát azt mondja az angyal, ahogyan megmondta előre.
Jézus mögöttünk áll. Nem mondhatjuk, hogy itt van, vagy ott van, vagy
éppen itt mellettünk van, mögöttünk áll. De szép a magyar nyelv, ahogy
azt mondja, mikor meg tudom mondani, hogy ki áll mögöttem, egész bátor
leszek. Amikor valaki úgy érzi, hogy senki se áll mögötte, úgy nehéz az
élet. És lehet, hogy azok, akiknek a mögénk állását hordozzuk a
szívünkben, már régen nincsenek is ezen a földön.
De nagy dolog az, ha az édesapánk, az édesanyánk, az őseink a maguk
módján meg tudtak bennünket áldani. És lehet, hogy már régen nincsenek
itt ebben a világban, és mégis bent állunk, a lábunk a földön, és ők
nagyon sajátos értelemben mögöttünk állnak, és mert mögöttünk állnak, és
érezzük magunkon az áldásukat, ezért meg tudunk állni ebben a világban,
mert tudjuk, hogy kik állnak mögöttünk. Nagyon nagy dolog, hogy tudjuk,
hogy az Isten mögöttünk áll. Nem mondhatjuk, hogy itt, és ott, és nem
lehet őt kihasználni, és nem lehet őt rángatni, és nem lehet őt a mi
különböző hatalmi és egyéb törekvéseinkre fölhasználni. Na azt nem
lehet. De azt tudhatjuk, hogy milyen sajátosan megerősít bennünket az,
ahogyan élhetjük azt, hogy Isten mögöttünk áll, és ezért nem félünk.

Ez nem azt jelenti, hogy nem fogunk elesni. Mögöttünk áll. Attól
még eleshetünk, attól még eltévedhetünk, attól még elbizonytalanodunk és
gyöngék leszünk. Ez nem von le semmit annak az erejéből, hogy mögöttünk
áll.

(2) Mit mondhatunk el Isten bennünk való jelenlétéről? Azt, hogy
egyszer csak megjelenik. A föltámadási híradások tulajdonképpen ezt
üzenik: egyszer csak megjelenik. Az emberi tapasztalat olyan szépen őrzi
annak az élményét, kik azok, akik elevenen őrzik azt, hogy mit jelent,
hogy valaki, akit szeretek, egyszer csak megjelenik? Például a
csecsemők. A csecsemőkben, amennyire tudjuk, hát visszaemlékezni nem
annyira tudunk, van egy állandó éberség, valahogy még állandó tudata
annak, ha az ő édesanyja őt megfelelően, elégségesen szereti, hogy az
anya egyszer csak meg fog jelenni. Az egész biztos, hogy egyszer csak
meg fog jelenni. A csecsemőnek még időérzéke sincs, azt se tudja, hogy
mikor, de azt tudja, hogy egyszer csak meg fog jelenni. S tényleg
megjelenik, egy egész jó anya is egyszer csak megjelenik. Hát nemde az
Isten! De nem úgy, hogy füttyentek, nem úgy, hogy csettintek, hanem
egyszer csak megjelenik.

És aztán ki az, akiben ott él még ennek az érzékenysége, hogy
valaki, akit szeretek, hát egyszer csak meg fog jelenni. A szerelmes,
mert a szerelmes is az a valaki, aki akárhányszor nyílik az ajtó, hát
mit vár? Hogy ő jön. És ezért, miközben éli az életét, nap szám, hét
szám, hónap szám, akárhányszor nyílik az ajtó. Nem furcsa ez? A
szerelmes úgy van, tudom, hogy éppen elutazott, ha nyílik az ajtó, nem
számít. Nyílik az ajtó – ő, lehet, hogy ő lesz az! S akkor jön egy
gondolat, egy realitás: de hát lenn van Szegeden…, de nem baj, ha nyílik
az ajtó, jön egy: „Lehet, hogy ő az!” Egyszer csak megjelenik, ez
egyáltalán nem lehetetlen. A szerelmes tudja, hogy az életnek ott van ez
a logikája, hogy egyszer csak megjelenik.

És azután ki az, aki éppen, mert fontos neki a kapcsolat, azt éli
meg, hogy az lehetetlen, hogy egyszer csak ne jelenjen meg – ő az, aki
gyászol, aki elvesztette a szerettét, és azt mondja, hogy egy
lehetetlen. Az lehetetlen, hogy a sírban van, az lehetetlen, hogy a
sírban maradjon, az lehetetlen, hogy az élete véget érjen, azt nem, nem,
egyszer csak meg kell jelennie. „Tudom, hogy ez lehetetlen, egyszer
csak valahogy várom, hogy ahogy kinyitom a szemem, talán egy éjszaka,
egyszer csak megjelenik. Hát egyszer csak meg kell jelennie.”
És végül, talán a negyedik, amikor az ember szíve megint csak roppant
érzékeny, a húsvéti isteni jelenlétre, ez az, amikor az ember megy el
ebből a világból. A haldokló, aki hogyha elkészült, azt mondja: „Hát,
most már egyszer csak meg fog jelenni, ez biztos.” És azt mondja: „De
várom, hogy egyszer csak mármost megjelenjen. Nem én szabom meg az órát,
és nem én a percet, de egyszer csak most már meg kell jelennie, és én…

(… itt nagyon zajossá vált a felvétel, és akadás is van benne… – szerk.)

(3) …ez annyit jelent, hogy szembe jön velünk. Hogyhogy szembe
jön velünk? Már azt várnánk, hogy valahogy mögülünk egyszer csak elhagy
bennünket, hogy megérkezünk, és ott vár minket. S ezzel szemben egész
meghökkentő, hogy nem egyszer azt mondja a szent evangélium, Jézus
szembe jött velük, és szembe találkoztak vele.
Egy emlékemet hoztam elő. Körülbelül egy évvel ezelőtt, szerdán, mert az
a szabadnapom, elmentem Szilvásváradra. Gyönyörű idő volt, őszi idő, és
ahogy mentem ott az erdei utakon, egyszer csak szembe jött velem két
kedves barátom. Szerdán, 1 órakor. Mi történik olyankor, amikor egy
teljesen váratlan lehetetlen helyen, két dolgozó ember, szerdán 1
órakor… szembe jön egy másik dolgozó emberrel? Hát mi történik ilyenkor,
amikor külföldön egyszer csak szembe megyünk egymással, mi történik
ilyenkor? Kikapva a szót egymás szájából azt mondjuk: „Te itt? Hogyhogy
te itt? Mit keresel te itt?”

Na látjátok, ez a húsvétnak egy nagyon sajátos üzenete. Néha az
ember úgy megy, ez Isten útja, megyünk Isten útján, s ahogy nagy
magabiztosan megyünk, jön velünk szemben Jézus, és mi meghökkentően ezt a
kérdést tesszük föl: „Te mit keresel itt? Te hogyhogy itt? Nem itt
vártunk, nem így vártunk.” Húsvét az embert meglepi. Húsvét állandóan
áthúzza azt, amit mi Istenről gondolunk. Egyszer csak szembe jön velünk,
és mi megkérdezzük: „Te itt? – Igen.” És attól kezdve rájövünk, hogy az
életben ott van valahogy annak a csodája, hogy Isten egyszer csak
megjelenik, és szembe jön velünk, és azt mondja: „Igen, éppen itt.”
Sokszor, ahogy azt mondja „Igen, énnekem most tudod, szembe kellett
mennem veled, mert mindig csak egy kicsit mentél el jobbra, vagy balra,
most éppen a másik irányba mész, mint amerre kellene. Én megyek jó
irányba, tudod? Ezért mentem most veled szembe. De most hagylak, és ezen
itt el tudsz gondolkodni.

(4) Ezt egészen világosan, többszörösen is mondja az angyal is,
aki az üzenetet hordozza: „Előttetek megy.” De érdekes az, hogy a
húsvéti ember, aki hordozza magában a fényt, és a húsvéti ember, akinek a
szívében ott a fény, és köztük ott a világosság, hogy el tudjuk fogadni
azt, hogy úgy megy Isten előttünk, hogy sose látjuk.
Kirándultatok már úgy, hogy a túravezető előttetek ment, de még csak a
hátát se láttátok? Mikor egyik óra, másik óra, harmadik óra, és „Hát
biztos, hogy előttünk megy, hát valahol itt kell lennie, hát előttünk,
hát biztos, hogy előttünk. Szerintem jó, hát a sárga jelzésen vagyunk
még mindig. Sárga-fehéren, hogy stílusos legyek. Még akkor biztos,
biztos, hogy valahol előttünk jön.” És mikor találkozunk vele? A célban.

Arra van szükségünk, hogy tudjunk úgy menni az élet útján, hogy
tudjuk, hogy mögöttünk van, hogy egyszer csak megjelenik, hogy néha
szembe jön velünk, illetve hogy úgy tud előttünk menni, hogy az a fény
segít bennünket az úton, ami megvilágítja előttünk az életet, és bátorít
bennünket arra, hogy akkor is menjünk, ha nem látjuk a hátát.

A mai evangélium tehát nagyon sajátosan abba gyűjti össze az
örömhírnek ezt a nagyon sajátos ragyogását, hogy azt mondja nincs itt,
és azt mondja nincs is ott, és ahogyan nagyon szerettétek volna, hát
nincs is veletek, hanem bennetek van, és közöttetek.