Jn 20,19-31 - HÚSVÉT 2. vasárnapja, A év.

2011.05.01.

Megosztom
Elküldöm

2011. május 1. – HÚSVÉT 2. Vasárnapja – A év

Kövi Szűz Mária templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (ApCsel 2,42-47)

Ők pedig állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában, a kenyérszegés közösségében és az imádságokban. Félelem fogott el mindenkit: számos csoda és jel történt az apostolok által. A hívek mind összetartottak, és mindenük közös volt. Birtokaikat és javaikat eladták, s az árát szétosztották, mindenkinek szükségéhez mérten. Naponta egy szívvel-lélekkel ott voltak a templomban, házanként végezték a kenyérszegést, örvendezve és a szív tisztaságával vették magukhoz az eledelt. Dicsérték Istent, és az egész nép szerette őket. Az Úr pedig naponta növelte az üdvözülendők számát.

Szentlecke (1Pét 1,3-9)

Áldott legyen Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki nagy irgalmasságával élő reménységre szült újjá minket, Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által, romolhatatlan, szennyezetlen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyekben fenn van tartva számotokra. Isten ereje megőriz titeket az üdvösségre, amely készen áll, hogy az utolsó időben kinyilvánuljon. Ennek örülni fogtok, ha most szomorkodnotok kell is egy kissé a különféle kísértésekben, hogy hitetek próbája a romlandó aranynál -- melyet tűz által próbálnak meg -- sokkal értékesebbnek bizonyuljon dicséretetekre, dicsőségetekre és tisztességetekre Jézus Krisztus megjelenésekor, akit bár nem láttatok, szerettek; akiben, bár most sem látjátok, hisztek; s mivel hisztek, örvendezni fogtok kimondhatatlan és megdicsőült örömmel, elérve hitetek célját, lelketek üdvösségét.

Evangélium (Jn 20,19-31)

Mikor azon a napon, a hét első napján este lett, és a helyiség ajtaja, ahol a tanítványok összegyűltek, be volt zárva a zsidóktól való félelem miatt, eljött Jézus, megállt középen, és azt mondta nekik: ,,Békesség nektek!' Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, amikor meglátták az Urat. Aztán újra szólt hozzájuk: ,,Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.' Amikor ezt mondta, rájuk lehelt, és így szólt hozzájuk: ,,Vegyétek a Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek; akiknek pedig megtartjátok, azok bűnei megmaradnak.' Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívnak, nem volt velük, amikor eljött Jézus. A többi tanítvány elmondta neki: ,,Láttuk az Urat!' Ő azonban így szólt: ,,Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, és ujjamat a szegek helyére nem teszem, és kezemet az oldalára nem helyezem, én nem hiszem!' Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványai, és Tamás is velük volt. Jézus eljött a zárt ajtón át, megállt középen, és így szólt: ,,Békesség nektek!' Azután azt mondta Tamásnak: ,,Tedd ide ujjadat és nézd a kezeimet; nyújtsd ki kezedet és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő!' Tamás azt felelte: ,,Én Uram és én Istenem!' Jézus erre azt mondta neki: ,,Mivel láttál engem, hittél. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hittek.' Jézus még sok egyéb jelet is művelt tanítványai szeme láttára, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket pedig azért írták le, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és a hit által az ő nevében életetek legyen.

Szentbeszéd

Nagyon szeretjük a mai evangélium egyik főszereplőjét, Tamást egyszerűen csak így jellemezni, hogy a „hitetlen” Tamás, a kételkedő Tamás, és akkor, ahogyan ezt mondjuk, tulajdonképpen minthogyha valami olyasmit is mondanánk, van itt akkor egy olyan hitetlenkedő, kételkedő, gyönge hitű ember, ez a Tamás apostol, s vele szemben ott van a többi tíz, hát azért azok mégiscsak sokkal-sokkal jobban állnak a kérdéshez, mint ez a Tamás apostol. Valójában azonban ők 11-en sokkal inkább egy oldalon állnak, és bizonyos szempontból mondhatjuk azt, hogy a másik oldalon meg nincsen senki. Vagyis hogy a föltámadás után való találkozásai a tanítványoknak, az apostoloknak Jézussal, mindig hordoz magában valamiféle bizonytalanságot, valamiféle zavart. Mai szóval élve talán azt mondhatnánk, hogy mindenképpen valami kihívást intéz az ember felé.

Nem találunk egyetlen olyan beszámolót se, hogy „…és Jézus, a föltámadott megjelent valamelyik tanítványnak, a tanítvány már alig várta, elkészítette már a pogácsát, ott gőzölgött, ki volt öntve a bor, és aztán azt mondta: Ó, Uram, rád várok, de jó, hogy itt vagy. Gyere, együnk, igyunk egy kicsit!” Hát ilyen történet nincsen. Akárhogyan is nézzük ezeket a történeteket, mindig azt halljuk, hogy nem ismerik föl. Mikor fölismerik, mikor fölismerik, még akkor is sokszor a zavar megy tovább. Fölismertük, de nem merjük kérdezni, hogy ő az, mert közben tudjuk, hogy ő az, de nem merjük kérdezni, hogy ő az. „Békesség nektek!”, de inkább nem szólunk semmit. Miért olyan fontos ez? Azért, mert Tamásban tulajdonképpen összefoglalódik a mi helyzetünk, meg a többi apostolé is. Tamás nem a kivétel, ő az ősmintája a tanítványnak, csakhogy azzal, hogy ő lecsúszott arról az első találkozásról, jó lehetőséget ad nekünk arra, hogy ezt mi elég világosan észrevegyük és meglássuk.

Hadd cizelláljam még ezt a kérdést. Ha azt gondoljuk, hogy Tamás a hitetlen és kételkedő, míg vele szemben ott van a tíz tanítvány, aki teljesen másképpen van. Akkor miért nem azt mondják a tanítványok, mikor találkoznak Tamással, mert akkor ezt kellene mondaniuk: „Találkoztunk az Úrral, és hiszünk benne!”? Hát ilyenről szó sincsen. Arról van szó „Láttuk Jézust, és örültünk neki.”, erről van itt szó. „Láttuk az Urat, és nagyon örültünk neki.” Itt nincs szó a hitről, arról van szó, hogy „Láttuk, és örültünk neki.” vagy arról „Találkoztunk Jézussal, és lángolt a szívünk.”, de nem arról, hogy „Láttuk az Urat, és most már hiszünk benne.”, erről szó sincsen.

Ezért aztán Tamásról úgy kellene beszélnünk, mint valakiről, akiben megtestesül az a helyzet, amiben mi keresztény emberek vagyunk akkor, amikor a föltámadt Jézusba vetett hittel kerülünk kapcsolatba. Nem tudom, emlékeztek-e arra, hogy három perccel ezelőtt mit mondott Péter apostol? A következőt mondja az első levelében, nem akárki mondja, Péter apostol. Azt mondja: „Mivel szeretitek Krisztust, bár nem láttátok és hisztek benne, noha nem találkoztatok vele, amikor eléritek hitetek célját, örömmel fogtok ujjongani.” Péter apostol azt mondja a korabeli tanítványoknak: „Nem láttátok őt, nem találkoztatok vele.” Hát éppen ezért van szükség a hitre, mert nem láttuk őt és nem találkoztunk vele. Péter apostol egy kicsit sem keni el a hívő embernek a sajátos alaphelyzetét, amely Tamás apostolban olyan nyilvánvalóan megtestesül. Pedig mondhatta volna Péter. Akkor is volt keresztség, túl vagyunk a Pünkösdön, ünneplik az Eucharisztiát, ezekre mind lehetne hivatkozni, de nem hivatkozik rájuk, hanem azt mondja: „Nem láttátok őt, nem találkoztatok vele.” Ezért van létjogosultsága annak, hogy Jézussal kapcsolatban a hitről beszéljünk.

Milyen megdöbbentő, hogy aztán a szentlecke, meg az evangélium tulajdonképpen mit mond? Mit birtokol a keresztény ember? Három dolgot. Tevékeny szeretet, élő remény, és kipróbált hit. Ezen kívül mást nem, ezt a hármat. Tevékeny szeretet – kaptunk küldetést, cselekvő szeretet –, élő reménység és kipróbált hit. Ennyink van, és nyilván a kipróbált szeretet, vagy a kipróbált hitünk és az élő reményünk és a cselekvő szeretetünk valakire irányul, nyilván való, de amink van, az ennyi.

(1) Ezért az első gondolat így szól. Ahogyan erről már beszéltünk különböző helyeken, nyugodtan mondhatjuk azt, hogy éppenséggel mindaz, amire hivatkozni szoktunk, hogy a válaszaink, a tanításunk, az egyházi struktúráink, a projektjeink, a megoldásaink és az összes többi nem egyszer éppen a hittől távolít el bennünket. Nagyon gyakran, hogyha ezzel a hárommal nem tudunk megelégedni, a saját cselekvő szeretetünkkel, a saját élő reményünkkel és a saját kipróbált hűséges hitünkkel, akkor elkezdjük a Jézusra való hivatkozással a bizalmunk helyett a biztonságérzetünket mindenféle másba vetni. Egyházi struktúrákba, projektekbe, válaszokba, megoldásokba, mozgalmakba, megújulási mozgalmakba, újabb megújulási mozgalmakba, szerzetesrendekbe, nagyon régi szerzetesrendekbe, nagyon új megújulási mozgalmakba…

Három dolgunk van: cselekvő szeretet, élő remény, kipróbált hit. Ezünk van, az összes többi vagy van, vagy nincs, lehet neki örülni, éppen egy ideig visz bennünket, mint egy jó szél, vagy egy jó áramlat. Nagyszerű, hogy ezek vannak, nem többek. Ezért az első gondolat így szól: Sokszor, éppen hogy megmeneküljünk ettől a háromtól, egy önátadó, cselekvő szeretettől, élő reménytől és kipróbált hittől, elkezdjük a biztonságérzetünket Jézusra vagy Istenre való hivatkozással persze nagyon is mulandó dolgokba vetni. Ez az első, és a személyeket is mulandó dolognak tekintem, ők is mulandóak, legalábbis bizonyos szempontból egész biztosan. Ez az első gondolat. (2) A második ebből szorosan következik. Akkor tehát mindaz, amiről eddig úgy beszéltünk, mint hogy „Na, ott szokott megbicsaklani a hit, mikor jön a sötétség, jön a kétely, jön az elbizonytalanodás, ajjaj-jajjaj, a hitnek micsoda nehéz pillanatai ezek micsoda próbái, vagy micsoda megpróbáltatásai.” Valójában sokkal inkább arról kellene beszélni, ezek a kivételes pillanatok, hogy egyáltalán higgyünk. Hogy egyáltalán valami élő reménység fakadjon föl belőlünk, az a sötétségben fakad föl, verőfényben nem fakad föl.

Hogy kipróbált hitről lehessen beszélni, az nem a gyönyörű kivilágítottságban jelenik meg bennünk, hanem a sötétségben. Tulajdonképpen azt kell állítanunk, hogy az élő remény, a kipróbált hit és a cselekvő szeretet éppen akkor, amikor a reményünket is veszthetnénk, a bizalmatlanságnak is odaadhatnánk magunkat, és a cselekvésképtelenségben, vagy az elfáradottságban és éppenséggel leülhetnénk, ezekből a helyzetekből tud fölfakadni és forrásozni. Tehát amikor a kételyt éljük át, a mélypontot, a sötétséget, az elbizonytalanodást, ezek nem kikezdik a hitet, hanem lehetővé teszik azt, hogy onnan végre valami élő, eleven tapasztalatként belőlünk föl tudjon fakadni. Ezektől a helyzetektől tehát tulajdonképpen magunkat nem megkímélni kellene, Jézusra való hivatkozással, valamint mulandóba vetett biztonságérzettel, hanem éppen valamiféle nagyon sajátos áldásnak kellene azokat tartanunk. Tamás apostol esetében az ő besötétedése, az „Én nem hiszem!”, ezek tették egyáltalán lehetővé azt, hogy fölkiáltson, és azt mondja: „Én Uram, én Istenem!”

Ki az, akinek már nincsenek kételyei – most a halottakon kívül? Tehát most ki az, akiben nincs kétely, csak a biztonság van, a megabiztosság, teljes nyíltság, a világosság, az egyértelműség? Hogy szoktuk őt hívni? Ő a farizeus. Őneki nincs kételye, ő belenéz bátran Jézus szemébe, és azt mondja: „Keresztre vele!” Még csak nem is gondolkodik rajta, ő tudja pontosan, mit kell tenni.

Amikor besötétedik – ez a második gondolat – van egy óriási kérdésünk. A legtöbb ember amikor ezekbe a nehéz pillanatokba kerül, azt gondolja, hogy „Na éppen most kerültem olyan helyzetbe, amiben el fogom veszíteni a hitem, miközben az a hit éppen most tudna előkerülni, a reménységem most válhatna élővé, és a szeretetem most tudna igazán egy lendületet venni. Pont a sötétben és a mélypontban van ennek a kiindulópontja, de sokszor a következő gondolatunk támad: „Besötétedett. Igen, sötétség borult rám, vagy ránk. Vagy hát ez a világ már bizony, itt már a sötétség…” A húsvéti beszámolók ezt egy kicsit sem támasztják alá.

A húsvéti beszámolók a következő egyszerű nézőpontot közvetítik erre a jelenségre. „Nincs sötét, testvérem. A föltámadás fénye gyönyörűen ragyog, te vakultál meg.” És nagy különbség, hogy én azt gondolom, hogy sötétség borult a világra, sötétség borult a magyar egyházra, sötétség borult a nemzetre, sötétség borult a családra, sötétség borult a társkapcsolatomra, vagy azt gondolom, hogy én vagyok vak. Annyira szívesen gondoljuk azt, hogy sötétség borult ránk. Valaki azt gondolja, hogy sötétség borult ránk, tulajdonképpen mintha azt mondaná, nahát akkor rajtam és rajtunk már bizony senki sem segíthet, sötétség borult ránk.

A helyzet azonban a realitásban nem ez, hanem hogy hályog van a szememen, és nem látok. Akkora hályog van a szememen, hogy semmit sem látok. Ez énrólam szól. Nagyon nagy dolog az, mikor meg tudom különböztetni azt, hogy most sötétség borult-e ránk, és Isten talán elhagyott bennünket, vagy pedig azt mondom, hogy nem, most éppen nem látok semmit, most éppen megvakultam. Most olyan hályog van a szememen, ami akadályozza azt, hogy bármi kis fény szűrődjék be az életembe. Ilyen van. Különben azt mondtam: „Hát sajnos a húsvéti világosság egyre-másra alszik el a világban, sajnos. Sőt, mi valahogy itt rekedtünk, még valahogy végighúzzuk, oszt’ akkor…”

Gyerekkorotokban játszottatok olyat, hogy bekötöttük valakinek a szemét, s ott voltan a kockacukrok, vagy az építőkockák, és csukott szemmel tudunk-e építeni tornyot? Csak játszottatok ilyen! Ez milyen érdekes lehet, mennyit lehet bénázni az elején, nem érezzük egyáltalán, s akkor ledől az egész, akkor nem tudjuk, hogy hova dőltek a kockák. Külön-külön kell összeszedni, hogy egyáltalán meglegyenek a kockák. S akkor építkezünk, akkor letelik a fél perc, s akkor lekerül a kendő a szemünkről, és akkor így áll a torony, így… így, össze-vissza. Hát hogy nem dőlt el? Mikor Jézus a hegyi beszédben azt mondja: „Testvéreim, ne homokra építkezzetek, hanem sziklára, akkor azt nem mondta, hogy mindig látni fogunk, erről nem volt szó. Csak arról, hogy építsetek sziklára.

A hívő embernek van három dolga. Van tevékeny, cselekvő szeretete, van élő reménye, meg kipróbált hite, ezért néha látunk, és úgy építkezünk, néha nem látunk semmit, és úgy folytatjuk. Ez nem hagyható ki a keresztény életből, egyszerűen nem hagyható ki. Néha vakon építünk, vakon építjük tovább, és megvan az élő reményünk, hogy fogunk még látni. Azért, mert nem aludt el a fény, csak nem látunk, és ezért a tevékeny szeretetben ki tudunk tartani.

Sokszor vakon kell folytatnunk azt, amit valamiféle világosságnál kezdtünk. Nem egyszer az történik, hogy vakon kell elkezdeni valamit, és később jön meg a világosság. Zorbász a görög, egy gyönyörű regény, s ott egyszer csak az amerikainak azt mondja Zorbász a görög: „No, akkor táncoljunk, Uram!” Mire az úr azt mondja: „Hát, de még nem is szól a zene.” Mire azt mondja a görög: „Hát táncolni kell, a zene majd megjön valahonnan.” A keresztény ember pont ilyen. Hát nem arra várok, hogy megjöjjön a zene, mert lehet, hogy éppen süket is vagyok. Ha addig várok, akkor lehet, hogy sose fogok táncolni, hanem azt várom, s ez az élő reménységem, hogy egyszer csak majd a dugó kimegy a fülemből, és fogom hallani még a zenét is. Úgy sokkal jobb lesz táncolni, de ameddig nem hallom, addig is lehet. Hát ez a hívő ember alapállása.

Egyszerűen azért, mert olyanfajta biztosítékaink és bizonyosságaink, amelyek épp a hitet tennék fölöslegessé, nem állnak rendelkezésünkre. Hogy valójában amire olyan nagyon várunk, tulajdonképpen így szól: „Legyen fölösleges a hit! És remélni se kelljen, mert minden teljesedjen be izibe’! És hogy nagyon cselekedni se kelljen, hanem adassanak meg a dolgok.” Tulajdonképpen él bennünk egy naiv gyermeki vágy és kíváncsiság: ne kelljen se szeretni, se remélni, se hinni, és ezt szoktuk Istentől is kérni, csak más szavakat használunk. Nem véletlen tehát, hogy Péter apostol elénk áll, egyszerűen azért, hogy hátha fölnyílik a szemünk, és azt mondja: „Krisztussal nem találkoztatok, őt nem láttátok, elérkezett a hit ideje.”