Lk 24,13-35 - HÚSVÉT 3. vasárnapja, A év.

2011.05.08.

Megosztom
Elküldöm

2011. május 8. – HÚSVÉT 3. Vasárnapja – A év

Kövi Szűz Mária templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (ApCsel 2,14.22-28)

Akkor Péter, aki a tizeneggyel ott állt, felemelte szavát, és beszédet intézett hozzájuk: ,,Zsidó férfiak, és Jeruzsálem összes lakója! Tudjátok meg ezt, s halljátok szavamat! Izraelita férfiak, halljátok ezeket a szavakat: ti a Názáreti Jézust, azt a férfiút, akit Isten igazolt előttetek erőkkel, csodákkal és jelekkel, amelyeket, mint ti is tudjátok, Isten általa művelt közöttetek, ezt az embert istentelenek keze által felszegezve megöltétek, miután Isten elhatározott terve és előretudása szerint átadatott. Isten azonban föloldozta a halál bilincseit, és föltámasztotta őt, amint lehetetlen is volt, hogy azok fogva tartsák, mert Dávid róla mondja: ,,Magam előtt látom az Urat mindenkor, mert jobbomon áll ő, hogy meg ne inogjak. Ezért örvend a szívem, és ujjong a nyelvem, sőt testem is békében nyugszik el, mert nem hagyod lelkemet az alvilágban s nem engeded, hogy Szented rothadást lásson. Megmutatod nekem az élet útját, és színed előtt örömmel töltesz el engem [Zsolt 16,8-11].

Szentlecke (1Pét 1,17-21)

És ha Atyának hívjátok azt, aki személyválogatás nélkül ítél kinek-kinek cselekedete szerint, járjatok félelemmel zarándokságotok idején, tudva, hogy nem romlandó ezüstön vagy aranyon történt a megváltásotok az atyáitoktól rátok hagyományozott hiú életmódotokból [Iz 52,3], hanem a szeplőtlen és érintetlen Báránynak, Krisztusnak drága vérén, akit az Atya ugyan a világ alkotása előtt szemelt ki, de az utolsó időben jelentett ki tiértetek. Általa hisztek Istenben, aki őt feltámasztotta halottaiból, és dicsőséget adott neki, hogy Istenben legyen a hitetek és reményetek.

Evangélium (Lk 24,13-35)

Aznap ketten közülük egy Emmausz nevű helységbe mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádium távolságra volt, s beszélgettek egymással mindarról, ami történt. Miközben beszélgettek és tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. De a szemüket akadályozta valami, hogy fel ne ismerjék. Megszólította őket: ,,Miről beszélgettek egymással útközben?' Ők szomorúan megálltak. Az egyik, akinek Kleofás volt a neve, azt felelte: ,,Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban?' Ő megkérdezte tőlük: ,,Micsoda?' Azt felelték: ,,A Názáreti Jézus esete, aki tettben és szóban hatalmas próféta volt Isten és az egész nép előtt. A főpapok és a főembereink azonban halálos ítéletre adták, és megfeszítették őt. Pedig mi azt reméltük, hogy ő fogja megváltani Izraelt. Azonfelül ma már harmadik napja, hogy ezek történtek. De néhány közülünk való asszony is megzavart bennünket, akik hajnalban a sírnál voltak, s mivel nem találták a testét, visszajöttek azzal a hírrel, hogy angyalok jelenését is látták, akik azt mondták, hogy él. Társaink közül néhányan a sírhoz mentek, és úgy találták, ahogy az asszonyok mondták, de őt magát nem látták.' Erre ő azt mondta nekik: ,,Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek arra, hogy elhiggyétek mindazt, amit a próféták mondtak! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Krisztusnak, hogy bemehessen dicsőségébe?' És kezdve Mózesen és valamennyi prófétán, mindent megmagyarázott nekik, ami az Írásokban róla szólt. Mikor odaértek a faluhoz, ahová mentek, úgy tett, mintha tovább akarna menni. De marasztalták: ,,Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben van már a nap!' Bement hát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ült velük, fogta a kenyeret, megáldotta, megtörte, és odanyújtotta nekik. Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték, de ő eltűnt a szemük elől. Ők pedig így szóltak egymáshoz: ,,Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az Írásokat?' Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. Azok elmondták: ,,Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!' Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és azt, hogy hogyan ismerték fel őt a kenyértöréskor.

Szentbeszéd

„Néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket.” Tulajdonképpen ezen kívül elég jól tudjuk, hogy mit történt ott ezekben a napokban Jeruzsálemben, és hát természetesen ennek az idegennek is elég bőségesen el tudjuk mondani és ecsetelni tudjuk, hogy mi minden is történt ott ezekben a napokban. Egy nehézségünk azonban van, most azon túl, hogy reményvesztetté váltunk, és nem tudjuk, hogy most akkor hogy lesz a megváltás, ez pedig az, hogy ez a néhány asszony megzavart bennünket.

Miért emelem ezt ki? Nyilván azért, mert van itt valami rácsodálkozni való lehetőségünk. ez pedig az, hogy tulajdonképpen ami megzavarja ezeket a tanítványokat, az éppen a realitás, az éppen a valóság. Abból a szempontból mindenképpen, még csak hívő embernek sem kell lennünk, hogy hát az asszonyok beszámolnak arról, hogy nem volt senki a sírban. Ők mentek az illatszerekkel, nem találtak ott semmit, a kő el volt hengerítve, erről beszámolnak, de ez éppenséggel pontosan így volt. Ez okozza a legnagyobb zavart. Mi az, ami a tanítványokat nem zavarja egy kicsit se? Sarkosan mondom. A saját téveszméik. A saját téveszméik egy kicsit sem zavarják őket, azokkal nagyon jól együtt tudnak élni. Nagyon bejáratosak hozzájuk, némelyikkel biztos már évtizedek óta barátságban vannak.

Tehát a saját téveszméink nem szoktak minket zavarni. A realitás azonban néha egészen zavarba ejtő. Mikor a valóság bekopog hozzánk, hát azt se tudjuk, hogy mit kezdjünk vele. Egyik ámulatból a másik csodálkozásba esünk, és… És most lehet, hogy nagyon erős volt ez a kifejezés, hogy a téveszméink nem szoktak zavarni bennünket, rögtön egyesek máris a pszichiátriai osztályokra gondoltak: „Ó, hát ez ránk nem vonatkozik.”

Az első is a téveszméink között az, hogy nekünk nincsenek téveszméink. Mikor valaki rögtön másokra gondolt, és azt mondta: „De jó, hogy ez rám nem vonatkozik, ez a súlyos, durva kijelentés, hogy a téveszméink nem zavarnak… De jó, hogy akkor ez most, ez a rész nem rólam szól. Még azért ücsörgök itt egy kicsit, hátha valami azért a normálisoknak is fog szólni, hát úgy látszik, a kereszténység ugye hát elég szélesre tárta a kapuit, sok mindenki ülhet itt, majd azoknak, hát most azoknak is kell valami.” Téveszméink között rögtön a legelső, hogy ránk ez nem vonatkozik, mert nekünk olyan nincsen. Hát éppen erről beszélek, vagyis arról, hogy a téveszméink egyáltalán nem zavarnak bennünket. A realitás és a valóság azonban nagyon zavarba ejtő tud lenni.

Mi az a természetes hozzáállásunk akkor, amikor a realitás és a valóság bekopogtat hozzánk? Hogyan szoktunk minderre nagyon – ahogy mondani szokás – csuklóból reagálni? Hát természetesen a zavar forrását ki kell iktatni. A gyerekek ott motoznak, arról nem is beszélve, hogy veszekednek, arról pláne nem, hogy ott üvöltöznek, s randalíroznak, s üvöltözünk mi is velük, hogy „Azonnal hagyjátok már abba, ne zavarjatok!” Vagy a feleség azt mondja: „Ne zavard apádat!” Az apa azt mondja: „Ne zavard anyádat!” De közben pedig hogyne ismernénk azt, hogy a férfi éppen megy a feleséghez, a feleség mosogat, vagy valamit csinál. „Jaj, ne zavarj, most nem látod, hogy mosogatok?” És természetesen fordítva is, hogy a feleség éppen megzavarja a férfit, ahogy ő a műhelyben valami nagyon fontos dolgot csinál. „Jaj, hát ne zavarj! Hát nem látod, szerszámokkal dolgozok.” Vagyis van egy természetes hozzáállásunk sok mindenhez, ami zavar bennünket, hogy szűnjék meg a zavar forrása. Egyszerűen azért, talán vissza tudtok-e erre emlékezni, néhány évvel ezelőtt, éppen húsvétra vonatkozóan. „Békesség nektek! – köszön Jézus – Ne féljetek!” De a békességünknek van egy nagyon komoly ára. A békességünk ára, hogy le tudjunk mondani a nyugalmunkról. A szív békéje azzal lehet csak a miénk, hogyha a nyugalmunkról le tudunk mondani. Ezért aztán ott vannak az életünkben azok a zavarok, zavarba ejtő helyzetek, zavarba ejtő személyek, azok a megzavarodottságaink, amelyek nagyon Istentől valók. És közben pedig, közben pedig van egy teljesen természetes, nem egy helyen egyébként nagyon is megfelelő magatartásmódunk: meg kell szüntetni a zavar forrását. Gyerekekkel beszélgettem reggel, kérdeztem, hogy „Titeket mi szokott zavarni?” Egy pici kislány ült ott, olyan három éves, azt mondja: „Engem a porszívó.” Mintha csak néhány férfit hallottam volna. Kérdeztem, hogy „Mit szoktál ilyenkor csinálni? – Mondom, hogy: Kapcsoljátok ki!” Hát ez a világos, hát ha zavar. „S mi van, hogyha apa vagy anya nem kapcsolja ki? – Hát, akkor odabújok anyához. Mert vagy addig nem tud porszívózni, vagy addig hát mégiscsak kicsit békében tudok lenni.” Szóval ez a természetes magatartásunk, hogy legyen vége és iktassuk ki a zavar forrását. Ez éppen azokban a zavarokban, amelyeket Istentől kapunk kegyelemszerű ajándékba, nem tűnik jó megoldásnak. Ezért, most engedjétek meg, csak tik-tik, csak így röviden, gyorsan akarok mondani négy olyan helyet, beleértve az emmauszi tanítványok történetét is, ahol valaki nagyon nagy zavarba jön a szentírás tanúsága szerint.

(1) Lehet, hogy rögtön már ti is tudnátok mondani. Gábriel angyal beköszön Máriának, és aztán azt mondja a szent író, Lukács evangelista, „…és Mária zavarba jött. Miféle köszöntés ez?” És rögtön mi történik? Mit kezd Mária a zavarával? Hát ha azt tenné, mint ami a mi természetes magatartásunk, hogy kapcsoljuk ki a porszívót, akkor ez körülbelül annyit jelent, hogy „Jaj, egy angyal! Jaj, hát rád aztán nem számítottam! Hát ne is haragudj, nem sokára megházasodom, most nem…, szárnyak…, ne, ne, ne, hát ne… Hát itt most fölborítod az egész életem. Hát ne csináljuk ezt!” Tulajdonképpen, hogyha meg akarta volna szüntetni a zavarát, akkor el kellett volna küldenie az angyalt. „Nagyon szép ez a köszöntés, ennyi elég is lesz. Nem, ez egy életre kitart nekem, ez mély élményem, spirituális tapasztalat, köszönöm, s hát akkor én most megyek, és megházasodom.” Nem ez történik, hanem gyönyörű az, ahogyan Máriában tovább megy a saját zavara. Mit kezd a zavarával? Azt mondja a szent író „Mária elkezd gondolkodni azon, hogy miféle köszöntés ez.”

Milyen nagy dolog az, mikor zavar támad a családban… Minden családban zavar támad előbb-utóbb, naponta. Az a normális működésmód, hogy zavarok támadnak. És amikor zavar támad, milyen természetes, ösztönös gesztusunk van, megkeressük a felelőst, és kiiktatjuk. Hát valamilyen kultúrformában. És aztán a család akkor ismét éli a maga megszokott, hétköznapi boldog életét. Nahát, nahát! Mikor egy családban zavar támad, milyen óriási dolog az, hogyha a családtagok elgondolkodnak rajta, mondjuk úgy, mint Mária. Zavarba jött, hogy hát mit is jelent ez, vagy hogyan is értelmezzük ezt a helyzetet, és milyen óriási dolog volt az tőle, hogy ezen elkezdett gondolkodni.

Mit jelent ez a zavar? Mit fog jelenteni? Milyen összefüggéseket látok itt akkor meg? Ez az első gondolat. Máriának a zsenialitása, hogy amikor zavar támad benne, akkor azon elgondolkozik.

(2) Jézusnak vannak gyönyörű példabeszédei. Tulajdonképpen a példabeszédek lényegét tekintve a figyelem megzavarására alkalmas jelenséget fejeznek ki. Nyugodtan be lehetne karikázni, sárga kör, odaírni, hogy 18, mert hogy aki egy példabeszédet úgy komolyan magához enged, biztos, hogy zavarba kell, hogy jöjjön tőle. Egyszerűen a példabeszéd műfajának ez a műfaji sajátossága, hogy zavarba ejt minket.

Hozok egyet, főleg amiben meg is jelenik ez a zavar. Amikor emlékeztek, a szőlősgazda fölfogadja a munkásokat, s akkor mindenkivel megegyezik ugyanabban a bérben, de van, aki egész napot dolgozik érte, másvalaki meg egyetlen órát. S persze, hogy zavarja a természetes igazságérzetünket. A történet szereplőinek is, meg a hallgatóságnak is zavarja a természetes igazságérzetét. Emlékeztek-e, mit kérdez végül ott a szőlősgazda? Azt mondja, hogy „Hát talán zavar benneteket, hogy én jó vagyok?” Na ez egy jó kérdés. Mert ez a kérdés az egész példabeszéden túl is zavarbeejtő, mert tulajdonképpen érezzük, hogy a válasz az az, hogy „Igen, nagyon is zavar. Hát éppen ezt mondtuk, nagyon is zavar. De ha azt mondjuk, hogy zavar, hogy te jó vagy, az meg zavarba ejt bennünket. Akkor kétszeres zavarban vagyunk. Úgyhogy inkább hagyjuk ezt a példabeszédet.”

A példabeszédekkel kapcsolatban egyáltalán nem biztos, hogy az a jó megoldásunk, hogy nagyon sokat töprengünk rajtuk. A példabeszéddel kapcsolatban érdemes inkább egyszerűen nagyon nyitottnak lenni, és hagyni, hogy a példabeszéd elinduljon bennünk, ki tudja, hogy merre és hova, és egyszer csak történjen bennünk valami változás. Egyszer csak legyen egy fölismerésünk, egyszer csak valamit teljesen kezdjünk másképpen látni. Még érteni sem kell olyan nagyon. Egyszerűen csak hogy hadd történjen velünk valami a példabeszéd nyomán.

Ez a második nagyszerű lehetőség. Zavarba jövünk, és egyszer csak hagyjuk, hogy ez a zavar valamit átrendezzen bennünk. Lehet, hogy ez a zavar kell ahhoz, hogy egy meglévő egyensúlyt fölváltson egy jobb egyensúly, egy sokkal gazdagabb egyensúly, egy sokkal egészségesebb egyensúly, vagy egy sokkal üdvösségesebb egyensúly. Egyszerűen csak hadd engedjük, hogy a zavar bejárja a maga útját, és mi más emberek legyünk közben.

(3) Harmadik történet, ez az ellenpélda. Ugyanis szó szerint ezt mondja a szent író, hogy amikor Heródes az általa börtönbe vetett Keresztelő Jánoshoz lemegy, és ott beszélget vele, akkor nagyon szívesen beszélgetett Keresztelő Jánossal, és mindig nagy zavarba jött, miközben hallgatta őt. Nem kell nagyon messzire gondolnunk ahhoz, hogy tudjuk, hogy miért jött Heródes újból és újból nagy zavarba, miközben Keresztelő Jánost hallgatta. Egyszerűen azért, mert Keresztelő János a puszta létével fölhívta arra a figyelmét Heródesnek, hogy erkölcstelen életet él. Ilyen egyszerű, és ez zavarba ejtő volt.

Miért fontos ez? Azért, mert azt látjuk, hogy itt van Heródes, aki egyáltalán nem jön zavarba, és amikor találkozik Keresztelő Jánossal, akkor végre zavarba jön. Hogy éppen ezek az áldott pillanatok, hogy végre valahára valaki zavarba jött. Le tudunk úgy élni 20-40-70, akárhány évet, úgy egyébként a világban, meg egymással is, hogy minket nem zavar. Már mások régen elhagytak bennünket, már mások régen lemondtak rólunk, már szóba se állnak velünk, de minket az nem zavar. Hát bárcsak zavarna! Hát bárcsak egy kicsit zavarna bennünket ez, az, vagy amaz. Az egyéni életünkben, a közösségeinkben, az egyházunkban, és sok mindenben. Bárcsak már zavarna egy kicsit valami minket, ez, vagy az, vagy amaz. Hogy micsoda áldott dolgoknak a kiindulópontja lehet az, hogy végre mármost zavar bennünket valami.

És mit tesz Heródes? Ezért ellenpélda ez, mert Heródes fogja magát, és kiiktatja a zavar forrását. Levágja Keresztelő János fejét, hogy ne zavarja őt tovább a lelkiismerete. Megrendítő dolog az, hogy inkább levágom valakinek a fejét, minthogy a lelkiismeretem hangjára figyeljek. Elég komoly ár. A harmadik példa tehát ez: néha az áldásnak az egyetlen lehetősége bennünk hogy végre mármost zavar engem valami, amivel pedig olyan jól ki tudtam egyezni évtizedeken keresztül.

(4) Itt van akkor az emmauszi tanítványok története. Tulajdonképpen valamennyire zavarba ejtő, hogy mit is mondjunk, hogy mit kezd ez a két tanítvány a saját zavarával, de annyit biztosan mondhatunk, hogy hordozza a zavart. Együtt vándorol és együtt megy a zavarával, kimondja ezt ennek az idegennek, de közben nem szűnteti meg a zavart, hanem kimondja, hogy igen, hát ezzel a zavarodottsággal vagyunk most. Nagy dolog ez, nagy dolog együtt menni a zavarainkkal, az nagy dolog. Egyrészt tudni együtt élni, miközben megengedjük, hogy valami zavarjon bennünket, és közben nagy dolog azért a zavart nem rögtön akarni megszűntetni, mert abból valami születhet. Édesanyáktól de sokat hallom, hogy amikor hetedik hónap, nyolcadik és kilencedik, hogy az milyen zavaró tud lenni. Nem lehet rendesen fölmenni a lépcsőre, nem lehet rendesen megkötni a cipőfűzőt. Ha valami leesik, azt nem lehet normálisan fölvenni. Nem lehet rendesen mosogatni. Ami a legnehezebb, ahogy én ezt tudom tőletek, nem lehet rendesen aludni, aztán már egyáltalán nem lehet aludni, nem hogy rendesen, már aludni sem lehet. És mi történik azzal, hogy hatodik, hetedik, nyolcadik, kilencedik hónap, és valami bennünket ott belül egyre jobban zavar már? Ebből születik valami, sőt születik valaki.

De nagy dolog az, kihordani a zavarainkat. Addig hordani, míg abból valami élet születik. Hogy erre lehetőségünk van, hogy addig hordani egy-egy zavart, amiből aztán valami élet tud születni. És ezzel szemben mi áll? Ezzel szemben az áll, amikor a gyerekek már nem mennek oda apához, mert már annyit hallották, hogy „Ne zavarj engem! Nem látod, hogy dolgozom?”, hogy már legyintenek, és már nem is mennek oda apához. És amikor a férj már nem megy oda a feleséghez, a feleség a férjhez, a barát a baráthoz, már nem megy oda hozzá, hogy ne zavarja őt. És amikor már nem megyünk oda, és amikor már nem nyújtjuk ki a kezünket, és, és, és, és… akkor ott körülöttünk szép lassan megszűnik az élet. Igaz, nem is zavarjuk egymást, de mi lesz az élettel? Ezért de nagy dolog, ahogyan a szent író azt mondja: Igen, a valóság és a realitás néha áldott zavart hoz létre, és ebből a zavarból élet tud születni.