Jn 20,19-23 - PÜNKÖSDVASÁRNAP.

2011.06.12.

Megosztom
Elküldöm

2011. június 12. – PÜNKÖSDVASÁRNAP

Kövi Szűz Mária templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (ApCsel 2,1-11)

Mikor elérkezett Pünkösd napja, mindannyian együtt voltak, ugyanazon a helyen. Hirtelen zaj támadt az égből, olyan, mint a heves szélvész zúgása. Betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd pedig szétoszló nyelvek jelentek meg nekik, olyanok, mint a tűz, és leereszkedtek mindegyikükre. Ekkor mindnyájan beteltek Szentlélekkel és különféle nyelveken kezdtek beszélni, amint a Szentlélek megadta nekik, hogy szóljanak. Ekkortájt az ég alatt található mindenféle nemzetből való istenfélő zsidók tartózkodtak Jeruzsálemben. A zaj hallatára tömeg verődött össze, és teljesen elképedtek, mivel mindenki a tulajdon nyelvén hallotta beszélni őket. Mindnyájan álmélkodtak és csodálkoztak: ,,Íme, ezek, akik beszélnek, ugye mindnyájan galileaiak? Hogyan halljuk hát mégis mindannyian a saját nyelvünket, amelyben születtünk? Mi, pártusok, médek, elamiták, Mezopotámiának, Júdeának, Kappadóciának, Pontusznak, Ázsiának, Frígiának, Pamfíliának, Egyiptomnak és a Cirene körüli Líbia részeinek lakói, a Rómából való jövevények, zsidók, prozeliták, krétaiak és arabok: halljuk, hogy a mi nyelvünkön hirdetik Isten nagy tetteit.'

Szentlecke (1Kor 12,3b-7.12-13)

Ezért tudtotokra adom, hogy senki, aki Isten Lelke által szól, nem mondja: ,,Átkozott legyen Jézus!', és senki sem mondhatja: ,,Jézus az Úr', csakis a Szentlélek által. A kegyelmi adományok különfélék ugyan, de a Lélek ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. És az erőmegnyilvánulások is különfélék, de Isten, aki mindezt mindenkiben cselekszi, ugyanaz. A Lélek megnyilvánulásait mindenki azért kapja, hogy használjon vele. Mert amint a test egy, bár sok tagja van, a testnek pedig minden tagja, bár sok, mégis egy test, úgy Krisztus is. Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté keresztelkedtünk, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájunkat egy Lélek itatott át.

Evangélium (Jn 20,19-23)

Mikor azon a napon, a hét első napján este lett, és a helyiség ajtaja, ahol a tanítványok összegyűltek, be volt zárva a zsidóktól való félelem miatt, eljött Jézus, megállt középen, és azt mondta nekik: ,,Békesség nektek!' Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, amikor meglátták az Urat. Aztán újra szólt hozzájuk: ,,Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.' Amikor ezt mondta, rájuk lehelt, és így szólt hozzájuk: ,,Vegyétek a Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek; akiknek pedig megtartjátok, azok bűnei megmaradnak.'

Szentbeszéd

Wittgenstein, a XX. század egyik legeredetibb filozófusa a következő mondatot mondja: „Ha a végtelenhez akarunk közel jutni, nem kell messzi menni.” Ha az ember a végtelennel akar találkozni, nem kell messzi menni, és mi éppen Pünkösd ünnepén nagyon jól tudjuk, hogy amit a filozófus mond, az mennyire valóság, és mennyire, mennyire úgy van, mert hogy nem kell messzebb mennünk, csak éppen saját magunkig.

Eszembe jutott egy író, Coelho, elég népszerű manapság, és ő föltett egy kérdést az egyik kisregényében: „Azon gondolkodom, hogy most már, az életem vége felé, ahogy átnézem az emberi kapcsolataimat, tulajdonképpen van-e bennük valami közös? Mi az, ami minden emberi kapcsolatomban ott van?” És aztán megadja a kérdésre a választ, és azt mondja: „Egy valamire biztosan rátalálok, ami mindig ott van minden emberi kapcsolatomban, ez én magam vagyok.”

Ahhoz, hogy a végtelennel találkozzunk, nem hogy messze nem kell menni, és még csak azt sem mondhatjuk, hogy a végtelen kéznél van, mert még olyan messzire sem kell nézni. Annyira közel van, hogy tulajdonképpen itt van bent, annyira közel van, hogy egyáltalán sehova nem kell érte menni. Akkor egy keleti mondást is hadd mondjak ide. Egy keleti buddhista mondás azt mondja: „A legnehezebb út, amit meg kellene találnunk oda vezet, ahol éppen vagyunk.”

Sokszor van, aki úgy éli az életet, hogy egy életen keresztül bolyong, és bolyong, és keres egyetlen utat. Az utat, ami elvezeti őt oda, ahol van. És mikor megtaláljuk az utat, azt az utat, ami elvezet bennünket oda, ahol vagyunk. És aztán az út továbbvezet bennünket a saját szívünknek a legmélyéig, akkor ott éppenséggel a végtelennel fogunk találkozni. Ez Szentléleknek, a Szentlélek Isten ünnepének az egyik legfontosabb üzenete: mi magunk hordozzuk magunkban a végtelent. Nem mi vagyunk a végtelen, nyilvánvaló, mint amikor fogunk egy pohár vizet, ha valaki a tengernek, vagy az óceánnak a partján van, s merít belőle, nem mondhatja nyilvánvalóan arra a pohár vízre, hogy ez itt kérem az óceán, de valahogyan csak benne van. Abban a pohár vízben valamiképpen az óceán benne van.

Valahogy így vagyunk mi is. Most aztán a kérdés az az, hogy miért olyan nehéz megtalálni azt az utat oda, ahol vagyok? És miért olyan nehéz a bennem lévő végtelennel megtalálni a hangot? Miért olyan nehéz ez? S akkor egy történettel hadd kezdjem.

(1) A nagymama beszélgetett az unokájával. Az unoka se gyerek már, éppen van egy pici babája, s várja a következőt. A nagymama fölsóhajtott, és azt mondja: „Jaj, unokám, hát amióta…, hát itt mármost dédnagymama vagyok, és amióta sok unokám van, énnekem semmire sincs időm, de semmire. Én azt hittem, mikor nyugdíjba megyek, sokkal több lesz az időm, hát tudd meg, semmire nincs időm, imádkozni meg pláne nincs. Hát imára aztán már végképp semmi idő nem jut.” Az unoka, huszonnéhány éves, azt mondja: „Jaj, te nagymama, tudod, én olyan jókat szoktam imádkozni, amikor zuhanyozok. Akkor van egy kis idő, ott nem zavar senki, s akkor csak úgy hallgatom, ahogy csobog a víz, s érzem, ahogy a hátamon végigfolyik. Hát tudod nagymama, az olyan jó, s hogy ott valami olyan szépet élek meg.” S a nagymama összecsapta a kezét, és azt mondja: „Azt akarod mondani, hogy te meztelenül imádkozol?”

Ezért olyan nehéz megtalálni az utat oda, ahol vagyok. Mert egyszer csak szól bennünk egy zord nagymama, és azt mondja: „Csak nem képzeled, hogy itt zuhanyozás közben?” És végül is ha járjuk az életünk útját, és úgy magunknak is mondjuk: „Hát itt biztos nem, ott aztán pláne nem, itt most dolgunk van, itt most valami feladatunk van.” Ezért olyan nehéz megtalálni az utat itt a belső végtelenhez.

Biztos ismeritek azt az egyszerű mondást, persze mindannyian ismerjük, hogy „Szabad-e imádkozás közben enni? – Hát… természetes, hogy tilos! – És olyan lehetséges-e az, hogy valaki evés közben imádkozik? – Nahát, valaki még evés közben is imádkozik, ez dicséretes dolog.” Tulajdonképpen ugyanaz történik, csak ami itt van benn, az nem ugyanaz. Az egyikre följajdulunk, és azt mondjuk „Hogy tehetsz ilyet!”, a másikra azt mondjuk „Ez de dicséretes, bár én eljutnék valaha is ide, hogy én még evés közben is imádsággal töltsem az időt!”, és közben ugyanazt csináljuk.

(2) Rengeteg akadályt állítunk magunkban az elé, hogy az Isten bárhol, bármikor, bárhogyan bennünket megérintsen, hogy magával ragadjon, miközben ez a mélység éppen a legközelebb van hozzánk. Közelebb van hozzánk, mint a kezünk, a lábunk, közelebb, mint bármelyik testrészünk.

Egy jegyespárral beszélgettem nem olyan régen, s akkor azt mondják ezek a kedves fiatalok: „Jaj, de érdekes dolog történt velünk. Tulajdonképpen az történt, hogy kézen fogva sétáltunk.” Az egyikünk azt mondja: „Én ateista vagyok.” A másikunk azt mondja: „Húsz éve ábrándultam ki az egyházból, azóta nem megyek templomba.” És ahogy kézen fogva mentünk, nagyon szerelmesek voltunk, úgy egyszer csak egy templom mellett vezetett el az utunk, s már nem tudjuk tulajdonképpen, melyikünk is, de valamelyikünk azt mondta, hogy menjünk, üljünk be.” És tényleg beültek, az egyik húsz éve nem volt, a másik ateista, s ahogy beültek, ott éppen véget ért egy gyakorlás, zenészek gyakoroltak valami ünnepre. Nem tudták ők hogy ez melyik ünnep, most se tudják. Végül az összes zenész elcsomagolt, és maradt ott egy hegedűművész. A hegedűművész látta, hogy ott bejöttek a templomba, és azt mondja, hogy „Nem zavarna benneteket? Elgyakorolnám ezt most még egyszer.” És nem volt benn a templomban senki, csak ők ketten, a hegedűművész, meg a végtelen, s akkor eljátszotta még egyszer azt a darabot, és ez a fiatal férfi és a fiatal nő valamit, valami nagyon fontosat átélt. Az egyik ateista volt, a másik nem szerette az egyházat, és húsz éve nem volt templomban. A Szentlélek Istennek ez egy kicsit sem akadály. A Szentlélek Istennek az ateizmusunk egyáltalán nem akadály. A Szentlélek Istennek az, hogy nem szeretjük az egyházat, most nyilván nem magunkról beszélek, bár ki tudja, sose lehet tudni, ki mit hordoz a szívében, milyen kritikát, sérelmeket és fájdalmakat, a Szentlélek Istennek ez egyszerűen nem akadály.

De az a nagy kérdés, hogy mi tudjuk-e, legalább úgy elhisszük-e, vagy elfogadjuk-e, hogy a Szentlélek Istennek ez nem lesz akadály? Hogy lehetünk mi akárhogy, akárhol, akármilyenek, a Szentlélek Istennek nem akadály.

(3) Mondanék egy másik történetet. Egy lelkésszel beszélgettem. A lelkész azért érkezett el, mert azt mondja: „Olyan nehezen találom már most az Istennel való kapcsolatot. Elönt a sok lelkészi munka. Annyi lelkészi munkám van, hogy Istenre már egyszerűen nem marad energiám, már csak lelkész vagyok.” S akkor elkezdtünk beszélgetni, s ahogy ez szokott lenni, megkérdeztem tőle: „Föl tudnál-e idézni a saját élettapasztalatodból, utadból egy mély élményt, a végtelennek valami most is erővel rendelkező élményét? Valami olyat, amire ha most visszagondolsz, azt mondod igen, ebben most is élet van, és erő.” Úgy elgondolkodott, és azt mondja: „Jaj, de érdekes dolog jutott eszembe! Tudod, amikor nászúton voltam a feleségemmel – ugye protestáns lelkésszel beszélgetek – akkor Egyiptomba mentünk, s ahogy mentünk, kijöttünk valamelyik estefelé a szállodából, és támadt egy ötletünk. De jó lenne elmenni a sivatagba, megnézni a naplementét!” És hát nyilván nem tudták az utat a sivatagba, ezért aztán szóltak egy taxisnak, „Vigyen ki bennünket a sivatagba, meg szeretnénk nézni a naplementét!”, s a taxis elmosolyodott, és azt mondta „Jöjjenek, elviszem magukat, nézhetik.” Kimentek oda a sivatagba, elég sokat kellett menni, és akkor fölmerült a probléma, na de hogy mennek majd haza? S akkor hát elmondták a taxisofőrnek, hogy hát azért nekünk itt kéne fél óra, hát nézni, azért jöttünk ki ide, de hát itt aztán hogy fogunk taxit a sivatag közepén? S akkor a taxis legyintett, amolyan arabosan, és azt mondta: „Ah, megvárom magukat, nézzék csak azt a naplementét.” És aztán, mikor ott ültek ketten, fogták egymás kezét, nászút volt, nézték ott a sivatagban a naplementét, és azt mondja ez a fiatal lelkész jópár évvel azért ezután az élmény után: „Hát most, hogy erre visszaemlékszem, hát életem egyik legcsodálatosabb, gyönyörűbb élménye, hát ez tényleg egy istenélmény. Most, hogy ezt kezdem neked mondani, ez tényleg nekem egy istenélmény, ahogy ment le ott a sivatagban a nap.”

És aztán persze engem furdalt a kíváncsiság: „Hogy jutottatok haza? Megvárt a taxisofőr?” S akkor azt mondja: „Jaj, tényleg, hát ha nem kérded, nem is mondom. Tudod mi történt? Természetesen a taxisofőr megvárt, s akkor látta, hogy ott teljesen, teljesen valami révületben vagyunk, s akkor azt mondja: <Hát látom, maguk aztán, hát magukra jó ránézni. Tudják mit, meghívom magukat egy kávéra.>” S a taxisofőr, hogy részesedjék abból a végtelenből, ami ott volt az arcán annak a fiatal férfinek és nőnek, elvitte őket egy kávézóba, meghívta őket a kávéra, s ott belengte annak a kis üzletnek, kis kávézónak a kávé illata őket. S akkor kérdeztem ezt a fiatal lelkészt: „Mondd csak nekem, most ebben az élményben ott van-e Isten? – Hogyne lenne ott. – És akkor most mondd meg nekem néhány egyszerű szóval, milyen ez az Isten? Milyen az az Isten, aki föltárult neked ott Egyiptomban, ahogy a szerelmeddel együtt nézted a naplementét, és átélted ezt az estét? Milyen a te Istened?” Fél perc csönd, egy perc csönd. Mi történt? Azt mondja a lelkész, egy tisztességes kálvinista: „Hát tudod, én… most nekem eszembe jutott valami, csak nem t’om, hogy ezt most lehet-e mondani. – Hát itt azt biztos lehet mondani. – Ja jó, jó, de nem is az, hogy miattad, magam miatt lehet-e ezt mondani? – Hát én azt nem tudom eldönteni, hogy magad miatt lehet-e mondani, de minden esetre engem már most nagyon érdekel, hogy milyen a te Istened, akivel ott találkoztál, ott a naplementében, abban az estén.” S akkor azt mondja: „Hát tudod, Feri, az én Istenem olyan, mint egy kávészagú arab taxisofőr. Ha megkérdezed, milyen az én Istenem, hát pont ilyen.”

„Hogy ki akartok menni naplementét nézni? Elviszlek titeket, megvárlak titeket, hazaviszlek titeket, fizetek nektek egy kávét, az élet nagyon szép.” Az én Istenem olyan, mint egy kávészagú arab taxisofőr. Lehet, hogy kálvinista lelkészként nem könnyű már ezek után élni. Kimondta azt, hogy a Szentlélek Isten mindig megkönnyíti az életünket. De hogy ott fúj, ahol akar, az egész biztos.

És hogy nem véletlen mondtam el ezt a történetet. Mert ez nagyon jól mutatja, hogy bennünk mennyi és mennyi és mennyi akadálya tud annak lenni, hogy miközben a kincseinken ülünk, sosem állunk föl róluk és sosem nézzük meg, hogy „Hát hiszen az életünk kincsein ülünk rajta!” Csak van bennünk valami és valaki a félelmeink és sok minden… „Ezt nem lehet, azt nem szabad, ezt semmiképpen sem lehet…” A Szentlélek Isten pedig ott fúj, ahol akar, és olyan közel van hozzánk, és a végtelen olyannyira bennünk van, közelebb, mint a kezünk, vagy a lábunk.

Most mármost ezt a beszédet szeretném is befejezni. Mert egyszerűen nincs szükség több szóra. Az a végtelen, amire annyira vágyakozunk, és annyira keresünk, az ott van éppen mindannyiunkban, és de nagy dolog, hogy Pünkösdkor megünnepeljük azt, hogy az az út, ami elvezet oda, ahol vagyunk, és aztán a bennünk élő végtelenhez, az elérhető.