Jn 6,51-58 - ÚRNAPJA.

2011.06.26.

Megosztom
Elküldöm

2011. június 26. – ÚRNAPJA

Kövi Szűz Mária templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (MTörv 8,2-3.14b-16a)

Gondolj csak vissza arra az egész útra, amelyen az Úr, a te Istened negyven esztendőn át vezetett a pusztában, hogy megsanyargasson és próbára tegyen, s így nyilvánvalóvá legyen, mi forog szívedben: vajon megtartod-e parancsait vagy nem? Éhínséggel sanyargatott téged és eledelül mannát adott neked, amelyet nem ismertél sem te, sem atyáid, hogy megmutassa neked, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik. fel ne fuvalkodjék szíved, s meg ne feledkezzél az Úrról, a te Istenedről, aki kihozott téged Egyiptom földjéről, a rabszolgaság házából. Hogy vezéred volt a nagy és rettenetes pusztán, amelyben tüzes leheletű kígyó, skorpió és kiaszott föld volt, és egy szemernyi víz sem. Aki forrást fakasztott neked a kemény sziklából, s atyáid által nem ismert mannával etetett téged a pusztában, s miután megsanyargatott és próbára tett, végül megkönyörült rajtad.

Szentlecke (1Kor 10,16-17)

Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nem Krisztus vérében való részesedés? És a kenyér, amelyet megtörünk, nem Krisztus testében való részesedés? Mert egy kenyér, egy test vagyunk sokan, hiszen mindnyájan egy kenyérből részesülünk.

Evangélium (Jn 6,51-58)

Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállt alá. Ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért. Vitatkozni kezdtek erre a zsidók egymás közt, és ezt kérdezték: ,,Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?' Jézus azt felelte nekik: ,,Bizony, bizony mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek. De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóságos étel, és az én vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. Amint engem küldött az élő Atya, és én az Atya által élek, úgy aki engem eszik, az is általam él. Ez az a kenyér, amely az égből szállt alá. Nem olyan, mint amit az atyák ettek és meghaltak; aki ezt a kenyeret eszi, örökké élni fog.

Szentbeszéd

Néhány sor volt a mai evangélium, s nem nehéz kitapintanunk a kulcsát, mert hiszen kilencszer hangzott el ez a szó, hogy ÉLET. Kilencszer, különböző összefüggésekben: élő, élet, örök élet. Ezért az Eucharisztia ünnepén, Krisztus testének és vérének ünnepén az élet áll a középpontban. Tulajdonképpen nagyon világosan mondhatjuk azt, hogy Jézus végső akaratával nagyon határozottan itt akarta hagyni köztünk testét és vérét, mégpedig nyilván azzal a szándékkal, hogy végérvényessé tegye azt, ahogyan Istent látjuk és értjük. Hogy egészen világos legyen az, miután Ő elmegy ebből a világból, hogy kinek gondoljuk Istent, hogy milyennek tartsuk és hogyan lássuk Őt? Azért, mert hogyha Jézus itt hagyja magát a kenyér és a bor színe alatt, akkor ez azt jelenti, hogy ettől kezdve egészen világosan láthatjuk és beszélhetünk Istenről, mint aki az életet élteti bennünk. Az életet éltető Isten. És azután, Isten az a valaki, aki nem egyszerűen csak Gondviselő, vagy Gondoskodó Isten, hanem Tápláló Isten. Azzal, hogy az Eucharisztiában itt van velünk az Isten, ez azt jelenti, hogy Isten: Tápláló Isten, és Életet Éltető Isten.

Tulajdonképpen nem tudom, hogy most a szívünk szoruljon-e egy picit össze, vagy a gyomrunk szoruljon össze, hogy eltelt 2000 év, és 9 éves, 8 éves gyerekeknek elég gyorsan meg lehet tanítani, hogy mi az Oltáriszentség. És megtanulják, és 9 évesen már el tudják mondani: az Oltáriszentség Krisztus teste és vére a kenyér és a bor színe alatt. De van, akinek nem 8-9 év, 80-90 év is kevés ahhoz, hogy eljusson ahhoz az Istenhez, aki éppenséggel a kenyér és a bor színe alatt rejtőzik. Vagyis egy életet éltető, és egy tápláló Istenig. Hogy 80-90 évig is tudunk hadakozni az árnyakkal és a rettenetes fantáziánkkal, miközben ha már éppen a hitünkben kérdezzük meg, hogy ki Isten, akkor az Isten egy életet éltető, és egy tápláló Isten. Mert hogy Jézus így hagyta magát köztünk. Azért, hogy lehessen esetleg az ő szavait, meg magatartását akárhogyan és akármiféleképpen értelmezni. De a kenyeret hogy értelmezzük? Meg a bort, hogy értelmezzük? Mintsem úgy, hogy az valamiképpen egy tápláló valami – mondhatjuk persze: tápláló Valaki – és életet fönntartó és életről gondoskodó és az életet éltető valami. Erről nehéz másképpen gondolkodni, mint hogy azt teszi velünk.

És ezért olyan szép, ahogyan az a két kép összeér, ahogyan Jézus azt mondja: „Én vagyok az élet kenyere.” Nekünk meg azt mondja: „Ti vagytok a föld sója.” S valamiképpen a kenyér és a só összetalálkoznak egymással. Isten az, aki jelen van és az életet élteti, és azután aki táplál bennünket, és mi pedig beletesszük valamiképpen Isten ízét. Nem csak a saját ízünket, valamiképpen Isten ízét. Nagyon sajátosan, Krisztus zamatát belerejtjük abba a kenyérbe, és beletesszük abba a borba, ahogyan az ember arra képes. Mert hiszen mindegyikünknek valamiképpen nagyon sajátos íze és zamata van, és ezt valahogy bele tudjuk oda rejteni.

És hogyha elkezdünk ezen gondolkodni, akkor nyugodtan mondhatjuk azt, hogy 2000 év óta tudjuk azt, hogy Istennek jó az íze, Istennek finom a zamata. És hogyha most elképzeljük a kedvenc pékárunkat… Mindenkinek van kedvenc. De azt is lehetne, picit cifrázzuk: gyerekkorban mi volt a kedvencem? Aztán ifjú korban, aztán most, de minden esetre hogy hogy is van az, a kedvenc. Mi is az a finom íz? És hogyha becsukjuk a szemünket, és ezt a finom ízt, ezt magunk elé idézzük, s persze valamit itt csinálunk belül a nyelvünkkel, meg a szánkkal… Már érezzük is, s nem tudom, hogy mi történik velünk, de remélem, hogy ahogy elmondtam, egy picit belementetek a képbe, és összefutott a nyál a szátokban. Remélem.

Ezt azért mondom így, mert hogyha Isten így hagyta magát köztünk, akkor azt lehet mondani, amikor az ember az Istenre gondol, összefut a nyál a szájában. Mert Istennek jó az íze, és finom a zamata. És hogy mi ezt az Istent akarjuk meghirdetni, aki hogyha az embernek eszébe jut, hogy „Ó, az Úr, az Isten!”, akkor az történik velünk, hogy összefut a nyál a szánkban. Előjön egy finom íz, és azt mondjuk… hát azt mondjuk, hogy ezt szavakkal ki se tudjuk fejezni. De nehéz helyzetben kerülnénk, hogyha most le kellene írnunk azt a finom ízt, annak a kedvenc péksüteménynek azt a nagyon sajátos zamatát. Vagy főleg aztán egy bornak… lehetetlen leírni, mert az már egy titok. Pont úgy, mint ahogy az Isten is egy titok – nem tudjuk pontosan leírni. Mit tudunk tenni? Azt mondjuk: „Gyere, kóstold meg, mert ilyet még nem ittál! Gyere, egyél belőle egy falatot, majd megmondom neked, hogy hol lehet kapni.” Akkor el lehet oda menni, és azt a finomat lehet kérni, meg lehet ízlelni. Nem tudunk nagyon mást tenni, beszélni róla szinte értelmetlen is, hanem meg lehet osztani, és el lehet mondani, hogy hol lehet azt a finomat megízlelni.

S aztán az is nagyon elgondolkodtató, hogy ahogyan Jézus a korabeli ember elé áll, és azt mondja: „Én vagyok az élet kenyere.” Az emberek fölháborodnak, és Istent istenkáromlással vádolják. Nagyon egyszerűen ez történik. Isten azt mondja: „Én vagyok az élet kenyere. Egyetek belőlem!” Mire az emberek, Istenre hivatkozva, persze a maguk fantáziája ez, fölháborodnak, és Istennek azt mondják: „Te istenkáromló vagy!” Nem csodálkozom persze ezen, mert hogy Jézus olyan fölháborító módon, olyan természetes egyszerűséggel mondta azt, hogy Istennek jó az íze, vagy Isten finom. Hogy Isten az a valaki, aki az életet élteti, és táplál, hogy Isten ez a valaki.

Hívtak-e meg már benneteket ebédre? Azért merem ezt kérdezni, mert mindenkinek van róla tapasztalata. És nemde úgy van ez, meghívnak bennünket egy finom ebédre. Mikor meghívnak bennünket, a háziasszony, vagy a házigazda elmond szinte egészen biztosan 4-5-6 klasszikus mondatot. Ez a 4-5 mondat szinte mindig el szokott hangozni, és ezek fontos mondatok. A következőkre gondolok: „Kérsz még? – Finom volt? – Ízlik?” Aztán még az is el szokott hangozni: „Hozzak még? – Kell-e esetleg még valami bele, mert akkor belerakjuk?” S tudjátok, éppen a kereszténységünknek ezek a kulcsmondatai, egytől egyig. Hogy az emberi kapcsolatainkban, amelyeket átjár a Szentlélek, tulajdonképpen egymáshoz odalépünk, és ezek a mondatok a kereszténység alapvető mondatai. „Kérsz még? – Jó ez így? – Ízlett neked? – Tegyünk bele még valamit? – Finom volt?” Tulajdonképpen ezek az alapmondataink. Hogyha ilyen értelemben tudnánk élni, akkor a kereszténység egyszerűen olyan ízes és zamatos lenne bennünk, meg körülöttünk, hogy az embereknek nagy kedve lenne hozzá.

De érdekes ez, hogy ez a finom íz, ahogyan Jézus önmagát itt hagyta, hogy ez – nem tudom megállni, hogy 1 percet ne beszéljek erről – hogyan tudott megkeseredni bennünk. Hogy a finom íz hogyan lett keserűvé. Folytatnám a példát. Ott vagyunk ezen a lakomán, meghívtak bennünket. És hogyha nem volt elég meleg, egy kicsit megmelengették, ha nem volt elég hideg, akkor egy kicsit még visszarakták, tettek bele jégkockát, s aztán megkérdezték, hogy kérünk-e még, hogy finom volt-e… De el tudjátok-e azt képzelni, hogy ahogy éppen kiteszi a háziasszony a levest, s az első néhány kanálnál járunk, egyszer csak a háziasszony nagyot sóhajt, és azt mondja: „Na, tudnád, ez mennyibe van nekünk! De ha nem tudod, majd mondjuk mi. Ki van számolva. Ez itt egy 3600 forintos ebéd. Ezt te most eszed itt, így, így… Hát egyed csak!” És ahogy elénk kerül a második fogás, akkor a ház ura sóhajt egy nagyot: „S mennyit kellett vásárolni! Nem ment könnyen, mert rögtön nem lehetett megkapni mindent hozzá, két helyre mentem, én.” S aztán már akkor tényleg, ott belendül a háziasszony, a házigazda, és egymás szavát keresztezik, és akkor már egyszerre mondják, hogy „És ugye emlékszel, mennyit főztünk? 2 óra 27 perc volt! Bizony, annyi volt. De te csak egyél nyugodtan, jó étvágyat! Egyél csak! És most, hogy látom, hogy még ez se zavar téged, akkor elmondjuk, hogy miután te elmész, mi még mosogatni is fogunk. De te csak egyél!”

Kivel fordult már elő ilyen? Énvelem még soha. Hát olyan jókat ettem már nálatok, de még nem mondtátok, mennyibe került, se hogy mennyit kell mosogatni. És miért van ez így? Azért, mert nagyon sajátosan, mikor ott ülünk az asztalnál, akkor valami jó dolog történik velünk. És természetes, hogy annak az ebédnek megvan az ára, ki is tagadná. És melyikünk tagadná azt a realitást, hogy igen, munka van vele, és sokszor nem is kevés. Melyikünk tagadná ezt? Éppen ezért vagyunk megtisztelve, és éppen ezért fontos az az ebéd, és éppen ezért érezzük, hogy történik valami jó dolog, pontosan éppen ezért.

A kereszténység bennünk olyan könnyen meg tud keseredni. Az a finom íz, az a Jézus-zamat! Hogy az megkeseredik bennünk, és már másról se tudunk beszélni, mint hogy mennyi volt az ára, s mennyit kellett nekünk abba beletenni. Hát nem csoda, hogy nem szívesen jönnek már hozzánk enni, mert állandóan erről beszélünk, hogy mennyi az ára. S tudjátok, néhány héttel ezelőtt kedves barátaim előadtak egy színdarabot, és jól sikerült nekik. Aztán, ha már valami jól sikerült, szeretünk abban az örömben lenni, kitalálták, hogy együnk meg egy közös vacsorát. Üljünk le – s akkor én is ott voltam – és ott ültünk, és mindenki rendelte a magáét, ettünk, ittunk. Igen ám, de egyszer csak fölállt valaki, és azt mondja: „Na, most akkor mondjátok, ki mit kér! Én fizetem.” S akkor kért mindenki, és ő fizette. Akkor az elfogyott, akkor fölállt egy másik valaki, és azt mondta: „Mindenki mondja meg, hogy mit kér – ezt most én fizetem!” Miért van ez? Mert amikor történik valami igazán jó dolog, és átéltük azt, hogy mit jelent, hogy egységben vagyunk, és egyek vagyunk, és valami jó született általunk, akkor abból részesedni akarunk. És ami a legérdekesebb, hogyha ez a dolog valami igazán jó dolog, és megmelengette a lelkünket, akkor nem egyszerűen csak venni akarunk belőle, hanem még abban az értelemben is részt akarunk benne venni, hogy mi fizetünk egy kört. Mert akkor jobban benne vagyunk, és éppen nem az az érdekes, hogy mennyi az ára, hanem hogy benne lehessünk. Amennyire csak lehet, mi abban benne legyünk.

Ezért – az utolsó néhány mondat – még hogyha esetleg ijesztő, vagy botrányosan hangzik is: Jézus meg akarta szüntetni az ószövetségi áldozatokat. Egyszer, s mindenkorra, és végérvényesen. Hogy legyen már elég a vérontásból, hogy ne kelljen áldozattá lennie egyikünknek sem. Ezért a keresztény ember egy csapásra fölhagyott a templomi áldozattal, és köszöntük szépen, többé egyetlen galambfiókának se tekertük ki a nyakát, a gerlék is tovább élhettek, a bárányok torkát se metszettük el azóta, mert köszönjük szépen, sem nekünk, sem Istennek, sem a kettőnk közti kapcsolatnak erre már nincsen szüksége. Ezért mi megterítünk egy fehér asztalt, és azt mondjuk, hogy jöjjünk köré, és nem kell folynia a vérnek. És tulajdonképpen ez valami olyasmi, amit szinte még mindig nem értettünk meg a maga mélységében, ahogyan Jézus pedig világosan mondta ezt: „Nem akarok áldozatot. Irgalmasságot akarok, és nem akarok áldozatot.”

De most mondom a botrányos mondatot. Jézus azt mondta, vegyünk kenyeret, töltsük ki a bort, és együnk, és igyunk, és éljük meg ebben az egységet, és ne vagdossuk el senkinek a torkát. És sosem beszélt arról, hogy az ő megtépázott és meggyötört testét hozzuk be a templomainkba, nem mondta, nem kért meg rá. Azt mondta, hogy üljünk le a kenyér és a bor köré. És ez azt jelenti, hogy Jézus sohasem akarta a saját áldozatát a középpontba helyezni. Az életet helyezte a középpontba. És ezért roppant elgondolkodtató, hogyha az Eucharisztia helyett valami más kerül a középpontba. Azért, mert amikor az áldozatról van szó, akkor ha akarjuk, ha nem, ott mindig megjelenik az a gondolat: „Ki a tettes? Ki volt a jó és ki volt a rossz? Ki van fölül és ki van alul? És most kié a hatalom, és kié nem? Kinek van igaza? Kik vannak bent és kik vannak kint?” Tehát ha valamit Jézus meg akart szüntetni, akkor pontosan ez volt az. És azt mondta, hogy „Isten, és én, nem akarunk több áldozatot, és én oda ajándékozom az életem, hogy ne legyen többé már áldozat, amin keresztül valami és valaki majd úgy tudja az életet hozni, ahogyan arra mármost nem lesz szükség. Hanem vegyétek a kenyeret, törjétek meg, és osszátok szét egymás között.”

Jézus itt hagyta magát közöttünk, és azt mondta ezzel, hogy Isten egy éltető, életet éltető Isten. Hogy Isten egy tápláló Isten, és nem akarja sem az erőszakot, sem azt a fajta alá-fölé rendelést, bent és kint, és kirekesztést, és semmi mást. Hogy ő nem akar ezen az áron… hanem azt akarja, amit hallottunk a szentleckében, hogy végre egyek lehessünk, ahogyan egyek azok, akik egy közös asztal mellé le tudnak ülni.