Mt 13,44-52 - ÉVKÖZI 17. Vasárnapi mise, A év - Bükkszék, Tábori mise.

2011.07.23.

Megosztom
Elküldöm

2011. július 23. – ÉVKÖZI 17. Vasárnapi mise

Bükkszék, PálFeri Tábor – Pál Ferenc atya

Mielőtt az Evangéliumot fölolvasnám, 1-2 mondatom muszáj, hogy legyen, mégpedig az, hogy itt fölálltunk, leültünk, éneklünk... Hogyha bármelyikőtöknek ez idegen, vagy furcsa, nem szoktátok, akkor: Oda se neki! Ez egészen természetes, senki sem úgy született, hogy tudta, hogy egy misén mit szoktunk csinálni, úgyhogy egészen, legyetek úgy itt, ahogyan tudtok. Vegyetek annyira részt mindabban, amit most együtt csinálunk, amennyire az számotokra elfogadható. És hogyha ti itt tudtok lenni úgy, ahogyan ez nektek megfelelő, akkor az mindenkinek jó lesz.

Olvasmány (1Kir 3,5.7-12)

Éjszaka aztán megjelent az Úr Salamonnak álmában és azt mondta: ,,Kérj, amit akarsz, s megadom neked.' Nos tehát, Uram, Isten, te királlyá tetted szolgádat, apám, Dávid helyett: de én kicsiny gyermek vagyok, s nem tudok kimenni-bejönni, s itt áll szolgád a nép között, amelyet kiválasztottál, e mérhetetlen nép között, amelyet sokasága miatt megszámlálni, s megolvasni sem lehet. Adj tehát szolgádnak értelmes szívet, hogy ítélni tudja népedet, s megkülönböztethesse a jót és a rosszat, hisz ki tudná ítélni e népet, ezt a te hatalmas népedet?' Tetszett e beszéd az Úrnak, hogy ilyesmit kért Salamon. Azt mondta azért az Úr Salamonnak: ,,Mivel ezt kérted, s nem kértél magadnak sem hosszú életet, sem gazdagságot, s nem kérted ellenségeid életét, hanem bölcsességet kértél magadnak, hogy igazságot szolgáltathass: íme, szavad szerint cselekszem veled, s olyan bölcs és értelmes szívet adok neked, hogy hozzád hasonló sem előtted nem volt, sem utánad nem lesz.

Szentlecke (Róm 8,28-30)

Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik, azoknak, akik az ő végzése értelmében arra hivatottak, hogy szentek legyenek. Mert akiket eleve ismert, azokat eleve arra is rendelte, hogy hasonlók legyenek Fia képmásához, s így ő elsőszülött legyen a sok testvér között. Akiket pedig eleve elrendelt, azokat meg is hívta; és akiket meghívott, azokat megigazultakká is tette; akiket pedig megigazultakká tett, azokat meg is dicsőítette.

Evangélium (Mt 13,44-52)

Hasonló a mennyek országa a kincshez, amelyet elrejtettek a szántóföldben. Egy ember megtalálta, újra elrejtette, aztán örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette a szántóföldet. Hasonló a mennyek országa a kereskedő emberhez, aki szép gyöngyöket keresett. Amikor talált egy sokat érő gyöngyöt, elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette azt. Hasonló a mennyek országa a tengerbe vetett hálóhoz, amely minden fajta halat összefogott. Amikor megtelt, felhúzták a partra, leültek, és a jókat edényekbe gyűjtötték, a hitványát pedig kidobták. Így lesz a világ végén is. Az angyalok kimennek majd, a gonoszokat elválasztják az igazaktól és bedobják őket a tüzes kemencébe. Lesz majd ott sírás és fogcsikorgatás. Megértettétek mindezeket?' Azt felelték neki: ,,Igen.' Ő pedig azt mondta nekik: ,,Így tehát minden írástudó, aki járatos a mennyek országában, hasonló a házigazdához, aki kincseiből újat és régit hoz elő.'


Foglaljatok helyet! Jövök közel, nem akarok hosszan beszélni. Néhány szempont csak, néhány gondolat... Különben is Placid atya után nincs is kedvem megszólalni. Hát az olyan, mint egy értékes mag, ezt ő elvetette a szívünkbe. Most akkor ráhányunk mindenféle egyéb gondolatokat? Rettenetes. Hát azt hagyni kell, most az hadd növekedjen. Szívem szerint nem beszélnék egyáltalán. Esetleg legyen így? (...) Nem, nem, azért picit, picit csak...

Szentbeszéd

Olyan szépek ezek a képek a szántóföldbe elrejtett kincsről, amit aki... valaki megtalál, akkor örömében megy el, és eladja mindenét. És a másik történetben pedig az igazgyöngy, amiről azt hallottuk, hogy az a kereskedő keres egy igazán értékes igazgyöngyöt, és amikor megtalálja, akkor ő is - visszatérő motívum - mindenét odaadja, vagy eladja. Mi az, ami számunkra ebből fontos lehet, mindegyikünk számára?

(1) Először is az, hogy olyan óriási nagy dolog, ahogyan egy párkapcsolatban is ezt nagyon jól ismerhetjük, hogy annak az embernek az IGEN-je számít valamit, aki tud NEM-et mondani. Mert hogyne tapasztalnánk azt, hogy odalépek egy szép nőhöz... (már ezt csak pro forma...) és azt mondom neki: "Én Téged szeretlek! Rád igent mondok!" S akkor őneki megdobog a szíve, azt mondja: "Ó, ez nagy dolog." Vagy valami ilyesmit. Én utána elmegyek, és egy másik nőnek is azt mondom, hogy: "Te is nagyon kedves vagy." És egy harmadikra meg úgy gondolok, hogy "Még ő is bent van a kosárban." Akkor mit ér az IGEN-em? Mit ér az az IGEN, ami mögött nincsen nagyon sok NEM? Annak az embernek az IGEN-je számít valamit, aki tud NEM-et mondani. Ez a párkapcsolatban is így van, meg az életünk nagyon sok területén így van. Ebben a történetben megjelenik ez a valóság. Ott van egy óriási IGEN arra a kincsre, meg arra a csodás igazgyöngyre. De ahhoz, hogy az a kincs az - nem mondom, hogy az enyém legyen - életemben ott lehessen, vagy az az igazgyöngy valamiképpen engem elkezdjen formálni és alakítani, ahhoz, így mondja Jézus a történetben, el kell adnom mindenemet. Egyszerűen tudnom kell NEM-eket is mondani. Ez az ára, annak a nagy kincsnek az ára, hogy IGEN-t mondok az, hogy előtte tudok nagyon sok NEM-et mondani. Ez akart az első gondolat lenni.

(2) De hogy mi az, ami miatt képesek vagyunk nagyon sok NEM-et mondani? Azért, hogy aztán az az IGEN igazán IGEN lehessen. Ez éppen az az öröm, meg az a keresés, és az a kutatás, és a vágy, ami valamiképpen a megtalálásban beteljesedik. És akkor ide - tudjátok úgy mardos engem az, hogy: Hogyan lehetne jól kereszténynek lenni? Ezt én nem tudom, hogy kell csinálni, de nagyon foglalkoztat. Valami olyasmire jutottam, hogy talán ami a leginkább a kereszténységünkből hiányzik az az, ami ebben a két példabeszédben benne van. Meg is nevezem ezeket.

Az első: Merek kockáztatni a jóért. Merek kockáztatni az igazért. Merek kockáztatni a kincseimért. Hogy nem csak megörülök a kincsnek, hanem utána elkezdek érte kockázatot vállalni. Ez a második gondolat, hogy de nagy dolog lenne, hogy valamiképpen az életünkben, és ez talán attól is független, hogy most keresztény vagyok, vagy nem, hívő vagyok, vagy nem. Hogy egyáltalán az életemben ott vannak óriási kincsek, és hogy merek-e értük kockázatot vállalni. Ez, ez akkor a második gondolat.

(3) Beszéltünk tegnap is, meg ma is a vágyról. Most a vágy mellé még hozzátennék két dolgot. Az egyik: a szenvedély. Nem elég a vágy...: szenvedély! Hogy ami nagyon hiányzik abból, ahogyan valahogy azt a kincset az ember meg tudja ragadni, és az a kincs őt megragadja, az a szenvedélyesség. Az, amikor tudjátok, a kutya ráharap. Biztos csinált... hát vannak itt kutyások annyian. Hát tudom, hogy vagytok. Mikor egy kutya olyan fajta, s bedugod a szájába a botot, akkor megfoghatod, a botnál fogva lehet parittyázni a kutyával, csak úgy lobog a farka. Az olyan, ő arra ráharapott. Szóval ez a harmadik gondolat, hogy tudni NEM-et is mondani. Ahhoz, hogy az IGEN-ünknek igazán tartalma, értéke, súlya legyen, és az tudjon bennünket meghatározni. Mikor ez megvan, akkor tudni kockázatot vállalni azért a kincsért. És a kockázatvállalásban pedig benne van az, hogy tudom ezt szenvedéllyel csinálni. Úgy sajog nekem, mikor szép lassan ilyen iparosok leszünk. Most én a magamfajtákról beszélek, a papi emberekről. Ilyen iparosok leszünk, vágjuk halomba, 200% - ez egészen rettenetes.

Éppen Egerszalókon voltam a múlt héten, volt ott egy nagy ifjúsági valami, és ott ültek apácák, meg szerzetesek. Egyszerűen nem bírom ki, hogy ne szóljak nekik. Nem hogy beszóljak. Nem bírom ki, tehát hogy... (Ez édes.) Megálltam, és mondtam nekik: "Tudjátok, én most az itt lévő apácáknak, kedves nővéreknek azt kívánom, hogy legyen bennetek szenvedély is az Istennel kapcsolatban! Ne hogy csak rendes emberek legyetek, mert olyan unalmassá lesztek, hogy semmi kedvünk nem lesz veletek lenni. Unalmasak lesztek! Nagyon tisztességesek lesztek, nagyon becsületesek, nagyon jóra valóak... és itt nem lesz se ízetek, se bűzötök." Tehát... nem t'om, már elvesztettem a fonalat. Tehát a harmadik gondolat valahogy ez, hogy szenvedély. Merni szenvedélyesnek lenni. Ebből következik az utolsó gondolat, és aztán majd szeretném az egészet keretbe foglalni.

(4) Az utolsó gondolat pedig így szól: Ma még a szenvedélyesség sem elég. Nem elég, hogy tudok NEM-et mondani, nem elég, hogy kockáztatni tudok, nem elég, hogy szenvedéllyel tudom csinálni. A negyedik az az, hogy merem elveszteni a fejem. Nem t'om, ez kinek hogy hangzik? Minél katolikusabb valaki, annál inkább fölszisszen benne valami. "Ajjaj-jajjaj!" Mások meg azt mondják: "De jó, végre valaki...! Már ma éjszaka valamit realizálok belőle. Szentmisén vagyunk, ezt magamnak is mondom.

Éppen azért, mert keretbe szeretném ezt foglalni. Mit jelent ez, hogy az eszemet, még szinte a józan eszemet is merem elveszteni? Mi ennek a kerete? Merek NEM-et mondani, kockáztatni, merek szenvedélyes lenni, és még a józan eszemet, a fejemet is hajlandó vagyok elveszteni? Mindezt az foglalja keretbe, hogy közben pedig van az Istennel, az emberekkel és önmagammal és a teremtett világgal való kapcsolatomnak egy stabilitása, ezért ezt megengedhetem magamnak. A stabilitáshoz ténylegesen (Mászkáljatok! Élvezzétek az életet!) hozzátartoznak azok a dolgok ("Mit mond a bácsi?"), hogy van egy erkölcsi stabilitásunk, hogy van egy morális tartásunk, hogy létezik egy elkötelezettségünk, hogy van egy kipróbált hűségünk. Ezek a dolgok hozzátartoznak, és hogyha ezeket kimunkáljuk magunkban - stabil erkölcsiséget, tudunk elkötelezettek lenni, képesek vagyunk hűségben lenni - ha ezeket kimunkáljuk, egyszer csak óriási szabadságunk támad, és ennek a szabadságnak az lessz a... Merünk nemeket mondani, mert megvan a kincs. Húú! Eresztjük is el. És képesek vagyunk szenvedélyesek is lenni, és elveszteni a fejünket, és kockáztatni, mert megvan ez a fajta stabilitásunk. ("Gyere ide! Mutatom." - Nekem szólt-e? Az ember hallgasson a komoly szóra.)

Akkor itt most jöjjön a beszéd farkincája, ugye a legvége. Ezért tulajdonképpen hogyha most a kereszténységről beszélek, vagy az istenkapcsolatról, a kincsről, amit így tudunk megragadni, akkor végül is mi egyszerűen többre vágyunk, mint hogy jók legyünk, vagy igazak, vagy hogy egy értékes életet éljünk, vagy szép legyen az, amit csinálunk. Egyszerűen ennél többre vágyunk. És az az izgalmas, hogyha meg tudjátok mondani, hogy a saját életetekben, a saját szívetekben mi volt eddig az a több, ami több annál, mint hogy csak jó, több annál, hogy csak igaz, több annál, hogy egyszerűen csak szép, annál is több, hogy élvezetes, vagy hogy gyönyörű... hogy még annál is több. És elkezdenénk beszélni, egyszer csak kiderülne, hogy mindenkinek a szívében ott vannak ezek a kincsek, ami több, mint a jó, több, mint az igaz, több, mint a szép, több, mint az élvezetes, több, mint a gyönyörű. Tulajdonképpen mikor ezért a többért elkezdjük tudni ezt a folyamatot vinni, a kockáztatást, a NEM-et mondást, a szenvedélyességet, akkor kezd az életünk valahogy hallatlanul csodálatos módon kibontakozni.

Ezért én most be is fejezem, de szívből kívánom nektekhogy találjatok rá arra, ami több, mint egyszerűen csak szép, igaz, jó, értékes, értelmes! Ami annál több, az az igazi kincs, ami annyira lenyűgöz, hogy nincsenek rá szavaink, ami annyira gyönyörű, hogy ki se tudjuk mondani. És én ezért nagyon kívánom azt nektek, hogy ne éljetek szürke életet. Ne... csak úgy "Jó, hát próbáltam rendes ember lenni..." Mintha kést döfnének belém. te ne próbálj meg rendes ember lenni! (Feri atya azt mondta egy beszédben... stty!) Hanem hogy valahogy, valahogy kezdjük el magunkban fölnevelni, valahogy bábáskodni fölötte, növeszteni, kincsnek tartani, kézbe venni, átölelni, megcsókolni azt, ami több annál, hogy egyszerűen csak rendesnek lenni, meg igaznak... Meg tudjátok, amivel egészen el lehet keseríteni: ami több annál, hogy "boldogulni ebben a világban". Na ettől rögvest padlót fogok. Ha valakinek csak ennyi az élet, hogy ő ott boldogulni akar, már boldog se akar lenni...

Akkor most a pontot mondom ki. Ennek van egy titka. Ez pedig az, hogy amikor elmegy az a földműves, a szántóvető, és azt a megtalált kincset, és a hozzá tartozó földet meg akarja venni. Ugye tudjátok, hogy ő azt a kincset sosem fogja birtokolni? Ha birtokolni akarja azt a kincset, rettenetes sok szenvedés vár rá, mert félnie kell majd, hogy elveszti, rettegnie, hogy mi lesz a kinccsel, hogy majd valaki elrabolja tőle, és a többi. Pont fordítva van: őt a kincs megragadta, és ő enged a kincs vonzásának. Ezért nem vesztheti el. Amikor a földet megveszi az a valaki, nem birtokolhatja általa a kincset, hanem csak elkezdett NEM-eket mondani, és kockáztatni, és szenvedélyes lenni, és elveszteni a fejét azért, hogy végérvényesen, valamiképpen annak a kincsnek a vonzásában élhesse az életét. De a kincset sosem fogja birtokolni, az az övé sosem lesz, ő lesz a kinccsé.

Nem bírom befejezni, túl, túl rendesen figyeltek. Ezt nem volna szabad, tehát kicsit... s akkor tudnám, hogy már vége. Akkor egy két órával ezelőtti élményem, hogy fölálltunk, és tapsoltunk a Placid atyának. S tudjátok, egy olyan érzés fogott el, annyira jó volt őt megtapsolni, annyira jó volt részt venni az ő csodájában. Egyszerűen semmi mást nem tenni, csak tapsolás révén egy picit részt kapni, egy picit, egy miliméternyi része lenni valaminek, ami ő, azzal, hogy tapsolunk. Annyira jól esett! És valahogy ezt tudnám egy hasonlatként idehozni: nem kell birtokolni egyáltalán, hanem egy pici részt kapni belőle, és engedni, hogy ő bennünket valahogy elvarázsoljon, mint a mesében.