Mt 25,14-30 - Évközi 33. vasárnap - A év

2011.11.13.

Megosztom
Elküldöm

2011. november 15. – ÉVKÖZI 33. Vasárnap

Angyalföldi Szent Mihály templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (Péld 31,10-13.19-20.30-31)

Derék asszonyt ki talál? Becse a korallokét messze meghaladja! Férjének szíve bátran ráhagyatkozik, és nem lesz nyereség híján. Jóval fizet neki és nem rosszal, élete minden napján. Előszedi a gyapjút és a kendert, és ügyes kézzel végzi a munkát, Kezébe veszi a rokkát, és ujjai megfogják az orsót. Megnyitja tenyerét a szegénynek, és kinyújtja kezét a szűkölködő felé. A kedvesség csal, a szépség mulandó, de az istenfélő asszony dicséretet érdemel! Adjatok neki keze gyümölcséből, és tettei dicsérjék őt a kapuknál!

Szentlecke (1Tessz 5,1-6)

Az időről és az óráról azonban, testvérek, szükségtelen írnom nektek. Hiszen magatok is igen jól tudjátok, hogy az Úr napja úgy jön el, mint éjjel a tolvaj. Amikor azt mondják: ,,Békesség és biztonság', éppen akkor szakad rájuk hirtelen a veszedelem, mint a várandós asszonyra a fájdalom, és nem menekülnek meg. De ti, testvérek, nem vagytok sötétségben, hogy az a nap tolvaj módjára lepjen meg titeket. Mindnyájan a világosság fiai és a nappal fiai vagytok. Nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé. Ne is aludjunk tehát, mint a többiek, hanem legyünk éberek és józanok!

Evangélium (Mt 25,14-30)

Úgy lesz akkor, mint amikor egy ember arra készült, hogy külföldre menjen. Hívta a szolgáit és átadta nekik vagyonát. Az egyiknek öt talentumot adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, mindegyiknek a képessége szerint; és elment külföldre. Ekkor rögtön elindult az, aki öt talentumot kapott, dolgozott velük, és szerzett másik ötöt. Éppígy az is, aki kettőt kapott, szerzett másik kettőt. Az viszont, aki egyet kapott, elment, a földbe ásva elrejtette ura pénzét. Sok idő múltán megjött ezeknek a szolgáknak az ura és számadást tartott velük. Előállt ekkor az, aki öt talentumot kapott, hozott másik öt talentumot, és így szólt: ,,Uram, öt talentumot adtál nekem, nézd, másik öt talentumot nyertem rajta. Az ura azt mondta neki: ,,Jól van, derék és hű szolga! A kicsiben hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe. Ezután jött az is, aki a két talentumot kapta és így szólt: ,,Uram, két talentumot adtál nekem, nézd, másik két talentumot nyertem rajta. Az ura azt mondta neki: ,,Jól van, derék és hű szolga, a kicsiben hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe. Végül odajött az is, aki egy talentumot kapott, és azt mondta: ,,Uram, tudom rólad, hogy kemény ember vagy, aratsz, ahol nem vetettél, és begyűjtesz onnan is, ahová nem ültettél. Mivel féltem tőled, elmentem és elrejtettem a talentumodat a földbe. Íme, itt van, ami a tied! Az ura azt válaszolta neki: ,,Te gonosz és lusta szolga! Tudtad, hogy aratok, ahol nem vetettem és gyűjtök onnan, ahová nem ültettem. Éppen ezért el kellett volna helyezned a pénzemet a pénzváltóknál, hogy amikor megjövök, kamatostul kapjam vissza a magamét. Vegyétek hát el tőle a talentumot és adjátok annak, akinek tíz talentuma van! Mert mindannak, akinek van, még adnak és bővelkedni fog. Attól pedig, akinek nincs, még azt is elveszik, amije van. A haszontalan szolgát pedig dobjátok ki a külső sötétségre! Lesz majd ott sírás és fogcsikorgatás!

Szentbeszéd

Volt aki kapott ötöt, a másik kettőt, egy valaki egyet, s tudjuk, hogy a történet hogyan folytatódik. Most azt a történetet is továbbgondoltam magamban, hogy hányszor hallottam, és én magam is hányszor beszéltem erről a példabeszédről. Arra kellett ráeszmélnem és rácsodálkoznom, hogy a figyelmemet milyen gyakran éppen az a valaki kötötte le, aki egy talentumot kapott, és aztán elásta és nem kezdett vele semmit. Nemde tulajdonképpen éppen az evangélium szellemiségével, ennek a példabeszédnek a mondandójával ellentétes irány az, hogyha most elkezdünk azzal foglalkozni, hogy ki, mikor, miért és hogyan nem csinált semmit azzal, amit az Istentől kapott. Akkor éppenséggel elkezdjük a gödröt ásni, jó mélyre ássuk, s ez tulajdonképpen meg is felel annak a tapasztalatunknak, hogy mannyivel több időt tudunk azzal foglalkozni, és milyen sok tudásunk van arról, hogy mit hogyan lehet rosszul csinálni. Hogy sokszor, amikor próbálunk valamilyen irányba növekedni és képződni, ott is elsősorban jó alaposan megtanítják velünk azt, hogy hogyan nem szabad csinálni, hogyan nem érdemes csinálni, s hogyan, milyen sok féleképp lehet ugyanazt a dolgot elrontani. Aztán amikor ebből már jól le is vizsgáztunk, már papírunk is van arról, hogy hogyan lehet sokféleképpen valamit nem jól csinálni, akkor vakargatjuk a fejünket, hogy „És akkor hogyan is kéne?”

Tulajdonképpen a bevezető gondolat így szól, hogy hagyjuk most azt a valakit, aki nem tudott semmit sem kezdeni azzal, ami az övé volt, ami rábízatott, s beszéljünk arról a másik két valakiről, aki kapott ötöt, szerzett hozzá ötöt, kapott kettőt, szerzett hozzá kettőt. Hát ennek az iránya ebben van. Úgyhogy akkor egymás után rövid gondolatok, és inkább mindenhova egy történet.

(1) Mi az, ami összeköti mindhármukat egyébként, de őket kettejüket meg különösen is, de mindhármójukat? Ez pedig az, hogy mind a hárman kaptak, hogy mind a hármuknak adatott, és ez éppen az Istennel való kapcsolatunknak az egyik realitása, hogy rácsodálkozunk arra. Kaptam, hogy Istentől én is kaptam, hogy tulajdonképpen mindenem, ami van, Istentől kaptam. Hogy egyikünknek sem üres a szíve, egyikünknek sem üres a feje, egyikünknek sem üres a keze. Mindegyünk, minden amit kapott, azt tulajdonképpen ajándékba kapta, ezért aztán van lehetőségünk arra, hogy kezdjünk azzal, amit kaptunk, mert hogy kaptunk. Hogy tulajdonképpen ez a kiindulópontunk, hogy először is megörülök annak, hogy van miből. Hogy van szívem, hogy van eszem, hogy van kezem. Legtöbbünknek mind a három van, van miből adni. Egyszerűen van, mert adatott.

Eszembe jutott egy kedves idős pap. Nem él már, nem is olyan régen halt meg. Sokszor elmondta, leírta ezt a történetet, hogy amikor a ’40-es évek vége felé föloszlatták a szerzetesrendeket, ő egy fiatal rendtag volt, s akkor egy rettenetes nehéz helyzetbe került. Most maradjon az országban, de esetleg éppen azt a hivatását nem tudja gyakorolni, amire az Isten őr meghívta, vagy elmenjen akkor a hivatását gyakorolva, akkor éppen abban a hazában nem tudja azt gyakorolni, ahol ő azt szerette volna gyakorolni. S akkor végül úgy döntött, hogy elmegy, és elment messze, messze-messze, Japánban kötött ki. Az első évbe a következő feladatot kapta: japán gyerekeket kellett angolul tanítania. Két nehézsége volt: nem tudott japánul és nem tudott angolul. Más problémája nem volt ezen a téren, s egészen összeroskadt. Hát összeroskadt? Képzeljünk el egy fiatalembert, kiszakítva a gyökeréből, egy lehetetlen feladat előtt – az idegösszeroppanás széléig sodródott. Ő maga az egyik imádságában, maga beszél erről és írta le. Arra jutott, hogy ő valószínű, hogy meg fog bolondulni, ez a legvalószínűbb. Nem tud se japánul, se angolul és ezt kell tennie. „Valószínű, hogy meg fogok bolondulni itt az idegenben.” S akkor egyszer csak, ahogy ott imádkozott tovább, a következő gondolata támadt. „Hát Uram, ha neked kell egy bolond pap, akkor majd én az leszek. Normális papod van sok, okos papod is van sok, ügyes papod is van sok, bolond papod lehet, hogy kevés van, lehet, hogy éppen egy bolond pap kell neked. Hát akkor én most itt Japánban meg fogok bolondulni, megőrülök, lesz egy bolond papod is.” Ő aztán nem bolondult meg, de nagyon jól föltárta ebben az egészen lehetetlen, az idegösszeroppanás szélén, mezsgyéjén lavírozó helyzetben, hogy még akkor is tudja azt mondani, hogy „Nekem adatott, merthogy ezt Istentől kapom, és ráadásul tudok még adni is, miközben egészen lehetetlen helyzetben érzem magam.”

(Na ez az első, nehogy túl hosszú legyen, s megfázzatok. Nem szeretném, hogy megfázzatok. Akkor a második gondolat így szól…)

(2) Ha már tudjuk, hogy adatott és kaptunk, és sok ajándékunk van, akkor azt is tudatosíthatjuk magunkkal, hogy szabadon cselekedhetünk vele. Na nem teljes szabadsággal. Kinek van olyan? De hogy az életünkben „valamennyi” szabadságunk mindig van. Például ahogyan ezt az idős atya mondta: „Eldönthettem, hogy szabadon, vagy nem szabadon bolondulok meg.” Azt mondta: „Inkább azt döntöttem, hogy szabadon szeretnék megbolondulni, mert az talán Istennek sokkal kedvesebb.” A leglehetetlenebb helyzetekben is meg tudjuk őrizni a szabadságnak egy pici fonalát, egy kicsi lángját.

Morus Szent Tamás jut mindig eszembe erről, hogy a lehetetlenben is valamiképpen szabadnak lenni. Hogy amikor viszik a kivégzőhelyre, és már fönn áll ott, ahol a kivégzés megtörténik, és már odatérdel, és már a fejét odahajtja, hogy akkor egyszer csak fölemeli a kezét, és azt mondja a bakónak, hogy „Na álljunk meg egy kicsit!” Hogy úgy vágja le a fejét, hogy a szakállát ne érje valami baj, mert a szakálla nem követett el felségsértést. Ezért Morus Tamás a halála előtt néhány másodperccel ezt mondja a bakónak, hogy a szakállára vigyázzon. Mekkora belső szabadság ez egy olyan lehetetlen helyzetben, amiben azt mondjuk, hogy éppen semmilyen szabadság nincsen. És valamennyi mégis van. Ez tehát a második, és ez mind a hármójukra jellemző. Ketten, öt talentum, két talentum, azt mondják: „Menten elmegyek, kereskedek vele.” A másik azt mondja, ő is azzal a szabadsággal, ami van neki: „Én meg megyek, és ezzel a szabadsággal elásom.” Tehát adatott, és van hozzá valamennyi szabadságunk is.

(3) Az a két valaki, aki nekiállt az öt talentummal, két talentummal valamit kezdeni, nem a másikat nézte, hanem a saját dolgát tette. Teréz anyát egyszer megkérdezték: „Teréz anya, megmondaná-e egyszerűen, hogy miért vagyunk itt ebben a világban?” A nagyoknak a nagysága, hogy ő tényleg tud erre egyszerűen válaszolni. A következőt mondta: „Azért vagyunk ebben a világban, hogy idejöjjünk, megtesszük a dolgunkat, és távozunk.” Ebben a mondatban nagyon sok bölcsesség van. Például az, hogy nem ezt mondta: „Eljövünk ide a világba, jól megnézzük kinek mi a dolga, nagyon jól megnézzük, ezzel a fél életünk elmegy, és a másik fél életünkben pedig kritizáljuk azokat, akik nem csinálják jól a dolgukat.”

A gyerekekkel azzal játszottam, hogy különböző végeket találtunk ki, mintha mese lenne ez a példabeszéd, és hogy mennyire könnyű elképzelnünk azt akár a mi mai magyar valóságunkba ágyazottan is, hogy van, akinek öt van, van, akinek kettő, a másiknak egy. Na jól kiszimatolják, kinek mennyi van, és aztán évtizedeken keresztül azon hőbörögnek, hogy kinek miért annyi van, ahelyett, hogy kezdenének valamit azzal, amijük van. De azt is nagyon könnyen el tudjuk képzelni a mai magyar valóságunkban, hogy amikor kiderül, hogy egynek egy van, másiknak kettő, harmadiknak öt, kettő biztos összeszövetkezik az egyik ellen. Ahhoz mindig van elég rafinériánk, hogy ketten összeszövetkezzenek és azt mondják: „Na olyan, mintha a talentumból csak annyi lenne, nincs több abból, csak nyolc van. 5+2+1. Úgyhogy ha többet akarunk, valakitől el kell venni.” De nyilván a folytatást nagyon sokféleképpen mondhatnánk. Annak a két embernek az okossága és a rátermettsége az, ahogyan a szent író ezt fogalmazza: „Menten elment, hogy azzal az öt talentummal kezdjen valamit.” A maga dolgát tette, s nem azt nézte, hogy ki körülötte mennyit kapott, hogyan kapott, mennyire igazságos, nem igazságos, hogy járt, és a többi.

(4) Ennek a kettőnek a bölcsessége abban is áll, hogy azzal foglalkoztak és törődtek, hogy mit lehet kezdeni azzal, amit kaptak. Olyan gyermekbetegségünk az, hogy nagyon sok időt töltünk el az azzal való gondolkozással, hogy mit miért nem lehet megcsinálni, hogy mit miért nem lehet úgy megcsinálni, mit miért nem érdemes megcsinálni. Rengeteg időnk és energiánk megy el arra, hogy jól megigazoljuk magunk előtt azt, hogy mit miért és hogyan nem lehet megcsinálni.

A héten Erdélyben jártam, egyik városból a másikba mentem, s Marosvásárhelyen bemutattak nekem egy japán fiatalembert. Éppenséggel egy édesapa, három gyereke van. Japánból elment Erdélybe. Marosvásárhelyen a Maros Népi Együttes nagyon lenyűgözte őt. Azt mondta: „Én meg szeretnék tanulni tőlük sok mindent, amit csak lehet.” Elteltek hetek, hónapok, ott maradt Marosvásárhelyen. „Hát ez egy csodálatos hely! Hogy itt mennyi mindent lehet tanulni, itt mennyi mindent lehet csinálni!” Eltelt egy kis idő, azt mondta: „Hát mégis csak, hívom a feleségem, itt szülessenek a gyerekek.” Megtanult jól magyarul Romániában – most mondjuk így – megtanult nagyszerűen táncolni japánként magyar táncot, a családját egyesítette Marosvásárhelyen, és azt mondja: „Annyi csodálatos dolgot lehet itt csinálni, én haza nem megyek.”

Vannak olyanok, akik azzal foglalkoznak, hogy amijük van, ami adatott, azzal a szabadsággal együtt, ami rendelkezésre áll, mit hogyan lehet megtenni és megcsinálni. De nagy dolog ez! És aztán akkor az utolsó…

(5) Mi az, ami döntően megkülönbözteti azt a kettőt „Menten elment, hogy kezdjen vele valamit…”, s azt az egyet, aki meg elásta az ezüstpénzét? A válasz a Szentírás lapjairól a következő. Kétszer is elhangzik a Szentírásban ez a motívum, hogy azt mondja a gazda: „Hát akkor én most többet bízok rád.” Az a kettő a bizalomra támaszkodott. Fölismerte és megtapasztalta azt – teszek egy ugrást – hogy Isten bízik bennük. Mikor megvan ez a tapasztalatunk, és ragaszkodunk hozzá: „Hát hiszen Isten bízik bennem.” És azért, mert Isten bízik bennem, ezért aztán sok mindent rám is bízott. Bízik is bennem, rám is bízta, és a cselekvés erről a talajról fakad. A másik embernek a tragikuma, vagy a tragédiája az ott van, hogy ő nem látja, hogy a gazda bízik benne, pedig bízik benne. Utána nem tudja azt, amit kapott úgy fogadni, hogy ez egyfajta megbízatás, és annak a jele, hogy megbíztak engem valamivel. Mi az ő nehézsége? Hogy ő fél. Őt a félelem vezeti. Az egyik a bizalomból épül, a másik a félelemből pedig ellehetetlenül és tehetetlenné válik. Ezért is beszéltünk múlt héten arról nagyon határozottan, hogy Isten országát félelemből nagyon nehéz lenne fölépíteni. Hát Isten országát abból a bizalomból tudjuk építeni, hogy Isten bízik bennünk, aztán ránk bízza a talentumainkat, aztán megbízik bennünk, és mi valamiképpen ennek az erejéből, erre válaszolva tudunk valamit kezdeni, ami adatott nekünk.

De nagy dolog az, hogyha nem ilyen vagy olyan formában a félelmet építjük magunkban. Ha már mindenképpen valahogy erről szó van, azt pedig úgy lehetne megfogalmazni: Szó sincs róla, hogy nekünk a félelmet kéne erősíteni. Nem félni, legföljebb félteni valamit. Ha már mindenképpen azzal kell valamit kezdeni, ne féljünk, féltsük, féltsük. Amikor valamit vagy valakit féltek, azt jelenti „Jaj, de értékes vagy nekem, jaj de fontos vagy nekem! Megbecsüllek, és vigyázok rád.” Ezért tehát ebben a történetben végül is sokkal inkább érdemes arra a két valakire figyelni, aki mikor rácsodálkozik a saját örökségére, akkor menten elindul, hogy a belé vetett bizalom erejével valamit kezdjen.