Mk 1,14-20 - Évközi 3. Vasárnap – B év

2012. január 22. – ÉVKÖZI 3. Vasárnap – B év

Angyalföldi Szent Mihály templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (Jón 3,1-5.10)

Ekkor ismét szólt az Úr Jónáshoz, s ezt nondta: ,,Kelj fel, menj Ninivébe, a nagy városba, és hirdesd ott a szózatot, amelyet majd mondok neked.' Felkelt erre Jónás és elment Ninivébe az Úr szava szerint. Ninive háromnapi járóföldre terjedő nagy városa volt Istennek. Alighogy bement Jónás a városba, egynapi járásnyira, nagy hangon hirdette: ,,Még negyven nap, és Ninive elpusztul!' Ninive lakói hittek Istenben és böjtöt hirdettek, és nagyjaik, kicsinyeik egyaránt szőrruhát öltöttek. Mikor látta Isten az ő cselekedeteiket, hogy megtértek gonosz útjukról, megbánta Isten a rosszat, amelyről azt mondta, hogy rájuk hozza, és nem hozta rájuk.

Szentlecke (1Kor 7,29-31)

Azt mondom tehát, testvérek: Az idő rövid. Ezután azok is, akiknek feleségük van, legyenek olyanok, mintha nem volna, és akik sírnak, mintha nem sírnának, akik örvendeznek, mintha nem örvendeznének, akik vásárolnak, mintha nem volna tulajdonuk, és akik élnek ezzel a világgal, mintha nem élnének vele; mert elmúlik ennek a világnak a formája.

Evangélium (Mk 1,14-20)

Miután Jánost átadták, Jézus Galileába ment, hogy hirdesse Isten evangéliumát. Azt mondta: ,,Betelt az idő, és elközelgetett az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban.' Amikor a galileai tenger mellett elment, meglátta Simont és testvérét Andrást, amint hálót vetettek a tengerbe, mert halászok voltak. Jézus azt mondta nekik: ,,Jöjjetek utánam, és én emberek halászaivá teszlek titeket!' Ők azonnal elhagyták hálóikat, és követték őt. Kissé továbbmenve meglátta Jakabot, Zebedeus fiát, és testvérét, Jánost, amint ők is hálóikat javították a hajóban, és azonnal hívta őket. Azok pedig elhagyva apjukat, Zebedeust a béresekkel együtt a hajóban, követték őt.

„Betelt az idő, közel van Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!” Tulajdonképpen ez a néhány kijelentés négy nagyon rövid, nagyon lényegre törő fölszólítás ez, sőt tulajdonképpen ha a görög szöveget nézzük, nem egy helyen parancsoló módban hangzik el Jézusnak a szava, ténylegesen az evangéliumnak a foglalata. Tehát betelt az idő, közel van Isten országa. Térjetek meg és higgyetek az örömhírnek! Ez az evangélium foglalata.

Szentbeszéd

Szeretnék akkor most erről beszélni, és közben pedig rálátni arra, milyen szép az, hogyan Jézus kimondja ezeket az emblematikus kijelentéseket, és utána egy tulajdonképpen néhány mondatban leírható, nagyon egyszerű jelenetben rögtön meg is valósul az, és rögtön láthatóvá is lesz, hogy mit is jelent az, ami előtte elhangzott. Hiszen tulajdonképpen amikor Jézus odamegy ezekhez a halász emberekhez, és megszólítja őket és abban a pillanatban ezek az emberek otthagyják, amit csinálnak, és ott, abban a pillanatban megvan az ideje és a helye, a tere annak, hogy már lépjenek és már kövessék is Jézust, hogy a szónak ilyen értelmében higgyenek benne és megtérjenek, kövessék őt és abba az irányba álljanak, amerre a mester áll. Tulajdonképpen ez azt is kifejezi, hogy mit jelent az, hogyan valósítható meg nagyon egyszerű képben is megragadva az, hogy itt az idő, betelt az idő, közel az Isten országa, térjetek meg és higgyetek az örömhírben. Szeretném nagyon megragadhatóan ábrázolni azt, hogy mit is jelent ez a négy kijelentés, ez a négy kifejezés hogyan kerülhet hozzánk közel.

(1) Az első az így szólt, hogy „Betelt az idő.” Nem tudok elszakadni egy néhány héttel ezelőtti élményemtől. Elnézést kérek azoktól, akik ezt már hallottátok tőlem, de hogy néhány héttel ezelőtt láttam egy fiatalembernek a beszámolóját, aki szinte napra két évvel ezelőtt ott ült azon a repülőgépen, ami a Hudson folyóra kénytelen volt kényszerleszállást végrehajtani. Ott a pilóta bemondja ezt a, tulajdonképpen nagyon egyszerű, de nagyon szívbe markoló mondatot: „Készüljenek a becsapódásra!” Hát amikor elhangzik egy ilyen mondat, mikor valaki fönn ül a repülőn, azt gondolom, erre lehet azt mondani, hogy na, itt akkor betelt az idő. Itt most betelt az idő. Hogy aki egy ilyen helyzetben van, nagyon pontosan érzékeli, hogy mit jelent az, hogy betelt az idő. Hogy itt mármost a szónak sajátos értelmében valamire még van idő, de nagyon sok mindenre nincs.

Ez a fiatalember ott, a néhány másodperc alatt néhány fölismerésre jutott, és ebből kettőt hadd mondjak el. Az egyik, azt mondta „Egyszer csak hihetetlen szomorú lettem, és nagyon világosan megláttam valamit. Megláttam abban a helyzetben, ahogy betelt az idő, hogy mennyi időt, energiát, mindent szántam olyasmire, amire nem volt érdemes szánni, és mennyi mindenre nem szántam, és főleg nem olyanokra, akikre meg érdemes lett volna. Hogy sok mindenre szántam időt, amire nem érdemes, és sok mindenkire nem szántam, akire érdemes lett volna.” Ez volt az első szomorú fölismerése, és azután a második pedig, azt mondta, hogy „Abban a pillanatban rájöttem, és azóta is így élek, hogyha van egy finom palack vörösborom, és valaki jön hozzám, egy kedves valaki, ki kell bontani a bort.” Mert betelt az idő, itt az idő. Nem érdemes másik emberre, másik helyzetre, másik pillanatra várni. Nem, itt az idő. Ha megtehetünk valami jót, azt mármost nem érdemes elhalasztani, mert az idő betelt.

Viktor Emmanuel Franklnak volt egy gondolata. Sokszor, mikor hozzá mentek emberek, hogy most így csináljam, vagy úgy csináljam, így érdemes, vagy úgy érdemes, nehezen tudtak dönteni, a következőt mondta nekik sajátos tanács-féleképpen. Azt mondta: „Tudják, érdemes volna úgy élni az életet, mintha ez már a második lenne, és az elsőben mindent elrontottak.” Tehát mármost elrontani nem érdemes. Mármost annyira kísérletezni a rosszal nem érdemes. Azt vegyék úgy, hogy azt már megcsinálták. Listázzák ki, hogy igen, igen, azt is lehetne csinálni, de nem érdemes, mert itt az idő. Az idő betelt, tehát úgy már azt nem érdemes csinálni, már csak jól érdemes. Ez tehát az első, hogy hogyan közelíthetnénk ezt meg, hogy „Betelt az idő.”

(2) „Közel van Isten országa.” Ehhez három pici pontot hadd mondjak. Az első: ha közel van Isten országa, az azt is jelenti, hogy teret adok az életemben Istennek. A szó szoros értelmében elképzelhetem, hogy hogyan adok teret Istennek az életemben. Hogy jut neki tér, ahol Ő cselekedni tud, ahol meg tudja mutatni magát, ahol meg tud jelenni, ahol szólni tud nekem? Teret adok Istennek. Ha közel az Isten országa, adhatok neki teret.

A családi legendáriumból hadd osszak meg nektek valamit. Mégpedig azt, hogy hogyan tanultam meg járni. Szüleimmel, ikertestvéremmel egy kicsi, egyszobás lakásban nőttünk föl, s a családi történet szerint ez így szól, hogy ugye a szüleimnek a nagyágya, nekünk a két kis rácsos ágy, meg még íróasztal, meg fotel, meg még az asztal. Nahát nagyjából nem sok hely maradt abban a szobában. Aztán édesanyám arra a gondolatra jutott, hogy a gyerekek nem fognak megtanulni járni itt, mert nincs hely. Aztán elmondta apukámnak, hogy vinni kell a gyereket a nagymamához, mert a nagymama lakásában van hely. A történet az állítólag így, hogy nem tudtunk járni, elvittek a nagyihoz, ott egy nap alatt megtanultuk. Mert már minden készen volt, csak helyünk nem volt hozzá. Hogy de nagy dolog az, hogy Isten már elkészítette, az idő már betelt, már itt van, már adható, elfogadható, megérthető, meglátható, ha van tér hozzá. Tehát az első így szól: ha közel van Isten országa, adjunk neki teret.

A második. Nem elég, hogyha csak teret adunk neki, adjunk helyet. Még közelebb engedjük, akkor néha jön egy pillanat, helyet adok magam mellett Istennek, vagy pedig én átülök, és Őneki mondom, hogy „Te ülj ide.” Eszembe jutott a keresztfiam. A keresztfiam mozgássérült kisfiú, most már nem is kisfiú, mert fölnőtt, és ennek okán nem tud autót vezetni, de nagyon szereti az autót, meg az autóvezetést. Ezért kitaláltuk sok-sok évvel ezelőtt, hogy vezessük együtt. Akkor én ülök, a kormányt én kezelem, gáz, kuplung, fék, az az én dolgom, de ő vált. S akkor megyek, és amikor úgy, akkor mondom, hogy „Kettes. – Megvan. – Hármas. Négyes. Rückverz.” Én mondom, hogy mit kell csinálni, de ő csinálja meg. Ezt igyekeztük tökélyre fejleszteni, hogy körülbelül ugyanolyan gyors legyen az, ahogyan én mondom, hogy „Kettes.” és csinálja, mint hogyha én csinálnám. Fantasztikus jó volt ezt begyakorolni. Tulajdonképpen egy külön élvezet így menni, hogy én csak mondom „Hármas.” és valaki rakja be, ez az automata sebességváltó egy sajátos megnyilatkozása.

S tudjátok, ez a kép jutott eszembe, hogy ha már van tér, hogy milyen az, hogy valahogy helyet adok magamnak Isten mellett. Hogy néha azt mondom, hogy „Istenem, Istenem, kicsit kapcsoljunk már valahogy más fokozatba.” Vagy mert unom, vagy mert túl gyors nekem, hadd legyen megint kettes… máskor meg nyilván helyet lehet cserélni, s azt lehet mondani, hogy „Hát, akkor most toljuk neki!” vagy „Most akkor hadd pihenjek egy kicsit.” Néha ő vált az életemben, néha én váltok, néha az én kezemben a váltás, néha az övében, de valahogy az együttműködésből születik valami érdekes, vagy valami szép.

Aztán a harmadik, még mindig, hogy „Közel az Isten országa.” Tehát teret adok, helyet adok, és engedem, hogy valami föl tudjon nőni, hogy valami meg tudjon mellettem erősödni az Isten országából. Éppen tegnapelőtt, pénteken a fiatalokkal beszélgettünk arról, hogy milyen sokféle ellentét van, vagy lehet köztünk. Mennyiféle nézetbeli, meggyőződésbeli különbség. A családi örökségeknek és egyebeknek micsoda rettenetes ellentmondásossága. És mennyire érdemes volna felnöveszteni magunkban a testvériséget, az összetartozásnak, vagy a szolidaritásnak az érzületét, a gondolatát. Igen, az kifejezetten, azt hiszem, hogy föl „kell” – a kell-t tegyük idézőjelbe. Tehát valami olyasmi, amit ha nem növesztünk föl magunkban, akkor olyan marad, amilyen éppen úgy föl tudott bennünk nőni. Hogy igen, nagyon sok mindent tudatosan táplálunk, gondoskodunk róla, hogy az fölnőjön bennünk. Mert különben, főleg nehéz helyzetekben más sokkal erősebbnek fog bizonyulni. Ez akkor a második, s nézzük a harmadikat.

(3) „Térjetek meg!” Néhány héttel ezelőtt uszodában jártam, és aztán ott nagyon érdeklődve néztem, ahogy az egyik kisgyerek tanult úszni. Apukája tanítgatta őt, a kisgyerek állt a falnál, az apukája beljebb a vízben, és amikor az apukája mondta neki, mert a kisgyerkőc már ott tartott, hogy úgy megpróbált egyedül is úszni, hogy „Gyere!” És hát tudjátok, ha már láttatok kisgyereket úszni tanulni, az egy kicsit ijesztő. Tehát hogy berakta a fejét a vízbe, és azt a csapkodást, amit rendezett, nekem mindig az jutott eszembe, hogy jó, vegyen már egy kis levegőt, mert nem biztonságos ez így, ahogy látom őt. Olyan érdekes, így néha kidugta a fejét, és akkor látta, hogy ott az apukája, és akkor megint be, és ment ez az őrült csapkodás, és valahogy, ahogy csapkodott, csak előrébb jutott egy kicsit. Végül aztán, néhány méter volt, megérkezett az apukájához. Ezt tudnám valamiképpen képileg ide hozni, hogy mit is jelent, hogy megtérek. Két része van. Az egyik az az, hogy jó irányba állok. Itt jelen esetben ott az apuci és abba az irányba állok. A másik pedig, nem elég, hogy jó irányba állok, jó személyre nézek. Jó irányba állok, jó személyre nézek. Tulajdonképpen ilyenkor lesz elképzelhető az, hogy nem látok semmit, de úgy is jó irányba megyek. Az életünkben rengetegszer van olyan, hogy éppen semmit nem látunk, nem látjuk, nem értjük, prüszkölünk, levegőt se kapunk. Sötét van, nem kapunk levegőt, csapkodunk össze-vissza. Ha kívülről megnézik, „Ú, szegény éppen… nem tudjuk mi van vele.” s közben pedig éppen a célunk felé haladunk.

A harmadik gondolat tulajdonképpen akkor így foglalható össze. A megtérés azt is jelentheti, vagy így ragadható meg, hogy jó irányba állok, és jó személy felé nézek. S ha már abba az irányba állok, nyilván haladok is egy kicsit oda.

(4) Ez a végső gondolat. Azt mondja Jézus: „Higgyetek az örömhírben!” Elég szomorú tapasztalatom az, hogy sokan vannak olyanok, akik azt mondják, hogy ők hisznek Istenben, és hát azért a sátántól is félnek úgy valamennyire, és a valóság, a realitás éppen fordítva van. Valamennyire félik-félik az Istent, úgy felszínesen, s igazán a rosszban hisznek. A gondolataikat, az életüket, a reményvesztettségeiket, mindazt ahogy látják a sorsukat, a jövőjüket, a lehetőségeiket, tulajdonképpen telis-teli szövi annak a mély meggyőződése, hogy „Bizony, a rossz nagyon erős. Hát a rossz olyan erős, a rosszal szemben semmit nem lehet tenni, a rossz az végül így és úgy.” Nagyon sokan vannak olyanok, keresztény emberek, hogy sajátos értelemben sokkal jobban hiszik a rosszat, mint a jót. Nagyon hiszik a rosszat, és hogy valamennyire egy picit félik Istent.

A gyakorlati életünk szempontjából mit is jelent, hogy hiszek az Istenben? És természetesen tudok a rosszról, annak a realitását nem tagadom. Az nagyon elgondolkodtató. Tehát mikor azt mondja Jézus „Az örömben higgyetek! Higgyetek abban, hogy Isten tudott valami olyan tenni, mondani, ami jó és örömteli. De nagy dolog akkor az, hogyha tudunk a rosszról, de nem hiszünk a rosszban, nem hiszünk a rossznak. Nem is akarom ezt tovább folytatni, mert egy záró történetet szeretnék elmondani egy édesanya hitéről.

Az édesanya otthon van a nagylányával együtt. Egyszer csak egy nagyon furcsa zajt hall a másik szobából. Először el is engedi a füle mellett, de annyira furcsa, beazonosíthatatlan ez a zaj, hogy végül aztán nyugtalan lesz és átmegy a másik szobába, és ott látja a lányát, aki hever a szőnyegen. Úgy hirtelen ahogy körbenéz, látja, hogy megrázta az áram. Miután az édesanya orvos, hát odaszalad és rögtön a megtanult rutinból, a tudásból látja, hogy nagyon nagy a baj, méri a pulzust, nincsen, elkezdi a mesterséges lélegeztetést úgy, ahogy azt kell csinálni. Közben nagyon gyorsan szól a testvérnek, hogy hívjon orvost. Eltelik 1 perc, és az édesanya csinálja, és eltelik 2 perc, és eltelik 5 perc, és eltelik 10 perc. Az ő orvos gondolataival nagyon jól tudja, hogy na még 5 perc hagyján, de 10 perc, 10 perc, hát hogy csökken az életnek a lehetősége. Akkor eltelik 15 perc, na hát ha egyáltalán még visszahozható, hát mennyire sérülni fog, s eltelik 20 perc mire megérkezik a mentő, pedig siettek. Amikor megérkezik a mentő, akkor kiütik, s akkor vitték az intenzív osztályra. 2 nap múlva otthon volt és nem volt semmi baja. Ott volt az édesanya, aki azt mondta „Én ezt addig csinálom, ameddig kell! Csinálom és csinálom és csinálom, és majd legföljebb hogyha a mentőorvos jön és azt mondja, hogy „Anyuka, hagyja abba.”, majd legföljebb akkor abbahagyom, mikor már látni való, hogy más az, amit tenni kell.

De nagy dolog az, amit sokszor a sejtjeinkben, a zsigereinkben őrzünk, hogy mit jelent az, hogy hinni az örömhírben, hogy hinni az életben, az élet adójában, és hogy olyan helyzetekben is ebből a hitből lenni, ahol talán a józan ész azt mondja, hogy „Most már hagyd abba, mert a rossz sokkal erősebbnek bizonyul.” De nagy dolog ez, ami föl tud bennünk törni, és ami életet ad, és az életet segíti kibontakozni.