Mk 1,40-45 - Évközi 6. Vasárnap - B év

2012.02.12.

Megosztom
Elküldöm

2012. február 12. – ÉVKÖZI 6. Vasárnap

Angyalföldi Szent Mihály templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (Lev 13,1-2.45-46)

Így szólt továbbá az Úr Mózeshez és Áronhoz: ,,Az olyan embert, kinek teste bőrén színbeli különbség, vagy kelés vagy valami fehér folt, vagyis lepraszerű kiütés támad, el kell vinni Áronhoz, a paphoz, vagy valamelyik fiához. Mindaz pedig, akit a lepra tisztátalanná tett, s a pap ítélete elkülönített, megszaggatott ruhában s hajadon fővel járjon, száját fedje be kendővel, s kiáltsa ezt magáról: ,,Tisztátalan, tisztátalan! Mindaddig, amíg leprás és tisztátalan, egyedül lakjon, a táboron kívül.

Szentlecke (1Kor 10,31 - 11,1)

Tehát akár esztek, akár isztok, és bármi mást tesztek, mindent Isten dicsőségére tegyetek. Ne adjatok okot a botránkozásra se zsidóknak, se görögöknek, se Isten egyházának, mint ahogy én is mindenben mindenkinek kedvében járok, nem azt keresve, ami nekem hasznos, hanem ami a többieknek, hogy üdvözüljenek. Legyetek a követőim, amint én Krisztus követője vagyok.

Evangélium (Mk 1,40-45)

Akkor odajött hozzá egy leprás, és térdre esve így kérlelte: ,,Ha akarod, meg tudsz tisztítani engem.' Jézus megkönyörült rajta. Kinyújtotta kezét, megérintette, s közben azt mondta neki: ,,Akarom, tisztulj meg!' Amikor ezt kimondta, azonnal eltűnt róla a lepra, és megtisztult. Nagyon ráparancsolt, és mindjárt elbocsátotta őt: ,,Vigyázz, senkinek se szólj erről; hanem eredj, mutasd meg magadat a papnak [Lev 13,49], és ajánld föl tisztulásodért, amit Mózes rendelt, bizonyságul nekik.' De az, mihelyt elindult, híresztelni kezdte a dolgot, úgyhogy Jézus már nem mehetett nyilvánosan a városba, hanem kint a puszta helyeken tartózkodott; és hozzá gyülekeztek mindenfelől.

Szentbeszéd

A mai evangéliumi történet nagyon érdekes és elgondolkodtató, rácsodálkozásra okot adó kettősségeket tartalmaz. Erről szeretnék beszélni. Rögtön meg is nevezhetnénk az elsőt, ez pedig az, hogy mennyire izgalmas, ahogyan Jézus találkozik ezzel a beteg emberrel, és akkor azt mondja Márk evangelista, hogy „megesett rajta a szíve”. Elég komolyan hangsúlyozza azt, hogy eltölti őt a részvét. Utána nem telik bele sok, ahogyan megtisztul ez az ember, egyszer csak abból, ahogyan megesett rajta a szíve, Jézusnak minthogyha villanna a szeme, és akkor azt mondja a szent író …és szigorúan ráparancsolt. „Hogy erről senkinek egy szót sem szabad beszélned!” Milyen döbbenetesen meg tud férni Jézusban az a gyöngédség, ahogyan megesik valakin a szíve, és aztán gyöngéden hozzáér nem is akárkihez, egy leprás beteg emberhez. És utána pedig, ahogyan egyszer csak kemény lesz és azt mondja „Senkinek egyetlen szót se! Megparancsolom neked.”

(1) Jézus személyében azt látjuk, hogy az érzéseknek megvan a maguknak való helye. Nincs egyetlen érzés vagy érzelem sem, ami nem jelenhetne éppen meg, de hogy annak megvan a maga helye, és valamiképpen az Isten országának a kibontakozásához hozzá tud járulni. Hiszen éppen… ismerjük a szentírást annyira, hogy tudjuk, hogy tudott hallatlanul dühös lenni. De nem egyszerűen csak dühöngött, hanem ez a haragja valamiképpen egy prófétai gesztusra indította őt. Aztán tudott nagyon félni, de a félelmében, vérrel verítékezve éppenséggel készült a küldetésében a kereszthalálára. Azt is tudjuk, hogy tudott nagyon mélységesen szomorú lenni és gyötrődni a szomorúságnak a fájdalmában. De sohasem az önsajnálat körül keringett, hanem mélyen átélte például a bűn ütötte fájdalomnak a szomorúságát. Vagy azt, ahogyan mennyire próbálta Istent elhozni és sokak számára annyira gyümölcstelennek tűnt az ő vállalkozása, s ebben tudott mélységesen szomorú is lenni. És aztán tudott úgy örülni, hogy azt mondja a szent író, felujjongott a Szentlélekben.

Nem véletlen, hogy idehoztam nektek az alap érzéseket, mert közben hogyha összevetjük azt, hogy a kultúrkeresztény gondolkozásunkban szinte mindegyik alapérzéssel kapcsolatban hányszor hallunk kifogásokat és tilalmakat. Minthogyha egy Krisztus követőnek nem volna szabad félnie. De, szabad, nagyon is. S milyen nagy dolog, ha szabad félni, de ez a félelem megtalálja a maga helyét. A személyiségünkben, az életünkben és valamiképpen az Isten országának a növekedését tudja elősegíteni. Milyen csúnyán hangzik, mikor egy gyászoló embernek azt mondjuk, hogy „Nem szabad szomorkodni.” De, szabad, nagyon szabad szomorkodni, sírni. Szabad és szabad. S milyen nagy dolog, hogyha ez által is épül Isten országa. És szabad haragudni is, és milyen nagy dolog, hogyha a haragnak az ereje másokért való cselekvésben tud folytatódni. Aztán az is milyen elgondolkodtató, hogy sokszor éppen az örömre gondolunk úgy, hogy kritikusan méregetjük egymást, és azt mondjuk „Na, csak ne olyan feltűnően.” Mint hogyha a keresztény embernek az örömhíre inkább valami elméleti öröm lenne, amiről szépen tudunk beszélni, hogy „Ez kérem egy örömhír. De átélni az örömöt, azért azt csak óvatosan, mert az olyan gyerekes. Esetleg még megmosolyog valaki bennünket.

Milyen nagy dolog az, hogy Jézus átéli ezeket az érzéseket, és mindegyiknek megvan a maga helye, és hogy képes egységbe fogni egészen ellentétesnek tűnő érzéseket és érzelmeket. Ez az első. Ott van benne egy gyöngédség, amivel megérint egy beteg embert, akin megesik a szíve és azután pedig tud nagyon kemény lenni, s mindennek megvan a maga jelentősége.

(2) Egy laza mozdulattal, ahogyan megérinti a beteg embert, tulajdonképpen áthágja a törvényt. Hiszen a törvényben egész nyilvánvaló, hogy nem szabad egy leprás beteg emberhez hozzáérni. Egy egyszerű mozdulattal áthágja a törvényt. Ráadásul kultikusan tisztátalanná is teszi magát, ami azt jelenti, hogy azzal, ahogyan ő a törvényt megszegi, a korabeli törvényszerű gondolkozás szerint ez azt is jelenti, hogy Ő az Isten tiszteletére, a kultusz gyakorlására alkalmatlanná, tisztátalanná tette magát, és ezt minden további nélkül megteszi. Mi következik utána nemsokára? Azt mondja ennek az embernek „Akkor most menj el a paphoz, és a Mózes által rendelt – vagyis a törvényben lefektetett – áldozatot mutasd be rendben, ahogyan annak megvan a sora és a módja, bizonyságul nekik.” Hogy Jézusban hogyan tud egyszerre megjelenni az, ahogyan átlépi a törvényt és utána pedig megtartja a törvényt.

Eszembe jutottak azok, akik szokták mondani nekem sokféle módon „Jaj, hát az esküvő az csak egy papír! Hát nem az a lényeg, nem a papír a lényeg.” Tudjátok, megtanultam már azt, hogy nem érdemes elkezdeni győzködni őket, hanem egyszerűen azt szoktam mondani „De jól látod ezt! Szerintem se a papír a lényeg. Hát ez akkor egy formaság, igazán megtehetitek. Nem egy nagy szám szerintem se. Hát ha nem egy nagy szám, csak úgy…, hát akkor miből áll az neked? Végigmenni ezen az úton, hát mondd meg, miből áll az? Te, aki ennyire jól látod a lényeget…” Azt mondja nekem valaki. Valaki? Hát ez egy… jó sok többes számba tegyük. „Hát minek vasárnap templomba menni? Nem azon múlik. Hát én így is tudok az Istennel nagyon bensőséges kapcsolatban lenni, ahhoz énnekem nem kell vasárnap ide eljönnöm.” Hát persze, hogy nem kell. De hát teneked, akinek ilyen bensőséges kapcsolatod van, miből áll idejönni? Egy órácskára? Hát azt így kirázod a kisujjadból. De nagy dolog az, mikor ténylegesen értjük, éljük a lényeget, és éppen ezért, éppen ezért elég szabadok vagyunk ahhoz, hogy megtartsuk a törvényt. Szabadok vagyunk arra, hogy megtartsuk a törvényt.

(3) Jézus, aki – és most visszautalok a múlt vasárnapi evangéliumra, hiszen ott azzal fejeztük be, hogy Kafarnaumban jönnek a virrasztó Jézushoz, és mondják, hogy „Maradj még itt a városban!” és Jézus azt mondja „Nem, el kell mennem, mert küldetésem van, máshova is oda kell érnem.” Ez után történik a mai evangéliumi szakasz. Jézus egészen nyilvánvalóan szem előtt tartja a küldetését, és közben irracionális módon veszélyezteti is ugyanazt. A küldetéséért jön, és utána egyetlen emberért hajlandó veszélyeztetni. Mert hiszen amikor ezt a beteg embert meggyógyítja, ő, aki tudja, hogy mi lakik az emberben, nem gondolnám, hogy ne számítana arra, hogy ez az ember el fogja kezdeni híresztelni, hiába mondja neki. Hiszen a szentírás ezt többször is mondja, Jézus szól és szól, de az ember az ember, és megy, és kürtölte mindenfelé. Ez azt jelenti, hogy Jézus egyetlen ember kedvéért, akin megesik a szíve hajlandó irracionális módon szinte az egész küldetését veszélyeztetni, hogy utána napokon keresztül küldő helyeken kelljen tartózkodnia és alkalmazkodnia sokkal lehetetlenebb helyzetekhez. Egyetlen emberért. Tulajdonképpen ez hitelesíti is a küldetését. Ahogy ez a kettő egyszerre van benne „Mindent odaadok a küldetésért, s egyetlen emberért hajlandó vagyok az egészet veszélyeztetni.” Mert talán éppen ez a küldetésnek a lényege.

(4) Amikor a beteg ember őt megszólítja, és azt mondja „Ha akarod, megtisztíthatsz engem.” Emlékeztek, hogyan történik meg a gyógyulás? Jézus szó szerint megismétli: „Akarom, tisztulj meg!” Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy Jézus abban a részvétében, érzékenységében tud engedelmeskedni ennek a beteg embernek. A beteg ember azt mondja „Tedd velem ezt!” és Jézus azt mondja „Akkor ezt teszem veled.” Utána megint csak egy egészen pici idő és ő kér engedelmességet a már meggyógyult embertől. Jézusban mennyire ott van az, hogy tud engedelmeskedni, akár az Atyának, akár egy beteg ember kérésének. Úgy teszi pont, ahogy az mondja. És utána mennyire föl is tud szólítani bennünket arra, hogy „Most pedig rajtad van a sor.”

Milyen nagy dolog az, mikor egy párkapcsolatban, vagy egy baráti kapcsolatban kölcsönösen egymás rendelkezésére tudunk állni, és én tudok neked engedelmeskedni, s te is tudsz nekem. Mikor évtizedszámra nem azon küzdünk, hogy ki fogja megmondani, hogy kinek kell engedelmeskedni. De nagy dolog az, ahogyan halljuk, hogy sokan úgy oldják meg ezt a konfliktust, hogy most ki legyen az erősebb, és kinél legyen a hatalom, hogy szakértői területekre osztják az életet. S milyen nagyszerű dolog az, hogy a konyhában a nő a főnök, és a férfi engedelmeskedik. És a garázsban a férfi a főnök és a nő engedelmeskedik. Hogyan tudja az életet az növelni és gazdagítani, ha megtanulunk kölcsönösen egymásnak engedelmeskedni.

(5) Jézus a követőit elküldi. Ez is egy milyen izgalmas paradoxon. Mindenki, aki ott van, keze ügyébe kerül, meggyógyítja, már hirdeti is az örömhírt, Jézus sosem mondja nekik azt, hogy „Jó szorosan, gyertek, gyűljetek ide! Akkor aztán csak engem dicsőítsetek!” Erről szó sincsen. Hanem akik követik őt, azokat mindig küldi el. Szó sincs arról, hogy bennünket valamiféle pórázon akarna tartani. Úgy tudjuk követni, hogy úgy követve járjuk az élet útját, hogy közben küldetésben vagyunk és megyünk el.

Eszembe jutottak olyanok, akik – talán a mai élethelyzet miatt is – házaspárok. Az egyik fölül a repülőre, a vonatra, és elmegy messze dolgozni. És milyen nagy dolog az, mikor valaki ismeri annak a titkát, hogy „Lehet, hogy távol vagyunk egymástól, és mégis közel vagyunk egymáshoz.” Minden nehézség nélkül, nagyon-nagyon távol lehetünk egymástól, és ez nem akadályoz meg bennünket abban, hogy egymáshoz közel legyünk, és azt a közelséget itt hordozzuk a szívünkben, és abból a közelségből soha ki ne lépjünk, miközben lehetünk távol egymástól.

Ezért Jézus bátran mondhatja azt, hogy „Menjetek!”, mert tudja, hogy az a távolság idebent egy megőrzött közelséggel együtt valóság. Ezért amikor Jézust nézzük a mai evangéliumban, olyan nagyon-nagyon sajátosan azt látjuk, hogy annyira árnyalt és annyira gazdag, színes, és egységbe rendező az emberi személyisége. Talán ez is olyan, amire mi úgy tekinthetünk, hogy érdemes ebből valamit ellesnünk, valamit elsajátítanunk. Hogy miért ne követhetnénk őt abban, ahogyan látjuk az ő emberi személyiségét. Ahogyan óriási ellentéteket is, szinte ellentmondásokat képes a személyiségében önmagával kibékíteni.