Jn 13,1-15 - NAGYCSÜTÖRTÖK

2012. április 5. – Nagycsütörtök

Angyalföldi Szent Mihály templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (Kiv 12,1-8.11-14)

Akkor az Úr azt mondta Mózesnek és Áronnak Egyiptom földjén: ,,Ez a hónap legyen nálatok a hónapok kezdete, ez legyen az első az esztendő hónapjai között. Szóljatok Izrael fiainak egész közösségéhez, és mondjátok nekik: Ennek a hónapnak a tizedik napján vegyen mindenki, családonként és házanként, egy-egy bárányt! Ha háznépének száma kevés egy bárány elfogyasztásához, vegye maga mellé háza legközelebbi szomszédját, annyi személyt, amennyi elég egy bárány elfogyasztásához. A bárány hibátlan, hím, egyesztendős legyen! Ugyanezen szabály szerint kecskegidát is vehettek. Aztán tartsátok őrizet alatt ennek a hónapnak a tizennegyedik napjáig! Akkor estefelé vágja le azt Izrael fiainak egész sokasága! Vegyenek a véréből, és kenjék be mindkét ajtófélfát és a szemöldökfát azokban a házakban, amelyekben elfogyasztják. A húsát pedig egyék meg azon az éjszakán, tűzön sütve, kovásztalan kenyérrel, keserű salátával! Így egyétek: derekatokat övezzétek fel, sarutok legyen a lábatokon, bototokat tartsátok a kezetekben, és sietve egyétek, mert az Úr Pászkája (vagyis: Átvonulása) ez. Átvonulok ugyanis azon az éjszakán Egyiptom földjén, megölök minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, embert, állatot egyaránt, és ítéletet tartok Egyiptom minden istenén: én, az Úr. Ez a vér jel lesz számotokra a házakon, amelyekben lesztek. Én meglátom a vért, elvonulok mellettetek, és nem ér benneteket pusztító csapás, amikor megverem Egyiptom földjét. Legyen azért ez a nap emléknap nálatok: üljétek meg nemzedékről-nemzedékre, mint az Úr Ünnepét, örök szertartásként!

Szentlecke (1Kor 11,23-26)

Mert az Úrtól kaptam, amit átadtam nektek, hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárulták, fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és így szólt: ,,Ez az én testem, amely értetek adatik. Ezt tegyétek az én emlékezetemre!' A vacsora után ugyanígy fogta a kelyhet is, és így szólt: ,,Ez a kehely az új szövetség [Jer 31,31] az én véremben. Tegyétek ezt, ahányszor csak isszátok, az én emlékezetemre!' Mert amikor ezt a kenyeret eszitek, és ezt a kelyhet isszátok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön.

Evangélium (Jn 13,1-15)

A Húsvét ünnepe előtt Jézus tudta, hogy eljött az ő órája, hogy átmenjen e világból az Atyához, mert szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette őket. A vacsora alkalmával, amikor az ördög már szívébe sugallta Júdásnak, az iskarióti Simon fiának, hogy elárulja őt, Jézus tudva, hogy mindent kezébe adott az Atya, és hogy Istentől jött el és Istenhez megy, fölkelt a vacsorától, letette felsőruháit, fogott egy kendőt és maga elé kötötte. Azután vizet öntött a mosdótálba, és mosni kezdte a tanítványok lábát, majd megtörölte a kendővel, amely a derekára volt kötve. Amikor odaért Simon Péterhez, az így szólt hozzá: ,,Uram, te mosod meg az én lábamat?' Jézus azt felelte neki: ,,Amit teszek, azt te most nem érted, de majd később meg fogod érteni.' Péter erre így szólt: ,,Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha!' Jézus azt felelte neki: ,,Ha nem moslak meg, nem lesz részed velem.' Akkor Simon Péter ezt mondta: ,,Uram, ne csak a lábamat, hanem a kezemet és a fejemet is!' Jézus azt felelte: ,,Aki megfürdött, annak elég, ha csak a lábát mossák meg, akkor egészen tiszta. Ti is tiszták vagytok, de nem mindnyájan.' Tudta ugyanis, hogy ki az, aki elárulja őt, azért mondta: ,,Nem vagytok tiszták mindnyájan.' Miután megmosta a lábukat és fölvette felsőruháit, újra leült, és azt mondta nekik: ,,Tudjátok-e, mit tettem veletek? Ti úgy hívtok engem: „Mester” és „Uram”, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát én, az úr és a mester megmostam a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek.

Szentbeszéd

Kétszeresen is elhangzik ez a mondat: „Jézus tudta, hogy az Istentől jött, és tudta, hogy elérkezett az óra, hogy vissza kell térnie Istenhez.” Igen ám, de hogy mivel szerette övéit, akik a világban voltak, ezért akarta még egy újabb jelét adni ennek a szeretetnek a szeretett tanítványai felé. Ahogyan elmélkedtem délután, összekötődött bennem két dolog. Az egyik, hogy amikor Jézus tudta, hogy erre a világra az Atyától jön, és tudta, hogy ebből a világból majd el kell mennie, hogy tulajdonképpen mikor ide érkezik, akkor nem várja őt senki. Igazán nem nagyon várják őt abból a szempontból, hogy nem kap helyet a szálláson, hanem hát éppen úgy-ahogy meg tud születni, hát akkor úgy megszületik. Aztán pedig eltelik 30 évnél egy picit több, s az ember, az emberek sokan elküldik őt ebből a világból. Se nem nagyon várták, se nem nagyon marasztalták. S hogy a szent író ezt mondja, hogy Jézus nagyon is tudatában volt annak, hogy az Atyától jön, az Atyához megy, s hogy itt tölt egy kis időt.

Éppenséggel hogyha az ő élettapasztalatai alapján néznénk, hogy tudja honnan jön, hová megy, és tudja, hogy épp csak picit több, mint 30 év, és hogy közben nem ezek az élettapasztalatok határozzák meg a hozzánk fűződő viszonyát, hanem hogy Jézus mennyire megbecsül bennünket. Pedig jól tudja, hogy csak ennyi ideig van velünk. Milyen hallatlanul nagyra tud értékelni egy széder estét, egy vacsorát. Hogy egy lábmosásnak micsoda óriási jelentőséget tud adni. Hogy annak a kenyérnek, és annak a bornak micsoda nagy üzenete lesz az ő szavaiban, az ő cselekedetében és Istennek a tervében. Hogy miközben Jézus minálunk sokkal jobban tudja és éli azt, hogy jöttem valahonnan és megyek valahova, és hogy egy rövid időt vagyok csak itt, és miközben se nem várták, se nem marasztalták, aközben de megbecsült bennünket. De megbecsülte az életet. De nagyon szerette a tanítványait. Erről szeretnék akkor most röviden beszélni.

Ha ennek az utolsó vacsorának, az Oltáriszentségnek a súlyát, a szépségét, az értékét szeretnénk magunkhoz közel engedni, akkor valahogy éppenséggel az apróságoknak, a pici jeleknek, az utolsó gesztusoknak, egy-egy tárgynak, egy-egy személynek, egy-egy időnek, egy-egy alkalomnak a nagyságát érdemes tudatosítanunk. Különben az utolsó vacsorának nem bomlik ki eléggé a jelentése és a jelentősége. Akkor annak a kis darab kenyérnek, annak a néhány csöpp bornak az üzenete nem tud elérkezni hozzánk. Rögtön egy történetet hadd mondjak ezzel kapcsolatosan.

A vonaton ül egy idős bácsi. Az idős bácsi mellett ott van egy gyönyörű szép virágcsokor, és aztán ahogy zötykölődik a vonaton, egyik állomás a másik után, hát fölszáll valaki a vonatra, egy ifjú hölgy, nagyon csinos a hölgy és látszik, hogy sugárzik az arca, és leül az idős bácsival szemben, és hát persze az ifjú hölgynek – mert hogy szerelmes – megakad a szeme azon a gyönyörű virágcsokron. Aztán szóba állnak egymással, és kérdi a hölgy, hogy „Hát szabad megkérdeznem, hogy hát ki fogja kapni ezt a gyönyörű csokor virágot?” Hát de boldog lehet az a valaki, akinek a kedves idős bácsi ezt a gyönyörűen elkészített csokrot oda fogja adni. És hát a bácsi is elmosolyodik, tetszik neki a kérdés is, és hát olyan szimpatikus az ifjú hölgy, meg az érdeklődése, és azt mondja: „Ó, hát bizony fog neki örülni. A feleségemnek viszem, nem akárkinek lesz.” És hát akkor az ifjú hölgy elkezdi ezt a gondolatot tovább szőni. „Ó, hát bárcsak én is majd mikor reményem szerint az a férfi megkéri a kezem és megházasodunk, hát bárcsak, bárcsak ilyen férfi lenne belőle 50 év múlva, és én ilyen csokor virágot kapnék tőle! Hát de gyönyörű ez.” És azután pedig, mikor már leszálláshoz készülődnek, kiderül, hogy egy helyen szállnak le. Akkor a bácsi úgy rámosolyodik erre a fiatal hölgyre, akinek még mindig sugárzik az arca a szerelemtől, s akkor azt mondja neki. „Tudja mit, hát tudja mit? Én odaadom magának ezt a gyönyörű csokor virágot. Hát úgy megszerettem magát itt a vonatúton, s maga egy olyan jóravaló lány, hát legyen boldog ebben az életben! Hadd adjam magának oda!” Egészen elpirul az ifjú hölgy, s azt mondja, hogy „Hát hogyhogy, hát nem a feleségének szánta? Jaj, hát ezt én biztos nem fogadhatom el.” S akkor a bácsi nagyon meggyőzően azt mondja: „Fogadja csak el, drága, biztos lehet benne, hogy a feleségem is örülni fog, hogy egy ilyen nagyszerű ifjú teremtésnek adtam ezt a csokor szép virágot.” Olyan meggyőzően mondja a bácsi, hogy hát fogja aztán ez az ifjú hölgy, viszi nagy boldogan a virágot, de hát kíváncsi arra, hogy na, hát hol van az a feleség. Úgy a fél szemével úgy követi a bácsit, hogy úgy merrefelé megy, merrefelé indul, és a bácsi leszáll a vonatról, s kilép a pályaudvarról, egyenesen elindul a temető felé. Mert ő a virágot oda vitte, és biztos volt benne, hogy a felesége örülni fog vele együtt, hogy ennek a sugárzó ifjú hölgynek odaadhatta azt a szép csokor virágot.

De nagy dolog az, mikor van érzékünk és érzékenységünk arra, hogy valakitől valamit kaptunk, és aztán azt egy életen keresztül tudjuk hordozni. Nem tudom, ti hogy voltatok ezzel, hogy nálatok mi a szokás, de mindenhol vannak ilyesmi szokások. Emlékszem, mikor fölmerült, már általános iskolás voltam, hogy mikor kapom életem első óráját. Én nagyon vágytam már arra, hogy kapjak egy karórát, egy ifjú fiatalember voltam és vágytam rá. Akkor az apukám megmutatta az ő óráját nekem, s azt mondta „Tudod fiam, én ezt az órát, mikor 18 éves voltam, akkor az édesapámtól kaptam, s én ezt azóta is hordom.” Aztán nem mondott semmit, de persze bennem elültetődött egy mag, s mikor 18 éves lettem, én vártam, hogy kapjak egy órát. Mert hogy az volt bennem, hogy én az apámtól szeretnék egy órát kapni. Hogy milyen óriási nagy dolog az, hogy 18 éves leszek és kapok egy órát, s akár egy életen keresztül az apámtól kapott óra lehet rajtam. Azután apukám is jól megtanulta ezt a saját apjától, s mikor 18 évesek lettünk az ikertestvéremmel, akkor adott nekünk egy-egy órát.

De nagy dolog az, mikor van valamink, amire úgy tudunk tekinteni, „Ezt nem akárkitől kaptam. Ezt az édesapámtól kaptam.” És azért is fontos, mert ő is kapott egy órát a saját édesapjától, és hogy egy egetlen tárgy, egyetlen személy, akitől kapjuk, egyszer csak valami nagyon erős jelentése és üzenete lesz ennek. A tárgyaknak nagyon nagy jelentése és jelentősége lehet. Kis darab kenyér, egy pici bor.

Jártam egy idős beteg nénihez, és nagyon súlyosan beteg volt, néha olyan komoly mélypontokra került, hogy egyáltalán nem akart élni. Azzal küszködött, hogy egyáltalán van-e értelme az életének. Hogy minek maradjon még itt, hogy mi az, ami őt itt tartja majd ebben a világban és képes megerősíteni őt? Sokszor hónapokon keresztül az ágyhoz szegezte őt a betegsége. Az éjjeliszekrényén – mert hogy jártam hozzá első péntekről első péntekre – volt egy pici kanál. Ez a pici kanál, egy rettenetesen ütött-kopott kanál volt, nem értettem én, hogy miért van ott. Azt is láttam, hogy ő soha nem használja ezt a kanalat – vajon minek itt ez a kanál? Aztán, ahogy negyedik-ötödik-hatodik alaklommal ott vagyok nála, azt mondja: „Tudod Feri, még nem meséltem neked erről a kanálról. Ez a kanál az édesanyámnak volt a kanala, Auschwitzban használta. Az édesanyám ott, a lágerben ezzel a kanállal evett. Aztán az édesanyám túlélte, és magával hozta ezt a kanalat, s amikor az édesanyám meghalt, szinte a legfontosabb, amit örököltem tőle, ez a picike kis kanál. Amikor énnekem nincsen kedvem élni, amikor úgy érzem, hogy nincs értelme már annak, hogy itt legyek, hogy senkinek semmi javára nem tudok már lenni, hogy a betegség egészen legyűr engem, hogy tudod Feri, azért van itt az éjjeliszekrényemen ez a pici kanál, én mindig erre nézek. Mert az én édesanyám a leglehetetlenebb élethelyzetben fogta ezt a kanalat, és élni akart. Én ránézek erre a kanálra, s ez a kanál megerősít engem abban, hogy akarjak élni. Mert hogy érdemes élnem.” Egy pici darab kenyér, néhány csöpp bor óriási jelentősége. Hatalmas jelentése van.

Aztán a záró történet. Hogy mikor? Hogy ennek is van jelentősége. A II. világháború végén orosz hadifogságba hurcolták el az egyik katonát. Ez a katona, ahogy teltek-múltak a hetek és hónapok ott a hadifogságban, természetesen szép lassan mindenét valamiképpen ételre cserélte, hogy hátha képes lesz túlélni. Végül semmi más értéke nem maradt, mint egyedül a karikagyűrűje. Az a gyűrű, amit a felesége húzott az ujjára ott és akkor, amikor ő házasságot kötött. Aztán látta ott az egyik őr, hogy ezen a férfin még ott van a karikagyűrű. Azt mondja „Jöjjön ide! Na tudja mit, nem veszem el ezt a gyűrűt, ajánlok magának egy üzletet. Maga odaadja ezt a karikagyűrűt, én meg adok magának egy akkora cipót, ami belefér a tenyerébe.” Akkor ez a férfi már napok óta éhezett, nem evett semmit, mert nem volt mit. már nagyon sok kilót vesztett a súlyából, és tudta azt, hogy minden nap, amivel segíti valahogy a túlélését, hát talán ez az, amibe lehet kapaszkodni. Elgondolkodott ezen „Hát oda kéne adnom.” S akkor a következő jutott eszébe. „Nem, én ezt a gyűrűt nem adom oda, mert ezt a gyűrűt a feleségem húzta az ujjamra akkor, amikor házasságot kötöttünk. Hogyha én ránézek erre a gyűrűre, akkor benne van az, hogy én haza akarok jönni, hogy én élni akarok, hogy én szeretem a feleségem, a gyerekeim, a családomat, hogy én szeretem a hazámat. Én ezt a gyűrűt nem adom, akkor inkább meghalok.” És hát persze nem halt meg, különben nem tudnánk ezt a történetet. Ő maga mesélte el nekem, s forgatta a gyűrűt az ujján, és mondta azt… „Tudod, én ott mindig ránéztem erre a gyűrűre, s eszembe jutott a feleségem, az esküvő. Eszembe jutott a hazám, a családom, s ebből merítettem erőt.”

Tehát van egy pici darab kenyérke, van néhány csöpp bor, a jelentése, a jelentősége fölbecsülhetetlen, kifejezhetetlen és kimondhatatlan. Ezért Jézus, bár tudja, hogy az Atyától jön s az Atyához tér vissza, csak néhány évtized, amikor itt van velünk, de annyira szeret bennünket, hogy tudja, „Lehet, hogy csak valami pici, amit itt hagyok, látszólag valami kicsi. Úgy első pillantásra nem is jelentős, de ti tudhatjátok, hogy az nagyon fontos.” Mint a csokor virág, annál sokkal inkább. Mint az az óra, annál sokkal inkább. Mint az a pici kanál, annál sokkal inkább. És mint az a karikagyűrű, annál sokkal és sokkal inkább. Ezért tehát Jézus, ott az utolsó vacsorán nekünk, nekünk, a szeretett tanítványainak ad egy picike kis kenyeret, néhány csepp bort, és bízik bennünk, és hisz abban, hogy mi tudjuk, hogy mi ennek az üzenete.