Mk 7,1-8.14-15.21-23 - Évközi 22. vasárnap

Evangélium

Evangélium Szent Márk könyvéből

Abban az időben összegyűltek Jézus köré a farizeusok és néhány írástudó Jeruzsálemből. Látták, hogy egyik-másik tanítványa tisztátalan, vagyis mosatlan kézzel eszi a kenyeret. A farizeusok, s általában a zsidók ugyanis nem esznek addig, amíg meg nem mossák a kezüket könyékig, így tartják meg az ősök hagyományait. S ha a piacról jönnek, addig nem esznek, míg meg nem mosakszanak. Még sok más hagyományhoz is ragaszkodnak, így például a poharak, korsók rézedények leöblítéséhez. A farizeusok és írástudók tehát megkérdezték: Miért nem követik tanítványaid az ősök hagyományait? Miért étkeznek tisztátalan kézzel? Ezt a választ adta nekik: Képmutatók! Találóan jövendölt rólatok Izaiás, amint írva van: ez a nép ajkával tisztel engem, ám a szíve távol van tőlem. Hamisan tisztelnek, olyan tanokat tanítván, melyek csak ember parancsok. Isten parancsait nem tartjátok meg, de az emberi hagyományokhoz ragaszkodtok. Majd ismét magához szólította a népet és így szólt: Hallgassatok rám mindnyájan és értsétek meg, kívülről semmi sem kerülhet be az emberbe, ami beszennyezhetné, hanem ami belőle származik, az teszi az embert tisztátalanná, mert belülről, az ember szívéből származik minden gonosz gondolat: erkölcstelenség, lopás, gyilkosság, házasságtörés, kapzsiság, rosszindulat, csalás, kicsapongás, irigység, káromlás, kevélység, léhaság. Ez a sok rossz mind belülről származik és tisztátalanná teszi az embert.

Ezek az Evangélium igéi.

Szentbeszéd

Szó sincs róla, hogy Jézus valamiféle bűnkatalógussal foglalkozna nyilvános működése során, hogy azzal töltené az idejét, az erejét vagy a szemléletmódja arra korlátozódna, hogy pipálgassa, hogy mi mindenféle változatos bűnöket képes az ember elkövetni. S arról sincsen szó, hogy éppenséggel Jézus a mai evangélium kapcsán azt akarná nekünk hirdetni, hogy az ember a rossznak a forrása. Vagy, hogy gyanakodva, mindenképpen valamiféle bűnt szimatolva nézzünk az emberi szívre. Nincs erről szó. Hanem sokkal inkább arról, hogy ismeri az ember vágyát, hogy szeretnénk a szívünkben közel lenni Istenhez. És ezért aztán szól arról, hogy mi az, ami megnehezíti, ellehetetleníti azt, hogy a szívünkkel is közel legyünk Istenhez. És ráadásul aztán, - mert persze ahogyan saját magunkat látjuk, az is olyan töredékes, mint amilyen töredékesek mi magunk vagyunk. Nem egyszer az sem olyan könnyű, hogy lássuk, hogy a szívünkben hogyan kerültünk távol az Istentől, és mi az, ami szükséges lenne ahhoz, hogy közel legyünk a szívünkben is Őhozzá. Szeretnék tehát akkor erről beszélni. Elsősorban abból a megközelítésből, hogy mit volna érdemes valóban megnéznünk vagy rálátnunk, hogy ott lehetséges az, hogy a szívünkben nem tudunk annyira közel kerülni Istenhez, mint ahogy a szív mélyének a vágya egészen nyilvánvalóan és egyértelműen ez, közel lenni Istenhez. Az első rögtön, amit így szoktunk megnevezni – s nem akarom ezt hosszan mondani, csak kimondani -, hogy a bennünk élő Istenről alkotott képek és képzetek és fogalmak és gondolatok, annak az össze-visszasága és annak a torzulásai.

Történelmünk során, – nem is csak az Egyház történetére gondolok, talán tágabb értelemben is vehetjük ezt -, de sokszor kiáltott föl az ember, a maga vagy akár szervezetek, intézmények, egyházaik nevében, hogy „Istentelen!”, „Istentelenség!”. S nem egyszer, mikor az ember, oly hevesen fölkiáltott, hogy „Te Istentelen” az máris valahogy törvényesítette azt maga számára is, vagy egy csoport és közösség számára, akár egy egyház számára, hogy embertelenségeket kövessen el. Hogy embertelenségeket kövessünk el. Az első dolog tehát ez, hogy amikor oly könnyen fölkiáltottunk, vagy esetleg fölkiáltunk, hogy „Istentelen!”, ez nem egyszer embertelenségbe torkollik. De érdemes erre rálátni, hogy ne járjunk így el, hogy gyógyuljunk ki ebből a gyerekbetegségből, hogy Istentelenséget kiálltunk és embertelenségre vetemedünk. Csak ezt a gondolatot röviden bezárva: Isten sosem embertelen. Az ember hihetetlenül tud embertelen dolgokat tenni, Isten nem embertelen.

Aztán a másik gondolat: természetesen a belső világunk, a szívünk, az életutunk során többé-kevésbé sebzetté lesz és még többé-kevésbé sebzettek vagyunk. Igen ám, de erre a sebzettségre éppenséggel nem is olyan könnyű rálátni, hiszen ezt a sebzettséget mi természetesnek tartjuk. Azzal együtt élünk, azt tekintjük valamiképpen kiindulópontnak. Hát mi mást, hiszen ez lakik itt belül, innen nézünk kifelé, innen hallunk kifelé. Nem győzöm elégszer mondani, hogy például, az a sebzettség milyen általánossá lett, ahogyan egy mai családtörténetben, ahogy fölnő egy kislány és nagylánnyá nő, hogy milyen könnyen megtörténik az, hogy a férfi keveset van otthon, az apát érzelmileg-fizikailag nehéz elérni. Aztán nem egyszer, nem kétszer ma már többségében megtörténik a válás is, így aztán az Apa - a fontos férfi - , még messzebbre kerül, még elérhetetlenebb lesz, de persze belül megvan a kötődés – és ő a fontos férfi mégiscsak, mert ő az Apám -, és hogy ebből a belső sebzettségből , ami nyílván való, ennek a családtörténetnek része, ebből a sebzettségből milyen könnyen történhet az meg, hogy egy nő ahogy föleszmél és elkezdi a szerelmi életét, akkor számára sajátos módon, a sebzettsége okán és a sebzettség értelmében elfogadható és élhető legyen egy szeretői státusz. Mert az pontosan megfelel annak a sebzettségnek, hogy a fontos férfi csak ritkán elérhető, van is meg nincs is. Igen-igen, nagyon fontos, de töredékesen mond csak igent, másfelé is elkötelezett – ez pontosan megfelel az ő sebzettségének. Fölkiálthatnánk tulajdonképpen így is: „Ki ment meg bennünket a saját sebzett emberi természetünktől?” Miközben tele vagyunk igaz vágyakkal és jó szándékkal. A második dolog így szól: érdemes erőfeszítést tennünk a saját sebzettségeink fölismerésére, különben az egész szerelmi életünket végig fogja kísérni nagyon alaposan az a fajta sebzettség, amire talán rá se látunk. A második gondolat tehát így szól, hogy nagyon fontos lenne éppen a sebzettségünket látni, hogy ne az diktáljon, hanem legalább lássuk, hogy hol vannak a fájdalmas pontjaink. S ne az diktáljon az életutunk során.

Aztán a harmadik, ma hallatlan fontosnak tartjuk a tapasztalatot, de a tapasztalat alatt a saját tapasztalatot értjük. Régen másik irányba tolódtunk el, életbölcsességről beszéltünk, átvett tapasztalatról. Olvastuk a Szentírást, kétezer évvel ezelőtti történeteket, s igyekeztünk minél többet megtanulni belőle. Ma a legtöbb ember a saját tapasztalatán keresztül akar tanulni. Nem nagyon hiszünk annak, hogy ki mit mond és ki min ment át, „majd én megtapasztalom, mert az a biztos!”. Igen ám, de ennek mi lesz a következménye? Tulajdonképpen a személyiségfejlődésünk során minden életszakasznak jó vaskosan megéljük az összes tapasztalatát. Annak aztán minden árnyékával és hordalékával és persze minden életszakasz úgy tűnik föl ilyenkor - beleértve az ottani tapasztalatokat is -, hogy ez így van. Ez maradandóan lefedi az egész realitást és valóságot. Hajlamosak vagyunk a saját tapasztalatainkat általánosítani, kiterjeszteni – elnézést ezért a két szóért: a saját tapasztalatainkat abszolutizáljuk és totalizáljuk. Csak két példát hagy mondjak, ne lógjon ez így a levegőben, mert nem elméleteket szeretnék itt mondani. Ma szinte alig lehet érdemben beszélni egy-egy fiatalemberrel, aki 13-15-17-akárhány évesen a szexualitással kapcsolatba kerülve, társkapcsolatba kerülve mit csinál? Abszolutizálja és totalizálja a saját tapasztalatait és azt mondja, ezzel biztos, hogy semmi baj nem lehet, hiszen ez annyira jó érzés. Ez egy saját életszakasznak megfelelő tapasztalat általánosítása, totalizálása. Később persze, megláthatóak az árnyékok, de ez már mindig csak később van, s akkor az ember egy sajátos életutat fut be, mindig később rájön, hogy az a tapasztalat, amire azt mondta, „na ez így van!”, az tulajdonképpen mennyire egy életszakasznak, mennyire a személyiségfejlődés egy fázisának volt a jellemzője. Nem egyszer ugyanakkor a sebzett szerelmi élet - mert, hogy a sebzettségünket az nagyon jól tükrözi -, aztán összekapcsolódik ezzel a tapasztalat-koncentrált életvezetéssel, s akkor sok bukdácsolás lesz a következménye. És amilyen egyértelműséggel szaladtunk bele az életszakasznak megfelelő tévedésekbe, a következő életszakaszban azt ugyanúgy csináljuk és ugyanazzal a vehemenciával akkor nekilátunk válni, és ugyanazzal a vehemenciával elkövetni a következő életszakasz éppen időszerű tévedéseit. Miközben a tapasztalat ezt mindig megerősíti, de ez a tapasztalat nyílván azért egyoldalú, mert csak éppenséggel az itt és most aktuális, saját, belső tapasztalatunkat jelenti. Ennél a világ azért színesebb, ennél azért tágabbról meríthetjük azt, ami segíthet bennünket az életben. Aztán érdemes volna arról beszélni, hogy mit jelent a téves lelkiismeret. Egészen nagyszerű, ahogy a második vatikáni zsinat azt mondja, hogy az ember a lelkiismerete alapján üdvözül. Micsoda óriási fordulat ez! Ahhoz képest, hogy valami törvény megtartása, valamilyen hagyomány betartása, vagy valamiféle rendnek a követése kerül háttérbe, s előtérbe kerül ez a személyes mérték a lelkiismeret. Igen ám, de mindegyikünk lelkiismerete egyszerre helyes és egyszerre téves. Ezt a két jellemzőt mindegyikünk lelkiismerete egyszerre hordozza. Ezért két dolgot érdemes említeni, az egyik: nagy jajj lesz nekünk, ha teljességgel kiszolgáltatjuk a másik embert a saját lelkiismeretünk gyarlóságainak, esendőségének. Azért mert az én lelkiismeretem éppen nem szól, még cselekedhetek úgy, ahogy egyáltalán nem érdemes. Ezért aztán egy érzékeny lelkiismeret maga is, fölszólít engem arra, hogy őt fejlesszem. Tulajdonképpen ott kezdődik egy egészséges lelkiismeret, hogy maga a lelkiismeret is néha hánykolódik és azt mondja, üzeni nekünk, hogy „biztos, hogy jól működöm, biztos, hogy elég érzékeny vagyok, ott vagyok érzékeny, ahol kell, ott vagyok szilárd, ahol kell?” Egy lelkiismeretet gondozni, nevelni és ápolni érdemes. Nehogy eltévedjünk, s aztán ennek egyoldalúságok legyenek a következményei.

És végül talán az utolsó dolog, ezek az érzések, ösztönkésztetések, indulatok, vágyak és egyebeknek nem egyszer a gátlástalan kiélése, vagy megjelenítése. Az utóbbi napokban többször hallottam, hogy valakik, akik egészen szörnyű dolgokat követtek el, kérdezték őket, hogy hogy tudták ezt megtenni. Valami ilyesmi hangzott el többször is: ki kellett engedni a gőzt. Kicsit ijesztő. Már csak amiatt a tévedés miatt is, hogy amikor nagyon begyakoroljuk és rászokunk arra, hogy egyébként a bennünk élő negatív indulatokat, érzéseket, késztetéseket mindig kifelé vigyük, mindig kiéljük, a haragból mindig agresszió legyen, akkor csak naivan mondhatjuk azt, hogy húh, egy kicsit megnyugszunk, meg kiengedjük a gőzt. Valójában mi történik? Az ingerküszöbünk egyre lejjebb megy, az enyhület, amit a gőz kiengedése ad, egyre rövidebb ideig tart, és nem egyszerűen csak arról van szó, hogy gátlás nélkül tettünk valamit, hanem arról, hogy gátlástalanná válunk. Hogy ez a fajta magatartásforma személyiségünkre visszahat, s elkezd bennünket formálni, s elkezd alakítani. Jézus nem véletlenül beszél arról, hogy nem is olyan nehéz, hogy egy picit eltévedjünk, hogy a szívünk ne legyen olyan közel Istenhez, ahogyan szeretnénk, ahogyan a szívünk legmélyéből a vágy fakad. Ezért aztán érdemes fénnyel megvilágítani az életünknek, a magatartásmódunknak azokat a jelenségeit, amelyekben könnyen elvész az a vágy, hogy szeretnénk közel lenni Istenhez.