Mk 9,30-37 - Évközi 25. vasárnap

2012.09.23.

Megosztom
Elküldöm

Olvasmány (Bölcs 2,17-20)

Lássuk tehát, igazak-e beszédei? Tegyük próbára, mi lesz majd vele, tudjuk meg, milyen lesz a vége! Mert ha az igaz Isten gyermeke, akkor ő meg is óvja, és kiragadja ellenségei kezéből. Tegyük őt próbára szidalommal, kínzással, hogy megismerjük szelídségét, és kipróbáljuk állhatatosságát! Ítéljük őt gyalázatos halálra, mert -- amint mondja -- oltalomban részesül!'

Szentlecke (Jak 3,16 - 4,3)

Ahol ugyanis irigység és versengés van, ott állhatatlanság is, és minden rossz cselekedet. Az a bölcsesség pedig, amely felülről származik, először is szemérmes, azután békeszerető, szerény, engedékeny, telve van irgalommal és jó gyümölcsökkel, nem ítélkezik, s nincs benne tettetés. Az igazság gyümölcsét pedig békességben vetik el a békeszeretők. Honnan a háborúság és civakodás köztetek? Nemde bensőtökből, a kívánságaitokból, amelyek tagjaitokban háborognak? Csak kívántok, s nem kaptok semmit, öldököltök és versengtek, s nem szereztek semmit. Civakodtok és tusakodtok, és nincs semmitek, -- azért, mert nem kértek. Kértek és nem kaptok, -- mert rosszul kértek, azért, hogy kívánságaitokra fordítsátok.

Evangélium (Mk 9,30-37)

Ezután eltávoztak onnan és átmentek Galileán; ő azonban nem akarta, hogy valaki megtudja ezt. Közben pedig oktatta tanítványait, és elmondta nekik, hogy az Emberfiát az emberek kezébe adják, megölik őt, de miután megölték, harmadnapra feltámad. Azok nem értették ezt a beszédet, de nem merték őt megkérdezni. Megérkeztek Kafarnaumba. Amikor már a házban volt, megkérdezte őket: ,,Miről beszélgettetek az úton?' Azok csak hallgattak, mert az úton arról tanakodtak, hogy ki a legnagyobb közülük. Ekkor leült, odahívta a tizenkettőt, és azt mondta nekik: ,,Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki közül az utolsó, és mindegyiknek a szolgája.' Majd odahívott egy gyermeket, közéjük állította, magához ölelte, és azt mondta nekik: ,,Aki egy ilyen gyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be; és aki engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki engem küldött.'

Szentbeszéd

„Néhány másodperc ott Kafarnaumban, ahogy Márk evangélista mondja, amikor már Jézus otthon van, a tanítványaival, a barátaival és szinte néhány mondat és valami hihetetlen kép tárul elénk. Ahogyan Jézus magához ölel egy kis gyerkőcöt és egyszer csak elindul valami, s a kisgyerkőcre mutatva azt mondja, hogy ha a kisgyereket valaki befogadja, engem fogad be. Látjátok a gyerekben azt, hogy ott vagyok? S aztán szinte el tudjuk képzelni, hogy magára mutat és tudjátok, hogy itt most ebben a baráti otthonos világban, aki engem befogad nem is engem fogad be, a Teremtő Istent fogadta be és látta vendégül. Tizenöt másodperc s mégis micsoda íve lett az életnek, ahogyan egyszer csak egy pici gyerek és Jézus és a Teremtő Isten között megtörtént az összefüggésnek a találkozásnak a fölállítása. Arról szeretnék beszélni, hogy mit jelent Jézusnak a tekintete a mi életünkre vonatkozóan, hogy hogyan tudnánk ellesni Jézusnak a pillantását, hogy hogyan történik az, ahogyan Jézus ránéz valakire és mi mindent képes Ő ott látni, s de nagydolog, ha annak mi legalább egy töredékét észrevesszük. Az első gondolat így szól, talán induljunk onnan, amit a leginkább ismerünk és ki is szoktunk mondani ez, hogy Jézus ránk néz, és látja nem csak azt, akik itt és most ebben a pillanatban vagyunk, amit ki tudunk fejezni, meg tudunk jeleníteni, hanem látja bennünk az összes lehetőségünket. Mindent, ami csíraszerűen van bennünk lehetőségszerűen, csak álmaink világában él, minden lehetőségünket ott látja. Ez történik nyilván akkor is, amikor egyébként a személyiségében erre nem is annyira alkalmas Kéfásra ránéz, és azt mondja: - Te kőszikla vagy! És utána egyébként ez a kőszikla eléggé hát mutogatja azt, hogy merre felé tud billegni egy kőszikla. Tud az mindenfelé. S mégis Jézus ránéz, és azt mondja: - Rád lehet építeni az egyházat! És hogy ez mit tud kihozni valakiből, aki ezt a pillantást magára tudja venni.

Biztos néztétek az olimpiai közvetítéseket és akkor abban hát csak a mi világunkból is hányszor lehetett azt hallani, hogy Gyurta Dani beszélt ott az olimpiai bajnokság után, aznap meg másnap meg következő nap, hogy muszáj, hogy Szécsi mesterről beszéljek, hogy Szécsi Tamás, hogy hát hogy én mennyit köszönhetek neki. Mégpedig azért mert amikor én egy kiskölyök voltam ott az uszodában, akkor a nagymester azt mondta, ebből a gyerekből olimpiai bajnok lehet. És ezt valaki, magára tudja venni, viszi tovább, viszi, viszi, mi meg csak ámulunk rajta, hogy tudja úszni azt a 100 méter, 200 méter mellet. Vagy Pars Krisztián, aki szinte szóról szóra ugyanezt mondta, és amikor megnyerte az olimpiai bajnokságot már ment is ki az edzőjéhez és onnan elővette az öreg mesternek a képét, aki már nem is él a Németh Pali bácsinak a képét, azzal futotta a tiszteletkört, és fotóztatta magát. Miért is? Mert amikor még ott kis srácként dobáltak a dobó körből, akkor a nagy-nagy edző ránézett erre a kis kölyökre és azt mondta, ebből a fiúból olimpiai bajnok lehet. Ott van benne, lehet látni. Ádler Zsiga bácsihoz mentek az edző kollégái, mert Zsiga bácsinak szeme volt a tehetséghez. Ugye Papp Lacira elég gondolni. És akkor Zsiga bácsinak volt egy hallhatatlan mondata. Kérdezték tőle, hogy jó, de hát tulajdonképpen legalább segíts nekünk, hogy mi hogyan tudnánk észrevenni a lehetőségeket meglátni abban, a kis srácban. És akkor azt mondta: - Láttad-e már padlóról győzni? Ha már kiütötték és Ő fölállt és Ő megfordította a meccset, benne van az olimpiai bajnok. Benne van a győztes a nagy versenyző.

Nem akarnám ezt hosszabban mondani az első, hogy valahogy milyen érdekes is ez. Hogy akár saját életünkből őrzünk embereket, s valahogy az élet is úgy hozza, hogy mesternek tartjuk őket. Hogy milyen érdekes a mester nem az a valaki, aki állandóan fölöttünk van, hanem aki ránéz a kicsire és azt mondja, én látom benne a fantáziát. Az igazi mester nem a maga nagyságával van eltelve, hanem a kicsikben látja a nagyot. S tulajdonképpen ez a második gondolat, milyen lenyűgöző az, János evangéliumát elkezdjük olvasni, az Ige testté lett és közöttünk lakozott, s vannak, akik ezt föl tudják ismerni. S van ott egy döbbenetes mondat: Többes számban hangzik el, föl tudjuk ismerni Jézusban az Istent, Miért is? Mert mi magunk is nem pusztán csak a férfi vágyából, akaratából születtünk, hanem Istentől. Ahogy ránézünk egymásra, ránézünk magunkra és azt mondjuk: Ez rám érvényes? Én Istentől születtem volna? Így fejezi ki János apostol és evangélista, hogy ráébredhetünk arra, hogy a szüleinken keresztül érkezett az élet, de az élet forrása Isten. Ez tehát azt jelenti: Istentől születtünk. S ebben önmagunkban semmiféle idealizálása nincs. Csak meglátjuk az életünknek a forrását. A gyökereinket és az eredetünket. Ez a második, hogy rátekintünk egy másik emberre és azt mondjuk: Hát Te kétség kívül Isten gyermeke vagy! Hát ez egészen biztos! A gyerekekkel itt a reggeli misében beszélgettünk, hogy látják-e a kicsiben a nagyot. Nagyon jó példákat mondtak, de végül azt kértem tőlük, mielőtt el kezdtük volna a hitvallást mondani, most mindenki forduljon oda valakihez és nézzétek egymást 15-20 másodpercig, de most ne azt nézd, hogy apa, anya, Laci meg Mari, hanem hogy Isten gyermeke. Nézd a társadat és most így tekints rá! Hát most de más arcát mutatja! Pedig azt hittem ismerem Őt! A második dolog ez.

Aztán a harmadik: Amikor megjönnek az apostolok küldetésükből, nem is csak a tizenkettő, a hetvenkettő, - éppen beszéltünk róla pár hónappal ezelőtt - Jézus azt mondja: De ne is annak örüljetek, hogy sikereitek voltak, ördögöket űztetek ki, betegek gyógyultak meg, a szavatokra ez és az történt, hanem a nevetek föl van írva a mennybe. Hogy Jézus nem téveszti szem elől azt, ahova ő valamiképpen várakozik, vágyakozik, indul az életének az irányát. Ránéz egy emberre, és azt mondja: ennek az embernek - bármelyikünkre tekint- az életének az az iránya, hogy az Istennél kéne lennie. Itt is most is, és aztán egészen biztos. És, hogy a leglehetetlenebb helyzetekben ránéz egy emberre és azt mondja a jobb latornak: Ma velem leszel a paradicsomban. Hát ki az, aki ezt merte volna látni ebben az emberben, kit a bűne miatt keresztre feszítenek. És aztán a búcsú vacsoráján azt mondja: Én előre megyek, de azért, hogy lehessetek ti is ott, ahol én vagyok. Jézus nagyon is látja azt, hogy mi honnan érkeztünk, honnan jövünk, mi az életünk eredete. És látja azt, hogy hova érdemes mennünk. Ránk néz, és azt mondja: Neked ott a helyed Isten közelében, Te az a valaki vagy aki oda meghívást kaptál.

Aztán a negyedik: Jézusnak a pillantásában - még hogyha az elsőre esetleg akár olyan szúrósnak is hat, bizonyos helyzetekben - megláthatjuk magunkat úgy, ahogy vagyunk. Azt mondja a szent író, hogy Jézust nem kellett felvilágosítani arról, hogy mi lakik az emberben. Ránézett és azt mondja: Te ez vagy! És akkor az úgy is volt. S találkozik a szamariai asszonnyal és emlékeztek ugye a szamariai asszony nem kerül könnyű helyzetbe, ott Jákob kútjánál. Azért érezzük, hogy jól megizzad a végére. De aztán elszalad onnan a kúttól és azzal lelkesíti a falubelieket, találkoztam egy mesterrel és mindent elmondott rólam. Végre egy ember, aki tudja, hogy ki vagyok! S hogy vele találkoztam, találkoztam magammal. Hogy nemde éppenséggel sok minden valamivel kapcsolatban önmagunkra vonatkozóan nem szívesen találkozunk. Ezért még nagyobb szükségünk van olyanokra, akik látják, hogy kik vagyunk, milyenek is tudunk lenni. És a tekintetükben, ahogyan ők elfogadnak bennünket, merhetjük meglátni saját magunkat. Hát mekkora áldás ez, pedig nem történik semmi, csak találkozol valakivel és ő visszatükröz téged magadnak.

Aztán a következő: A Szentírás lapjairól de hányszor lépnek elő emberek, rámutatnak egy embertársukra és azt mondják: Bűnös! Azt mondják: Keresztre vele, halálra vele! Méltó a pokol tüzére! Jézus ugyanezekre az emberekre ránéz, és azt mondja: De beteg! Ránéz, és azt mondja: Hű, de gyönge! Ugyanerre az emberre ránéz, és azt mondja: Kétségkívül elveszett! Aztán ránéz, és azt mondja: Kétségkívül annyira elveszett, hogy a maga erejéből már meg se tud kerülni. Na, akkor utána kell menni, mert látni való, hogy mennyire elveszett. Aztán ránéz ugyanarra az emberre, egy másikra és azt mondja: de elcsigázott! Hát látszik, hogy minden erő már kiment belőle. Ránézünk valakire, azt mondjuk: Micsoda egy semmirekellő! Jézus ugyanerre az emberre azt mondja: elveszett! De nagydolog ezt a pillantást megörököljük Jézustól, a szónak jó értelmében.

Aztán a következő, ez már akkor az utolsó: Mikor Zakeus fölmászik a fára – vámosok vezetője – és aztán lejön, megvendégeli Jézust, de nem egyedül, hanem a bűnös vámos társaival együtt. Persze, hogy kikezdik Jézust. Hogyhogy egy ilyen semmirekellő bagázzsal ül le együtt étkezni. Fölháborító! És ott Jézusnak van egy nagyon szép mondata, azt mondja: Hát pedig Zakeus házára üdvösség köszöntött, mert Ő is Izrael gyermeke. Ő is Izrael elveszett gyermeke, és most erre a házra üdvösség köszöntött. Mit jelent ez? Ránézünk valakire és azt mondjuk, Na, nem olyan, mint mi! Ránézünk valakire és kiközösítünk, kirekesztünk, elutasítunk, azt mondjuk: Ő nem olyan, mint én, nem olyan, mint mi, táguljon, menjen a maga fajtájához! És Jézus ránéz valakire, aki minden csak nem az Ő fajtája – értsük ezt jól – és azt mondja: Én nem látom akadályát annak, hogy közösségben legyek vele! Kétség kívül ezzel nagyon sajátos életútú emberrel is van, mi engem összekössön, és tudok vele valamiféle egységben lenni. Ez egész biztos, úgyhogy akkor enni is tudunk együtt. Általában azért veszkődünk, hogy rendkívüliek legyünk. Hogy az utcán megyünk, akkor minket senki ne tévesszen össze mással. Hogy dolgozzuk ki az egyediségünket, de közben ma árnyékban van egy másik ugyanilyen fontos vágyunk. Hadd legyek olyan, mint Te, hadd ne lógjak ki, kérlek, fogadjatok be engem! Hadd tartozzam közétek, hadd ne legyek különbözőbb, mint Ti! Hadd legyek egy veletek! Ezt a vágyat ugyanúgy hordozzuk, és sokszor éppen arra a tekintetre van szükségünk, hogy valaki ránk nézzen, és azt mondja: Igen, kétség kívül sok hasonlóság van bennünk! Úgyhogy nyugodtan elkölthetünk együtt egy vacsorát! Igen, sok hasonlóság van bennünk.

Jézus tehát ránéz az emberre, és tulajdonképpen elakad a szavunk, hogy mi mindent lát meg bennünk, hogy hogyan helyez bennünket távlatokba, és aztán hogyan látja meg a szívnek a mélységeit. A mai napon imádkozhatunk azért, hogy ebből mi is valamit ellessünk, eltanuljunk, és aztán mi is így járjunk!”

Lejegyezte: piarista ifjúság