Mk 10,2-16 - Évközi 27. vasárnap

2012.október 7. – Évközi 27. vasárnap – B év

Angyalföldi Szent Mihály templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (Ter 2,18-24)

Azt mondta továbbá az Úr Isten: ,,Nem jó, hogy az ember egyedül van: alkossunk hozzá illő segítőt is!' Az Úr Isten ugyanis megalkotta a földből a föld minden állatát és az ég összes madarát, és odavezette őket az emberhez, hogy lássa, minek nevezi el őket -- mert minden élőlénynek az lett a neve, aminek az ember elnevezte. -- Meg is adta az ember a maga nevét minden állatnak és az ég összes madarának és a föld minden vadjának, de az embernek nem akadt magához illő segítője. Ezért az Úr Isten mély álmot bocsátott az emberre, s amikor elaludt, kivette egyik bordáját, és hússal töltötte ki a helyét. Azután az Úr Isten asszonnyá formálta a bordát, amelyet az emberből kivett, és odavezette az emberhez. Az ember ekkor azt mondta: ,,Ez végre csont az én csontomból, és hús az én húsomból! Legyen a neve feleség, mert a férfiből vétetett!' Ezért elhagyja a férfi apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és egy testté lesznek.

Szentlecke (Zsid 2,9-11)

Láttuk azonban, hogy Jézust, aki kevéssel lett kisebb az angyaloknál, a halál elszenvedéséért dicsőséggel és tisztelettel koronázta [Zsolt 8,5-7G], hogy Isten kegyelme szerint mindenkiért megízlelje a halált. Mert illett ahhoz, akiért és aki által minden van, s aki sok fiat akart a dicsőségbe vezetni, hogy üdvösségük szerzőjét szenvedés által vezesse el a teljességre. Mert aki megszentel és akik megszentelődnek, egytől vannak mindnyájan. Ezért nem szégyelli őket testvéreinek nevezni.

Evangélium (Mk 10,2-16)

A farizeusok odajárultak hozzá, s hogy próbára tegyék, megkérdezték tőle: ,,Szabad-e a férfinak elbocsátani a feleségét?' Ő így felelt nekik: ,,Mit parancsolt nektek Mózes?' Erre azt mondták: ,,Mózes megengedte, hogy válólevet írjunk és elbocsássuk' [MTörv 24,1]. Erre Jézus azt válaszolta nekik: ,,A ti szívetek keménysége miatt írta nektek e parancsot. A teremtés kezdetén azonban Isten férfivá és nővé alkotta őket [Ter 1,27]. Ezért az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és a kettő egy testté lesz [Ter 2,24]. Így már nem ketten vannak, hanem egy test. Amit tehát Isten egybekötött, azt ember szét ne válassza!' Odahaza a tanítványai ismét megkérdezték őt erről a dologról. Azt felelte nekik: ,,Aki elbocsátja a feleségét és másikat vesz, házasságtöréssel vét ellene. És ha az asszony elhagyja férjét és máshoz megy, házasságot tör.' Ekkor kisgyermekeket vittek hozzá, hogy érintse meg őket; de a tanítványok elkergették azokat, akik hozták őket. Ezt látva Jézus haragra gerjedt, és azt mondta nekik: ,,Hagyjátok a kisgyerekeket, hadd jöjjenek hozzám, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony, mondom nektek: aki nem fogadja Isten országát úgy, mint a kisgyermek, nem megy be oda.' Azután karjaiba vette őket, rájuk tette a kezét, és megáldotta őket.

Szentbeszéd

A mai estén érdemes volna a házasságnak, a társkapcsolatnak a természetfölötti világát igyekeznünk egy picit kibontani. Mit is jelent számunkra az, hogy a házasságra úgy tekintünk, mint egy szentségre? Mi az a többlet, mi az a specifikum, amit érdemes volna valamiképpen körbeírni, megragadni, még hogyha a szavainkkal nem is tudjuk mindig nagyon pontosan és világosan kifejezni azt, amit sejtésszerűen egy-egy pillanatban, helyzetben, életszakaszunkban olyan világosan meg tudunk látni.

1. A házassághoz – hogyha annak a természetfölötti világát is magától értetődőnek tartjuk, akkor – kimondhatjuk azt, hogy onnan indítjuk a kapcsolatot, hogy azt mondjuk, hogy találtam valakit, döntöttem valaki mellett és igyekszem hosszú távon elköteleződni mellette, akit olyan valakinek tekintek, aki egyrészt itt van számomra azért, hogy őt igyekezzem úgy szeretni, ahogyan Isten szeret engem. Vagyis a szeretetnek van egy mértéke. Ettől kezdve nem „szeretlek, ahogy megy”, meg „szeretlek, ahogy jól esik”, hanem „igyekszem úgy szeretni téged, ahogy Jézus engem szeret”. Tehát én magam is igazodok és igazítom a szeretetemet ahhoz, ahogyan az a kinyilatkoztatásban előttem áll.

Akkor ez a gondolat kiegészül egy másik dologgal is. Ez pedig az, hogy természetszerűen, ez nem fog menni. Természetszerűen újabb és újabb nehézségekbe fogunk ütközni, amelyekre vonatkozóan olyan könnyűszerrel okolhatnálak éppen téged. Te, ha rendesebb lennél, könnyebb lenne téged szeretni. Hogyha ilyen lennél, olyan lennél, amolyan lennél, én se lennék ilyen.

Igen ám, de hogy a természetfölötti világa a társkapcsolatnak azt is jelenti, hogy azt mondjam, hogy éppen amikor a természetes nehézségek érkeznek, akkor azt mondjam, hogy „Na most ez egy kivételes lehetőség arra, hogy valamiképpen rád úgy tekintsek, mint egy olyan valakire, aki az én üdvösségre vezető utamban – nem az utamban áll, hanem az utamon – éppen te azzal a nehézséggel, amivel most én itt szembe kell, hogy nézzek rajtad keresztül, a te voltodból, miattad és érted most ha van egyetlen ember is a világon, akkor legyél te az az ember, aki miatt én megpróbálok magamban valami erényt kimunkálni. Valamilyen készséget, valamilyen adottságot, valamilyen természetes, vagy ahogy szoktuk ezt mondani, valamilyen természetfölötti adományt és készséget realizálni. Mert kétség kívül, hogy egészen természetes az, hogy a nehézségek fognak érkezni, és hogy bizonyos képességek, készségek, erények, adottságok nincsenek még bennünk kellőképpen kidolgozva. Akkor én úgy tekintek rád, mint aki tulajdonképpen kijelöli számomra nagyon sajátos módon azoknak a készségeknek, erényeknek, tulajdonságoknak a kimunkálási útját, amelyet lehetne más sorrendben is, más hangsúllyal is, más mélységben is éppenséggel nekilátni kimunkálni, de a veled való kapcsolatot elfogadom, hogy most azt fogom elővenni ezekből, amelyek a kapcsolatunk szempontjából most már mindenképpen fontosak. Ha én egy türelmetlen ember vagyok, most a türelem erényét kell valahogyan kimunkálnom magamból, s az üdvösség útja most ebben az esetben ennek az erénynek a kimunkálását jelenti számomra. És a többi, és a többi. Az őszinteségét, a hűségét, nyilván kinek mi az, amit éppen kézbe kell vennie. (Ez tehát az első gondolat. Ebből rögtön következik egy másik.)

2. Ezért tehát a nehézségeink a kapcsolatban egészen természetesek. És mert természetesek, ezt a természetességet igyekszünk természetesnek is tartani és venni. Nem hökkenünk meg rajta, hogy ezek a nehézségek a maguk nyilvánvaló módján bekövetkeznek a kapcsolatban is. Azt mondjuk, közben pedig ezt mondjuk, hogy a természetes erőforrások nem lesznek elegendőek, belátjuk, hogy nem lesznek elegendőek. Valamiképpen saját magunkat fölül kell múlnunk, különben padlót fogunk és ott fogunk maradni.

Milyen érdekes, hogyha a természetfölötti dimenzióját a társkapcsolatnak nem realizáljuk eléggé, akkor a természetes nehézségeknél mit szoktunk mondani? „Na, hát ez természetellenes! Na, hát ez egy jó házasságba biztos, hogy nem lenne így. Hát ha te tényleg szeretnél engem, akkor ezt biztos nem csinálnád így. Na, hogyha mi tényleg fontosak lennénk egymásnak, nem tarthatnánk itt.” Vagyis nagyon sajátosan nem a természetfölötti felé visszük egy természetes nehézség után a léptünket, hanem legyintünk egyet és azt mondjuk „Hát biztos nem ő az igazi, ezért van. Biztos… hát természetes módon ez nem következett volna be.” De érdekes, hogy vannak ezek a kivételes pillanatok, amikor éppen a másik irányba indulunk, ha a természetfölötti is természetes nekünk. Vagy pedig sokszor a természetesre is azt mondjuk „Na, hát ez nekem nem természetes. Énnekem ez így nem elfogadható, nem egyértelműen része egy kapcsolatnak, és…” Távolodunk attól, ami pedig annyira fontos nekünk.

Így aztán a következő gondolat, amit oly gyakran emlegetünk, hogy éppenséggel a kapcsolatban törvényszerűen és természetes módon jutunk el megoldhatatlan problémákig. Törvényszerű és természetes módon. Ezek megint csak kijelölik a növekedésünknek a pillanatait, a helyzeteit. Hát ha egy problémát nem lehet megoldani, akkor azt nem lehet megoldani, de valamit lehet vele kezdeni, ki lehet nőni, túl lehet növekedni. Úgy is mondhatnánk, egy probléma azért probléma, mert itt és most nekem az. Nem biztos, hogy a problémával kell valamit kezdeni, lehet, hogy velem.

Annyira felejthetetlen számomra, egyszer jött valaki, volt egyetlen óránk. Ő egy nagyon tisztességes valaki volt, egy óra alatt 18 problémát hozott. Nagyon tisztességesen le is írta, volt róla jegyzete is, nehogy valamelyiket elfelejtse. A 18 probléma után hát maradt néhány percünk, hát nem maradt más hátra, mint hogy valahogy könnyítsünk a helyzetünkön – ami számunkra egyáltalán nem volt annyira könnyítés – és azt mondtam „Nézd, ez a 18…, valószínű, ennek sose lesz vége. Hát belefoghatunk most egy húszéves folyamatba, még akkor újabbak fognak hozzá jönni. Mi lenne, ha magaddal csinálnál valamit? Azzal a valakivel, aki 18 problémával él. Lehetséges, hogy veled kéne valamit kezdeni. Ha fölül tudnád múlni ezt az érzékenységedet például, ezt a probléma-központúságodat, és, és, és… Nem akarom ezt most elemezni. Lehet, hogy a problémák megmaradnának, csak már nem éreznéd őket annak.” Hadd hozzak nagyon egyszerű példát. Képzeljünk el egy serdülő fiatal lányt, akinek az arca pattanásokkal van tele. Hát nemde tudjuk azt, többségünk kinőtte már ezt a kort, és akkor visszanézünk, és azt mondjuk „Hát hogy tudott akkora probléma lenni az, hogy órákat néztem magam a tükör előtt, és próbáltam valamit a pattanásokkal kezdeni?” Természetes módon is túl tudunk lenni problémákon, s kicsit úgy csodálkozunk is visszanézve, hogy „Jé, hát mennyi időt töltöttem ezzel? Hát igen, a pattanás, pattanás, ez így van, az úgy van, éppenséggel az nem változik, én változom.” De az is lehetséges, hogy itt van mondjuk egy 17 éves fiatal lány, és mennek az autóval, és hirtelen van egy karambol, és ő, aki állandóan azzal volt eltelve, hogy tetszem-e ennek a fiúnak, aki itt mellettem ül, vagy nem, mit szól a pattanásomhoz, észrevette-e, hogy több is van, vagy nem vette észre. S egyszer csak ott a karambolban ez a fiú a saját élete kockáztatásával menti ki ezt a lányt. Ez azt jelenti, hogy a lány egyszer csak néhány perc alatt átélhet valamit, ami messze túlnövi azt a látásmódját, hogy talán a pattanáson múlik az élet. Hogy talán a pattanás dönti majd el azt, hogy ez a kapcsolat összejön vagy nem, vagy szerethető vagyok, vagy nem, vagy értékes-e az életem, vagy nem?

Éppenséggel a megoldhatatlan problémák azok, amelyek segítenek fölülmúlni saját magunkat. Azt a valakit, akik eddig voltunk. Ez az önmagunk fölülmúlása Isten irányába gyümölcsként megtermi azt, hogy valami problémának marad meg, csak már nem problémázunk rajta. Mert azt mondjuk „Ó, igen, ez az a probléma, ezzel itt együtt élünk most.” Mert valamilyen irányba túlnőttük.

3. Aztán a harmadik, ahogyan vasárnap beszéltünk erről, múlt héten: hiányok, veszteségek, szükségletek, sebek, sérelmek. Mind ennek sosincs vége. Emlegetem azt a kedves ismerősömet, aki állandóan újból és újból tudatosította magával azt, hogy a felesége mit nem ad meg neki. Hát ennek a sornak van vége? Egész biztos, hogy nincs. A vágyaink sorának sincs soha vége, a hiányaink sorának se, a szükségleteink sorának se, a sebeink sorának se, és a sérelmeinknek sincs sose vége. Úgy fogunk meghalni, hogy marad még belőlük egy csomó. Akkor ez a kedves ismerősöm egyszer csak azt mondja „Te jó ég, hogy tudtam én az életemet azzal elherdálni, és arra fecsérelni, hogy állandóan azzal törődtem és foglalkoztam, hogy mit nem kapok meg tőled, és mi hiányzik! Ahelyett, hogy föltettem volna egy végtelenül egyszerű kérdést, hogy mi az, ami igazán fontos.” Akkor azt mondta „Hát mi is? Hát nem is mi, nincs is olyan, ami igazán fontos, csak olyan van, aki igazán fontos. Te, meg a gyerekek, ti vagytok igazán fontosak. Erre a kérdésre, hogy mi az, ami igazán fontos, azt tudom mondani, hogy semmi. Semmi.”

A harmadik gondolatunk így szól: valamiképpen a spiritualitás, ahogyan meg tud jelenni egy társkapcsolatban, éppenséggel egy társkapcsolat bőven hoz terepet arra (harangzúgás – szerk.) hogy fölismerjük a végességünket. Hogy fölismerjük, hogy valamit szerettünk volna, és nem úgy lesz, mert most már mindjárt be kell fejezni. De hát de vágytunk volna még két szempontot elmondani, de hát… ez már most nem így lesz. Hanem most már majd lezárjuk, és akkor az úgy lesz. Szóval éppenséggel, éppenséggel a társkapcsolatban, mikor ezt a hat világot fölismerjük: hiányok, veszteségek, szükségletek, sebek, sérelmek és vágyak – fölismerjük a betölthetetlenségét is. Azt, hogy mehetünk, mehetünk akármeddig, sose lesz vége. Ezért elkezdhetünk növekedni fölfelé.

4. Aztán akkor jöjjön ez az utolsó, a záró gondolat. Még a spiritualitáshoz, és a természetfölöttiséghez tartozik az is, hogy amikor éppenséggel a nehézségek érkeznek, most már tudom, hogy ez természetes, tudom azt is, hogy milyen sok spirituális lehetőség áll készenlétben, és az is tudatosulhat bennem, hogy tulajdonképpen szinte egy életre szóló hősies munka az, hogy személynek lássalak. Hogy személyként tekintsek rád. Hogy ne csak valamiképpen a saját jóllétem, vagy a saját szükségleteim betöltésének az eszközét lássam benned, aki hogyha ilyen vagy olyan módon nem felel meg nekem, máris utasítom el a személyedet. Máris távolítalak el, és máris így már nem kellesz, így már nem vagy jó, és máris fölteszem ezt a kérdést: Akkor talán nem te vagy az igazi?

Ezekben a helyzetekben van kivételes lehetőségünk arra, hogy elmélyítsük magunkban azt a látást, hogy te egy páratlan valaki vagy, egy személy. És hogy a személy voltod akkora érték, hogy nem tud kisebb érték lenni, mint bármelyik hiányom, vágyam vagy szükségletem. Hogyha a legkisebb értéknek is látom, akkor is sokkal nagyobb, mint bármelyik hiányom, vágyam vagy szükségletem, mert te egy személy vagy, és amit én annyira sértetten, vagy fájdalmasan tapasztalok itt, az pedig csak egy szükséglet. Te pedig egy élő ember vagy.

A spirituális lehetőségeink nagyon gazdagok, és sokszor éppen akkor nyílnak meg számunkra, amikor a legtöbb ember azt mondja „Ja, hát ha ennyi, akkor…” Mi pedig azt mondjuk „Na végre kiderült, hogy nem csak ennyi, hanem sokkal több.” De ez a sokkal több nem ebben az irányban van, hanem fölfelé.