Mk 10,35-45 - Évközi 29. vasárnap

Olvasmány (Iz 53,10-11)

De az Úrnak úgy tetszett, hogy összetörje betegséggel. Ha odaadja engesztelő áldozatul életét, meglátja majd utódait, hosszúra nyújtja napjait; és az Úr tetszése az ő keze által teljesül. Lelkének gyötrelme után meglátja a világosságot, megelégedett lesz; tudásával szolgám igazzá tesz sokakat, és bűneiket ő hordozza.

Szentlecke (Zsid 4,14-16)

Mivel tehát olyan kiváló főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, tartsunk ki a hitvallás mellett. Mert nem olyan főpapunk van, aki nem tud részvéttel lenni gyöngeségeink iránt, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűnt kivéve. Járuljunk ezért bizalommal a kegyelem trónja elé, hogy irgalmasságot nyerjünk, és kegyelmet találjunk az alkalmas időben való segítségre.

Evangélium (Mk 10,35-45)

Ekkor eléje járultak Zebedeus fiai, Jakab és János, és így szóltak: ,,Mester! Azt akarjuk, hogy amit kérünk, tedd meg nekünk.' Ő megkérdezte tőlük: ,,Mit akartok, hogy megtegyek nektek?' Azt felelték: ,,Tedd meg nekünk, hogy egyikünk a jobbodon, másikunk pedig a bal oldaladon ülhessen a te dicsőségedben.' Jézus erre azt mondta nekik: ,,Nem tudjátok, mit kértek. Tudtok-e inni a pohárból, amelyből én iszom? Vagy meg tudtok-e keresztelkedni a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem?' Ők azt felelték neki: ,,Meg tudunk.' Ekkor Jézus azt mondta nekik: ,,A pohárból, amelyből én iszom, inni fogtok ugyan, és a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem, ti is meg fogtok keresztelkedni. De azt megadni, hogy a jobbomon vagy a balomon ki üljön, az nem az én dolgom. Az azoké lesz, akiknek készítették.' Amikor a tíz meghallotta ezt, haragudni kezdtek Jakabra és Jánosra. Jézus azonban magához hívta őket, és azt mondta nekik: ,,Tudjátok, hogy akiket a nemzetek fejedelmeknek tekintenek, azok uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak felettük. Köztetek azonban ez nem így van, hanem aki nagy akar lenni, az legyen a ti szolgátok; aki pedig első akar lenni köztetek, az a szolgája lesz mindenkinek. Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.'

Szentbeszéd

Éppen néhány héttel ezelőtt hangsúlyoztuk azt, hogy a kinyilatkoztatásnak van egy konkrét formája, az amit Jézus elmond és amit hallunk, az a konkrét és közvetlen tanítás, amit megérthetünk, és igyekszünk helyesen értelmezni. De a kinyilatkoztatásnak meg van az a finom szövésű világa is, amit talán inkább így fogalmazhatnánk meg, hogy nem az, amit Jézus mond, hanem ahogyan mondja. Hogy mindaz, ami benne van abban, ahogyan találkozik a tanítványaival. Sőt, abban is, ahogyan a tanítványok találkoznak, és ahogyan kapcsolódnak Jézushoz. Talán pontosabb volna nem azt mondani, hogy a kinyilatkoztatásnak a tartalmi és formai része, hanem inkább úgy, hogy van a kinyilatkoztatásnak egy nagyon közvetlen része, és van egy közvetett része. De a közvetett rész nem egyszer lényegesebb, sokatmondóbb, mint a közvetlen rész, ami szavakban kifejezésre jut. Szeretnék tehát ezért a mai Evangéliumnak erről a közvetett világáról szólni, és abból föltárni valamit.

Az első gondolatunk így szól, hogy Jézus egy olyan valaki, a kinyilatkoztatáshoz hozzá tartozik, hogy föltárja magát, és saját személyén keresztül az Istent, hogy minden nehézség és akadály nélkül hozzá lehet fordulni. Hiszen a mai történet azzal kezdődik, hogy itt van Jakab és János, és egy kéréssel fordulnak Jézushoz, de mindennek a hátterében az van, hogy nem érzünk egy pici problémát se, toporgást, nehézséget, hogy a tanítványok oda penderüljenek Jézus elé, és azt mondják: „Mester, van egy gondolatunk! Van egy kérésünk - már mondjuk is neked!” Hogy milyen természetes, egészséges, magától értetődő ez a viszony. A tanítványok és Jézus között, miközben egész nyilvánvaló egy alá-fölé rendelő helyzet is. Hát Jézus csodákat tesz, ő a Mester; kezdik fölismerni, hogy ő az Isten fia. Megváltónak tekintik, az Üdvözítőnek. És miközben egyre inkább elmélyül bennük ez a látásmód, ehhez kapcsolódóan is meg tudják őrizni ezt az egészen természetes, magától értetődő odafordulást Jézushoz. Ez egész biztos, hogy nem csak János bátorságáról szól, vagy Jakab életrevalóságáról, hanem a kettejük kapcsolatáról, Jézusnak a személyéről. De nagy dolog ez, hogy Jézus egy olyan valaki, akivel kapcsolatosan legföljebb mi magunk támaszthatunk bizonyos nehézségeket, hogy oda merünk-e fordulni hozzá, és merünk-e tőle valamit kérni. Jézus felől ilyenféle nehézség nem létezik. És eszembe jutottak ismerőseim, helyzetek - egy idős pedagógus, aki nagyon szomorúan, csalódottan mondta, hogy hát itt vagyok, néhány éve vagyok nyugdíjban, senki nem kíváncsi a tudásomra, senki nem jön már oda hozzám, senki nem kérdez engem. És akkor belül lett egy szomorúságom, egy részt azért, mert hogy ez tényleg így van. És neki ezt biztos nem könnyű megélni. De a másik szomorúságom abból adódott, hogy én se mennék hozzá kérni, vagy kérdezni tőle valamit. Egyszerűen mert a személye, a személyisége nem hív meg. Nem érzem azt, hogy minden nehézség nélkül, de jó, odamegyek hozzá, és kérek és kérdezek, és olyan természetes mindez. Ismerős nektek az a helyzet, mikor a gyerek, lehet nyolc éves, vagy tizennyolc, először odamegy az édesanyjához, azt mondja: „Te anya, lenne egy kérésem, egy kérdésem, ez és ez.” Az anyukája ezt mondja: „Szerintem fordulj apádhoz. Mert apád ezt jobban látja, jobban tudja.” És akkor a gyerek nyolc évesen azt mondja: „Jaj, azt nem! Apa olyan hosszan beszél!” Tizennyolc évesen meg azt mondja: „Jaj, nem anya, igazad van teljesen, apa ezt biztos jól tudja, de akkor végig kell hallgatnom egy kiselőadást. Nekem egy mondat is elég lenne.” Hogy milyen akadályokat tudunk mi magunk gördíteni annak útjába, hogy olyanná legyünk, hogy hozzánk olyan szabadon és természetesen lehessen fordulni, kérni, vagy kérdezni. Ez az első.

Aztán a második. Lehet tőle bizalommal kérni. Nem egyszerűen csak a hozzáfordulásnak nincsen Jézus felől akadálya, hanem egy természetes útja, hanem bizalommal kérhetünk. A bizalomban benne van az is, hogy bízhatunk abban, hogy Jézus nem fog bennünket lenézni ezért. Nem fog kigúnyolni, megvetni, lesajnálni, hogy „Hogy jutott ez eszetekbe! Most János, nézz a szemembe: hogy jutott ez eszedbe!”. Annyi sok választ lehet adni egy egyszerű, természetes kérdésre, vagy kérésre. És hogy Jézus, aztán majd látjuk a későbbiekben, milyen természetesen alkalmazkodik, igazodik Jánoshoz, Jakabhoz. Elfogadja a kérdést, elfogadja mindazt, ami benne van, és arra válaszol. Tehát a bizalom megint nem csak Jakabról szól, vagy Jánosról, hanem arról, hogy Jézus egy olyan valaki, akihez egészen természetesen fordulhatunk ezzel a fajta bizalommal. Hogy éppenséggel kérhetek csacskaságot is, mondhatok butaságot is. Hogy egyáltalán nem probléma, ha kifejezem valami vágyamat, vagy szükségletemet. De nagy dolog ez! És aztán a bizalomban az is benne van, hogy nem csak nem fog elküldeni, vagy kinevetni, vagy pellengérre állítani, hanem az is, hogy föltételezhetően valahogy úgy fog majd reagálni az én kérésemre, kérdésemre, hogy az nekem elfogadható lesz. Lehet hogy nemet mond, de attól még, amit majd kapok tőle a kérdésemre és a kérésemre, az valószínű, hogy majd igazodik énhozzám. Töprengtem tulajdonképpen egy napon keresztül, most eszembe jutott, hogy ezt mondjam- e vagy ne mondjam, mondjam, vagy ne mondjam. De, hát talán mondom, legföljebb majd azt mondjátok, hogy nem kellett volna. Mert ezt a világot annyira jól mutatja egy nagyon egyszerű vicc. A vicc így szól, hogy az erdőben ott él a medve, és ott élnek a különböző állatok, és a medve találkozik a nyuszikával. És azt mondja: „Nyuszika, ugye tudod, hogy fönn vagy a halál-listán!” És a nyuszika összerezzen, elfut, elilal. És aztán legközelebb találkoznak, a nyuszika meg a medve, és a medve megint csak odaint: „Ugye nyuszika tudod, hogy rajta vagy a listán!” Harmadik alkalommal is találkoznak, már őszbe hajlik az idő: „Nyuszika, remélem nem felejtetted el, hogy fönn vagy a halál-listámon!” Erre a nyuszika megint összerezzen, és azt mondja: „Te medve, nem húzhatnál ki?” - „De igen.” Sokan, vagy sokunk azzal a súllyal, és teherrel vált felnőtté, hogy éppenséggel akár olyan üzeneteket is kaphatott, hogy „Ne kérjél! Ne kérdezz! Ne szóljál! Ne szólj bele! Ne mondd ki, hogy mire van szükséged! Hallgassál, húzd meg magad!”. Tehát az, ahogyan látjuk, hogy János és Jakab, a szónak jó értelmében, egyáltalán nem húzzák meg magukat. Hanem ilyen természetességgel, bizalommal mernek kérni.

Harmadik, ez így szól: Jézust nem csak a kérdés, és annak a témája érdekli, hanem mi magunk, akik kérdezünk. „Miért, miért, mit akartok tőlem kérni? Mi is van bennetek, hogy éppenséggel ezt kéritek?” És hogy mennyire ránk figyel, ez abból is kiderül, hogy tulajdonképpen a kérdés és a kérés nagyon személytelen. „Majd, Uram, a dicsőségedben szeretnénk jobbodon, balodon helyet foglalni.” Csak hogy mi ennek az ára? Hát hogy jut el oda Jézus? Hogy majd a dicsőségében üljön a trónon, ahogy ezt a képet hozzuk. Hát mi mindent kell majd átélni, átszenvednie. Ha beleképzeljük magunkat Jézus helyébe, éppenséggel akár elszomorodhatunk, csalódással ránézhetnénk a két tanítványra: „Hát ennyire érzéketlenek vagytok? Hát… hát hogy tudjátok ezt így…? ” És hogy Jézus, milyen szépen, ezeket a tanítványokat, miközben a kérésük egészen személytelen - szinte mindent kihagy, ami Jézus -, csak éppen amit szeretnének tőle, az van benne, aközben a válaszban: „Hát tudjátok, hogy azért annak lesz előzménye… Hogy azért ez meg az fog történni. Készek vagytok rá? Képesek rá?” Miközben személytelen a hozzáfordulás, nagyon személyes a válasz. Hogy Jézus hogyan fordítja a személytelenséget személyesbe - ezt nagyon jól lehet látni ebben a történetben. És ezáltal a tanítványok nem csak hozzá, magukhoz is közelebb kerülnek.

Aztán a negyedik lépés: Jézus válaszol. Aztán visszakérdez. Ő komolyan veszi a kérdezőt is, a kérdőt is és a kérést is. És valahogy ennek kapcsán valamit kifejt, valami nagyon fontosat kibont. És az elfogadásában, ahogy elfogadja, hogy a tanítványok ott tartanak, ahol tartanak, van egy másik szép szál is. Ez pedig az, hogy nem arra figyel, amit a tanítványok – mondjuk így most, egyszerűen – helytelenül, egyoldalúan, vagy személytelenül tesznek, főleg nem pirít rájuk. Hanem kapcsolódik ahhoz az értékes részhez, hogy a tanítványok szeretnének naggyá lenni. Elfogadja ezt az emberi vágyat, ezt a természetes igényt, és abból építkezik, és abból mutat és tár föl aztán valamit. De nagy dolog az, hogyha valaki képes bennünk meglátni bennünk a jót, egy értékes szálat, és abból tud kibontani valamit, amitől mi többé tudunk válni. Mennyire nagy dolog dicséretekkel segíteni valakinek a fejlődését, és nem pedig állandó szidalmazással. Lehet, hogy az illető ugyanaz, és építhetem őt dicsérettel, ahogy körbeveszem az értékes részét, és azt tovább építjük; és állandóan nézhetem a rossz részét, és azt állandóan kárhoztathatom. Erről itt nincsen szó. Jézus kiemeli ezt a jó vágyat: naggyá lenni – és elmondja, hogy érdemes csinálni.

Aztán az utolsó előtti pont, hogy a kérés nyomán kialakul egy nehéz helyzet, és hogy Jézusnak ez a helyzet is fontos. Odahívja a tanítványokat, Jakabot és Jánost és a többieket, és azt mondja: „Ez éppenséggel egy remek lehetőség arra, hogy itt valami köztünk is történjen. Ne csak az egyes emberekben, vagy a tanítványokban belül.” Emlékeztek, miről szól a kérés? „Mester, hadd üljünk majd jobbod és balod felől a Te dicsőségedben!” És Jézus, miközben azt válaszolja tulajdonképpen, hogy „erre az a válaszom, hogy nem én döntöm el”, aközben tulajdonképpen a tanítványokhoz való fordulásában Jakabot és Jánost oda veszi maga mellé. A többi tanítvány azt mondja: „Megnehezteltünk rátok! Mit képzeltek, előnyökhöz akartok jutni? Mars a sor végére!” Ugye ez az üzenet: „Tűntök innen!” És Jézus azzal, hogy odahívja a többieket, és továbbépíti azt, ami Jakabban és Jánosban értékes, tulajdonképpen odaülteti ezt a két tanítványt maga mellé. Milyen érdekes ez a sajátos ellentmondás, hogy a válasza az: „Nézzétek, az hogy ki hol ül – jobbomon, balomon -, nem az én tisztségem” De ahogyan fordul a tanítványokhoz, ott látjuk őket Jézus körül.

És akkor itt még egy szálat érdemes volna kimondani. Milyen nagy dolog az, ahogyan Jézus nemet mond. Nem érezzük azt, hogy ez a nem egy arculcsapás lenne. Megtörtént ez: egy kisfiú nagyon lelkes volt az Isten iránt – volt körülbelül nyolc-kilenc éves. És karácsonyhoz közeledett az idő, és elkezdett imádkozni azért, hogy egy távirányítós autót kaphasson a kis Jézustól. Az apukája pedig nem volt keresztény ember. És bosszantotta őt a fiának ez a hívővé váló magatartása. És hallotta, ahogyan a fia ezt imádkozza, és eldöntötte, hogy nem veszi meg az autót. Hogy a gyerek karácsonykor tanulja meg, hogy talán nincs is Isten, de legalábbis nem olyan jó, ahogyan az a gyerek világában most él. És eljött a Szenteste napja, és tényleg nem volt ott a fa alatt az az autó, amiért a gyerek imádkozott. És az apa Szenteste odament a fiához, és azt mondja: „Na, fiam, nem kaptál autót, amiért annyira imádkoztál? Nem hallgatott meg Isten?” És erre ez a fiú – nyolc-kilenc éves -, az apukájára nézett, és azt mondja: „Dehogynem, apa! Hát persze hogy meghallgatott Isten! De azt mondta, hogy nem.” Milyen nagyszerű az az Isten-ember kapcsolat, ahol megvan az a háló, ahol Isten azt mondhatja, „nem”, és erre mi mondjuk, „ó, tehát nem”. Hogy Istennek szabad nemet mondani. És hogy ebben a nemben, így lehetne talán ezt megfogalmazni: nemet mondott nekünk, de igent mondott ránk. Hogy nem egyszer nemet mondott nekünk, de sosem mond nemet ránk. Ránk mindig igent mond. És de jó, hogyha ezt a kettőt egyszerre látjuk és érzékeljük.

És akkor a zárógondolat. Ahogyan Jézus figyel, nem csak a tanítványokra, a kapcsolatokra, a helyzetre, hanem mindarra, ami megszülethet ebben a szituációban, mindaz, ami itt növekedésnek indulhat, és arra, hogy ebben az éppenséggel nehéz helyzetben hogyan van elrejtve Istennek a titka.

Lejegyezte: piarista ifjúság