Mk 12,38-44 - Évközi 32. vasárnap

2012.11.11.

Megosztom
Elküldöm

Olvasmány (1Kir 17,10-16)

Felkelt és elment Száreftába. Amikor a város kapujához ért, meglátott egy özvegyasszonyt, aki fát szedegetett. Megszólította, s azt mondta neki: ,,Adj nekem egy kis vizet valami edényben, hadd igyam.' Amikor aztán az elment, hogy hozzon, ő így kiáltott utána: ,,Hozz nekem, kérlek, egy falat kenyeret is kezedben.' Az ezt felelte: ,,Az Úrnak, a te Istenednek életére mondom, hogy nincs semmiféle kenyerem, csak egy maroknyi lisztem a vékában s egy kis olajam a korsóban: éppen egy pár darabka fát szedek, hogy elkészítsem azt magamnak s fiamnak, hogy megegyük, s azután meghaljunk.' Azt mondta neki Illés: ,,Ne félj, csak eredj, s tégy, ahogy mondtad. Először azonban nekem készíts abból a lisztecskéből egy kis hamuban sült lepényt, s hozd ki azt nekem. Magadnak és fiadnak azután csinálj. Ezt üzeni ugyanis az Úr, Izrael Istene: ,,Nem ürül ki lisztes vékád, s nem apad el olajos korsód mindaddig, amíg esőt nem ad az Úr a föld színére. Erre az elment, s Illés szava szerint cselekedett, és evett ő s az asszony s egész házanépe, s attól a naptól kezdve nem ürült ki a lisztes véka, s nem apadt el az olajos korsó -- az Úr szava szerint, amelyet Illés által szólt.

Szentlecke (Zsid 9,24-28)

Mert Krisztus nem kézzel alkotott szentélybe lépett be, amely a valóságnak csak jelképe, hanem magába az égbe, hogy most Isten színe előtt megjelenjék értünk; nem is azért, hogy gyakran föláldozza önmagát, mint ahogy a főpap évről-évre bemegy a szentélybe idegen vérrel; különben gyakran kellett volna szenvednie a világ kezdete óta; így pedig egyszer jelent meg az idők teljességében, hogy áldozatával eltörölje a bűnt. És ahogyan el van határozva, hogy az emberek egyszer meghaljanak, és utána következik az ítélet, úgy Krisztus is egyszer lett áldozattá, hogy sokak bűnét elvegye [Iz 53,12]; másodszor pedig bűn nélkül fog megjelenni az őt várók üdvösségére.

Evangélium (Mk 12,38-44)

Ő pedig tanítás közben ezt mondta nekik: ,,Óvakodjatok az írástudóktól, akik szeretnek hosszú köntösökben járni, és a piacon a köszöntéseket fogadni! Az első helyeken ülnek a zsinagógákban, vendégségben pedig a főhelyeken. Felélik az özvegyek házait, és színleg nagyokat imádkoznak. Ezeket súlyosabban ítélik majd meg!' Jézus ezután leült a templomkincstárral szemben, és figyelte, hogyan dob a tömeg pénzt a kincstárba: sok gazdag sokat dobott be. Aztán jött egy szegény özvegy, és bedobott két garast, ami egy negyedpénz. Akkor odahívta tanítványait, és azt mondta nekik: ,,Bizony, mondom nektek: ez a szegény özvegy többet adott mindazoknál, akik pénzt dobtak a kincstárba. Mert azok mind abból adtak, amiben bővelkedtek, ez pedig az ő szegénységéből bedobta mindenét, amije volt, egész megélhetését.'

Szentbeszéd

Magától értetődően írhatnánk egy listát kereszténységünknek, a Krisztushoz fűződő kapcsolatunknak, a hitünknek alapértékeiről. És biztosan odakerülnének ezek a kifejezések: hogy gondviselés, hogy biztonság, hogy egyensúly és harmónia, nyilván odakerülne az is, hogy rend, vagy törvény- és hagyománytisztelet, odakerülne sok-sok ehhez hasonló érték. Közben pedig nagyon sovány lenne a kereszténységünk és nagyon színtelen és ízetlen, hogyha az értékeknek csak az egyik oldala tudna kifejezésre jutni a mi életünkön keresztül, vagy a hitünkön át. Mert éppenséggel a mai evangélium, akármennyire is egy özvegyasszonyt hoz elénk, aki a perselybe dobja a megélhetését jelentő pénzét, föltárja a mi kincseinknek éppenséggel a másik részét. Akkor erről a másik részről szeretnék néhány gondolatot szólni.

Az első rögtön így szól: a radikalitás. II. János Pál pápa egy helyen idős emberként egyszer csak a következőt mondta: „Értsétek meg! A fiataloktól nem lehet és nem szabad elvenni a kereszténység radikalitását!” Nyugodtan hozzátehetjük, nem csak a fiataloktól. Hogyha a kereszténységből kilúgozzuk a kereszténységhez természetszerűen hozzátartozó radikalitást, akkor éppenséggel a kereszténység valami jó szándékú igyekezetté válik, valamilyen humanista világmegvalósítássá. De nem lesz az, ami lényegileg az lehetne, vagy kellene, hogy legyen. Az első gondolat tehát így szól: a kereszténységhez tényleg hozzátartozik valami radikalitás. Még akkor is, hogyha ez a radikalitás olyan nagyon sajátos formában jelenik meg, hogy szép lassan odacsoszog egy idős asszony a perselyhez, és bedobja azt, ami nála van. Ez radikalitás.

S eszembe jutott egy jezsuita atya, akit elküldtek Japánba, emlegettem már őt többször, Nemes Ödön atyának hívják, és hogy ő ott Japánban, abban az óriási ismeretlenségben, fiatalemberként, egyik este azon töprengett, hogy valószínű, hogy ő meg fog őrülni. Hogy annyira kiszakítva a saját kultúrájából, világából, családjából, barátainak a közelgéből, mindenből, hát ebbe csak belebolondulni lehet. S akkor aztán a következő gondolatig jutott: „Hát, Istenem, ha Te egy őrült szerzetest akarsz, akkor megőrülök. Hát Te, Te biztos el tudod dönteni, hogy mire jó Neked egy megbolondult jezsuita, hát akkor megbolondulok, és akkor a többi a Te dolgod.” Hát nem bolondult meg, hanem egy csodálatos életutat futott be. Az első gondolat tehát nagyon sajátosan erre vonatkozik: Merünk-e radikálisak lenni – a szónak jó értelmében?

Azután a második, erről éppen múlt vasárnap beszéltünk sokat: a kizárólagosság. Ahogyan mi a hitünkön keresztül megvalljuk és kifejezzük azt, hogy tényleg az egy Istenben hiszünk. De ha mi tényleg az egy Istenben hiszünk és senki másban, Őbenne, akkor ez mit jelent? Hogy egyrészt ránézünk az Istenre és azt mondjuk: Egyetlenem! Azért az egy páratlan kapcsolat akkor, nem mindenkinek mondjuk belenézve a szemébe, hogy egyetlenem. Hogy Te egy páratlan Isten vagy, Egyetlenem! És természetesen ehhez az is hozzátartozik, ahogyan a múlt vasárnapi kifejezéseinkkel élve: teljesen, egészen, egész szívvel, értelemmel, mindennel irányulunk erre az egyetlen Istenre.

S ez által kifejezésre jut az ő egyetlensége. De ide lehetne tenni azt is, hogy éppen az Ószövetség világában a választott nép mennyire szerette és fontosnak tartotta arról beszélni, hogy a mi Istenünk az egyetlen Isten. De ez az Ószövetség világa. Mi azóta Jézus által továbbléptünk, és mi azt mondhatjuk, sokkal többet tudunk, mintsem hogy csak annyit mondhatjuk, hogy a mi Istenünk az egyetlen Isten, mert hol van ennek a mondatnak a súlypontja? Ott, hogy a miénk! A mi Istenünk! Mi azonban sokkal inkább ezt úgy mondjuk, az egyetlen Isten a mi Istenünk. Bárcsak az egyetlen Isten valóban a mi Istenünk lenne és volna! Abban, és ahogyan mi a kapcsolatot Ővele tartjuk, és az életet éljük, és az emberekkel találkozunk. Bárcsak tényleg így lenne!

Aztán a következő: a kockázatvállalás. A kockázatvállalás kihagyhatatlan a kereszténységből! Egy kedves ismerősöm, idős már, ez azért fontos, mert van már bölcsessége és élettapasztalata. Azt mondja: „Tudod, Feri, egyre könnyebben döntök. Rájöttem, hogy mi a titka: tudod, amikor fiatal ember voltam, de még az bőven a negyvenes éveimben is így volt, akkor mérlegeltem. Elképzeltem a mérleget: egyik serpenyőbe is tettem valamit, a másikba is, és akkor sokszor nem tudtam dönteni. Sokszor a mérlegnek a nyelve alig-alig billent ki valamelyik irányba. Most, hogy idősödöm, rájöttem valamire: magamat is oda kell dobni az egyik serpenyőbe, akkor majd kibillen a mérleg nyelve.”

Ez a kockázatvállalás és ebben ott van a radikalitás is. Milyen érdekes, azt mondja a Szentíró, hogy Jézus azt nézi, hogyan dobták be a pénzt a perselybe. Végül is a nyelvünk nagyon szépen kifejezi, néha magunkat kell bevetnünk, magunkat kell bedobnunk, különben, ha magunkat nem vetjük be, és magunkat nem dobjuk be, akkor nagyon fontos életfordító helyzetekben éppenséggel azt akarjuk megspórolni, ami ahhoz kell, hogy abban a helyzetben helyt tudjunk állni. Nyugodtan mondhatjuk ezt így is, hogy előbb-utóbb az élet meghozza azokat a helyzeteket, hogy a saját bőrünket kell a vásárra vinni, nem a társainkét.

Ez tehát akkor a harmadik, aztán a negyedik: Krisztus-követés mindenképpen valamiféle kaland is. Valamiféle kaland. S hogyha nézzük a szenteknek vagy szerzeteseknek az életét, papoknak az életútját, hát van abban bőven olyasmi, amire azt lehet mondani, hogy kaland. Ma milyen sokan szeretnének kalandot az életükben. Legyenek papok, lesz benne! Lesz az biztos bőven! Sőt olyan szerzetesrendet is választhatnak, még azt is mondhatják esténként, na, ez egy kicsit sok is. Úgyhogy kereszténynek lenni nagyon-nagy kaland és nagyon kalandos is. Van egy kedves ismerősöm, kedves nővér, apáca, hatvan év körül van, úgy él, hogy érdemes azt nézni. Aztán együtt dolgoztunk egy alkalommal egész nap és fölajánlottam neki, hogy hazaviszem, és hogy mentünk az autóval gondoltam, ez remek lehetőség, kérdezek tőle valamit. Mondom neki: „Idefigyelj, lenne egy kérdésem, nagyon érdekel ez engem: tulajdonképpen mi a legfontosabb neked az apácaságodban? Miért jó ez neked?” És akkor egyik mondat jött a másik után, mondta- mondta-mondta, de úgy lehetet hallani, hogy nem ez a lényeg. S ezt ő maga is érezte, és aztán azt mondja: „Te, Feri, végül is nem ez, hanem az, hogy szerelmes vagyok az Istenbe. Végül is, ha” – mondta nekem –, „hogyha ezt a szerelmességet kiveszem az apácaságomból, nem sokat ér.” Hát ez a kaland. Mert mikor valaki szerelmes, azt mondja: Veled a világ végére is, nem tudom majd hogy hol, meg miként, meg hogyan, de Veled akárhova. Hát ezt nevezhetjük kalandnak. És ténylegesen valamiféle, valamiféle szerelmesség nélkül nem is olyan könnyű kalandra indulni az Istennel.

És végül akkor a zárógondolat: valamiféle önmagunkról megfelejtkezettség. A szó jó értelmében, hogy el tudjuk egy picit veszíteni a fejünket, önmagunkról meg tudunk felejtkezni, a szónak jó értelmében. Éppenséggel Németországból négy-négy napra negyed-, félévenként jön egy nagyszerű terapeuta, pszichiáter, sokat tanultam tőle. Elmúlt hetven éves. Sokadik tréningje után kérdeztük tőle, amikor befejeztük a negyedik napot, hogy mondaná el, hogy tulajdonképpen miért jön ide Magyarországra. Hetven éves, fél áron dolgozik. S akkor ránk nézett, mosolygott egyet: „Merő önzés. Azért jövök, mert hetven éves vagyok. Néhány évvel ezelőtt tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen bármikor meghalhatok. Viszont nagyon sok mindent tudok az életről, és én ezt tovább akarom adni azoknak, akiknek lehet. Ezért elmegyek szívesen a világ végére is, ha találok olyanokat, akiknek tovább lehet adnom az élettapasztalatomat, úgyhogy énnekem ez nagyon megéri.” Hát ez valamiféle önmagunkról való megfelejtkezettség, valamiféle önfeledtség, és ezért a zárógondolat így szól: tulajdonképpen, ahogyan megyünk előre az élet útján, az életünk egyre személyesebbé válhat, és jó esetben egyre kevésbé szól rólunk. A keresztény embert az jellemzi, hogy az élete egyre személyesebb, és egyre kevésbé szól róla. De ennek van egy föltétele, valami jó értelemben vett önfeledtség is: itt van tehát egy idős néni, és ez az idős néni, akár így is mondhatnánk, fiatalokat megszégyenítő módon tár föl valamit a kereszténységnek a kizárólagosságából, radikalitásából, kalandvoltából, önfeledtségéből. Köszönjük ennek a néninek.