Lk 3,1-6 - Advent 2. Vasárnapja (C év)

Olvasmány (Bár 5,1-9)

Jeruzsálem, vesd le a gyász s az ínség ruháját, s öltsd magadra mindörökre Isten dicsőségének szépségét! Öltsd fel Isten igazságának köntösét, s tedd fejedre az örök dicsőség koronáját, mert az Isten ismertté teszi fényességedet mindenütt az ég alatt. Isten ezt a nevet adja neked örökre: „Igazságosság békéje” és „Jámborság dicsősége”. Kelj föl, Jeruzsálem, állj a magaslatra, és tekints keletre! Nézd, mint gyűlnek egybe fiaid, napkelettől napnyugatig a Szentnek szavára, és ujjonganak, mert Isten megemlékezett róluk. Gyalog távoztak, ellenség hajtotta őket, de Isten vezeti vissza, s úgy hozza őket, mint királyi sarjakat. Isten parancsot adott, hogy hordják el mind a magas hegyeket s az örök halmokat, a völgyeket meg töltsék fel, hogy sík legyen a föld, és Izrael biztosan haladhasson Isten dicsősége alatt. Az erdők és az illatos fák Isten parancsára mind árnyékot nyújtanak Izraelnek. Isten vezeti majd Izraelt örömben, dicsőségének fényében, s kíséretül adja nekik irgalmát és igazságosságát.

Szentlecke (Fil 1,4-6.8-11)

és mindig, minden imádságomban örömmel könyörgök mindnyájatokért, mivel részt vesztek az evangélium szolgálatában az első naptól kezdve mindmáig. Bízom is abban, hogy aki megkezdte bennetek a jó művet, teljessé teszi azt Krisztus Jézus napjáig. Mert Isten a tanúm, mennyire vágyódom mindnyájatok után Krisztus Jézus szeretetében. Azért imádkozom, hogy szeretetetek mindjobban gazdagodjék megismerésben és teljes megértésben, hogy meg tudjátok ítélni, mi a helyes, hogy tiszták és kifogástalanok legyetek Krisztus napjára, telve az igazságnak Jézus Krisztus által szerzett gyümölcsével Isten dicsőségére és dicséretére.

Evangélium (Lk 3,1-6)

Tibériusz császár uralkodásának tizenötödik esztendejében, amikor Poncius Pilátus volt Júdea helytartója, Heródes pedig Galilea negyedes fejedelme, Fülöp, a testvére Itúrea és Trachonitisz tartomány negyedes fejedelme, és Lizániász Abilína negyedes fejedelme, Annás és Kaifás főpapok alatt, elhangzott az Úr igéje Jánoshoz, Zakariás fiához, a pusztában. S ő elment a Jordán egész környékére, hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára, amint írva van Izajás próféta beszédeinek könyvében: ,,A pusztában kiáltónak szava: ,,Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit. Minden völgyet betöltenek, minden hegyet és halmot elhordanak; ami görbe, egyenes lesz, a göröngyös pedig sima úttá: és meglátja minden test Isten üdvösségét”’’ [Iz 40,3-5].

Vasárnapi beszéd

„Készítsétek el az Úr útját!” Ez a próféta szava, amit Keresztelő János a kétezer évvel ezelőtti helyzetre alkalmaz, és ez az a prófécia, amiről egyrészt tudjuk, hogy beteljesedett, másrészt pedig arról is lehet bennünk egy meggyőződés, hogy feladatként, kihívásként előttünk áll éppenséggel ezen az ádventen is. Ezért most a mai estén nézzük meg, hogy Izajás próféta kijelentései nyomán mi az, amit megtehetünk azért magunkban, és megtehetünk magunkkal, hogy aztán ez lehetőséget adjon mibennünk Isten és ember találkozásának.

Az első, a próféta így szól: „egyenesítsétek ki az Úr ösvényeit!” S nyilvánvalóan mindannyian sokat voltunk már erdőben, kirándultunk széltében-hosszában, tudjuk, mit jelent az, amikor az út nem több mint valamiféle ösvény. Hogy az ösvény mennyire érintetlenül hagyja a természetnek a különböző tárgyait és dolgait, és hogy az ösvény – miközben a természetnek ezeket a tereptárgyait éppenséggel tiszteletben tartva – szinte lavírozik és semmi mást nem tesz, mint hogy lehetővé teszi, hogy valahogy mégiscsak el tudjunk jutni a célunkba, az egyik pontból a másikba. Igen ám, de itt a próféta nem azt mondja: „találjátok meg azt az ösvényt és ügyesen valahogy lavírozzatok a célig.” Hanem azt mondja: „tegyétek az ösvényt egyenessé!” Akkor ez azt jelenti, hogy az Isten felé vezető utunkban az életünkben saját magunkban neki kellene állnunk egy-két nehezebb dolognak is. Egy-két sziklának, egy-két nagy fának. Egyenessé tenni egy ösvényt azt jelenti, hogy fölhagyunk azzal a nagyon sajátos, kényelmes lavírozással, ahogyan az van bennünk, hogy na, azért még így is valahogy csak oda fogunk érni! Lehetséges, hogy így egy picit lelassulunk vagy úgy tűnik, hogy túlságosan sok időt és energiát kell most vesztegetnünk valaminek a lebontásával vagy valamin való áthatolással. Mennyivel egyszerűbb lenne inkább elindulni jobbra vagy balra, kerülgetni, lavírozni! Az első gondolat mégis így szól: éppenséggel nem csoda, hogy az egyházi életünknek vannak megszentelt időszakai, s a megszentelt időszakokban picit elmélyedhetünk, megállhatunk, befelé tekinthetünk vagy ránézhetünk az életünkre és azt mondhatjuk: azt hiszem, észrevétlenül is itt vagy ott elkényelmesedtem. Hogy tulajdonképpen lenne itt dolgom, de már régen megszoktam, hogy kell csak ott lavírozni, hogy kell csak úgy kikerülgetni valamit. De nagy dolog az, amikor fölismerem azt, hogy valamiben elkényelmesedtem, és hogy most már ez az elkényelmesedés inkább azt jelenti, hogy a… addig volt menedékem börtönné válik, és a börtönömet teszem egyre kényelmesebbé és lakájosabbá. De már nem akarok szabad lenni és nem akarom megfizetni annak az árát, hogy valami nagy dolognak nekiveselkedjek. Az első gondolat tehát egy kérdéssel szeretne befejeződni: van-e valami olyan nagy dolog az életedben, aminek neki kellene veselkedni, nekilátni, és nemcsak kikerülni és lavírozni?

Aztán a másik. Azt mondja a próféta: „a szakadékokat töltsétek föl!” Megint csak hozzuk magunk elé azt a természetes képet: hatalmas szakadék, esetleg bent vagyunk a szakadék alján és fölfelé nézünk, jobbra is, balra is a szakadéknak a fala… és hogy tulajdonképpen a szakadék egyik és másik oldalán lévő pontok nincsenek is messze egymástól – légvonalban. De úgy egyébként pedig el se tudjuk képzelni, hogy lehetne lemenni, fölmenni; járhatatlannak tűnik. Esetleg hogy elmegyünk előre, megyünk-megyünk, akkor teszünk egy óriási kerülőt… tulajdonképpen két pont, két ember, két generáció, két felekezet, két vallás… tulajdonképpen közel lehetne egymáshoz, végül is közel is vannak egymáshoz és mégis nyílt köztük egy szakadék. A magyar nyelv is milyen jól fejezi ezt ki! Hogy „szakadék támad” két ember között. „Generációs szakadékokról” szoktunk beszélni. Miközben tulajdonképpen apa és fia közel vannak egymáshoz, csak nyílt köztük egy szakadék. Hogy református testvéreink és katolikus mi magunk közel vagyunk egymáshoz és mégis nyílhat köztünk szakadék. És a többi, és a többi… A második gondolat tehát így szól. Érdemes azon is elelmélkednünk egy picit: nyílt-e valakik vagy valaki között az életünkben olyan szakadék, hogy tulajdonképpen mi közel vagyunk egymáshoz, de neki kellene állni ezt a szakadékot föltölteni?Hogy tényleg… ne csak közel legyünk egymáshoz, hanem el is jussunk egymáshoz!

Aztán a harmadik. Azt mondja a próféta: „a hegyeket, a halmokat hordjátok el!” Eszembe jutott egy asszony. Az asszony – közel már hatvanhoz – azzal szembesül, hogy az édesapja egyre betegebbé válik. Talán már nincs is sok ideje. És az asszony egyre inkább átéli annak a fájdalmát, szomorúságát, hogy közte és az apja között magasodik egy hegy, egy óriási akadály, ami az egymás iránt való szeretetet nem engedi kibontakozni és élhetővé tenni. És ő ezt ebben a mondatban fogalmazza meg: annyira vágyom rá, hogy az édesapám úgy menjen el ebből a világból – ha ennek meg kell történnie –, hogy kimondta nekem azt, hogy „lányom, büszke vagyok rád!” De nem mondta soha. S akkor ez az asszony bent van ott a körházban, fekszik az édesapja a betegágyon, s az asszony elkezdi elhordani a hegyet. S egyszer csak azt mondja az apjának: te, apa, te büszke vagy rám? S akkor fél óráig nem történik semmi. Fél óra csönd… S a fél óra végén az apa visszakérdez a lányának. Neked ez ennyire fontos? Nem is gondoltam. Az édesapa, ahogy feküdt ott a betegágyon, fél órán keresztül hordta el azt a hegyet. És mikor már kilátott mögüle, akkor tudott egyet mondani: nem is gondoltam, hogy ez neked fontos. S akkor a lány azt mondja: igen, nekem ez nagyon fontos. Az apa megint negyed órát hallgatott. Volt még a hegyből. Mikor azt is elhordta, akkor azt mondja: hát akkor mondanék egy-két dolgot, ami miatt olyan nagyon büszke vagyok rád. És persze, hogy mire befejezte azt, ahogyan szólt a lányához, mindketten könnyeztek. Háromnegyed órán keresztül hordta el az apa az a hegyet közöttük, előtte pedig a lány hordta el a maga hegyét közülük. A harmadik dolog tehát így szól: van-e valamiféle hegy, ami ott tornyosul és magasodik valakivel szemben való kapcsolatomban és neki kéne látni elhordani?

Aztán a negyedik. Azt mondja a próféta: „a görbét tegyétek egyenessé!” Magyar nyelvünk rögtön segítségünkre siet, mit is gondolhatunk itt. „Görbe utakon” jár valaki. A másik emberre azt mondjuk: egy „egyenes ember”. Tulajdonképpen engedjétek meg, hogy most valami egész konkrétat mondjak! Például az életünk egyenessé tételét, a görbe út kiegyenesítését akár a gyónással is kezdhetnénk, vagy a gyónásban is megvalósíthatnánk. Azért, mert bizonyára sokatok előtt áll még az, hogy adott esetben elmenjetek a… bűnbánat, bűnbocsánat szentségében találkozzatok Istennel. De hadd kérjelek most benneteket valamire! Hogy beszéljetek egyenesen! Hogy ne használjunk ilyen kifejezéseket, hogy egy hazugság-féle meg lopás-szerű. Hogy ha már éppenséggel ott vagyunk, hogy Uram, ez volt, legalább ott, akkor beszéljünk egyenesen! Tulajdonképpen lehet az első lépés éppen a gyónásban valami egyenes lépés.

Nem tudom elfelejteni azt, ahogyan egyszer – sok-sok-sok évvel ezelőtt – valaki nekem azt mondja: a szavak átrendezésével bűnt követtem el. S hallom ezt a mondatot és elkezdtem a teológiai tanulmányaimat sorra venni: első év, második, harmadik, negyedik, öt, hat… végigmentem a hat éven, és nem köpött ki semmilyen megoldást. S akkor elővettem a józan paraszti eszemet, és visszakérdeztem: ez azt jelenti, hogy hazudott? S azt mondja: igen, így is lehet mondani. Hát tényleg, lehet így is mondani… Tehát: a görbét tegyük egyenessé! Éppenséggel, ha máshogy nem, hát legalább akkor a gyónásban beszéljünk egyenesen.

És aztán akkor az utolsó gondolat, ahogy a próféta beszél. Azt mondja: „a göröngyöset tegyétek simává!” Nem tudom, fiatalkorotokban bicikliztetek-e sokfelé, kirándultatok-e sokfelé. Emlékszem, hogy bizonyos helyekre nem mentem el kerékpárral, pedig gyönyörű vidékek voltak. Azért, mert annyira göröngyös volt az út, hogy nem volt érdemes oda kerékpárral menni, mert lehetett tudni, hogy semmi másból nem állna az út, mint hogy meredten bámulnék magam elé, hogy nehogy valami kátyúba belemenjen a kerékpárnak a kereke. Ezért hogyha az útjaink túlságosan göröngyösek, nem tudjuk élvezni az életet. Nincsen benne örömünk. Tehát, amikor azt mondja a próféta: és egyébként pedig, ha megtettétek ezt meg ezt meg azt meg amazt, akkor azért azt a göröngyös utat tegyétek magatok számára is simává, hogy ne kelljen állandóan azzal problémázni és foglalkozni, hogy jaj, itt is egy kátyú, ott is nehézség, jaj, itt is megbicsaklottam. Hanem hogy tudjunk előre meg fölfelé nézni és örülni annak, ami bennünket körülvesz. Tehát az ötödik fölszólítás talán éppen erről szól.

És eszembe jutott egy édesapa. Idős volt már. És meg volt arra a lehetősége, hogy – miközben haldoklott – a családja körbevette őt. És persze a haldokló ember nem sokat beszél már, főleg nem magyaráz. S ott egyet-egyet sóhajtott, úgy nagyobbat vett a levegőből, és aztán persze ott a családtagok megrendülve vették őt körül, s egyszer azt mondja ez a férfi: hát, tudjátok, gyerekek, azért ez az egész nagyon szép volt! A XX. századról beszélt. Attól, hogy nehéz, még lehet nagyon szép.

És hogy amikor a próféta azt mondja: na, akkor azt a nehezet, azt valahogy tegyük úgy, hogy közben nem felejtkezünk el a szépről. Akkor élhetővé tudunk tenni valamit, ami oly természetadta módon  nehéz. Izajás próféta elmondja, hogyan tehetjük az Úr útját járhatóvá, hogy találkozhasson benne nemcsak az egyes ember és Isten, hanem ahogy az evangéliumnak az utolsó mondata szólt: „minden ember számára hogyan lehetne az út járható.”

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu)

Örökbe fogadta és lejegyezte: Papp Kristóf