Jn 2,1-12 - Évközi 2. Vasárnap (C év)

2013.01.20.

Megosztom
Elküldöm

Olvasmány (Iz 62,1-5)

Sion miatt nem hallgathatok, és Jeruzsálem miatt nem nyugodhatom, míg elő nem jön igazsága, mint a fény, és szabadítása, mint fáklya, fel nem gyullad. Látni fogják a nemzetek igazságodat, és a királyok mindnyájan dicsőségedet; új néven hívnak majd téged, melyet az Úr szája határoz meg. Ékes korona leszel az Úr kezében, és királyi fejdísz Istened tenyerén. Nem mondanak többé téged elhagyottnak, és országodat nem mondják többé pusztaságnak; hanem így neveznek téged: ,,Kedvem telik benne', és országodat: ,,Férjes asszony'; mert kedvét találja benned az Úr, és országod férjhez megy. Mert ahogy feleségül veszi az ifjú a szűzet, úgy vesz feleségül a te fölépítőd; és ahogy örül a vőlegény a menyasszonynak, úgy örül majd neked Istened.

Szentlecke (1Kor 12,4-11)

A kegyelmi adományok különfélék ugyan, de a Lélek ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. És az erőmegnyilvánulások is különfélék, de Isten, aki mindezt mindenkiben cselekszi, ugyanaz. A Lélek megnyilvánulásait mindenki azért kapja, hogy használjon vele. Egyik a bölcsesség szavait kapja a Lélek által, a másik a tudományét ugyanattól a Lélektől. Más valaki a hitet kapja ugyanabban a Lélekben, ismét más a gyógyítások adományát az egy Lélek által, vagy csodatévő hatalmat, prófétálást, a szellemek megítélését, a nyelveken való beszédet vagy a nyelveken való beszéd értelmezését. Ezt mind egy és ugyanaz a Lélek műveli, mindenkinek úgy adva részt, ahogy akarja.

Evangélium (Jn 2,1-12)

Harmadnapon menyegző volt a galileai Kánában. Ott volt Jézus anyja, és Jézus is hivatalos volt a menyegzőre tanítványaival együtt. Amikor fogytán volt a bor, Jézus anyja így szólt hozzá: ,,Nincs boruk!' Jézus azt felelte neki: ,,Mi közünk ehhez, asszony? Még nem jött el az én órám!' Anyja ekkor ezt mondta a szolgáknak: ,,Tegyétek meg, amit mond!' A zsidók tisztulására volt ott hat kőedény, egyenként két vagy három mérős. Jézus azt mondta nekik: ,,Töltsétek meg az edényeket vízzel!' Színig töltötték őket. Ekkor így szólt hozzájuk: ,,Most merítsetek, és vigyetek belőle a násznagynak!' Azok vittek neki. Amint a násznagy megízlelte a borrá vált vizet, mivel nem tudta, hogy honnan való -- de a szolgák, akik a vizet merítették, tudták --, odahívta a vőlegényt, és azt mondta neki: ,,Minden ember a jó bort adja először, és miután megittasodtak, akkor a kevésbé jót. Te mindeddig tartogattad a jó bort!' Jézus ezzel kezdte meg csodajeleit a galileai Kánában. Kinyilatkoztatta dicsőségét, és tanítványai hittek benne. Azután lement Kafarnaumba, ő és anyja, a testvérei és tanítványai, és ott maradtak néhány napig.

Szentbeszéd

Múlt héten, múlt vasárnap arról elmélkedtünk, hogy Jézus hogyan múlja fölül a természetes, ösztönös igazságérzetet. És hogy nem érvényteleníti vagy hatálytalanítja a bennünk vagy a világban lévő természetes törekvést arra, hogy megkülönböztessük azt, hogy mi igaz és mi nem, mi hamis és mi jó, hanem fölülmúlja azt. És hogy amikor beáll a sorba a bűnösök közé, akkor valami többet tesz, kinyilatkoztatja Isten országának az igazságát, mégpedig - és így neveztük ezt, így próbáltuk megfogalmazni, hogy - ez az egybetartozásnak az igazsága. S akkor ha továbbmehetünk ezen az úton, akkor Jézus miután megkeresztelkedik, elkezdi a nyilvános működését, János evangelistánál a kánai mennyegzőn történtek jelentik az első jelét Isten országa erejének. De akkor itt is folytassuk a gondolatainkat abból a megközelítésből, hogy Jézus hogyan múlja fölül a természetes jószándék világát.

Az első gondolatunk rögtön így szól: Éppenséggel, hogy ha van valamennyi önismeretünk, akkor egészen biztosan ismerhetjük magunkból és magunkról azokat a jeleket és jegyeket, hogy van egy helyzet, amiben van egy gondolatunk, egy meglátásunk, egy indíttatásunk: ezt talán így kellene csinálni, vagy úgy kéne csinálni és rögtön összehasonlítjuk magunkat másokkal vagy éppen a helyzet jelenlegi megoldásaival és rossz érzéseink támadnak, kicsit dühösek leszünk és azt mondjuk: hát hogy-hogy még ezt se tudják? Na majd én megcsinálom! Hát hogy-hogy ezt se látják? Hogy lehet ezt így csinálni, így gondolni, így mondani? Vagyis megjelenik bennünk valamiféle gőgösség.

Eljátszottam ezzel a gondolattal, hogy itt vagyunk a kánai mennyegzőn, és hogy - nyilvánvalóan nem így történt, de mondjuk ha én lettem volna ott, lehet, hogy így történik - hogy ott összeülünk és akkor elkezdünk azon beszélgetni, nem lehet ezt a mennyegzőt rendesen megszervezni? És miért nem lehetett úgy tisztességesen beosztani a dolgokat? Ha meg nem volt elég bor, akkor hirdessék ki! És akkor rendesen meg lett volna csinálva és akkor éppenséggel indul bennünk valamiféle cselekvőkészség, de ez a cselekvőkészség nagyjából inkább valamiféle lenézésből, előítéletből, ítélkezésből, gőgből fakad. És lehet, hogy neki is állunk és azt mondanánk: „Hozzátok a kőkorsókat! Na tegyétek le! Ennyit csak meg tudtok rendesen csinálni. Na hozzátok!” És akkor nagy kegyesen tettünk volna valami jót. Már a szám íze is egészen nem jó, ahogyan beszélek erről. Vagyis, hogy talán lebuktathatjuk magunkat arra vonatkozóan, hogy van bennünk sok tenniakarás és jószándék, de a jószándék mögött nem egyszer valamiféle nagyképűség vagy gőg lapul. Valami olyasmi, ami ahogyan összehasonlítjuk magunkat másokkal és meg-megfogalmazódik bennünk valami: „Hát ezt már igazán tudhatnátok. Na tessék, hát ahogy eddig éltetek, abból ez jön ki. Na, nem is csodálkozunk rajta, hogy bajban vagytok.” És akkor, elindulnak a szolgálatnak a tettei belőlünk, de nincs jó íze. Egyszerűen nincsen jó íze.

És hogy megtörténik ez a helyzet, fogytán a bor, és hogy Mária és Jézus és aztán ez az eseménysor nem ebből a fajta gőgből veszi a kezdetét, hanem abból, hogy azt mondja valaki: „Hiányzik nekik a bor. Kevés van belőle.” Valami szükségből, valami hiányból, valami emberi gyöngeségből, amire a válasz az együttérzés. A megértés. És hogy ezért Jézus először is az első csodájával, Isten országa első jelével, úgy köszön be ebbe a világba, hogy annak a hátterében nem az van, hogy „na, hát akkor most nekilátok. Nekilátok közöttük, lesz mit csinálni”. Hanem engedi, hogy szíven üsse őt az, hogy valami hiányzik, valamiből kevés van, fogytán van és hogy ebből az együttérzésből, megértésből, szolidaritásból, ebből, amit így neveztünk a múlt héten, hogy az egybetartozás igazságából fakad a cselekvés. Ez az első gondolat.

Aztán a második: Olyan gyakran figyelhetjük meg magunkon is, magunkon az egyházon kisebb-nagyobb mértékben, hogy - a kisebb-nagyobb mértéket úgy értem hogy öten, vagy ötvenen, vagy ötezren, vagy ötszázezren - hogy teszünk jót, de azért állandóan ott motoszkál bennünk egy gondolat, azért az érdekeinket is szeretnénk képviselni. Azért a jól fölfogott érdekeink alapján szeretnénk jót tenni. Teszünk mi jót, de azért az érdekeinknek az mindenképpen feleljen meg.

Ebben a történetben semmi ilyesmit nem látunk. Sőt inkább azt látjuk, ami egyébként az evangéliumban végighúzódik, hogy Jézus tesz valami jót és még félreértés is szület belőle. Születik valami megnemértés, most miért itt van ez a jó bor, mér nem előbb volt, és ráadásul ki sem derül, hogy Jézus tette. Tudja a násznagy, tudják a tanítványok, de akik ízlelik a bort és szolgálja az örömüket meg az ünneplésüket, nem is tudják, hogy azt Jézus tette. Erre nem mondhatnánk azt, hogy azért finoman, rejtve mégiscsak ott volt a motívumok között, a cselekvés hátterében az, hogy azért ez szolgálja a mi érdekeinket. Hogy ahogyan Jézus beköszön a világba, a - így is mondhatnánk akár - a misszióval, az evangélizációval, abban nincsen az önérdeknek a valamiféle érvényesítése. Sőt inkább bajba hozza magát. Nyugodtan mondhatjuk ezt: inkább bajba hozza magát.

És eszembe jutott egy pap, Kozma Imre atya. Éppenséggel mondhatjuk névvel is, mert amikor elkerül Zugligetbe, tulajdonképpen többé-kevésbé büntetésből elhelyezik egy nagyobb helyről és még örülhet, hogy egyáltalán adnak neki működési engedélyt, akkor szinte egy üres templom fogadja őt. És azon gondolkodik, hogy hogyan lehetne az embereket megszólítani. És akkor a következőre jut. Hogyha az a néhány ember, aki az egyházközséghez tartozik és jár is a vasárnapi misékre, ha ők jönnek, hogy valamelyik családtagjuk meghal, akkor természetesen mondja majd nekik azt, hogy mennyibe kerül a temetés. De ha olyan valaki jön, aki nem jár templomba, akkor ő neki ingyen lesz. Ingyen temette el éveken keresztül Imre atya azokat, akik nem jártak templomba, mert azt mondta, hogy éppenséggel ez következik az egyház logikájából, az hogy ingyen temessünk. És eltelt néhány év, és a néhány év után az egyházközség egyharmada, ami már sokkal-sokkal többeket jelentett mint előtte, egyharmada azokból az emberekből állt, akiket megérintett az, hogy ez a pap az ő szerettüket ingyen eltemette. Pedig nem is járnak templomba.

De nagy dolog az, amikor olyan indíttatásból tudunk valamit tenni másokért, hogy a teljes másik embert látjuk. Mindenféle szükségletével, vágyával, igényével, és ez már most átvezet bennünket a harmadik gondolatra. És nem csak, hogy nem a saját érdekeink alapján cselekszünk, hanem cselekszünk olyanokért, akik egyáltalán nem is szeretnek bennünket. Olyanokért, akik nem fognak hozzájárulni a látható egyház gyarapodásához. És ráadásul - ez a harmadik gondolat - ráadásul megvan benne a mi kockáztatásunk. Tulajdonképpen nagyon szeretnénk úgy másokat a hit felé segíteni, hogy ne kelljen kockáztatni hozzá. Tehát vannak kulcsszavaink, nekünk is, biztonság, bizonyítékok, bizonyosság, jaj ezeket nagyon szeretjük, főleg a biztonságot. És nem egyszer csodálkozunk azon, hogy a saját kockázatvállalásunk nélkül vagy hiányában miért nem történik valami több.

Márpedig ebben a történetben is gyönyörű az, ahogy Jézus kockázatot vállal ebben a helyzetben és még nagyon sok másikban és közben pedig ez a kockáztatás győzheti meg a tanítványokat arról, hogy higyjenek benne, hogy bízzanak. Nagyon érthető, ha mások mi mellettünk nem jutnak el egy nagyobb hitre akkor, ha nem látják rajtunk a kockázatvállalást, mert a kockázatvállalás mutatja azt, hogy van bennünk bizalom, hogy van bennünk hit. Ezért a harmadik gondolat így szól: Jézus életét végig úgy figyelhetjük meg, hogy nem csak nem a saját érdekei alapján hozza a döntéseit, hanem kockáztat.

És így juthatnánk el a negyedik gondolatig: hogy azt is megfigyelhetjük, hogy van bennünk megintcsak egy természetes, ösztönös törekvés, amit Jézus mindig fölülmúl. Ez pedig az: hogy na akkor a működésünk, az evangelizáció, a misszió arról szól, hogy oda is kiterjesztjük magunkat, ahol eddig nem voltunk. És nem látjuk, hogy Jézus ezt így tenné. Sokkal inkább azt látjuk, hogy az ő emberszolgálata arról szól, hogy hogyan kell elengednem valamit, hogy Isten országa tudjon növekedni. Az elengedésről szól. Nem csak azért, mert olyan gyönyörűen bent van a szentírásban, hogy Jézus az Istennel való egyenlőségét nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kelljen. Ezért kiüresítette önmagát és olyanná vált, mint bármelyikünk. Tehát, hogy Jézusnak az embert szolgáló magatartása nem abból indul ki, hogy na oda is ki akarom terjeszteni a hatásomat, akár főleg a hatalmamat, ahol addig az nem volt, hanem hogy mikről kell lemondanom vagy mit kell elengednem ahhoz, hogy Isten országa valakiben vagy valahol növekedni tudjon.

Jó pár évvel ezelőtt napvilágot látott egy statisztika. A statisztika arról szólt, hogy a szerzetes rendek az utóbbi néhány évtizedben csökkentek vagy bővültek-e. Az derült ki, hogy a katolikus egyházban a hat legnagyobb rend létszáma csökkent. A hetedik legnagyobb rend, a verbitáké nőtt. A verbiták azok, akik egy missziós rend tagjaként hoznak egy hármas fogadalmat. A szokásos fogadalmak mellett azt is megfogadják, hogy az evangéliumért hajlandóak lemondani a hazájukról, a nyelvükről és a kultúrájukról. Ők nem csökkennek. Ők növekszenek.

Tehát Jézusnak a logikája nem az, hogy hogy tudnánk kiterjeszkedni még máshova, hanem hogy mit kell elengednünk ahhoz, hogy tényleg odaérkezzünk egy másik emberhez. És ennek a gyümölcse az, hogy valakik erre tudnak válaszolni. Ezért tehát Jézus itt ebben az első történetben, az első csodájában tulajdonképpen pont úgy, mint ahogy a megkeresztelkedésekor, fölülmúlja azt a természetes indíttatást és azt a természetes jószándékot, ami nagyon fontos, hogy van bennünk, de nem lesz elég.

És milyen nagy dolog, hogy éppenséggel ahogyan a vízből bor lesz, példát tud nekünk adni arra, hogy - a szónak jó értelmében - úgy is merjünk kockáztatni, hogy merjük fölfedezni az élet örömét és utána a többit meg sokkal inkább bízzuk Istenre.

Örökbe fogadta és lejegyezte: Sallak Zsuzsanna