Lk 4,14-21 - Évközi 3. Vasárnap (C év)

2013.01.27.

Megosztom
Elküldöm

Olvasmány: Neh 8,1-6.8-10

Egybegyűlt az egész nép, mint egy ember, a Vízkapu előtti térségen, és felszólították Ezdrás írástudót, hogy hozza elő Mózes törvénykönyvét, amelyet az Úr rendelt Izraelnek. Odahozta tehát Ezdrás pap a törvényt a hetedik hónap első napján a férfiak, a nők és mindazok gyülekezete elé, akik érteni tudtak belőle. Reggeltől délig felolvasott belőle nyilvánosan a férfiaknak s a nőknek és azoknak, akik érteni tudtak belőle a Vízkapu előtti téren. Az egész nép füle figyelt a törvény könyvére. Ezdrás írástudó felállt egy faemelvényre, amelyet a felolvasás céljaira készített. Mellette álltak jobb felől Matatiás, Semeja, Anaja, Urija, Helkija és Maaszja, balján pedig: Fadája, Misaél, Melkia, Hásum, Hásbadána, Zakarja és Mesullám. Majd felnyitotta Ezdrás a könyvet az egész nép előtt, -- magasabban állt ugyanis az egész népnél -- és amikor felnyitotta, felállt az egész sokaság. Ezdrás áldotta az Urat, a nagy Istent. Erre az egész nép kiterjesztett kézzel ráfelelte: ,,Ámen, ámen.' Aztán meghajoltak és arcukkal a földre borulva imádták Istent. Ezután felolvastak az Isten törvényének könyvéből, érthetően, majd megmagyarázták és kifejtették, amit felolvastak. Aztán így szólt Nehemiás, a kormányzó, és Ezdrás pap és írástudó, meg a leviták, akik tanítgatták őket: ,,Az Úrnak, a mi Istenünknek szentelt nap ez. Ne szomorkodjatok tehát és ne sírjatok!' Sírt ugyanis az egész nép, amikor hallotta a törvény szavát. Azt mondta nekik: ,,Menjetek, egyetek zsírosat, igyatok rá édes mustot! Juttassatok egy-egy falatot azoknak is, akik nem készítettek maguknak, mert a mi Urunk szent napja ez! Ne szomorkodjatok, mert az Úr kardja a ti erőtök!'

Szentlecke: 1Kor 12,12-30

Mert amint a test egy, bár sok tagja van, a testnek pedig minden tagja, bár sok, mégis egy test, úgy Krisztus is. Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté keresztelkedtünk, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájunkat egy Lélek itatott át. Mert a test sem egy tag, hanem sok. Ha azt mondaná a láb: ,,Nem vagyok kéz, nem vagyok a test része', vajon akkor nem lenne a test része? És ha azt mondaná a fül: ,,Nem vagyok szem, nem vagyok a test része,,, vajon akkor nem lenne a test része? Ha az egész test szem volna, hol lenne a hallás? Ha az egész test hallás volna, hol lenne a szaglás? Már pedig Isten helyezte el a tagokat a testben, egyenként mindegyiket, amint akarta. Ha valamennyi egy tag volna, hol volna a test? Márpedig sok ugyan a tag, de a test egy. Nem mondhatja a szem a kéznek: ,,Nincs rád szükségem!', sem a fej a lábaknak: ,,Nincs rátok szükségem!' Sőt azok, amelyek a test gyöngébb tagjainak látszanak, sokkal inkább szükségesek, és amelyeket a test kevésbé nemes tagjainak tartunk, azokat nagyobb tisztességgel vesszük körül. Amelyek tisztességtelen tagjaink, azoknak nagyobb tisztességük van, tisztességes tagjainknak viszont nincs erre szükségük. De Isten azért alkotta úgy a testet, hogy amelyik tagnak nem volt, annak nagyobb tisztességet adott, hogy ne legyen meghasonlás a testben, hanem a tagok egymásért kölcsönösen szorgoskodjanak. Ha tehát az egyik tag szenved, vele együtt szenved valamennyi tag; vagy ha az egyik tag tiszteletben részesül, együtt örvendezik vele valamennyi tag. Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként tagjai. Az egyházban Isten egyeseket előszöris apostolokká tett, másodszor prófétákká, harmadszor tanítókká; másoknak csodatevő erőt adott, vagy a gyógyítás, segélynyújtás, kormányzás és a nyelveken való szólás adományát. Vajon mindnyájan apostolok? Vajon mindnyájan próféták? Vajon mindnyájan tanítók? Vajon mindnyájan csodatevők? Vajon mindnyájuknak megvan a gyógyítás adománya? Vajon mindnyájan szólnak nyelveken? Vajon mindnyájan értelmezik azt?

Evangélium: Lk 1,1-4; 4,14-21

Mivel már sokan megkísérelték rendben elbeszélni a köztünk végbement eseményeket, amint előadták azt nekünk azok, akik kezdet óta szemtanúi és szolgái voltak az igének, jónak láttam én is, miután mindennek elejétől fogva gondosan a végére jártam, neked, kegyelmes Teofil, sorrendben leírni, hogy jól megismerd azon dolgoknak bizonyosságát, amelyekre téged oktattak.

Jézus pedig a Lélek erejével visszatért Galileába, és a híre elterjedt az egész környéken. Tanított a zsinagógáikban, és mindenki dicsőítette. Azután elment Názáretbe, ahol felnövekedett. Szokása szerint bement szombaton a zsinagógába, és fölállt olvasni. Odaadták neki Izajás próféta könyvét. Amikor felnyitotta a könyvet, arra a helyre talált, ahol ez van írva: ,,Az Úr Lelke van rajtam; azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, elküldött, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak és látást a vakoknak, hogy szabadon bocsássam a megtörteket, és hirdessem az Úr kedves esztendejét' [Iz 61,1-2; 29,18; 58,6]. Aztán összehajtotta a könyvet, visszaadta a szolgának, és leült. A zsinagógában minden szem rászegeződött. Ő pedig elkezdett hozzájuk beszélni: ,,Ma teljesedett be ez az Írás a ti fületek hallatára.'

Szentbeszéd

Nehezen tudnék elvonatkoztatni attól, hogy Miklós atya néhány nappal ezelőtt elment ebből a világból. Olyan magától értetődőnek gondolom azt, ahogy elmélkedtem ezen a szakaszon, csak egy olyan szó, csak egy olyan evangéliumi részlet ragadott meg, ami nagyon is összefüggésbe hozható Ővele. Valamiképpen az Ő ittléte, az egyházközségben való jelenléte és ez az egyetlen szó: szokása szerint, szokásosan. Jézus bement a szombaton a zsinagógába. Azért kötöm össze Miklós atyával is ezt a szót, szokásosan, szokása szerint, mert hogy több, mint 20 évet volt itt, és a szó legjobb értelmében megszokhattuk, hogy itt van. Hogy egy jó szokásunkká lehetett eljönni ide ebbe a templomba és aztán elbeszélgetni vele, köszönni neki, látni a mosolyát az arcát, a közvetlenségét, hogy olyan jó szokásunkká lehetett az , hogy éppen ő misézett, akkor itt, láttuk őt és hallgattuk őt, vagy éppenséggel lehetett nála gyónni. Szóval bár ebből a szempontból is éppen az aktuális helyzetből kiindulva is milyen áldott dolog az, hogy vannak jó szokásaink, hogy jó dolgokat meg tudunk szokni.

Egy idős paraszt asszonyt hadd idézzek, akit egyszer a riporter arról kérdezett, hogy mit gondol ő a mai világról, ahhoz képest, hogy milyen volt az élet, hogy tapasztalta 50-60-70 évvel ezelőtt. Ez az asszony, idős néni, azt mondja, "Hát szép, szép, de azért azt nehezen veszem, hogy a rendből eltűnt a szokás." Ezt mondta ez az egyszerű paraszt néni. Az a nehézség azért mégis csak a ma emberével, hogy a ma világából, a rendből kiveszett a szokás. A régiek milyen nagyon meg tudták becsülni a jó szokásokat. Tulajdonképpen a keresztény világunkban úgy hívjuk ezeket a jó szokásokat, hogy erények. Hogy amikor valakinek valami jó, valami igaz, valami értékes a vérévé vált, akkor az az ő erénye.

Emlékszem, lelki atyám 20 évvel ezelőtt csak úgy odavetetett egy mondatot, de nagyon megragadt bennem, azt mondja "Ferikém, azért azt te is így látod, hogy az ember 99 százalékban az életét oldja meg rutinból, és ahhoz az 1 százalékhoz meg szedje össze magát nagyon." És akkor én raktam a százalékokat innen oda és onnan ide, és csak úgy jött ki, hogyha valakinek vannak jó rutinjai, hogy ha vannak jó szokásai, begyakorolt erényei, és ha ezek vannak, akkor ténylegesen reális, hogy különösebb gondolkodás nélkül nem minden élethelyzetben állandóan azon dönteni, hogy becsületes legyek, ne legyek becsületes, igazat mondjak, nem mondjak igazat. Hát így nehéz! De hogy ha meg van az erény, megvan a jó rutin, a megfelelő szokás, akkor lehetséges, hogy éppenséggel marad idő, és energia, figyelem arra az egy százalékra. Mert az az egy százalék is mindig megérkezik.

Mindig és mindig az életünket a legváratlanabb pillanatokban elérik azok a helyzetek, amikor a jó szokás is kevés, a jó rutin, a begyakorolt erény is kevés. Mert, hogy még annál is többre van szükségünk. Lehet, hogy az erőnket, a figyelmünket, az összeszedettségünket ezekre a helyzetekre volna érdemes megtartani. A többit pedig jó szokásból, erényből, rutinból megoldani.

Bizonyára ismerjük mindnyájan Confucius nevét. Kínai filozófus, hatalmas bölcs. Egy gondolatát hadd hozzam ide, mert nagyon a témánkba vág. A következő mondta idős korában: "Mikor 15 éves voltam, akkor tanultam, mikor 30 éves, akkor biztos lábon álltam. 40 évesen elhagytam a kétségeimet, 50 évesen fölismertem a mennyei kötelességem. 60 évesen engedelmessé vált a fülem, 70 évesen követhettem a szívem vágyát anélkül, hogy átlépném a határt." Azért ebből nekünk keresztény embereknek is lehet tanulni. És két momentumát had emeljem ki. Az egyik, de érdekes ez, azt mondja „50 évesen ismertem föl a mennyei kötelességemet”. Életünk első fele arról szól, hogy egyszerűen tesszük a dolgunkat, helyt állunk, a szónak jó értelmében egyszerre bontakoztatjuk ki a szívünkben a szabadságot és az engedelmességet. Nem egymás rovására, hanem együtt. És közben megtanulunk valamiképpen erényesnek lenni, és ráadásul megtanulunk valamiféle fegyelmet. Amikor, ez megvan, 40-50 éves korunk közül, már éppenséggel a jó rutin is lehetővé teszi azt, bár a fölhalmozódó életbölcsességgel és tapasztalattal, hogy a valódi kötelességünket fölismerjük. Érdemes ezen egy picit elmerengenünk, hogy mit is jelenhet az, fölismerni 40-50 évesen a valódi kötelességünket.

A modern lélektan Confucius bölcsességét nagyon-nagyon aláhúzza. Éppenséggel egy neves lélektani szakember azt mondta, 40 éves korunkig még csak gyűjtjük az élettapasztalatot, csak 40 éves korunk után kezdjük elrendezni és meg is érteni. És elkezdeni súlyozni minek van valódi jelentősége, minek kevésbé. Tehát az első gondolat így szól: azért megtanulni az élet első felének a dolgainkat elvégezni rendesen, hogy 40-50 évesen az életünk valódi feladatára rá tudjunk találni. Hogy azokat az 1 százalékokat igazán jól meg tudjuk oldani.

És aztán a második rész „70 évesen eljutottam oda, hogy követhettem a szívem vágyát.” Hát, de érdekes, picit ütköztetve ezt a Confuciusi kijelenést a mai ember gondolatával. A ma embere sokkal inkább azt mondja „Én már most 20 évesen elkezdem követni a szívem vágyát. 20 évesen? 15 évesen elkezdem követni a szívem vágyát!” Közben pedig mi minden van abban az emberi szívben. József Attilának a gondolata: nem is tudtam, hogy mennyi sötétség barlangja az én szívem! Arra 50 évesen jövünk rá alaposan. Te jó ég! Mi minden van itt!

Szóval Jézus szokása szerint bement a zsinagógába, szokása szerint. Ő, aki meg tudta oldani azokakat az 1 százalékokat igazán! A jó szokásoktól ő se tartóztatta meg magát. Szokása szerint bement a zsinagógába. Milyen szép az, hogy ahogyan az életünkben kialakulnak a jó szokások, az erények, hogy így aztán egyre inkább bízhatjuk magunkat a szívünk vágyára. Főleg a szívünk legmélyebb vágyára.

II. János Pál pápa sokat beszélt a szív vágyáról. S mondott egy nagyon fontosat „A vágy hatalmas érték, de nem mindegy, rendezett vagy rendezetlen vágyaink vannak.” Hogy élhetünk bármelyikünk rendezetlen vágyak között, és rendezett vágyakkal. Az életnek az első fele arról szól, hogy rendezzük a vágyainkat. A második fele, fölismerjük az igazi dolgunkat és engedjük, hogy a vágyaink is segítsenek, mert a többit már többé kevésbé elrendeztük. Most már megyek a vége felé.

A szokás. Régi bölcsesség, érdemes bölcsességnek tartani, azt mondták a régiek: szokást, szokással lehet legyőzni. Amikor tanultam ezt a teológián, nagyon megjegyeztem, azóta is csak látom, hogy mekkora okosság ez. Jönnek emberek , pl. idősek is, azt mondják „Jaj, hát, Feri atya, én úgy, mikor van egy nehéz helyzet, úgy elkanyarintom magam. Hát Atya, hát ez egy olyan rossz szokásom!” Hmm. Ha valaki például úgy elkanyarintja, amikor neki nehéz, ezt a szokását egész biztos nem egy-egy alkalommal tudja magában átírni, hanem egy másik szokással együtt, egy jó szokással, azzal, hogy begyakorolja magát valami másba.

Miért érdemes ezt mondani? Mert sokan, mikor van egy rossz szokásuk, tesznek egy-egy kísérletet, és akkor a kísérlet egyszer sikeres, másodjára nem, „Hát akkor én már csak ilyen vagyok.” Szó sincs róla! Begyakorolt egy szokást, azt egy-egy átírással nem lehet megváltoztatni! Tehát szokást szokással lehet legyőzni: rosszat a jóval.

A másik, ezt meg fiatal emberektől szoktam hallani, főleg gyerekektől. Azt mondják „Hát atya, még az esti ima hagyján, na de a reggeli! Hát a reggeli, az nem! Annyi minden van, meg picit még szundikáltam, 10 perc, rohanok bepakolni, otthagyom, hát az nem!” Ilyenkor, éppenséggel a régiek bölcsességével meg lehet kérdezni azt, hogy van-e minden reggel valami, amit meg szoktál tenni? Pl. szoktál-e fogat mosni? Szoktam. Akkor érdemes a reggeli imádságot a fogmosáshoz kötni. Megmosom a fogam, imádkozom, megmosom a fogam, imádkozom - oda se kell figyelni, mert tudom, hogy az imádság a fogmosás után jön. Szokást szokással lehet legyőzni, és jó szokásokra leggyakorlatiasabban úgy tudjuk magunkat ránevelni, hogyha hozzákötjük egy már meglévő szokáshoz. Már valamihez, ami rutinszerűen ott van az életünkben.

Zárásképpen, nagyon köszönjük Miklós Atyának, hogy sok jót szokhattunk meg a vele való kapcsolatban. Hogy lehetett Rá számítani, hogy nagyvonalú volt, hogy közvetlen volt, hogy nagyon emberi volt. Hogy természetes volt. És nekünk is olyan természetessé vált egy idő után az Ő természetessége. A jót tényleg könnyű megszokni, ahogy szokták mondani, de érdemes érte hálát is adni!

Örökbe fogadta és lejegyezte: Rigóné Tavaszi Piroska