Jn 14,15-26 - Pünkösd Vasárnap (C év)

2013.05.19.

Megosztom
Elküldöm

Evangélium (Jn 14,15-16; 14,23-26)

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Ha szerettek engem, tartsátok meg parancsaimat, én pedig kérni fogom az atyát és ő más vigasztalót ad majd nektek:, az Igazság lelkét, aki örökre veletek marad. … Aki szeret engem, megtartja tanításom, Atyám is szeretni fogja őt. Hozzá megyünk és lakóhelyet veszünk nála. Aki nem szeret, nem tartja meg tanításom. A tanítás pedig melyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki engem küldött. Ezeket akartam nektek elmondani, amíg veletek vagyok. S a Vigasztaló a Szentlélek, akit majd nevemben küld az Atya, megtanít titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.”

Szentbeszéd

„A Szentlélek eszetekbe juttat majd mindent, elmond nektek majd mindent, amit mondtam nektek.” Más helyütt pedig azt halljuk a Szentlélekre vonatkozóan, hogy majd a Szentlélek elvezet bennünket az igazságra. De nem is akármilyen igazságra, a teljes igazságra. Ezért ezen az estén a Szentlelket ünnepelve, éppenséggel érdemes volna nem az igazságról beszélni. Nem a tanításról beszélni, hanem arról, hogy minden, és teljes és az egész. Hogy mit jelenthet a Szentlélek Istennel való kapcsolatunkra vonatkozóan az, hogy Jézus azt ígéri, hogy mindent eszünkbe juttat. Hogy mindent elmond majd nekünk. Hogy a teljes igazságot nyilatkoztatja ki számunkra. Hogy az Isten teljességét tárja fel számunkra, amennyire – természetesen – mi azt képesek vagyunk felismerni és befogadni. Tehát erről szeretnék ezen az estén beszélni.

Az első gondolat így szól, hogy éppen már az ószövetségi képek is nagyon gazdagon hoznak egy sajátos kettősséget. Az egyik, hogy a Szentlélek megjelenik abban a képben, ahogyan egy nagyon finom szellő vagy fuvallat éri az embert, és miközben azt gondoljuk, hogy majd a Szentlélek Isten valami hatalmas robajjal érkezik, éppen ellenkezőleg. Egy fuvallat, egy pici szellő. A csöndben meghallható sugallat. Milyen érdekes is ez a magyar nyelv de szépen hozza, hogy fuvallat és sugallat. Hogy a sugallatban a fuvallat benne van. Az, amit csak az vesz észre, aki eléggé érzékennyé teszi magát, vagy aki képes csöndet tartani saját magában. Vagy, ahogy Szent Ignác élettörténetéből ismerjük, hogy mennyit küzdött, mennyit viaskodott azzal, hogy eléggé csendet tudjon teremteni magában ahhoz, hogy képes legyen a belülről szóló hangokat megkülönböztetni egymástól. És a legmélyebb hangot, sokszor amelyik egyáltalán nem a leghangosabb, főleg nem a legharsányabb, hanem sokszor ami egészen finom mint a szellő. Hogy azt képes legyen meghallani, érzékelni. Azt a sugallatot azután követni. Hogy éppenséggel a Szentlélek Istenre ez jellemző. Ahogy az Istent közel hozza hozzánk, hogy csak a csöndben hallható. És másfelől éppenséggel ahhoz a mindenhez, ahhoz a teljeshez, az egészhez az is hozzá tartozik, amit az Apostolok cselekedeteiben hallottunk most. Hogy hatalmas zúgás támadt, mint valami szélvihar. És éppenséggel ez is megjeleníti Istennek a valóságát. És de nagy dolog az, hogy ha mi mind a kettőt bírjuk. Meg van bennünk az érzékenység a sugallatra, tudunk csöndben maradni, de amikor az Isten szélviharként jelenik meg, akkor bele tudunk állni. De nagy dolog, ha nem menekülünk el a vihar elől. És milyen nagy dolog, ha elég finom a hallásunk és halljuk a sugallatot.

Aztán a második, hogy éppenséggel a Szentlélek Istenről nem is olyan könnyű beszélni, és azért is van ez így, mert a Szentlélek Isten kinyilatkoztatja Istennek a titkát. Mégpedig, hogy is tudja leginkább a titkot kinyilatkoztatni, hogy maga is titok marad. És éppenséggel mindig háttérbe húzódik, és ahogyan Jézus is beszélt erről, föltárja Jézust. Vagyis éppenséggel azt mondja, és tárja föl, amit Jézus ebben a világban már elkezdett kinyilatkoztatni. Tehát nem magára utal a Lélek, hanem Jézusra. Azután nem magát tárja föl, hanem a Mennyei Atyát, a Teremtő Istent, és az Istennek a tervét. Ezt tárja fel. Ezért a Szentlélek Isten, éppenséggel a szó legjobb értelmében rejtőzködik és titokban marad, mert nem magát akarja kinyilatkoztatni, hanem a Mennyei Atyát és Jézust. És mindazt, amit ők ki akarnak nekünk nyilatkoztatni. Egyfelől. Másfelől pedig ehhez a mindenhez, az egészhez, mennyire természetesen hozzá tartozik az, hogy „az igenetek az legyen igen, a nem pedig nem”. A világos egyértelműség, a határozottság, ahogy a legtisztábban, a legvilágosabban kiállunk vagy megjelenítünk valamit, és azt mondjuk, hogy ez; és nem más, és nem térünk el se erre, se arra. Ez a fajta határozottság, az a bátorság, ahogyan éppenséggel néha tanúságot teszünk. Hogy ez is mennyire világosan része annak, ahogy a Lélek bennünk ki akarja fejteni a maga hatását.

És aztán a harmadik: Biblikusok beszélnek arról, amit hallottunk az első Pünkösdre vonatkozóan, ott vannak az apostolok, együtt a tanítványok, és a Lélek ki árad rájuk. Hogy tulajdonképpen a közösségre árad a Lélek. Az egyes emberre pedig a közösség tagjaként érkezik el a Szentlélek Isten. És hát éppenséggel a keresztény hagyományunkban a Lélekhez milyen egyértelműen társítjuk azt, aki egyesít. Aki közösséget teremt, az egységesítő Lélek, az az egyben tartó Lélek, a közösséget összehívó és összetartó Lélek, az egységnek a lelke. Egyfelől, és másfelől éppenséggel a Szentlélek Isten tesz bennünket egyéniséggé. A Szentlélek Isten adja az adományokat kinek-kinek a maga tetszése szerint, és ebből az következik, hogy ki-ki, bárkire nézhetnék: rendelkezel, kaptál valami olyasmit, amit a többiek nem, vagy csak néhányan. Hogy én is kaptam valamit, amit lehet hogy nem kapott mindenki. Éppenséggel ahogy engedjük a Szentlélek Istennek a művét bennünk érvényre jutni; válunk egyéniséggé. És ezért is lehetséges az, hogy szentek összetéveszthetetlenek. Mert oly mértékben kimunkálták magukból az egyéniséget, miközben- és ez a szép bennük- az élet egyre kevésbé szól róluk, és mégis egyre inkább megvalósították a személyi voltukat. Miért is? Mert engedték a Szentléleknek, a rájuk vonatkozó üzenetét érvényre jutni saját magukban.

Ez tehát a következő gondolat: a Lélek a közösség lelke. Az egység lelke. Az egybetartozás lelke. És közben az egyéniségé is. A személyiség és az egyediség kibontakozásának a lelke. Aztán a következő, éppenséggel nyilvánvaló, hogy a Szentlélek indít bennünket az engedelmességre. Megtanít bennünket engedelmesnek lenni, megtanít bennünket igazodni. Megtanít bennünket hűségesnek lenni. Megtanít bennünket hódolattal lenni, leborulni Isten előtt és imádni. Megtanít bennünket az alázatra. A Szentlélek Isten ezt a művét el tudja bennünk végezni. Jó is, hogy ezt a művét el tudja bennünk végezni. És közben ez a Szentlélek Isten, ugyanez a Lélek bátorít bennünket arra, hogy szembe menjünk sokakkal. Hogy éppenséggel kiálljunk és fölfordulást okozzunk; hogy átlépjünk korlátokon, kereteken, néha hagyományokon, szokásokon, emberi dolgokon. Hogy úgy lépjünk át rajta, hogy éppenséggel miközben az engedelmességre vonatkozóan segít minket, hogy botrányt ne okozzunk, aközben a másik oldalon nagy fölfordulást tud okozni. És mind a kettőt a Szentlélek végzi el bennünk. És de nagy dolog, hogyha mindenhez, az egészhez hozzátartozik az a rugalmasság, hogy tudunk alkalmazkodni és bólintani. És az a rugalmasság, hogy néha kiállunk vagy megindulunk és azt mondjuk, hogyha mindenki szembejön velünk, nekünk akkor is ez a jó irány. Mert a lélek indított bennünket rá.

És végül az utolsó gondolat. A Lélekről alapvetően beszélünk így: éltető és elevenítő lélek. Aki már a teremtésben hozza, közvetíti az életet, és részesedik abból, ami a teremtésnek a gyönyörűsége. Éppenséggel ugyanez a lélek rá vesz bennünket arra, hogy áldozatokat hozzunk. Ugyanez a lélek. Az élő, éltető, elevenítő, életet fönntartó lélek rávesz bennünket, hogy néha meghaljunk. Hogy az életünket odaadjuk vagy odaajándékozzuk. Hogy éppenséggel ne a saját életünkkel törődjünk. Ugyanez a lélek vesz bennünket erre rá. Milyen nagy dolog tehát, hogy amikor Jézus azt mondja: Mindent eszetekbe fog juttatni. Mindent, amit mondtam. És hogy az igazság lelkét kapjátok, a teljes igazságét. Hogyha meg tudjuk nyitni magunkat erre is és arra is. Mert akkor a Szentlélek Isten a leginkább ki tudja fejteni bennünk azt a művét, amitől mi krisztusi emberré leszünk.

Örökbe fogadta és lejegyezte: Adler János