Lk 14,25-33 - Évközi 23. vasárnap (C év)

Olvasmány (Bölcs 9,13-19)

Melyik ember képes fölismerni Isten akaratát, és ki tudja elgondolni, mit kíván az Úr? Hisz a halandók gondolatai bizonytalanok, és terveink ingatagok. Mert a romlandó test gátolja a lelket, és a földi sátor ránehezedik a sokat tűnődő elmére. Csak nagy nehezen derítjük ki, ami a földön van, és üggyel-bajjal értjük meg, ami kézenfekvő. Hát akkor az égi dolgokat ki tudná kifürkészni? Ki ismerte föl valaha is akaratodat, ha te nem adtál neki bölcsességet, és nem küldted el neki a magasból szent lelkedet? Csak így lettek simává a földön lakók útjai, s így tanulták meg az emberek, ami kedves a szemedben. Csak a bölcsesség által menekültek meg.

Szentlecke (Filem 9b-10.12-17)

Én, az öreg Pál most Krisztus Jézusért fogságot szenvedek. Fiamért, Onezimuszért könyörgök, akinek bilincseimben én adtam életet. Úgy küldöm vissza hozzád, mint saját szívemet. Szerettem volna magam mellett tartani, hogy helyetted szolgáljon nekem fogságomban, amelyet az evangéliumért viselek. Beleegyezésed nélkül azonban mégsem teszem, hogy jótéteményed ne kényszerből fakadjon, hanem önként vállald. Talán éppen azért hagyott ott egy időre, hogy egyszer s mindenkorra visszakapjad, de már nem mint szolgát, hanem többet: mint szeretett testvért. Mert nekem teljesen az, de neked még inkább: test szerint is, az Úrban is. Ha tehát együtt érzel velem, fogadd őt úgy, mint engem.

Evangélium (Lk 14,25-33)

Abban az időben amikor Jézust nagy népsokaság követte, ő hozzájuk fordult, és így szólt: „Aki hozzám jön, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivérét és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet az én tanítványom. Aki tehát nem hordozza keresztjét, és nem így követ, nem lehet az én tanítványom. Ha valaki közületek tornyot akar építeni, vajon nem ül le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket, hogy van-e miből befejeznie? Mert ha az alapokat lerakta, de (az építkezést) befejezni nem tudta, mindenki, aki csak látja, gúnyolni kezdi: »Ez az ember építkezésbe fogott, de nem tudta befejezni.« Vagy, ha egy király hadba vonul egy másik király ellen, előbb leül és számot vet, vajon a maga tízezer katonájával szembe tud-e szállni azzal, aki húszezerrel jön ellene? Mert ha nem, követséget küld hozzá még akkor, amikor messze jár, és békét kér tőle. Tehát mindaz, aki közületek nem mond le mindarról, amije van, nem lehet az én tanítványom.”

Vasárnapi beszéd

Két egészen rövid példabeszéd, s mind a kettőben megjelenik egy motívum, hogy „és akkor számadást készít, és akkor számba veszi a helyzetet”. És akkor elgondolkodik rajta, hogy hogy is van ez. Hogy is lesz ez? Hogy akkor egyszer csak elkezdi nagyon komolyan mérlegelni azt a helyzetet, amiben van. Erről szeretnék beszélni. Hogy a kereszténységünkben hogyan jelenhet meg, és mit jelent az, hogy egyszer csak – akár az élet hozta helyzetben, akár nagyon tudatos döntés során, akár egy nagyon világos pillanatban, akár hosszan elhúzódó folyamatban – valahogy elkezdünk mérlegelni, számot vetünk, és egyszer csak azt mondjuk, hogy legyen így. És annak a következményeit vállaljuk.

Kedves ismerősöm vidéki volt, és amikor Budapestre költözött, albérletből albérletbe ment, s természetesen voltak jobb albérletek és rosszabbak, s aztán talált egy nagyon jót. És ahogy talált egy nagyon jó albérletet, valahogy éppen azzal párhuzamosan talált egy nagyszerű fiút is. S aztán ment az élet: együtt az albérlet meg ez a nagyszerű fiú, s akkor eljegyezték egymást, és ki volt tűzve az esküvő, s akkor egyszer csak azt mondja nekem ez a kedves ismerősöm: „Tudod, Feri, elgondolkozom azon, már régen fölszámolhatnám ezt az albérletet. De majd esküvő után. Olyan jó ez az albérlet! Én tudom, hogy milyen pocsék albérletek is vannak. Ez meg olyan jó! Hogyha véletlenül kútba esne ez a házasság, legalább az albérlet megvan.” Mikor valaki az élet útján egyszer csak úgy dönt, hogy „na most vesszen az albérlet”, mégpedig azért, mert most találtam valakit, akivel együtt fogok élni. És tényleg úgy van, hogy az egy veszteség! Mert az egy olyan jó albérlet. És éppenséggel a szónak milyen sokféle értelmében – szimbolikusan, tudatosan, nem tudatosan – éppenséggel szeretjük fönntartani a kis albérleteinket, és azután a menekülőútjainkat, a kis csapóajtót, a kis titkos ajtónkat, amin azért ki tudunk slisszanni. És valahogyan annak a döntésnek, amit valamikor meghoztunk, minthogyha a súlyát vagy következményét nem akarnánk elhordozni.

Aztán a másik, ami eszembe jutott, egy alkoholbeteg ismerősöm éveken keresztül küzdött azzal, hogy lerakja, ne rakja. Lerakja, ne rakja. És amikor őszinte volt magával, akkor éppenséggel el tudta mondani akár nekem is azt, hogy „úgy van ám azért, mikor úgy… úgy belegondolok, hogy le is rakhatnám, hogy akkor eszembe jut az, ahogyan a számvetést készítem, hogy jaaaajj, akkor azért minden meg fog változni. Jaj, de nem lesz könnyű úgy élni, ha nem iszom!” Ez egy számvetés. És aztán jött egy pillanat, valahogy a szabadságnak egy ihletett pillanata, helyzete, s akkor azt mondja: „Na, akkor mostantól nem iszom!” Ez azt is jelenti, hogy amikor valaki ebben a világos vagy szabadságtól átjárt pillanatban azt mondja, hogy „na, most akkor ez így lesz”, akkor ott lehetőség van arra, hogy amit mond, akkor abba beleálljon. És akkor azt elhordozza. Annak a következményeit viselje. Akár úgy is mondhatnám: annak az árát akkor, azután megfizesse.

Aztán eszembe jutott valaki, férfiember, egész váratlanul meghalt a felesége. S ő egész életét abba az irányba vitte, hogy család, a feleségem, a gyerekek… hogy váratlanul mindez az egész élet, amit ő kimunkált és elképzelt és megálmodott, és vitt is nagyon szépen… derékba tört. És akkor úgy döntött, hogy elmegy. Elment Horvátországba egyedül, és benne volt egy megfogalmazott, meg nem fogalmazott, tudatos, nem tudatos szándék, hogy bemegyek a vízbe, elkezdek úszni. És ahogy úszok, úszok, egyszer csak addig fogok úszni, hogy már ne tudjak visszajönni. Tulajdonképpen ez nem öngyilkosság. Hát nem az, csak úgy úszok, úszok, és hát hirtelen lesz majd egy helyzet, amikor már nem érek vissza. S meg is tette. Elkezdett úszni, és ment és ment, és úgy nem is gondolkozott ezzel, csak úgy úszott és úszott, és egyszer csak, ahogy már jócskán bent járt a vízben, hirtelen lett egy nagyon világos pillanat, amikor nagyon egyértelmű lett számára, hogy most még néhány tempót teszek befelé, és tényleg nem tudok visszajönni. Hogy ez most az a helyzet. És akkor ott, az alatt a néhány másodperc alatt számadást készített, és azt mondta: „Igen, itt most még néhány tempó, és vége.” S akkor azt mondta: „Azért mégiscsak élni akarok.” S megfordult, s kiúszott. S ahogy beszélgettünk, kérdeztem tőle, hogy „hogy emlékszel vissza erre a helyzetre”. Azt mondta, hogy „ez egy olyan fontos helyzet, hogy tulajdonképpen tudom a napot, az órát, úgy tekintek rá, mint a második születésemre. A naptáramba, hogy ne is lássa senki, bekarikáztam azt a napot.” Hm! Születésnap.

Aztán eszembe jutott egy kedves barátom. Várta az első babáját. Emlékszem, beszéltem már nektek róla. S veszélyeztetett állapotban volt, hónapokat töltött intenzív osztályon. S ahogy teltek-múltak ott – nem a hetek – a hónapok, egyszer csak, még ott az intenzív osztályhoz képest is válságosra fordult a helyzete, de annyira, hogy nem tudott már beszélni. És mert előtte már szóba került az, hogy ha olyan helyzet lesz, hogy éppenséggel az orvos azt tudja tenni, hogy vagy őt menti vagy a magzatot, hogy akkor mi hogy legyen, hát, az orvos odaállt elé, és mondja, hogy „lehet, hogy maga elveszti az eszméletét néhány perc múlva, nekünk meg dönteni kell. Mondja meg, hogy kinek az életét mentsük?” Az asszony nem tudott már beszélni, csak mutatta, hogy írni szeretne. S akkor kapott egy papírt meg egy tollat, s a papírra ráírta, hogy „a gyerekemet nem adom”. Hm. Ez egy számvetés, egy döntés, aminek aztán valaki az egész súlyát hajlandó elhordozni, ennek az árát megfizetni.

Aztán eszembe jutott egy munkavállaló ismerősöm. Újabb és újabb igazságtalanságot viselt és szenvedett el a főnökével szemben. S ma odaállni a főnökünk elé, és azt mondani, hogy „na, ezt meg ezt meg ezt így többet nem”… hát… hm… S akkor odaállt a főnöke elé, és elmondta, hogy „na, akkor ezt meg ezt meg ezt így többet nem”. S azt mondta: „na, én akkor most, amit mondtam, ennek a súlyát elhordozom”. S egész váratlan fordulatként attól kezdve a főnöke kikérte a véleményét. Hm.

Végül is mi, keresztény emberként akár olyan-olyan élethelyzetekben találjuk magunkat, hogy így fogalmazhatnánk ezt meg: „Most dönthetek amellett, hogy élni akarok, vagy Istennel akarok élni”. S a kettő nem ugyanaz. Néha az élet így teszi föl a kérdést: „Csak úgy élni akarsz, túlélni, megmenekülni, csak úgy lenni, vagy vinni tovább az életet, vagy Istennel akarsz élni?” S talán a mai evangélium ezt a kérdést szegezi nekünk, hogy azokban a sokszor nagyon világos pillanatokban hogy döntünk. És ha azt mondjuk: „Nem, nem, nem csak úgy élni, Istennel együtt élni!” Hogy akkor utána megvan a szabadságunk és a lehetőségünk arra, hogy ezt elhordozzuk. Hogy ennek a súlyát magunkra vegyük, s a kimondott szavunknak az árát megfizessük.

Végül is Istenről így beszülünk: a szabadító Isten, a megmentő, a megváltó Isten. S joggal beszélünk így. És nem egyszer, ahogyan nézzük az életet, emberekből kifogy a remény, és bennünk meg még van. Másoknál besötétedik, nálunk meg nem. Mert azt mondjuk, hogy mi hiszünk a szabadító és megváltó és megmentő Istenben. Mindez a kereszténységünknek pont csak a fele. Mert a másik fele az, mikor beleállunk egy helyzetbe, és azt mondjuk: „Nehogy megmentsetek ebből! Nehogy odajöjjetek megvigasztalni! Még csak ne is segítsetek!”  Mert van annak a döntésnek egy olyan része, amit vagy én viszek el, vagy senki más. Helyettem senki más nem viszi el. A kereszténységünknek tehát egyszerre tartalma és értéke, értelme az, hogy azt mondjuk: „Istenem, Te vagy az, aki engem bárhonnan meg tudsz szabadítani.” És így is van. És van egy másik része, amikor azt mondjuk: „Meg ne szabadítson engem innen bárki is! Még csak ide se jöjjetek!” Ahogyan Jézus azt mondta vérrel verítékezve, imádkozva, hogy „hát, ezt a kelyhet én ki akarom inni. Hát, ezt a kelyhet ne igyam ki? Hát, nehogy elvegyétek tőlem!”

Talán a mai evangélium éppen ezt ragyogtatja föl számunkra, hogy az életnek vannak olyan döntései, nagyon világos pillanatai, amibe beleállhatunk, azt magunkra vehetjük, elhordozhatjuk, az árát megfizetjük, és éppen ettől lesz értékes az életünk.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )

Örökbe fogadta és lejegyezte: Papp Kristóf