Lk 15,1-32 - Évközi 24. vasárnap (C év)

2013.09.15.

Megosztom
Elküldöm

Olvasmány (Kiv 32,7-11.13-14)

A Sínai-hegyen, a pusztai vándorlás idején így szólt az Úr Mózeshez: „Siess, menj le, mert vétkezett a nép, amelyet kihoztál Egyiptomból. Hamar letértek az útról, amelyet előírtam nekik. Öntött borjút csináltak maguknak, azt imádták, áldozatot mutattak be előtte, és így beszéltek: »Izrael, ez a te istened, aki kihozott Egyiptomból.«” Az Úr még ezt is mondta Mózesnek: „Látom jól, hogy keménynyakú nép ez, engedd, hadd gyúljon fel ellenük haragom, hadd töröljem el őket, és téged teszlek nagy néppé.” Mózes igyekezett kiengesztelni az Urat, az Istent, s így szólt: „Uram, miért lobbannál haragra néped ellen, amelyet nagy hatalommal és erős kézzel kihoztál Egyiptomból? Emlékezz Ábrahámra, Izsákra és Jákobra, szolgáidra, akiknek megesküdtél magadra, és akiknek megígérted: utódaitokat úgy megsokasítom, mint az ég csillagait. És azt az egész földet, amelyről beszéltem, utódaitoknak adom, hogy övék legyen örökre.” Ekkor az Úr könyörületre indult, és visszavonta a csapást, amellyel népét megfenyegette.

Szentlecke (1Tim 1,12-17)

Hálát adok Urunknak, Jézus Krisztusnak, aki erőt adott nekem, megbízhatónak tartott és meghívott a szolgálatára – engem, aki azelőtt káromoltam s üldöztem őt, és erőszakos ember voltam. De megkönyörült rajtam, mivel hitetlenségemben tudatlanul cselekedtem. Sőt valósággal elárasztott az Úr kegyelme a Krisztus Jézusban való hittel és az iránta való szeretettel. Igaz beszéd ez, és teljes hitelt érdemel: Krisztus Jézus azért jött a világba, hogy üdvözítse a bűnösöket, s közöttük az első én vagyok. De éppen azért nyertem irgalmat, hogy Jézus Krisztus elsőként rajtam mutassa meg végtelen türelmét, példaképül azoknak, akik a jövőben hisznek majd benne, és így eljutnak az örök életre. Az örökkévalóság királyának, a halhatatlan és láthatatlan, egyedül való Istennek tisztelet és dicsőség mindörökkön-örökké! Ámen.

Evangélium (Lk 15,1-32)

Abban az időben a vámosok és a bűnösök Jézushoz jöttek, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók zúgolódtak emiatt, és azt mondták: „Ez szóba áll a bűnösökkel és együtt étkezik velük.” Jézus erre a következő példabeszédet mondta nekik: „Ha közületek valakinek száz juha van, és egy elvész belőlük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet, s nem megy-e az elveszett juh után, amíg meg nem találja? Ha megtalálta, örömében vállára veszi, hazasiet vele, összehívja barátait és szomszédait, és azt mondja nekik: »Örüljetek, mert megtaláltam elveszett juhomat.« Mondom nektek, éppen így nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, akinek nincs szüksége megtérésre. Ha pedig egy asszonynak tíz drachmája van, és elveszít egy drachmát, nem gyújt-e világot, nem sepri-e ki a házát, nem keresi-e gondosan, amíg meg nem találja? És ha megtalálta, összehívja barátnőit meg a szomszédasszonyokat, és azt mondja: »Örüljetek velem, mert megtaláltam elveszett drachmámat.« Mondom nektek, az Isten angyalai is éppen így örülnek majd egy megtérő bűnösnek.”

Majd így folytatta: „Egy embernek két fia volt. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: »Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét.« Erre ő szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és elment egy távoli országba. Ott léha életet élt, és eltékozolta vagyonát. Amikor mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s ő maga is nélkülözni kezdett. Erre elment, és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a sertéseket. Szívesen megtöltötte volna gyomrát a sertések eledelével, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt, és így szólt: »Atyám házában hány napszámos bővelkedik kenyérben, én meg itt éhen halok. Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be.« Azonnal útra is kelt, és visszatért atyjához. Atyja már messziről meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult, és megcsókolta. Ekkor a fiú megszólalt: »Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz.« Az atya odaszólt a szolgáknak: »Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá. Húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt, és életre kelt, elveszett és megkerült.« Erre vigadozni kezdtek. Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának, és megkérdezte, mi történt. »Megjött az öcséd, és atyád levágatta a hizlalt borjút, mivel épségben visszakapta őt« – felelte a szolga. Erre az idősebbik fiú megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért atyja kijött, és kérlelni kezdte. De ő szemére vetette atyjának: »Látod, én annyi éve szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És te nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy mulathassak egyet a barátaimmal. Most pedig, hogy ez a te fiad, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, megjött, hizlalt borjút vágtál le neki.« Ő erre azt mondta: »Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. Most úgy illett, hogy vigadjunk és örüljünk, mert ez a te öcséd meghalt, és most életre kelt, elveszett és újra megkerült.«”

Vasárnapi beszéd

Szeptember legelején – attól teljesen függetlenül, hogy most ez az evangéliumi szakasz hangzott el – valahogy váratlanul, de annál erőteljesebben ragadott meg éppenséggel ez az evangéliumi kép a százról, a kilencvenkilencről meg az egyről, juhról vagy bárányról, mindegy, hogy honnan vesszük, vagy a drachmáról… tehát ez a kép valahogy elkezdett nyugtalanítani. És nem önmagában attól lettem nyugtalan, és kezdett foglalkoztatni ez a vízió, amiről Jézus beszél, merthogy pontosan ugyanazt láttam volna, mint amiről Jézus beszél. A nyugtalanságom abból adódott, hogy éppenséggel a fordítottját láttam. Mégpedig azt, hogy egyszer csak úgy minthogyha belenéztem volna a tükörbe, hogy milyennek is festünk mi tulajdonképpen, mi úgy együtt, és akkor úgy volt megragadható számomra ebben a képben, hogy valahogy mi olyanok vagyunk, hogy a körül az egyetlen egy szem igaz körül keringünk, és a kilencvenkilenc rászoruló, megtérésre váró-vágyó, elveszett emberről meg… hááát… ki tudja, hogy mit is tudunk vagy mit is gondolunk? És éppenséggel ez a kép nyugtalanít azóta is. Hogy hogyan lehetséges az, hogy minthogyha ránk inkább jellemző lenne ez a kép: hogy egy igaz körül dongunk, és ott pasztorációs tevékenységünket, pásztori munkánkat alapvetően arra az egyre fordítjuk… És mi van a kilencvenkilenccel? Lehet, hogy súlyos ez a kép, de nem annyira irreális. Abból a szempontból biztos nem, hogy éppenséggel a vallásszociológiai kutatások szerint a Katolikus Egyházon belül körülbelül egy, maximum két százalék azoknak az aránya – most a megkeresztelt emberekről beszélek –, akik azon túl, hogy vasárnap eljönnek a szentmisére, még valamit elkötelezetten tesznek. Vagyis, mondjuk, valami lelkiségi mozgalomnak tagjai, vagy valamilyen karitatív szervezetben vállalnak szerepet, vagy kisközösségnek a tagjai, vagy akármi más. Hogy van ez? Hogy alapvetően az energiáink nagy részét mintha egyre fordítanánk, és a kilencvenkilenccel pedig… Mi lesz a kilencvenkilenccel? Ez nyugtalanít engem már most két hete. Mi lesz velük? Mit kellene tennünk?

És aztán eszembe jutott az, amiről már beszéltem nektek, hogy mennyire fontosak számunkra a gyökereink. Hát, persze, hogy fontosak! Nyilvánvaló! De hogy nemde éppenséggel a gyökereinkről, hogy jó gyökereink vannak, a legvalódibb tanúbizonyság nemde az, hogy gyümölcsöt hozunk? Hát, a gyümölcsök! Hogyha az egyházunk tudna olyan lenni, hogy megteremni a maga gyümölcsét mások javára, hát, ezek a gyümölcsök a legtisztább igazolásaivá válnának nemcsak az egyháznak, hanem az Istenhez tartozásunknak, annak, hogy éppen azt tesszük, ami a dolgunk. Ezért aztán éppenséggel valóban sokkal inkább a gyümölcsözés felé kellene indulnunk, minthogy talán ott is és még akkor is a gyökereinkkel foglalkozunk, mikor a gyümölcsök felé kellene vinni az életet. És mi számunkra a gyümölcs? Az, hogy abból a kilencvenkilencből egy embernek az élete elkezd valahogy alakulni, gazdagodni, fejlődni, növekedni az Isten országában. Isten felé, az embertársai felé, önmagában. Ez számunkra a gyümölcs! Nem valami siker vagy eredményesség vagy bármi más. Nem valami teljesítmény. Úgyhogy óriási lehetőségeink vannak! Százból éppen kilencvenkilenccel van valami dolgunk. Hát, ez nagyszerű! Ezt most nemcsak magunk felé mondom, papok felé vagy… hanem éppen úgy kihangosítom magunkat. Ez lenne számunkra az igazi gyümölcs.

És akkor jönne a harmadik gondolat. Jézus olyan világosan beszél, azt mondja: „Boldogok a lelki szegények, övék az Isten országa.” De nem azt mondja, hogy „boldogok a lélekben nyomorúak, a lelki nyomorúságban tengődők, elveszettek és szenvedők”. A szegénység és a nyomorúság éppenséggel egyáltalán nem ugyanaz. Ezt a fizikai valóságban is jól látjuk, a testtel kapcsolatban, az anyagi javakkal, az emberi méltósághoz hozzákapcsolódó értékekre vonatkozóan… És a szegénység és a nyomorúság nem az! Egy tisztes szegénységgel lehet emberi életet élni. A nyomorúság azonban éppen azt a mondatot kívánja kimondatni velünk, hogy „boldogok a lélekben szegények, és rettenetesen boldogtalanok a lelkükben nyomorúsággal élők”. Boldogtalanok. És ezért őfeléjük minekünk egy nagyon fokozott és határozott küldetésünk van.

És akkor hadd hozzak egy kifejezetten friss statisztikát, körülbelül egy éves. Az Európai Unióra vonatkozóan a tíz leggyakoribb betegség, ami halálozáshoz vezet, munkaerő- vagy munkaképesség-csökkenéshez vezet… Tudjátok-e ti azt, hogy ebből a tíz betegségből öt mentális betegség? Már öt lelki betegség és nem fizikai. Vagy legalábbis már most inkább ott érinti az embert, ahol azt mondjuk, hogy ott a lelke van. Nyilván az ember egy: van teste, lelke, szelleme, sok mindene van, de hogyha megragadjuk, hogy hol a legnagyobb a fájdalma, az elveszettsége, a nyomorúsága, akkor már tízből öt a léleknek a nyomorúsága. Ez azt jelenti, hogy amíg bármelyikünk a lélek nyomorúságával kénytelen élni, addig minekünk egyszerűen mindenféle kérdezés nélkül az volna a feladatunk, hogy őértük valamit tegyünk. Amit csak tudunk. Hát, pontosan ugyanúgy, mint ahogy kétezer év óta éppenséggel milyen egyértelműen ismertük föl azt, hogy látunk valakit szegénynek, nyomorúságban élőnek, látunk valakit fizikai betegséggel küzdőnek, látunk valakit haldokolni, és akkor egyszer csak kialakultak a szerzetesrendek, kialakultak a kórházak, mindazok, amit az Egyház küldetésén belül és keresztül egészen világos volt, hogy a dolgunk. Hogy minden kérdés nélkül, hogy miért lettél beteg, és most mi van veled, és hogy hogy jutottál ide, és dohányoztál-e, hogy most köhögsz, vagy akármilyen kérdés nélkül természetes volt, hogy Istenre hivatkozva segítsünk valakinek, aki a fizikai nyomorúságával küzd. Ez lehet betegség, nyomorúság, bármi. Ez egészen természetesen adódott a krisztuskapcsolatunkból. Ma, ha a betegségeinknek a fele lelki nyomorúság, akkor tulajdonképpen minden kérdezés, minden föltétel, minden elvárás, minden kritika nélkül, ezek nélkül, egyszerűen az istenkapcsolatunkból és a küldetésünkből is adódóan mindent meg kellene tennünk, hogy az emberek, akik lelki nyomorúságukban elvesztek, hogy megtaláltassanak. Hogy meggyógyuljanak. Minden kérdezés nélkül ez volna a dolgunk. Ez fakadna istenkapcsolatunkból, küldetésünkből, mindabból, amit Jézus elénk élt és megmutatott számunkra.

És így szeretnék most eljutni a történeteinkhez. Rövid leszek. Hosszú bevezető, rövid beszéd. Vagyis, hogy nem gondolkodtató el itt két dolog? Az egyik, hogyha rácsodálkozunk arra, hogy Jézus, ahogyan éppen kritikus megjegyzésekre vonatkozóan hozza ezt a két képet a juhokról meg a drachmákról… És mi szól ebben arról, hogy mit kell csinálni a juhoknak? Mert semmi. Egyszerűen ebben a képben egy szó nem szerepel arról, hogy annak a juhnak, főleg a drachmának valamit csinálnia kéne ahhoz, hogy mi elinduljunk, megkeressük, rátaláljunk, összehívjuk a szomszédokat, biztonságba helyezzük, aztán örüljünk és boldogok legyünk efölött. Ezek a képek biztos nem véletlenül lettek Jézusnak a képei erre a helyzetre vonatkozóan. A bűnös vagy elveszett emberre vonatkozóan. Semmi nem szerepel ebben, ezekben a képekben arról – és ez nekünk szól, akik itt vagyunk, az egy százaléknak, vagy a tíz százaléknak, vagy a kicsit több, mint hatvan százaléknak, attól függ, honnan nézzük magunkat –, semmi nem szól arról, hogy őnekik mit kell tenni. Minden arról szól, hogy nekünk mit kell tenni. Minden. Az elejétől a végéig. Ezt nem tartom nyomasztónak. Egy kicsit se. Nem azért mondom, hogy „jaaaaj, na most megint munka! Egyébként is dolgozunk, és akkor vasárnap este is kapunk valamit.” Nem ezért mondom. Hanem milyen nagyszerű az, ahogyan Jézustól megtanulhatjuk, elleshetjük azt, ahogyan ő közelít azokhoz, akikre azt mondja: „De hát nem látjátok, hogy elvesztek? Hát, nem látjátok, hogy lelki nyomorúságban élnek? Ők nem boldogok! Boldogok a lélekben szegények, de nem a lelki nyomorúságban élők.” És ezért tulajdonképpen nekünk nem elégséges kizárólag azon az úton járni, ami az erkölcsi sebzettségre adott válaszadás egyházilag megszentelt formája. Ez nagyon fontos! De a léleknek nem ez az egyetlen nyomorúsága. Nemcsak a bűn tudja az ember lelkét úgy megsebezni, hogy aztán nyomorúságban éljen. Mégpedig olyan lelki nyomorúságban, hogy mi minden kérdezés nélkül tudhassuk, hogy dolgunk, feladatunk, küldetésünk van. Minden kérdezés nélkül. Ez persze, hogy nem azt jelenti, hogy aki a megtérés útjára lép, hogy neki ne volna dolga. Van neki rengeteg. Van neki bőven elég. Nem olyan könnyű megtérni. Főleg aztán a megtérésben megmaradni. Az egy komoly munka. De ez az ő dolga. Nem a miénk.

Akkor mi a mi dolgunk? Ez az utolsó pont. Csak van hat alpontja. Mert az utolsó pont arról szól, de akkor ezek nem pontok, csak a), b), c), d) és így tovább. Hogy… Az első. Mit kellene tennünk? Az első: hát nekiállni keresni-kutatni. Hát, ebben a történetben ez szerepel. Zavar, hogy elveszett. Nyugtalanít. Bánt. Mi van vele? Hol van? Fáj az nekem. Aggódok érte. Megyek egyszerűen, menni kell őt keresni. Zárójeles mondatom mindegyik alponthoz. Amit úgy általában várni szoktunk azoktól, akik – most így mondom egyszerűen – nincsenek itt, pontosan az a mi dolgunk. Tehát, amit általában várni szoktunk azoktól, akik nincsenek itt, pontosan az a mi dolgunk. Mert mi azt mondjuk kritikusan nem egyszer: „Miért nem jönnek be? Miért nem keresnek minket? Miért nem kopogtatnak? Miért nem, miért nem?” Mert ez a mi dolgunk. Hát, ő van elveszve, mi keressük! Ez a mi dolgunk: keresni, kutatni, mégpedig egy belső indíttatásból, hogy… Már kilencvenkilenc elveszett! Hát, most már ideje elindulni! Akkor tehát az első a vágy, az indíttatás. hogy…

Aztán a második. Nemcsak az indíttatás, a keresés (ez a második: indíttatás, vágy, keresés a második). A harmadik? Rátalálás. Hogy megörülni annak, amikor egymásra találunk. Olyan sok lehetőség van arra, hogy egymásra találjunk! Nap nap után, a hétköznapi élet akármilyen helyzeteiben. De még itt is! Ugye, milyen kritikusak szoktatok velünk, papokkal lenni? Mikor, mondjuk, az éjféli misén karácsonykor arról beszélünk azoknak, akik itt vannak, hogy miért nem jönnek máskor is. Egyébként ezzel a rossz érzésetekkel teljesen együtt tudok érezni, meg egyet tudok érteni. Teljesen fölösleges az éjféli misén azoknak mondani, akik eljöttek, hogy miért nem jönnek. És sokkal inkább például akár az éjféli misén azzal az örömmel körbenézni, hogy ez most éppenséggel a találkozásnak, a megtalálásnak egy megszentelt helyzete és pillanata lehet. Már nem is kell érte semmit tenni, csak harangoztunk. Rácsodálkozni arra, hogy sokkal inkább adja az Isten kezünkbe a találkozásoknak a helyzeteit és pillanatait. Főleg, ha vágytunk is rá, és elindultunk és kerestünk.

És aztán a következő. Milyen szép az, ahogy azt mondja: „És aztán hazaviszi őt. Vállára veszi, hazaviszi őt.” Hogy valamiképpen, mikor rátalálunk valakire, aki elveszett vagy lelki nyomorúságban van, hogy de fontos az, őt biztonságba helyezni! Valahogy oltalomba helyezni. Valahogyan egy olyan világot teremteni számára, amiben szinte akár ezt is mondhatnánk: újrasarjadhat az élete. Akkor azért az, ugye, finom világ.

És aztán az is milyen gyönyörű, ahogy Jézus ebben a képben azt mondja: „De hát, nemde összehívja a szomszédait meg a barátait meg a rokonait? Hát, nemde így lesz? Meg még akkor az angyalok is, mikor ott összejönnek mind együtt!” Hogy tulajdonképpen a közösségeink mint valami ház, ahonnan kívülről, a zord időben is lehet látni, hogy ég a lámpa, hogy meleg van, hogy emberek ott valahogy élik az életnek a szépségét. Hogyha vándorúton vagyok, hát, be akarok oda térni! Mert látom, hogy ott nem leszek egyedül. Hogy de nagy dolog az, hogy lehetőségünk van ezt együtt tenni!

És aztán az utolsó gondolat, hát, ami aztán újból és újból megerősítésre kerül, hogy örülni és boldognak lenni mindettől. Nekünk. Nekünk! Nem nekik! Hát, ez egy örömhír! Örülsz már? Örömhír! S amikor végigmegyünk ezen a folyamaton, egyre nagyobb öröm vesz erőt rajtunk. Boldoggá tesz az, hogy látjuk, hogy valaki a nyomorúságból ki tudja dugni a fejét. Hogy milyen nagy dolog ez! És aztán, ahogy látják rajtunk, hogy mi örülünk, örülünk nekik is meg az örömhírnek is meg Istennek is, meg együtt is képesek vagyunk erre… Hát, ez éppen elég megszólító erő, hogy azt mondják: „Én asszem szeretnék idetartozni. Hát, ez nem lehet olyan rossz társaság.” Tehát, amit úgy széltében-hosszában szívesen elvárunk azoktól, akik valamilyen jellegű lelki nyomorúságban élnek, pontosan az a mi dolgunk. Pont. Pontról pontra. a) b) c) d) e) f) és g).

Jézus azt mondja ebben a történetben, hogy hát, még azért az egyért is érdemes volna elindulni. Még egyért is! Hogy milyen nagy dolog az, hogyha a lelkünket eléggé érzékennyé tudjuk tenni arra, hogy elveszettnek lenni vagy lelki nyomorúságban élni… hogy az mennyire nehéz. És hogy mi, ha csak egy kicsit is jobban vagyunk, akkor egészen biztosan adhatunk azoknak, akik éppen nincsenek jól.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )

Örökbe fogadta és lejegyezte: Papp Kristóf