Lk 18,1-8 - Évközi 29. vasárnap (C év)

Olvasmány (Kiv 17,8-13)

Az amalekiták előrenyomultak, hogy Refidimnél megküzdjenek Izrael fiaival. Mózes így szólt Józsuéhoz: „Válassz ki nekünk férfiakat, és szállj harcba az amalekitákkal. Én pedig holnap Isten botjával a kezemben kiállok a domb tetejére.” Józsue úgy tett, ahogy Mózes parancsolta, és megütközött az amalekitákkal. Mózes közben Áronnal és Hurral fölment a domb tetejére. Ameddig Mózes a kezét kitárva tartotta, az izraeliták fölényben voltak, de ha leeresztette a kezét, az amalekiták jutottak fölényhez. Mózes karja végül is elfáradt. Ezért vettek egy követ, odavitték és ráültették. Áron és Hur pedig a karját tartotta, egyik az egyik oldalon, a másik a másik oldalon. Így karja kitárva maradt napszálltáig. Józsue pedig kardélre hányta az amalekitákat és hadi népüket.

Szentlecke (2Tim 3,14-4,2)

Tarts ki amellett, amit tanultál, s amiről meggyőződtél, hiszen tudod, kitől tanultad. Gyermekkorod óta ismered a Szentírást: ez megadja neked az útmutatást ahhoz, hogy a Krisztus Jézusba vetett hit által eljuss az üdvösségre. Minden írás, amelyet az Isten sugalmazott, jól használható a tanításra, az érvelésre, a feddésre s az igaz életre való nevelésre, hogy az Isten embere tökéletes és minden jóra kész legyen. Kérve kérlek az Istenre és Krisztus Jézusra, aki ítélkezni fog élők és holtak fölött, az ő eljövetelére és országára: hirdesd az igét, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel.

Evangélium (Lk 18,1-8)

Abban az időben: Példabeszédet mondott Jézus arról, hogy szüntelenül kell imádkozni és nem szabad belefáradni. Így szólt: „Az egyik városban élt egy bíró, aki Istentől nem félt és embertől nem tartott. Élt abban a városban egy özvegyasszony is. Ez elment hozzá, és kérte: »Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel szemben.« A bíró egy ideig vonakodott, aztán mégis így szólt magában: »Noha Istentől nem félek, embertől nem tartok, de ez az özvegy annyira terhemre van, hogy igazságot szolgáltatok neki, mert a végén még nekem jön és megver.«” Az Úr így szólt: „Hallottátok, hogy mit mond az igazságtalan bíró. Vajon Isten nem szolgáltat igazságot választottjainak, akik éjjel-nappal hozzá folyamodnak? Talán megvárakoztatja őket? Mondom nektek, hamarosan igazságot szolgáltat nekik. Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?”

Vasárnapi beszéd

Örülök, hogy sokan vagytok, és főleg, ha gyerekek álltok, szabad ide ülni bal oldalra meg jobb oldalra. Még a felnőtteknek is. Szerintem… nyugodtan szabad oda ülni, és akkor úgy lenni, nyugodtan gyertek előre, hiszen jó helyen vagytok, hogyha oda ültök, ebben egészen biztos vagyok. Úgyhogy egészen nyugodtan jöhettek, bátran! Akkor is jöhettek, miközben én már beszélek.

„Nemsokára, hamarosan igazságot fog szolgáltatni nekik.” Éppenséggel kétezer évvel ezelőtt is nyilvánvalóan fölmerülhetett a kérdés már a hallgatóságban is, azokban, akiknek Jézus mondja ezt, és azokban is, akik Jézus nyomán mondják ezt az ősegyházban, hogy hamarosan igazságot szolgáltat az Úr az ő választottainak. S nyilván mi történhetett? Hogy ezt mondták öt évig meg tíz évig meg tizenöt meg húsz meg harminc, és egyre több lett a vértanú. És egyre reálisabban merült föl a kérdés, hogy hát, hogy vagyunk ezzel az igazságszolgáltatással az Úr részéről? Hogy vagyunk akkor azzal, hogy Istenhez fordulunk, imádkozunk, kérjük őt joggal, igaz dolgokért, ha semmi másért nem, hát csak azért, hogy „Uram, ments meg, hiszen a Te nevedért kerültem nehéz helyzetbe”. És hogy mi történt? Hát, néha a dolgok jó fordulatot vettek, legalábbis ami az emberi logikát illeti, néha meg – és nyilván egyre gyakrabban – nem. Valószínű, hogy egyébként a Szentírásnak ez a története, ahogyan a végén ott van ez a mondat: „Na, most csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön”, nagyon könnyen elképzelhető, hogy egy későbbi hozzáírás. Nem sokkal későbbi, bőven elég öt évet vagy huszonötöt odagondolni. Éppenséggel azért, mert annyira nyilvánvalóvá vált, hogy Isten nem szolgáltat úgy igazságot a választottainak, ahogy egyébként az nyilván ott volt a természetes emberi bizalomban, az Istenbe vetett reménységben és a többiben. Tehát egyszer csak ezzel a mondattal valahogy ez a történet visszafordul, mármost nem Istent nézzük, hanem magunkat, s akkor ez a kérdés, hogy na, most akkor talál-e hitet a földön vagy nem. Tulajdonképpen, ha megint rajtunk van a sor, és nekünk érdemes valamin elgondolkodni, akkor ezt hadd kezdjem egy hasonlattal. Picit zavarban vagyok, hogy ez a hasonlat nem visz-e el titeket nagyon messze, de remélem, hogy nem. Kérlek, hogy hasonlatként hallgassátok!

A hasonlat az az, amikor képzeljünk el egy szülőt, ahogyan a gyerekének már ötször meg ötvenszer elmondta, hogy mi hogy legyen, hogy mi a helyes, meg mi a rendes, meg minek hogy kell lennie, és tényleg jó szándékkal mondta, és tényleg igaz is az, amit mondott neki, és végül kicsúszik a szülő lába alól a talaj, és megveri a gyerekét. Vagy megüti a gyerekét. S a szülőben van egy meggyőződés, egy hit, egy elképzelés, hogy „na, most megtanítottam neki! Hát, mármost mindennek van határa! Most már tanulja meg egy életre!” A legcifrább helyzet talán az, mikor – mondjuk – a nagyobb testvér megveri a kisebbet, s a szülő, hogy megtanítsa neki, hogy ilyet nem lehet csinálni, hogy a nagyobb megveri a kisebbet, megveri a nagyobbat. Hogy tanulja meg egy életre, hogy ilyet nem csinál a nagyobb a kisebbel. Mit akarok nektek ezzel mondani? Hogy éppenséggel, amikor egy szülő tehetetlenségében, bizonytalanságában, adott esetben kifejezetten még jó szándéktól vezetve is, de – merthogy nincs más eszköze, legalábbis úgy éli meg, vagy elborítják őt az indulatok –, megteszi ezt a gyerekével, akkor nagyon sokszor gondolják ezt, ahogyan én hallom meg tapasztalom, hogy „na, most megtanítottam őt valami jóra, na, most már akkor egyértelmű, hogy mi hogy van, és hogy majd még hálás is lesz nekem később”. Hejj-hajj… És valójában mire tanította meg a gyerekét? Arra, hogy az erősebbnek van igaza. Hogy tulajdonképpen egy vitát nem azzal fejezzük be, hogy kinek van igaza, vagy ki miért mit tett, hanem hogy az erősebb előbb-utóbb – ha neki úgy tetszik –, akkor az indulatait, mégpedig valami szép indokba csomagolva, nyugodtan megélheti. S ezért a gyerek megtanulja azt, hogy érdemes erősebbnek lenni. Mi, felnőttek, azt gondoljuk, megtanítottuk őt arra, hogy ne verje meg a kisebbet. Mi ezt hisszük. Valójában a gyerek megtanult valami egészen-egészen mást. Mégpedig azt, hogy legyél te felnőtt mihamarabb, legyél erősebb, és akkor te is azt csinálsz az indulataiddal a kisebb felé, amit majd te jónak látsz. Vagyis felnőttként van bennünk egy gondolat, egy meggyőződés, hogy miben hiszek, és mit tanítottam meg, és valójában más történt. Erről szeretnék beszélni.

S mondanám is a gondolatokat. Hogy azt gondoljuk például, hogy mi Isten igazságában hiszünk. Valójában nem is Isten igazságában hiszünk nagyon gyakran, hanem abban, hogy igazolást nyer-e az, amit mi gondolunk, amit mi helyesnek tartunk. Hogy a mi igazunk igazolást nyer-e. És ha igazolást nyer, akkor azt gondoljuk, hogy mi Isten igazságában hiszünk. Pedig nem. Az igazolásban hiszünk! Hadd mondjak erre egy saját élményemet: kis kölyök voltam, és nagyon szerettem az edzőmet, aki egy nagyon jó edző volt, és emberileg is nagyszerű volt. Egyetlenegy negatív élményem van róla, ezt most el is mondom (nevet). De nem azért, hogy őróla mondjak valamit, hanem mert valami nagyon tanulságos dolog ez. Éppenséggel egyszer csak váratlanul behívatott egy edzőtáborban, és azt mondja: „Én láttam, vagy nem is, hogy láttam, de most biztos vagyok benne, hogy te is benne voltál abban a csínytevésben. Úgyhogy először is most büntetésből itt kell állnod a falnál, másrészt pedig addig biztos itt kell állnod, ameddig be nem ismered, hogy te is benne voltál.” És képzeljétek el, nem voltam benne. Máskor benne voltam, kétségkívül, de itt nem voltam benne. És egyszer csak, mikor úgy a meglepetés ereje kiment belőlem, ott álltam, hogy most ismerjem be, amit nem csináltam, s akkor hirtelen az edzőmben is csalódtam, hogy ezt honnan veszi, s ezt kinézi belőlem, és hogy most hiába mondom, hogy nem én voltam, már most nem hisz nekem, s ott álltam ártatlanul, s akkor egyszer csak hirtelen jött egy gondolat, ez pedig az, hogy tulajdonképpen még mindig jobb, hogy azért állok itt, mert nem tettem meg valamit, mintha azért állnék itt, mert megtettem. Hogy tulajdonképpen ez a jobbik eset. Mert ha azért állnék itt, mert megtettem, hááát… az volna a rosszabbik. És egyszer csak hirtelen átéltem azt, hogy nekem fontosabb az, hogy valami rosszat nem tettem meg, mint az, hogy az edzőm ezt tudja-e vagy nem.

Nagyon sokszor várjuk az élettől, Istentől, kinek mi, hogy nyerjen igazolást a mi igazunk. Hogy Isten igazsága, amit mi követünk, amit próbálunk érvényre juttatni, vagy amit próbálunk jó szándékkal megvalósulásban tudni, hogy az valamiképpen kezdjen el ragyogni, és mi azt mondjuk magunknak: mi Isten igazságában hiszünk, és ennek az útján megyünk. És valójában meddig tart a hitünk? Ameddig az igazolást nyer. Ezért azt lehetne mondani, hogy nagyon hálásak lehetünk azoknak az élethelyzeteknek, amikor az élet egyszer csak nem igazol minket. Mert abban a pillanatban megtapasztaljuk a különbséget, hogy hinni Isten igazságában, vagy hinni abban, hogy mi igazolást nyertünk. Hogy tulajdonképpen melyikben hiszek? És azt kellene mondanunk összefoglalóan, hogy szükségünk van az életben arra, hogy megtanuljunk bízni. Például itt az Ószövetség, ami körülbelül olyan, mint a gyerekvilág. És akkor itt van, és akkor végül ugye büszkén: az az Isten igéje, hogy győztek az amalekiták fölött. Hát, ez a gyerekvilág. Legföljebb arra jó, hogy valaki megtanuljon bízni Istenben. És amikor megtanult bízni Istenben – mert Isten néha igazolta őt, és-és-és –, akkor az egy jó kiindulópont arra, hogy amikor Isten nem ad nekünk igazolást, akkor is tovább járjunk az Ő útján. És éppen ezek a helyzetek, amikor nem kapunk igazolást, kulcsfontosságúak. Mert valójában akkor látjuk meg magunkat, hogy mennyire is, mennyire is az igazolásban hittem én! S amikor jött az igazolás, egyszer csak jól lettem, és azt mondtam: „Nemde hívő vagyok? Na, nemde? Na, nemde? Tessék, itt a gyümölcse!” Valójában jól esik, hogy igazolást nyertem.

Próbálom rövidebbre fogni. Egymás után. Második: amikor azt mondom magamban, hogy Isten szavában hiszek. S akkor jön egy élethelyzet, és kiderül, hogy talán nem annyira Isten szavában hiszek én, hanem az erőben. Ugye, ezt hallottuk a szentleckében: „Hát, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan, jó az Isten szava a feddésre, a buzdításra, az oktatásra, a tanításra és a többi.” És mi történik velünk? Hogy néha beszélünk, és mások azt mondják: „Na, ez igen, de jó!” Néha meg azt mondják: „Miről beszélt?” És akkor, hogyha magunkba zuhanunk, akkor kiderül, hogy valójában nem is Isten szava volt az, amiben annyira tudtunk hinni, hanem az erőben. Az erő kellett nekünk. Az erő és az erőnek mindenféle bizonyítéka. S amikor látjuk a hatást, akkor azt mondjuk: „Na, hát joggal hiszek én az Isten szavában!” De amikor nem látunk semmilyen eredményt, az nagyon áldott pillanat, mert egyszer csak eldönthetjük azt, hogy nekünk az erő kell-e, annak a bizonysága, vagy mi tényleg hiszünk Isten szavában.

Fiatal kislányt a… meglátja Máriát. Eltölti mindez, elkezdi mondani. S akkor jön hozzá egy okos és előkelő asszony, és azt mondja: „Na, bizonyítsd be, hogy te tényleg Máriával találkoztál!” Egyszerű parasztlány mit mond? „Hát, nekem ezt egyáltalán nem kell bebizonyítanom, ilyen küldetésem nincs. Nekem tanúságot kell tennem.”

Aztán a harmadik. Azt mondjuk: „Jaj, hát mi nagyon hiszünk Isten országában!” Valójában talán inkább a hatalomban. Nagyon hiszünk Isten országában, de van egy nehéz helyzet, azért a hatalmat szívesen tudjuk magunk mögött vagy magunk mellett. Köszönjük szépen, azért kérünk egy kis hatalmi segítséget is! És aztán, ahogy jön a hatalmi segítség, akkor bátran kiállunk, és azt mondjuk: „Látjátok, Isten országa növekszik.” A-ha? A hatalom növekszik! És minél inkább növekszik a hatalom, annál gyöngébb lesz Isten országa. Hogy milyen nagy dolog, mikor egyszer csak megpillantjuk, észrevesszük azt magunkon, hogy inkább bíztunk a hatalomban, mint Isten országában. És hogy valamiképpen Isten országa elerőtlenedik akkor, amikor mi az élet leghétköznapibb pillanataiban, döntéseiben inkább a hatalomnak a segítségét akarjuk, nem pedig valóban Isten országában hiszünk, és annak a nagyon sajátos hatalmában és erejében.

Aztán… azt mondjuk: „Mi hiszünk Isten ígéretében.” De valójában talán inkább a teljesítményben, győzelemben, sikerben. Hát, itt van az ószövetségi történetünk: „Csak ők győztek, nem? Na, és mi ebben hiszünk.” Most miben hiszünk? Ez a nagy kérdés. Hogy Isten ígéretében hiszünk-e, vagy abban, hogy győztünk. És mindaddig, amíg győzünk, nehéz is eldönteni. Szenvedjünk vereséget… áldott pillanat! Mert amikor vereséget szenvedünk, egyszer csak lehetőségünk van a kettőt megkülönböztetni, és azt mondani: „Most, hogy vereséget szenvedtem, most nem tudok már tovább hinni a győzelemben. Most derül ki, hogy tudok-e hinni Isten ígéretében. Most, hogy vereséget szenvedtem.” Ezért a vereségeink, a kudarcaink nagyon áldott pillanatok. Hogy tényleg Isten ígéretében kezdjünk el egyre mélyebben hinni, s nem a győzelemben, a sikerben vagy a teljesítményben. Ezért az Ószövetség történetében milyen nagy kísértés volt a győzelemben hinni meg az erőben, a harcosok erejében, a létszámfölényben és ezer más dologban! Miközben, akik mondták, hogy „mi hiszünk Istenben”, valójában sokkal inkább ebben bíztak.

És végül az utolsó: „Mi hiszünk Isten Fiában. Vagy Isten Fiának.” Tegnap boldoggá avatták Sándor István szalézi szerzetest. Tulajdonképpen egy tipikus történet az ötvenes évekből. Igazságtalanul börtönbe vetik, elítélik és kivégzik. Hmm! Kivételes pillanat az ő életében, a mi életünkben, az egyház életében az, amikor valami ilyesmit tapasztalunk, vagyis valami hatalmas vereséget. Látszólag valami döbbenetes vereséget. Mert ez a nagyon nagy vereség nyithat meg bennünket arra, hogy a győzelem kell-e, és valójában a győzelemben hiszek, vagy Jézusnak hiszek, és Jézusban hiszek. A vértanúk ezt a különbséget nagyon-nagyon világosan élték. Nem a győzelemben hittek, hanem Jézusnak. És ezért azt a hatalmas kudarcot és vereséget, amit látszólag el kellett szenvedniük a világ csúfjára, azt el tudták hordozni.

Kétségkívül az emberi életünkben, az istenkapcsolatunkban szükségünk van arra, hogy néha győzzünk, hogy néha bebizonyosodjék az igazunk, hogy néha valaki mellénk álljon az erejével vagy a hatalmával… Szükségünk van erre addig, ameddig meg nem tanulunk bízni, meg nem tanuljuk azt, hogy van gondviselés és oltalom. Hogy bízni érdemes. De körülbelül eddig. És mikor megteremtette Isten és mi egymásnak ennek a föltételét, utána jön igazán az emberes része. Amikor kudarc lehet, sikertelenség, vereség, veszteség és az összes többi. Mert akkor érlelődik meg az a hitünk, amire egyébként szeretünk hivatkozni: hogy mi Isten ígéretében hiszünk, Isten országában, Isten Fiában… hogy valójában abban is higgyünk, s nehogy magunkat álltassuk. De nagy dolog az, ahogyan ti mindannyian az életetekben hordozzátok azt a tapasztalatot, hogy mi is ez a különbség! És mi, akik ebben a világban hordozzuk ezt a tapasztalatot, hogy tudjuk, hogy mi a különbség a győzelem, a siker, a hatalom és az erő és aközött, hogy Isten Fiában hinni meg Isten országában… ránk nagyon nagy szüksége van a világnak. Mert mi valami olyasmit tudunk, amire éppenséggel nagy az éhség. De jó, hogy mi ezt tudjuk! És főleg mai napon, de különösen is meg tudjuk ünnepelni azt: van három fiatal testvérünk, aki éli ezt a különbséget. De nagy dolog, hogy az ő hitük kifejeződik… nem az erőben, a hatalomban meg a győzelemben… Isten Fiában.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )

Örökbe fogadta és lejegyezte: Papp Kristóf