Lk 18,9-14 - Évközi 30. vasárnap (C év)

Olvasmány (Sir 35,12-14.16-18)

Úgy adj a Magasságbelinek, ahogy ő ad neked, add jó lélekkel, amennyire kezedből telik, Mert az Úr megfizet, hétannyit ad neked helyette. Ne jöjj silány áldozattal, mert az nem kell neki, Nem nézi az Úr a személyt a szegénnyel szemben, és meghallgatja az elnyomott esdeklését. Nem veti meg az árva könyörgését, de az özvegyét sem, ha kiönti panaszszavát. Nemde az özvegynek könnyek peregnek arcán, és panaszt tesznek az ellen, aki fakasztotta őket!

Szentlecke (2Tim 4,6-8.16-18)

Engem ugyanis már kiöntenek, mint italáldozatot, elköltözésem ideje közel van. A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Készen vár már rám az igazság koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, sőt nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akik sóvárogva várják az ő eljövetelét. Első védekezésem alkalmával senki sem volt mellettem, mindenki cserbenhagyott, -- ne tudassék be nekik! De az Úr mellém állt, és erőt adott nekem, hogy az igehirdetés befejeződjék általam, s tudomást szerezzen róla az összes pogány. Ezért megszabadultam az oroszlán torkából [Zsolt 22,22]. Az Úr megszabadít minden gonosz ármánytól, és meg fog menteni mennyei országa számára. Dicsőség neki mindörökkön örökké! Ámen!

Evangélium (Lk 18,9-14)

Azoknak pedig, akik elbizakodtak, mert azt gondolták, hogy ők igazak, és másokat megvetettek, ezt a példabeszédet mondta: ,,Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: ,,Istenem! Hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igaztalan és házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetente, tizedet adok mindenből. A vámos pedig távol állt meg, nem merte a szemét sem az égre emelni. Mellét verve így szólt: ,,Istenem! Légy irgalmas nekem, bűnösnek! Mondom nektek: ez megigazultabban ment haza, mint amaz. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, és aki magát megalázza, felmagasztalják.'

Szentbeszéd

Itt van két ember, a farizeus meg a vámos, s az, ahogyan ők az Istenhez fordulnak, és ahogyan egymást is látják, vagy a környezetüket, a többi embert, ahogyan ővelük viszonyba kerülnek. És éppenséggel természetszerűen mikor ezt a farizeust látjuk és halljuk, amiket mond, nem támadnak bennünk jó érzések, szinte tapintható a beképzeltsége, a gőgössége, a másokat elutasító magatartása, szinte látjuk, ahogy fölveti a fejét, de nézhetjük egy picit másképpen is őt. Mégpedig talán abból a szempontból, mint ahogyan egy gyereket látunk. Hogy egy gyerek is már egészen a pici korától kezdve végül is egyre inkább magára talál. Magára eszmél, vagy magára csodálkozik, valamiképpen kezdi fölfedezni magát, tudatosítani egyáltalán magát saját magában, hogy „na, hát én is vagyok”. Hogy valahogy egy gyerek kezdi magát fölfedezni egyrészt, hogy hát „én is vagyok valaki”. És hogy ebben a fölfedezésben, hogy „én is vagyok valaki” éppenséggel benne van az is, hogy hát attól is élem meg azt, hogy „én is vagyok valaki”, hogy nem vagyok olyan, mint te. Hogy éppenséggel itt van egy határ, én ilyen vagyok, te meg olyan. Vagy még egy erőteljesebb kép - ahogy egy gyerek elkezd játszani vagy valamit csinál - akár egy nagyon egyszerű dolgot két évesen, vagy fiatalemberként huszonkét évesen, és odamegy az anyukája, apukája, bárki azért, hogy akár vele együtt játsszon, vagy azért, hogy elmondja, hogy kell vele játszani, vagy elmondja, hogy én sokkal jobban tudom, mit kell azzal csinálni. És mit csinál egy kétéves gyerek, egy huszonkét éves fiatalember vagy akármeddig mehetnénk, hogy eltolja a másik kezét, vagy őt magát aztán „hagyjad, én csinálom, most ez az én játékom, ezt most én akarom csinálni”.

Végül is nézhetjük ezt a farizeust úgy, mint aki éppen magára talál abból a szempontból egyrészt, hogy nahát, „én is vagyok valaki”, másrészt abból a szempontból, hogy nézzétek, mi mindenre vagyok képes. Én ezt már egyedül is meg tudom csinálni. Anya hagyjál! Apa menj ki! És hogy tulajdonképpen, hogyha van egy elég bölcs szülő, a bölcs szülő pontosan tudja, hogy ez valójában nem a személyének az elutasítása. Valójában nem arról van szó, hogy a gyerek azt mondaná, hogy soha többet nem akarlak látni apám, nem jelentesz nekem semmit. Hanem arra, ahogyan kezd valamiképpen magára eszmélni, tudatosítani sajátmagát magával, a képességeire, adottságaira talál, arra, amit képes létrehozni, vagy kimunkálni, és hogy ennek a folyamatnak - akár így is mondhatnám – vannak bizonyos gyerekbetegségei.

Például az ahogy - akár szemtelenül, akár bántóan, akár kirekesztően vagy akárhogy - azt mondja: menj innen! De hát nem ez az utolsó szó egészen nyilvánvaló. Hanem éppenséggel hogyha ezt a farizeust tovább néznénk, és tudna fejlődni és alakulni és még mélyebben magára csodálkozni, akkor a következőre jutnánk: hogy tulajdonképpen ebben a folyamatban még nem talált magára. Hanem csak fölismerte magát. Csak kezd magára eszmélni. Csak kezdi tudatosítani azt, hogy mire képes és mit tud. De még magára nem talált. Mert hogyha ez a farizeus valóban magára találna, akkor egészen biztos rátalálna Istenre, meg rátalálna az embertársaira. Mert mindenki, aki igazán magára talál, nemcsak a képességeire, az adottságára, az erejére, a tehetségére, a jó dolgaira és tulajdonságaira, természetszerűen talál rá Istenre és a másik emberre. Tulajdonképpen nincs kedvem bántani ezt a farizeust. Azt látom, hogy úton van, és éppenséggel egy gyerekbetegségben szenved, mint egy kétéves, vagy huszonkét éves és azt mondja – menj innen! Én csinálom! És hogy nem biztos, hogy ki lehet hagyni ezt az állomást, vagy ezt a fejlődési szakaszt, lehet, hogy talán érdemes megélni csak közben tudni azt, hogy ez messze nem a vége. És erről szeretnék beszélni. Na hogyha ez csak egy lépés az Élet útján, akkor mi van tovább?

És négy gondolatot szeretnék mondani:

Az első: hogyha igazán magamra találok nemcsak az erőmre, meg a képességeimre, meg hogy én valaki vagyok, akkor éppenséggel rátalálok arra is, hogy tulajdonképpen mi elszakíthatatlan, megmásíthatatlan, felbonthatatlan, kapcsolatban vagyunk egymással. Mármint hogy én meg Isten. Mint ahogyan egy fiatalember, férfi vagy nő egyszer csak 30-40 évesen kezd visszatérni a szüleihez abban az értelemben, hogy egyre inkább rányílik a szeme, nahát, tulajdonképpen sokat köszönhetek a szüleimnek. Vagy akár azért, mert azt mondja hát túlságosan is meghatároztátok az életemet. Van nekem sok sérülésem, most mind ezekkel kell vacakolnom, ahelyett, hogy a saját életemet tudnám élni. És úgy tűnik nagyon is meghatározó, megmásíthatatlanul az, ahogyan ti kapcsolatban vagytok velem. Nem annak a minősége, hanem annak a létezése.

Azt mondja egyszer valaki: na Feri, akkor leszel már nem fiatal, hogyha belenézel a tükörbe, és az apád néz vissza. Elárulom nektek ez már megtörtént. Belenéztem a tükörbe, én belül olyan fiatalnak érzem magam, de ki ez itt velem szemben? Szóval, szóval valahogy másik megközelítés: emlékeztek erre: száz emberből kilencvenkilenc imádkozik, azt mondja: Isten nem hallgat meg. Isten nem válaszol. Százból egy azt mondja dehogy nem. Az a baj, hogy süket vagyok. És hogy valahogy az életutunkon is van sokaknak egy jó néhány évtized, van, aki az egész életét ezzel tölti, eltolja magától Istent, és azt mondja: hagyjál! És azzal, hogy azt mondja Istennek: hagyjál, tulajdonképpen nem kellesz nekem, nincs szükségem rád, még nem tért belé az a meglátás, hogy nemcsak arról van szó, hogy szükségem van-e rád vagy nem, mint ahogyan a vámos azt mondja: Uram, szükségem van rád. Könyörülj rajtam, légy hozzám irgalmas! Ennél többről van szó. Nemcsak arról van szó, hogy szükségünk van-e Istenre vagy nem, hanem arról, hogy összetartozunk egymással. És amikor valaki magára talál, akkor nem arra talál rá, hogy nincs szükségem, vagy hogy van szükségem rád, hanem hogy az apám vagy. És hogy az jóval előbb van annál, mint hogy szükségem van rád, vagy nincs szükségem rád. Minél inkább magunkra találunk, annál inkább, ha belenézünk a tükörbe, valamiképpen Isten visszanéz ránk. És minél inkább tudatossá válik ez bennünk, hogy - nahát, nahát hiszen mi fölbonthatatlan kapcsolatban vagyunk egymással. Hogy az megelőzött mindent, főleg az öntudatra ébredésünket. No, akkor mondhatjuk, hogy magunkra találtunk nemcsak az erőnkre, vagy a képességeinkre, vagy valami jó tulajdonságunkra.

Aztán a második: ha magamra találok, akkor kétség kívül rátalálok a legmélyebb vágyamra. És a legmélyebb vágyamban egész biztos ott van - Istenem vágyakozom utánad. Hogy utánad vágyakozom. Hogy van egy nagyon mély elemi vágy, egy irányultság bennem te feléd. Minél inkább magamra találok, ez annál inkább így van. És akkor sokan vannak, azt mondják: én ezt a vágyat nem érzem. Hát milyen vágyról beszél? Ez biztos valami papi szöveg. Biztos a teológián ezt tanították. Hogy ez a legmélyebb vágy Isten után. Én még ezt nem tapasztaltam. Hát milyen nagy dolog az mikor valaki rátalál az erejére, rátalál a képességeire, az adottságaira, rátalál magára mint valakire, és hogy ennek kapcsán szép lassan már nemcsak a felszínes vágyaira talál rá, nemcsak a rendezetlen vágyaira talál rá, nemcsak a sebzettségéből fakadó vágyaira talál rá, hanem a legmélyebb vágyaira. Amikor olyan sokan azt mondják: én ezt a nagy és mélységes vágyat, amiről a papok beszélnek, nem tapasztalom, ez nem azt jelenti, hogy benne az nincs, hanem inkább azt, hogy még nem talált eléggé magára. Hogy még olyan vágyakkal van elfoglalva, amelyeknél jóval mélyebb vágyak vannak. És hogy őt még éppen abban kellene segíteni, hogy a mélyebb vágyaira rá tudjon találni és azokat belülről kezdhesse el tapasztalni.

Aztán a harmadik, éppenséggel minél inkább magunkra találunk, annál inkább megtapasztaljuk magunkban azt a hiányt, amit csak Isten tud betölteni bennünk. Végül is mindig vannak hiányaink, és a hiányainkat többé-kevésbé igyekszünk betölteni. Igen ám, de eszembe jutott egy fiatal hölgy, nagyon szerelmes volt, és a szerelme elment fél évre külföldre. És akkor arról beszélt, hogy ez elviselhetetlen. Ez a fél év. De még csak a harmadik hónapnál vagyok ez elviselhetetlen az a hiány, amit átélek. És akkor ezt úgy fogalmazta meg: Feri tudod mi a rettenetes benne? Az ifjú hölgy ezt mondja – Az, hogy van bennem egy Péter alakú hiány. És a Péter alakú hiányt semmi más, senki más nem tudja betölteni. Csak a Péter, mert bennem egy pont Péter alakú hiány van. Milyen nagyszerű kimondása annak, hogy mindegyikünkben van egy Isten alakú hiány. És azt a hiányt semmi mással nem lehet betölteni. És éppenséggel ezért jó lenne, ha minél inkább magunkra találnánk. Minél inkább felfedeznénk azt, hogy lehet, hogy ez is hiányzik meg az is, és az is lehet, hogy a hiányainkat ezer dologgal igyekszünk betölteni: értékes dolgokkal, színes dolgokkal, nagyszerű dolgokkal. Éppenséggel csak próbálkozzunk meg ezzel, legyen minél gazdagabb az életünk, és akkor ennek mélyén egyszer csak rájövünk arra, hogy mindez kevés az Isten alakú hiányunkra vonatkozóan. Hogy az Isten alakú hiányunkat csak Isten tudja betölteni és senki és semmi más, lehessen az akármilyen értékes is.

És aztán az utolsó. Végül is aztán arra is rácsodálkozunk, minél inkább magunkra találunk, hogy van egy pont, amikor nem abból van kevés, hogy mások mit adnak nekünk. Valami olyan benyomásunk lesz, hogy tulajdonképpen nem azt hiányolom, és nem az kevés, hogy engem nem szeretnek még jobban, vagy nem szeretnek többen, vagy nem szeretnek elmélyültebben vagy odaadottabban, hanem hogy amire igazán szükségem van, az nem az, amit még kellene kapnom, hanem amit még nem adtam oda. Hogy tulajdonképpen olyan jól esik adni. Minél inkább magamra találok, annál inkább lesz egy belső késztetésem arra, hogy adjak már valakinek valamit. Ezt mondhatnám úgy is, hogy szeressek már valakit. Hát’ legalább egy két embert. Vagy legalább egy picit elkötelezetten, vagy legalább egy kicsit odaadottan.

Hát minél inkább magamra találok, annál inkább rájövök, hogy nem arra van még szükségem, hogy még adjon nekem valaki valamit, hanem már most régen arra van szükségem, hogy hadd adjak már valakinek valamit. Hát végre már most hadd szeressek úgy igazán odaadottan valakit. És hogy erre vágyom tulajdonképpen és nem arra, hogy valaki még meg valakik még úgy szeressenek, ahogy addig nem szerettek. Ha valaki igazán magára talál, akkor egyszer csak sokkal fontosabbá válik az, hogy hadd adjak, mint az, hogy mikor adtok már nekem valamit.

Ezért itt van ez a farizeus, nem gondolom, hogy nagyon bántanunk kellene. Éppenséggel most eszmél magára. Na, éppen az út elején van s erre a magára eszmélésben éppen ott tart, hogy fölismeri magát, mint valakit, mint aki képes erre és arra, mint akinek van ereje, és éppenséggel jó is tud lenni. Nagyszerű. Nem bántanám érte, de azt azért mindenképpen mondhatjuk, hogy bőségesen van tovább. Őneki is. És ebből a szempontból a történetünk két szereplője, a farizeus is meg a vámos, mind a ketten egyaránt mondhatják: van még tovább. Azért, mert mind a ketten sokkal mélyebben ismerhetik majd fel Istent nemcsak úgy, mint akire azt mondom, hogy nincs szükségem rád, és nemcsak úgy, mint akire azt mondom, hogy nagyon is szükségem van rád, hanem Istent fölismerhetik úgy, hogy Istenem, hát hiszen azelőtt, hogy szükségem van rád, vagy nincs szükségem rád, te vagy, és velem kapcsolatban vagy, s ez sokkal mélyebben van. És még mielőtt ezen morfondíroznánk, hogy szükségem van rád, vagy nincs szükségem rád éppenséggel magamban felismerem ezt a vágyat, ami feléd irányít. Azt a hiányt, amit csak te tudsz bennem betölteni. És azt a belső indíttatást és késztetést, hogy Istenem hát annyira vágyom rá, hogy szeresselek téged. És mikor valaki minderre rátalál, na, akkor talál saját magára.

Örökbe fogadta és lejegyezte: Halász Csilla