Lk 19,1-10 - Évközi 31. vasárnap (C év)

Olvasmány (Bölcs 11,22-12,2)

Uram, az egész világ olyan előtted, mint a porszem a mérlegen, s mint a földre hulló hajnali harmatcsepp. De te mindenkin megkönyörülsz, mert mindent megtehetsz, és elnéző vagy az emberek bűnei iránt, hogy bűnbánatot tartsanak. Mert szeretsz mindent, ami van, és nem utálsz semmit abból, amit alkottál. Hiszen ha gyűlöltél volna valamit, meg sem teremtetted volna. Hogyan is maradhatna meg bármi, ha te nem akarnád, és hogyan állhatna fenn, ha te létre nem hívtad volna? De te mindent kímélsz, mert a tiéd minden, ó, életnek barátja. Milyen jó és kegyes mindenben a te szellemed, Uram! Alig bünteted azokat, akik eltévednek; inted azokat, akik vétkeznek, és a szívükre beszélsz, hogy gonoszságukat elhagyva, higgyenek benned, Uram.

Szentlecke (2Tessz 1,11-2,2)

Állandóan imádkozom értetek, hogy Istenünk méltóvá tegyen benneteket a meghívásra és tökéletessé a jóra való törekvésben s a hitből fakadó tettekben. Így dicsőül meg Urunk, Jézus neve bennetek, és ti őbenne, Istenünknek és Urunknak, Jézus Krisztusnak kegyelméből. Van még egy kérésünk, testvérek: Urunk, Jézus Krisztus eljövetelét és a vele való egyesülésünket illetően ne veszítsétek el rögtön józanságtokat, és ne ijesszen meg benneteket sem lelki kinyilatkoztatás, sem állítólag tőlünk eredő mondás vagy levél, mintha az Úr napja már küszöbön állna.

Evangélium (Lk 19,1-10)

Abban az időben Jézus Jerikó városán haladt át. Élt ott egy Zakeus nevű gazdag ember, aki a vámosok feje volt. Szerette volna látni és megismerni Jézust, de a tömeg miatt nem láthatta, mert alacsony termetű volt. Így hát előrefutott, felmászott egy vad fügefára, hogy láthassa, mert arra kellett elhaladnia. Amikor Jézus odaért, felnézett és megszólította: „Zakeus, gyere le gyorsan, mert ma a te házadban kell megszállnom.” Erre ő sietve lejött, és örömmel fogadta Jézust. Akik ezt látták, méltatlankodva megjegyezték: »Bűnös embernél száll meg.« Zakeus azonban odaállt az Úr elé, és így szólt: „Nézd, Uram, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megkárosítottam, négyannyit adok helyette.” Jézus ezt felelte neki: „Ma üdvösség köszöntött erre a házra, hiszen ő is Ábrahám fia. Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és üdvözítse, ami elveszett.”

Vázlat, kivonat

Lk 19,1-10

Ezután bement Jerikóba és áthaladt rajta. Ekkor íme, egy Zakeus
nevű férfi, aki a vámosok feje volt és gazdag, szerette volna látni,
hogy ki az a Jézus, de nem tudta a tömeg miatt, mert alacsony termetű
volt. Előre futott tehát, felmászott egy vadfügefára, hogy lássa őt,
mert arra kellett elmennie. Amikor Jézus arra a helyre ért, fölnézett,
meglátta őt, és ezt mondta neki: „Zakeus! Jöjj le hamar, mert ma a te
házadban kell megszállnom.” Erre az sietve lemászott, és örömmel
befogadta. Akik ezt látták, mindannyian zúgolódva mondták: „Bűnös
embernél száll meg!” Zakeus azonban odaállt, és azt mondta az Úrnak:
„Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben
megcsaltam, négyannyit adok helyette.” Jézus azt mondta neki: „Ma
üdvösség köszöntött erre a házra, hiszen ő is Ábrahám fia. Az Emberfia
ugyanis azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett.”

Azon mosolygok, ami az előbb történt. Éppen nagyon belevág a mondandómba.

Az emberfia azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett.

Ahogy az Isten hozzánk viszonyul. 2000 éve, vagy a ma emberének a
félelemmel teli világában Isten nem így jelenik meg (aki megkeres).
Sokak számára Isten épp az ellenkező: a bűnöstől a lehető legnagyobb
távolságban tartja magát, és ebből a távolságból bünteti vagy elveszejti
azt, aki rosszat tesz.

Ez a jelenet, ahogy ez a szék odakerült neked. Láttátok? Innen a
szentélyből a ministráns (minden szokást, rendet fölrúgva) egy széket
odavitt egy (nem is idős) férfinak.

Itt vagyunk a liturgia kellős közepén, beszélünk a szeretetről, s
miközben valaki „csinálja itt a rendetlenséget”, ezen megbotránkozunk.

Milyen könnyen kiszalad belőlünk: mit rendetlenkedik itt valaki?

A mai evangélium erről szól: minden a feje tetejére áll. A bűnöshöz megy el vacsorázni, nem az igazhoz.

Engedjétek meg, hogy ma azt is feje tetejére állítsam, hogy nem kijelentéseket teszek, hanem kérdezek.

1). Ki van magasan, ki van alacsonyan?
Isten és miköztünk. Természetesnek tartjuk, hogy Isten van magasan, mi
meg lent. Pláne, ha sebzettek vagyunk. A mai evangélium: nem lehet, hogy
ez gyakorta fordítva van? Hogy mi föntről nézzük Istent: hogy is vagy
te, milyen is vagy te? Föntről néha fölényesen megítéljük Istent. Ő van
ilyenkor lent. Biztos, hogy mindig Isten van gyönyörű, fényes
biztonságban, és mi vagyunk egy bizonytalan világban? Nem lehet, hogy mi
vizsgáljuk Istent, hogy mit hogy (nem) csinál?

2). Miért ment föl Zakeus arra a fára? És miért jött le?

Hát benne van a szentírásban: azért ment föl, mert alacsony termetű volt. De miért jött le? Mi hívta őt le?

Mi szólította őt le abból a biztonságból? Nem lehetséges-e az,
hogy kitaláljuk a mi biztonságos világát (mi fönt, Isten lent), amiből
akkor vagyunk hajlandóak lejönni, ha valamit megsejtünk Isten
valóságából. Őrízzük magunkbam az „Isten távol van, büntet” képet; s
amikor kiderül, hogy „ja, nem kell tőled félni??!?”, akkor lemegyünk.
„Akkor gyere.”

A XXI. századi ember: hát én egy ilyen Istent nem hívok meg, nem megyek el hozzá.

Ha valaki Istennek ezt a hiteles szavát, gesztusát felfedezte, akkor lemegy hozzá. Meg is hív.

3). Kinek jó az, ha az Isten kér valamit?

Ebben a részletben Jézus kér valamit Zakeustól. Ez kinek jó?

Általában azt gondoljuk: Istennek, mert ő kért minket. Jézusnak
jó, mert ő kap ingyen vacsorát. Zakeusnak meg mennyi melója lesz…
Pedig inkább: Zakeus sokkal, de sokkal többet kap. Az üdvösséget.

Egy időben nagyon fájt a derekam. Elmentem egy szemészhez, aki
irisz-diagnoszta is volt. Törte a magyart. Azt mondta: Hát, mágának álló
munka nem való. Jó, hát ez nem akkor baj. Mágának ülőmunka nem való.
Utána már nem nézett engem, csak mondta: fekvő munka nincs.

Jöttem ki ettől az embertől, aki megmondta, hogy a következő 50
évem hogy lesz. Ahogy mentem át ennek a kórháznak a kertjén, hirtelen
belém villant valami. Amikor én 22 évesen azt mondtam, hogy elmegyek
papnak, akkor azt gondoltam: ez azért valami! Csak adok Istennek
valamit, ez nem kevés! És itt meg az jutott eszembe: ha mondjuk 30-35
éves koromig atlétizáltam volna, akkor milyen állapotban lenne a
gerincem. 15 év után minden megfordult: mennyi mindent kaptam a sport
abbahagyásával (pl. a gerincemet). S még sokkal-sokkal többet.

Pio atya gyóntatott. Valaki bement hozzá, de a maga helyett a
mások bűneit sorolta. S ő felfortyant, s adott neki egy pofont. Erre az
dúlva-fúlva ment ki, terjesztette: engem egy pap… Valaki mondta neki:
állj meg már! Kinek fájt jobban? Pio atya, ha a sebes kezével pofon vág
valakit, az kinek fájhatott jobban?!?

4). Kinek adok, ha adok valamit?

Azt gondoljuk: „én adok”. Megfordítva: milyen sokat kaptunk már attól, hogy mi adtunk másnak?

S amikor elveszünk valakitől valamit (mert ma ez is nagy téma a mai világban), akkor kitől vesszük azt el?

A napokban kiszolgált egy fiatal hölgy. S ahogy ez lenni szokott
időnként, 2000 Ft-ból fizettem, s ő 1000 Ft-ból adott vissza. Véletlen
volt, vagy nem. Ha nem: kitől és mit vett el? Ezer Ft-ot elvett tőlem?
Ez történt? Nem lehet, hogy saját magát sokkal jobban megkárosította?
Hogy valami olyat tett, hogy magától elvette a becsületét, emberi
tartását, az emberi minőségéből valamit. Nem mondom, hogy végérvényesen.
De amit magától vett el… a kettő nem is jön egy lapra. Annyival több,
amit magától vett el.

5). Ki az, aki elveszett, és ki az, aki nem?

Zakeus fölismeri: ő elveszett. Na, ha ez így van, akkor ebből-abból ennyit-annyit adok.

Amikor ki tudom mondani, hogy van benne elveszettség, az a legjobb.

Aki nem így: „hát, eléggé eltévedtél”. Az tévedhet el legjobban, aki sosem gondolja, hogy ő elveszett.

Szemem megnyílása: Uram, szükségem van rád, hogy megszólíts. Hogy
találkozzunk azzal, aki azért jött, hogy keresse+üdvözítse, ami
elveszett.

Vasárnapi beszéd (szó szerinti szöveg)

Azon mosolygok, ami az előbb történt. Éppen nagyon belevág a mondandónkba: „az Isten Fia azért jött, hogy keresse és üdvözítse, ami elveszett.” S éppenséggel számunkra ismerős ez a megközelítése annak, ahogyan az Isten hozzánk viszonyul. Na de, egyrészt kétezer évvel ezelőtt, másrészt éppenséggel a ma emberének valami ősi, gyermeki, sokszor mágikus félelemmel teli világában Isten egyáltalán nem így jelenik meg. Isten nem az a személy, aki körbenéz azért, és aztán cselekvően elindul azért, hogy megkeresse, és az elveszettet üdvözítse, hanem milyen sokak számára Isten épp az ellenkezője: azt gondolják, hogy Isten a bűnöstől a lehető legnagyobb távolságot tartja, mert hát hiszen köztük a lehető legnagyobb távolság van, a szent és a mocskos között. S aztán ebből a lehető legnagyobb távolságból az isteni hatalmával elveszejti, elkárhoztatja vagy bünteti azt a valakit, aki a rosszaságával éppenséggel… a legkevesebb köze van Istenhez. Hát, de sokan gondolkodnak erről így!

És ez a jelenet, ahogyan az a szék odakerült neked. Nem tudom, láttátok-e hátul, hogy egyszer csak innen a szentélyből egy ministráns minden szép szokást és rendet felrúgva egy férfinek széket vitt oda, aki nem is öreg vagy idős. Föl vagyok háborodva ezen! (nevet) Szóval, az jutott eszembe, hogy milyen érdekes ez, hogy itt vagyunk a liturgia kellős közepén, éppenséggel, mondjuk, Isten szeretetéről beszélünk, és akkor létrejön egy gesztus, hogy innen a szentélyből egy ministráns csak úgy minden rendet fölrúgva hoz egy széket, és erre milyen könnyen azt mondjuk, hogy „hát, azért ez több a soknál! Hát pont a templomban csinálja itt a rendetlenséget?” Nem furcsa ez? Az, hogy ha áll valaki, ott van egy üres szék, és ez így marad, erre azt mondjuk: „ez milyen rendes dolog! Na, itt mindenki tudja a dolgát.” S amikor éppen nekifognánk Isten szeretetéről beszélni, akkor milyen könnyen kiszaladna ez belőlünk, hogy „mit rendetlenkedik itt valaki?”

Szóval a mai evangélium éppen arról szól, hogy itt minden a feje tetejére áll. Hogy éppen ebben a mai evangéliumi történetben a bűnöshöz megy el lakmározni Jézus, és nem az igazhoz. És tulajdonképpen, hogy akkor még tovább folytassam ezt a sort, ezért ma engedjétek meg, hogy azt is feje tetejére állítsam, hogy ma ne kijelentéseim legyenek, hanem kérdéseim. Hogy hadd tegyek föl kérdéseket! Mert valahogy a mai evangélium erre hív minket, hogy ne úgy lássuk, ahogyan szoktuk. Akkor én most nem kijelentek, hanem kérdezek.

Az első kérdésem így szól, hogy tulajdonképpen ki van magasan, és ki van alacsonyan? Már köztünk, úgy Isten és miközöttünk? Mennyire természetesnek tartjuk, hogy Isten magasan van, mi alacsonyan! Esetleg ha rosszul vagyunk, vagy bűnösnek tartjuk magunkat, akkor aztán nagyon mélyen vagyunk, ha sebzettek vagyunk, akkor még mélyebben vagyunk, és hát Isten pedig magasan van. A mai evangélium azt mondja: nem lehet, hogy gyakorta ez fordítva van? Hogy Zakeus van fönt, Jézus van lent, mi vagyunk odafönt, és nézzük föntről az Istent. „Na, ki is vagy Te? Milyen is vagy Te?” Éppenséggel választjuk ezt a számunkra biztonságos távolságot, de még csak nem is távolságot, hanem valahogyan még annak a fölényét is, hogy mi föntről esetleg megítéljük Istent, hogy milyen, és hát Isten van éppenséggel lent. Nem akarom ezt tovább mondani, csak föl akartam tenni ezt a kérdést, hogy biztos, hogy mindig Isten van fönn, és mi vagyunk lenn? Biztos, hogy Isten van nagy, fényes, gyönyörű biztonságban és kiszámíthatóságban, és mi vagyunk egy bizonytalan világban? Biztos, hogy ez mindig így van? Nem lehetséges, hogy néha mi kitalálunk egy biztonságos világot, és onnan nézzük Istent, hogy egyáltalán mit hogy csinál, vagy mit hogy nem csinál? Ez az első kérdés.

Aztán a második, hogy tulajdonképpen miért ment föl Zakeus arra a fára? És van rögtön egy második kérdésem: és miért jött le? Általában ezt szoktuk firtatni: „hát azért ment föl, bent van a Szentírásban, hát fölment, mert alacsony termetű volt… akarta látni a Mestert.” De talán ennél sokkal érdekesebb az, hogy miért jött le. Mi hívta őt le abból a saját, most mondjuk így, a szónak inkább térben elhelyezkedő mivoltából, abból a magasságból? Mi szólította őt le abból a biztonságból? Nem lehetséges-e az, hogy kitaláljuk a magunk biztonságos világát, mi vagyunk inkább fönt, és Isten van lent, és akkor ebből a biztonságból éppenséggel akkor vagyunk hajlandók lejönni, hogyha valamit megsejtünk Istennek a valódi arcából? Őrizzük magunkban ezt az ősi rettegést, hogy Isten a lehető legtávolabb tartja magát a gyenge és bűnös embertől, és hogy ebben a nagy távolságban esetleg még büntet is, és amikor meglátjuk, hogy Isten nem ilyen, akkor egyszer csak lejövünk. Akkor azt mondjuk: „Ja, ha nem kell Tőled félni, akkor elmegyek Hozzád. Na, ha nem kell Tőled félni, akkor gyere!” Nemde milyen sokan vannak itt a 21. század elején… kitalálják a maguk nagyon sajátos, biztonságos világát odafönn, és azt mondják: „Na, én egy ilyen Istent nemhogy nem hívok meg, nem is megyek el Hozzá!” És de nagy dolog, amikor egyszer csak Isten meg tudja mutatni magát nekünk, valahogy úgy: „hát, de én azért jöttem, hogy keressem és üdvözítsem, ami elveszett! Nem pedig fordítva.” És talán úgy van ez, hogy ha valaki csak egyszer is Istennek ezt a hiteles arcát és szavát, tekintetét és gesztusát fölfedezte, akkor mer onnan föntről lejönni. S azt mondja: „ja, hát egy ilyen Istenhez? Hát, tudod, mit? Egy ilyen Istent még meg is hívok!”

Aztán a következő. Tulajdonképpen kinek jó az, ha az Isten kér valamit? Mert ebben a történetben az történik. Jézus azt mondja, az Isten így szól: „adjál nekem, valamit, Zakeus!” Most az a kérdésem, hogy amikor Jézus, az Isten azt kéri tőlünk, hogy „tedd ezt, légy szíves, vagy tedd azt, vagy tedd így vagy úgy!”, akkor tulajdonképpen kinek ad? Vagy ez kinek jó? Általában azt gondoljuk, hát, nyilván Istennek, mert Ő kért minket. Hát, nyilván Jézusnak jó, hogy kap egy ingyen vacsorát! Hát, Zakeusnak csak a meló lesz vele! A mai evangélium, ha egy picit továbbvisszük, kiderül, hogy na-na-na, tulajdonképpen Jézus kap egy vacsorát, Zakeus meg az üdvösséget! Végül is az Isten kér, és miközben mi azt gondoljuk, hogy adunk valamit, sokkal többet kapunk. De sokkal többet!

És talán emlékeztek arra, ahogyan nagyon élményszerűen fölfedeztem ezt, mikor… és bocsássatok meg, ha ismétlés lesz sokatoknak ez a történet… egy időben nagyon fájt a derekam. Újból és újból, és ez nagyon zavart, és elmentem egy szemészhez, aki megvizsgált, belenézett a szemembe, azt mondta, hogy „íriszdiagnoszta vagyok, én onnan is megnézem, hogy magának mi a baja.” Hát, ez engem nagyon érdekelt. És megnézte, és azt mondta… törte a magyart, mert nem volt magyar származású, azt mondja: „hát, magának álló munka nem való.” Jó, hát még ez nem akkora baj. Nézte tovább a szemem, azt mondja: „Magának ülő munka nem való.” Utána már nem nézett engem, csak azt mondja: „Fekvő munka nincs.” És jöttem ki ettől a bölcs embertől, aki megmondta, hogy az elkövetkező ötven évemet hogy kell eltölteni, és elfogott engem egy nagy ijedelem: „hát, ez hogy lesz? Hát, itt vagyok, fiatalember, még negyven éves se voltam, és megállapította a gerincemről, hogy az milyen állapotban van.” És, tudjátok, egyszer csak, ahogy mentem át ennek a kórháznak ott a kertjén, hirtelen belém villant valami. Hogy amikor én fiatalemberként, huszonkét éves voltam, azt mondtam, hogy elmegyek papnak, akkor az a gondolat volt bennem, hogy „nahát, azért… ez, ez azért valami! Hát, csak adok Istennek valamit! Az nem kevés!” S ahogy kijöttem, most már megtudtam, hogy se fekvő munka, se ez, se az, se semmi se, egyszerűen az jutott eszembe: milyen érdekes ez! Mondjuk, ha harminc-harmincöt éves koromig atletizáltam volna, ahogyan azt tettem előtte tizenhat évig, akkor milyen állapotban lenne a gerincem?! S én azt gondoltam, abbahagyom a sportot, Istennek micsoda nagy dolgot adok ezzel! Egyszer csak eltelt tizenöt év, s minden megfordult. Rájöttem, hogy én lehet, hogy sokkal többet kaptam – már pusztán a gerincem is! A többiről nem is beszélve –, hogy abbahagytam a sportot. S ott hirtelen megfordult, és rájöttem: de érdekes ez! Néha azt gondolom, én adok Istennek valamit, és sokkal többet kapok.

Talán ismeritek Pió atyának a történetét, hogy sorokban álltak nála gyónni. Egyszer csak egy fiatalember bement hozzá, és ahogy a történet szól, hát, úgy nem nagyon mondta a bűneit, inkább másokét ragozta. És egyszer csak úgy fölfortyant Pió atya, és adott neki egy pofont. A szent Pió atya! És ez az ember dúlva-fúlva ki a gyóntatószobából, hogy vele ilyet… hogy egy pap pofon vágta… és akkor ezt mondta ott széltében-hosszában mindenkinek. Egyszer csak valaki, akinek mondta ezt nagy haragjában, azt mondja: „te, állj már meg egy picit! Szerinted kinek fájt jobban? Pió atya stigmatizált szent. Krisztus sebe ott van a tenyerén. Most, ha ő a sebes kezével pofon vág valakit, az kinek fáj jobban?” Akkor egyszer csak ez az ember: „mit kaptam Pió atyától? Hogy értem még ezt a fájdalmat is vállalta!”

Aztán a következő. Tulajdonképpen kinek adok, ha adok valamit? Azt gondoljuk, hogy ha adok valamit, hát, akkor én adok. Megfordítjuk: hogy milyen sokat kaptunk már attól, hogy mi adtunk valaki másnak! És ha ezt még megfordítjuk, akkor azt mondhatjuk, hogy amikor elveszünk valakitől valamit – mert ma ez is nagyon témája a világnak –, akkor kitől veszünk el?

S eszembe jutott egy fiatal hölgy, aki kiszolgált engem néhány nappal ezelőtt. Ahogy ez lenni szokott nem egy helyen, kétezer forinttal fizettem, és ő ezer forintból adott vissza. Biztos ismeritek ezt. Lehet, hogy véletlen volt, lehet, hogy nem. Most, ha nem volt véletlen, tudjátok, elgondolkodtam ezen, hogy tulajdonképpen kitől és mit vett el ez a fiatal kiszolgáló hölgy. Ezer forintot elvett tőlem? Szerintetek ez történt? Nem lehet, hogy saját magát sokkal jobban megkárosította? Hogy valami olyasmit tett azzal, hogy tőlem elvett ezer forintot, hogy magától meg elvette a saját becsületét. Ott, abban a pillanatban. Nem azt mondom, hogy örökérvényűen vagy végérvényesen, csak úgy ott és akkor. A saját emberi tartását, a saját emberi minőségéből valamit. Azt láthatnánk, hogy elvett tőlem ezer forintot. De hát amit magától vett el! Hát, a kettő nem is jön egy lapra! Annyival több az, amit ő magától vett el, mint amennyit tőlem.

Aztán az utolsó kérdés, hogy tulajdonképpen ki az, aki elveszett, és ki az, aki nem? Amikor Zakeus fölismeri azt, hogy ő valószínű, hogy elveszett, akkor azt mondja: „Uram, hát, ha ez így van, na, akkor én gyorsan ebből meg ebből ennyit és ennyit adok.” Abban a pillanatban, ahogy ki tudjuk mondani, hogy van bennem néha elveszettség, már nem vagyok elveszett. Amikor valaki úgy éli az életet, hogy „én aztán nem! Legföljebb ti!” Talán ő az, aki legjobban el van veszve. Ugye, a magyar nyelv, ahogy mondja: „hát, eléggé eltévedtél!” Talán leginkább az tévedt el az életben, aki sosem gondolja magáról, hogy elveszett. És de nagy dolog annak a szabadságával élni, fölnyílik a szemem, és azt mondjam: „hűha, Uram, azt hiszem, szükségem van Rád, hogy megszólíts engem, mert azt hiszem, egy kissé elvesztem!” És milyen nagy dolog, hogyha akkor tudunk találkozni Istennek a valódi arcával, és tudjuk, hogy azért jött, hogy keresse és üdvözítse, ami elveszett.

Lejegyezte: Papp Kristóf

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)