Mt 3,1-12 - Advent 2. vasárnapja (A év)

Olvasmány (Iz 11,1-10)

Vessző kél majd Jessze törzsökéből, és hajtás sarjad gyökereiből. Rajta nyugszik az Úr lelke: a bölcsesség és az értelem lelke, a tanács és az erősség lelke, a tudásnak és az Úr félelmének lelke; és kedve telik az Úr félelmében. Nem aszerint ítél majd, amit a szem lát, és nem aszerint dönt, amit a fül hall, hanem igazságosan ítéli majd a gyengéket, és méltányosan dönt a föld szegényeinek érdekében; megveri a földet szája vesszejével, és ajkának leheletével megöli az istentelent. Igazságosság lesz derekának öve, és a hűség csípőjének kötője. Akkor majd a farkas a báránnyal lakik, és a párduc a gödölyével heverészik; borjú és oroszlánkölyök együtt híznak, és kisgyermek terelgeti őket. Tehén és medve együtt legelnek, együtt heverésznek kölykeik, és az oroszlán szalmát eszik, mint a tehén. A csecsemő a vipera fészkénél játszik, s az áspiskígyó üregébe dugja kezét az anyatejtől elválasztott gyermek. Nem ártanak és nem pusztítanak sehol szent hegyemen, mert tele lesz a föld az Úr ismeretével, mint ahogy a vizek betöltik a tengert. Ez történik majd azon a napon: Jessze sarja a népek zászlajaként áll, őt keresik a nemzetek, és lakóhelye dicsőséges lesz.

Szentlecke (Róm 15,4-9)

Márpedig mindazt, amit előre megírtak, okulásunkra írták meg, hogy reménységünk legyen az Írásokból származó béketűrés és vigasztalás által. A béketűrés és a vigasztalás Istene pedig adja meg nektek, hogy Jézus akarata szerint egyetértés legyen köztetek, hogy egy lélekkel és egy szájjal dicsőítsétek Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak Istenét és Atyját. Fogadjátok el tehát egymást, ahogyan Krisztus is elfogadott titeket Isten dicsőségére. Azt mondom ugyanis, hogy Krisztus Jézus a zsidók szolgája lett, hogy bebizonyítsa Isten igazmondását, megvalósítva az atyáknak tett ígéreteket; a pogányok azonban irgalmasságáért dicsőítik Istent, amint meg van írva: „Ezért magasztallak, Uram, a pogányok között, és zengek dalt nevednek” [Zsolt 18,50].

Evangélium (Mt 3,1-12)

Azokban a napokban eljött Keresztelő János, és hirdette Júdea pusztájában: „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa.” Ő az, akiről Izajás próféta beszél: „A pusztában kiáltónak szava: Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit!” [Iz 40,3]. Jánosnak teveszőrből volt az öltözete és bőröv a csípője körül, az étele pedig sáska volt és vadméz. Akkor kiment hozzá Jeruzsálem, az egész Júdea és a Jordán egész környéke. Megkeresztelte őket a Jordán folyóban, és megvallották bűneiket. Amikor pedig látta, hogy a farizeusok és a szaddúceusok közül sokan jönnek, hogy felvegyék a keresztségét, ezt mondta nekik: „Viperák fajzata! Ki tanított titeket menekülni a jövendő haragtól? Teremjétek hát a megtérés méltó gyümölcsét. És ne gondoljátok, hogy azt mondhatjátok magatokban: Ábrahám a mi atyánk. Mert mondom nektek, hogy ezekből a kövekből is képes az Isten fiakat támasztani Ábrahámnak. A fejsze már a fák gyökerén van. Minden fát ugyanis, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak és tűzre vetnek. Én vízzel keresztellek titeket a megtérésre, de aki utánam jön, erősebb nálam: a saruit sem vagyok méltó hordozni. Ő Szentlélekkel és tűzzel fog megkeresztelni titeket. Szórólapátja a kezében van már, és meg fogja tisztítani szérűjét: összegyűjti búzáját a magtárba, a pelyvát pedig olthatatlan tűzzel elégeti.”

Vasárnapi beszéd

Keresztelő János ezt mondja: „Térjetek meg! Közel van Isten országa! Elközelgett Isten országa!” S tulajdonképpen ezzel a mondattal volna érdemes talán ezen az estén bővebben is foglalkozni, mert hiszen éppenséggel ez a lényeg. Ez a lényeg, abból a szempontból is, hogy a korabeli ember éppenséggel nagyon várta azt, hogy elérkezzen Isten országa. De szívesen lespórolta volna a mondatnak az első felét. Ő inkább úgy hallotta volna azt, hogy „elközelgett Isten országa, és mi pedig jöjjünk össze, és üljünk diadalt!” De a mondat nem így szól. A mondatnak van egy első része: „Térjetek meg, mert hiszen elközelgett Isten országa! Térjetek meg, mert hiszen Isten nagyon közel van!” És tulajdonképpen ez az a különbség, ami az Ószövetség világát az Újszövetségétől elválasztja: hogy az ószövetségi ember erre gondol: „Jöjjön el Isten, és akkor majd mi diadalmasan örömünnepet ülünk!” Keresztelő János pedig bevezeti a Krisztus világát, és azt mondja: „De először magatokkal csináljatok valamit!” Ugyanis Isten közel van. Most a kérdés az az, hogy mi fölfedezzük-e, fölismerjük-e, rácsodálkozunk-e Istenre, aki közel van? Mert hiszen éppen ez történt kétezer évvel ezelőtt (és történik azóta is, eddig a pillanatig és a következő pillanatig), hogy Isten nagyon közel van. Miközben mi, a többség sóhajtunk nagyokat, és azt mondjuk: „Uram, miért vagy olyan messze?” Hát, akkor egész biztos, hogy pont úgy, ahogy kétezer évvel ezelőtt, Isten Jézusban nagyon közel volt az emberhez, s az emberek sóhajtoztak: „Uram, milyen messze vagy tőlünk!” Akkor valószínű, hogy Isten éppen elég közel van hozzánk, hogy mi azt mondhassuk: „Uram, közel vagy!” A kérdés tehát az, hogy látjuk-e ezt az Istent, fölfedezzük-e Istent, aki közel van hozzánk. Erről szeretnék néhány dolgot mondani.

Az első rögtön az, hogy megvan bennünk a kísértés arra, amolyan ószövetségi ember módjára, hogy igyekezzünk odakint elrendezni valamit. Odakint megoldani valamit, a világban megváltoztatni valamit, ami már kétségkívül a mi dolgunk. Mégpedig befelé. A mi dolgunk abból a szempontból, hogy vagy magunkkal kezdünk valamit, vagy akármit kezdhetünk a világgal, az már nekünk nem lesz elég. Hogy az életünknek van egy olyan része, amivel mi magunk vagy kezdünk valamit, vagy az egész világot megváltoztathatjuk, nekünk akkor se lesz elég.

S eszembe jut az a tibeti szerzetes, aki nagyon-nagyon bennem él, miközben egyszerűen csak a televízió egyik adásában hallottam, a sok évtized börtön után. Nem, nem megy ki a fejemből. Amikor megkérdezik, hogy mi a legszörnyűbb, mi volt a legelviselhetetlenebb a sok évtized alatt. S hogy erre az a válasza: „A legelviselhetetlenebb az volt, amikor kezdtem elveszteni a részvétemet a fogvatartóimmal.” Van például egy nép, egy nemzet, igyekszik kivívni a maga szabadságát és függetlenségét, és jól teszi. De akármennyire is lesznek majd szabadok – és kívánjuk nekik, hogy szabadok legyenek –, mindig lesz egy rész, ami nem azon múlik, hogy a szabadságot odakint kivívták-e vagy nem. S amikor egy tibeti szerzetes a sok évtized börtön után azt mondja: „Ez volt az, amivel nekem igazán dolgom volt!”, akkor ez nem mond ellent annak, hogy egy nép éljen szabadon. Hanem éppenséggel megmutatja, hogy akármekkora szabadságot is teremtünk meg odakint, van egy pont, ahol a belső szabadságunkról van szó. És az nem azon fog múlni, hogy mi van, és mit teszünk odakint.

Aztán a második. Nagyon gyakran vagyunk úgy, hogy kívülről várunk valamit, amit idebent éppenséggel mi tehetünk meg. Hogy mindig van egy pont – előbb-utóbb ez elérkezik –, amikor már nem érdemes arra várni, hogy valaki más értünk valamit tegyen. Hogy már nem érdemes azt a helyzetet várni, hogy az élet hozzon nekünk valamit. Mert persze, hogy így van. De nagy dolog, hogy nem vagyunk egyedül! Tudjátok, itt körbenéztem, ahogy elkezdtük a szentmisét: hát, nem vagyunk egyedül. Hát, olyan jól esik körbenézni! Ilyenkor, mikor történik valami szép, tulajdonképpen nincs kedvem beszélni. Tényleg így van! Olyan nehezen kezdtem bele. Olyan jó lenne… most itt ülnénk öt percet, egyszerűen átélve azt, hogy… vagyunk. Hogy így együtt vagyunk. Hogy Isten jelenlétében vagyunk, és egymás közelségében. Hhaaaajjj! De azért mégis, a tisztesség beszédre indít.

Tehát a következő, hogy természetesen olyan sokat kaphatunk egymástól. És hány és hány élményünk van arról, hogy tehetetlenek voltunk vagy eszköztelenek, vagy nem láttuk az utat, és egyszer csak jött valaki, egyszer csak megszólított valaki, észrevett minket valaki, egyszer csak valakitől kaptunk valamit, s akkor beindult valami. Hát, de jó, hogy ez így van! De idebent mindig elérkezik majd az a pont, amikor már más értünk nem tehet semmit.

S eszembe jut az a fiatalember, akiről beszéltem már nektek. Szenvedélybeteg volt. Könnyű drogokkal kezdte, aztán jöttek a keményebb drogok. Nagyon súlyos drogfüggő lett. S ahogyan elkezdte a kemény drogokat venni, nagyon sok pénzbe került. S ment az apjához, és azt mondja: „Apa, adjál nekem háromszázezer forintot, mert ha nem fizetem ki azt, akitől a drogot vettem, akkor el fogják vágni a torkom.” Hát, az apa mit tett? Szedte a pénzt, odaadta a fiának. „Hát, fiam, hát, nehogy bajod legyen!” S akkor elindult egy folyamat, s a fiú újból és újból ment: „Apa, hát, tudod, hogyha nem viszek pénzt, elvágják a torkom.” És így teltek el évek úgy, hogy minden pénzük a fiúra ment. Aztán eladták az autót, aztán eladták a nyaralót, aztán kisebb lakásba költöztek, és a fiú újból és újból ment az apához, és azt mondta: „Apám, muszáj, hogy adjál, mert még ma elvágják a torkom!” És egyszer az apa a következőt mondta: „Fiam, akkor vágják!” S erre a fiú a következőt gondolta: „Hát, akkor most már nekem kell magamért valamit tennem. Hogy akkor most már biztos, hogy elérkezett ez a pont.” Hogy előbb-utóbb elérkezik az a pillanat, hogy már más miértünk nem tehet semmit sem. Csak mi magunkért. És de nagy dolog, hogy ha ezeket a pillanatokat áldott pillanatként tudjuk fölismerni az életünkben!

Aztán a harmadik, hogy milyen kísértés az, amolyan ószövetségi világbéli, hogy szeretnénk fejlődni – változás nélkül. Hogy szeretnénk változni – változtatások nélkül. Hogy tulajdonképpen éppen a változással és a fejlődéssel együtt járó fájdalmat és szenvedést… de szeretnénk megúszni! Úgy szeretnénk fejlődni és változni, hogy ne kelljen a változtatásnak az útját végigjárni. Tulajdonképpen a mi világunk ezt nagyon kínálja nekünk, mert… Ez a történet, ugye: „Egyengessük az Úr útját!” Hát, a ma embere mit gondol erről? Hát, minek, ha mehetünk repülővel is? Minek azt az utat annyira egyengetni? Van egy jó repülő, átugorjuk az egészet. Hát, fölszállunk itt, s leszállunk ott. Ha jó szerencsénk van, alszunk közben meg eszünk egy jó ebédet. Éppenséggel ez a mi világunkból következő mentalitás: hogy igenis nagyon szeretnénk oda eljutni, de lehetőleg az utat ne kelljen végigjárni. Ezért de nagy ereje van annak, ahogy ilyenkor adventben elkezdjük az utat járni, s az utat készíteni és egyengetni!

Aztán a következő, hogy van bennünk egy naivitás, hogy de jó lenne, hogyha a világ megváltozna. És hogyha a világ megváltozna, vagy a világot meg tudnánk változtatni, akkor azzal minden pozitív változás bennünk is lejátszódna és megtörténne. Miközben ez nincsen így. A világot akármennyire is változtatjuk meg, ennek kapcsán éppenséggel lesznek változások, amelyek sosem történnek meg bennünk, ha mi ezeket a változásokat nem tesszük meg. Lenne egy költői kérdésem, illetve rögtön mondok egy történetet, majd utána a költői kérdést. De akkor már nem lesz érdekes a költői kérdés. (nevetnek) Most zavarba jöttem. Akkor mégiscsak mondom a kérdést. A kérdés így szól, hogy „hol lakik Isten?” S akkor mondom a történetet. Ez egy zsidó történet. Megy az ember a rabbihoz, és azt kérdi: „Rabbi, rabbi, mondd meg nekem, légy szíves – de pontos választ adj, mert engem is erről kérdeznek –, hogy hol lakik Isten.” S akkor a rabbi azt mondja: „Hát, nézd, fiam, Isten ott lakik, ahova befogadják.” Szeretnénk a világba befogadni Istent, ez nagyon jó is. De van egy pont, ahol már éppen arról van szó, hogy én magamba befogadom-e.

A kérdés – a következő – így szól. Kihez van akkor közel Isten? Ki az, akihez közel tud Isten lenni? Mindig nagyon vágyunk erre: Isten legyen hozzánk közel! S tulajdonképpen talán ezt válaszolhatnánk rá: Isten ahhoz az emberhez van közel, aki Istent szereti. Szeressünk valakit, és közel lesz hozzánk. Nemde így tapasztaljuk? Szeretek valakit, és lehet akárhol a világban, akkor is közel van hozzám. És minél inkább szeretek valakit, annál inkább közel van hozzám. És mehet akárhova, és lehet akárhol, és még – akár így is mondhatom – éppenséggel lehet akármilyen is. Hogyha szeretem, közel van hozzám.

Ezt mondja Keresztelő János: „Közel van Isten országa.” Tulajdonképpen – zárójel – szeressük Istent, és közel lesz hozzánk! Egyébként pedig Isten akármilyen közel jöhet hozzánk, ha nem szeretjük, messze lesz tőlünk. Ott ülhet melletted. Szakonyi Károly: Adáshiba. Ott ül Isten, együtt van a család… és akkor mi van?

És végül az utolsó gondolat, hogy megint csak van egy naivitásunk, hogy megpróbáljuk valamiképpen Isten világát – ahogy azt megértettük, és ahogyan fölfogtuk –, kiterjeszteni a világra anélkül, hogy Istent befogadnánk. Az egyháznak egy nagy kísértése, hogy kiterjesszük Istent. És mindig, amikor anélkül akarjuk Istent – így mondom egyszerűen – kiterjeszteni,  hogy befogadnánk, tulajdonképpen elkezdünk a hatalmi logika szerint élni. Az erőszaknak és a hatalomnak az eszközeivel manipulálni. Sokszor jó szándékkal. Nem az a dolgunk, hogy Istent kiterjesszük, hanem az, hogy befogadjuk. És éppenséggel az egyház történetének, ha van szépsége, akkor az az, amikor voltak emberek, akik Istent befogadták, és ebből valami kiáradt. S ebből elindult egy növekedés. A növekedés abból indul el, hogy Istent befogadjuk. Egyszer csak ebből valami megszületik. Anélkül kiterjeszteni Isten országát – a legnagyobb  szándékkal –, hogy mi befogadtuk volna őt, az a hatalomnak valami sajátos gyakorlásává válik. Isten pedig nem hatalmat gyakorolni jött erre a földre, hanem eljött, és befogadott minket. Tulajdonképpen ez, amire igazán várunk és vágyunk, hogy közel tudjuk engedni Istent azáltal, hogy őt szeretjük, s ebben a közelségben átélhessük azt, hogy ő befogad minket. S amikor valaki megsejti azt, hogy Isten már régen befogadott téged, már réges-régen. Már olyan régen a szívébe zárt, amióta csak megfogantál. Isten befogadott téged, s most arra vágyik, s arra vár, hogy te is befogadd őt. És ha ebből születik valami, hát, hadd szülessen!

Tehát Keresztelő János azt mondja: „Hát, térjetek meg, mert közel van Isten országa!” S milyen nagy dolog, hogy nem kell semmit sem tennünk, csak befogadni és szeretni Istent, s a többi megszületik ezáltal.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )

Örökbe fogadta és lejegyezte: Papp Kristóf