Mt 1,18-24 - Advent 4. vasárnapja (A év)

2013.12.22.

Megosztom
Elküldöm

Olvasmány (Iz 7,10-14)

Szólt továbbá az Úr Ácházhoz, e szavakkal: „Kérj magadnak jelet az Úrtól, a te Istenedtől, akár az alvilág mélyéből, akár fentről, a magasból!” De Ácház azt mondta: „Nem kérek, és nem kísértem az Urat.” Erre a próféta így szólt: „Halljátok hát, Dávid háza! Nem elég nektek, hogy embereknek vagytok terhére, és azért terhére vagytok az én Istenemnek is? Ezért az Úr maga ad majd nektek jelet. Íme, a szűz fogan, és fiút szül, s nevét Emmánuelnek fogja hívni.”

Szentlecke (Róm 1,1-7)

Pál, Jézus Krisztus szolgája, meghívott apostol, akit Isten kiválasztott evangéliuma számára — amelyet Isten előre megígért a szent iratokban prófétái által Fiáról, Jézus Krisztusról, a mi Urunkról, aki testileg Dávid nemzetségéből született, de akit a szentség Lelke szerint, a halálból való föltámadás által Isten hatalmas Fiául rendelt; s aki által kegyelmet és apostoli megbízást kaptunk minden néphez, hogy engedelmeskedjenek a hit által az ő nevének dicsőségére — ezek közé tartoztok ti is, Jézus Krisztus meghívottjai –, Isten összes szeretteinek, akik Rómában vannak, a meghívott szenteknek. Kegyelem és békesség nektek Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól!

Evangélium (Mt 1,18-24)

Jézus Krisztus születése pedig így történt: Anyja, Mária el volt jegyezve Józseffel. Mielőtt egybekeltek volna, kitudódott, hogy méhében fogant a Szentlélektől. József pedig, a férje, igaz ember lévén, nem akarta őt hírbe hozni, ezért elhatározta, hogy titokban bocsátja el őt. Amikor ezeket forgatta szívében, íme, az Úr angyala álmában megjelent neki és így szólt: „József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami őbenne fogantatott, a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, és a Jézus nevet adod neki, mert ő szabadítja meg népét bűneitől.” Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék az Úr szava, amit a próféta által mondott: „Íme, a szűz méhében fogan és fiút szül, és a nevét Emmánuelnek fogják hívni” [Iz 7,14]. Ez azt jelenti: Velünk az Isten. József pedig fölkelt álmából és úgy tett, amint az Úr angyala megparancsolta neki. Magához vette feleségét.

Vasárnapi beszéd

Biztosan nem egyszer, nem kétszer hallottatok már gondolatokat arról, hogy mit is jelent, hogy József igaz ember volt. Éppenséggel hogyha mindenféle előképzettség nélkül gondolkodunk erről a szóról: ’igaz’, Józsefre vonatkozóan, akkor azt gondoljuk, hogy rendes ember volt, igazságos volt, igaz lelkületű volt. És nyilván az ’igaz’ szó mindenféle jelentésárnyalatát idevehetjük. Igen ám, de miközben ez éppenséggel igaz, aközben ez a kifejezés az ószövetségi ember világában nem pusztán csak azt jelenti, hogy az emberségéről mondtunk valamit Józsefnek, hanem igaz embernek lenni az egy vallásos kifejezés és vallásos tartalmakat is kimond, mégpedig abban az értelemben, hogy igaz ember az, aki Isten előtt igaz, igaz ember az, akit Isten ’megigazol’, vagy igaznak tart és lát. De ki az, akire Isten azt mondja, hogy „igen, egy igaz ember”? Nyilvánvalóan az a valaki, aki megtartja a törvényt, aki Isten szándéka és tervei alapján él. Tehát amikor Józsefről így beszél a szent író, Máté evangelista, hogy egy igaz ember, akkor egyszerre látjuk az ő emberi alakját, ahogyan azt mondhatjuk, hogy de egy igaz! Egy igaz valaki. És egyszerre látjuk azt, ahogyan az Istennel való kapcsolatában nevezhetjük őt, hogy egy igaz ember. Törvénytisztelő, vallását gyakorló és a többi, és a többi, ahogyan az ószövetségi világból ez következik. Ezért most ezt a kettőt szeretném egyben látni, és arról beszélni, hogy mit is jelenthet a mi istenkapcsolatunkban, hogy ez a két nagyon szép tartalom: az emberségre vonatkozó – akár így is mondhatnánk most leegyszerűsítve: a lélektani világunkra vonatkozó – igaz voltunk és a spirituális természetünkre vonatkozó igaz voltunk hogyan találkozhatna bennünk, hogyan fonódhatnának ezek össze, hogyan válhatnának eggyé, és aztán hogyan alakíthatnák ki bennünk azt az igaz természetet, amiben egyszerre ott vannak az emberi vonások, és egyszerre ott van az emberségünkben fölragyogó spirituális természetünk is? Mégpedig abban a formában, hogy tulajdonképpen József itt – mint ahogy mi az életünk során nagyon gyakran – föltesz valamilyen kérdést. Ahogy József, hogy „most mit tegyek? Most elvegyem vagy ne vegyem? Elbocsássam vagy ne? Most a törvény teljes súlyával nehezedjünk-e rá Máriára, vagy pedig ne?” Mert ha egyébként József pusztán csak olyan értelemben lett volna igaz, ami a törvény betű szerinti megtartását jelenti, akkor éppenséggel elég durva dolgok is következhettek volna. De József nemcsak úgy volt igaz, hanem az emberség értelmében is igaz volt.

Tehát nagyon gyakran fölteszünk egy emberi kérdést: „Most így csináljam vagy úgy? Ez legyen vagy az?” Vagy ahogyan Mária kérdezi: „De, hát, ez hogy lesz majd akkor?” Tehát van, hogy valamiféle – így mondhatnánk – lélektani kérdést teszünk föl, és de fontos az, hogy arra valami lélektani választ is képesek legyünk adni!

Eszembe jutott két egyszerű történet. Az egyik, ahogyan mi, papok, gyakran egy temetésen kiállunk, és azt mondjuk, amikor éppen két napja, öt napja, két hete gyászolja egy család, a rokonság, a szerettek azt a valakit, aki elköltözött ebből a világból, és mi kiállunk, nem egyszer talán éppenséggel eléggé nem érzékeny lélekkel vagy részvét nélkül, és azt harsogjuk, hogy Isten akaratában megnyugodva állunk itt. Hát, a pap lehet, hogy megnyugodott ebben, amit ő ezalatt gondol, csak éppen mindenki, aki ott áll, inkább a bizonytalansága fog növekedni. Mert milyen értelemben Isten akarata ez, és hogyan Isten akarata ez? És ha Isten akarata, akkor mit akart ezzel, mi ennek a mélyebb értelme, jelentése vagy jelentősége? Honnan tudhatjuk azt? Hát, éppen, mikor a legtöbb ember gyászol, egy friss veszteségben van, akkor nemde nagyon is szükséges – és most itt nem is ez az érdekes, hogy a pap és az emberek találkozásában hogy zajlik, hanem bennünk, mibennünk, az emberi találkozásunkban, a lelkünkben ez hogy zajlik? Hogy egy lélektani kérdésre, nehézségre, problémára, hogy ez miért van, vagy hogy lesz, vagy mi lesz ezután, képesek legyünk nagyon emberi válaszokat is adni. És éppenséggel ez az emberi válasz jelenhet meg abban, hogyha a pap azt mondja: „Szóhoz se jutok. Hát, én erre nem tudok mit mondani! Hát, gondoljátok, hogy én ezt jobban fölérem az eszemmel, mint ti? Dehogy érem föl!” Hogy milyen normális, emberi válaszokat tudunk adni normális emberi helyzetekre. És fontos is, hogy ezeket képesek legyünk adni.

És éppen néhány nappal ezelőtt találkoztam egy fiatalasszonnyal, azt mondja: „Már öt éve nem születik babám.” Úgy megállt, és nézett rám, s úgy rögtön bennem volt, hogy na, erre az emberi, lélektani kérdésre adjak egy spirituális választ. De vissza kellett magamat fogni. Mert hát, még honnan tudnám, hogy mi minden van őbenne, hogy mit néztek meg és mit nem, hogy mit próbáltak ki és mit nem, hogy hol tartanak ezen az úton, hogy mi lehetséges és mi nem, hogy emberileg mi is játszódik le bennük és köztük? Honnan tudhatnám én ezt?

Tehát, az első gondolat így szól: ahogy Mária és ahogy József és ahogy mi, bármelyikünk, néha előtérbe helyezünk egy emberi – így mondanám: érzelmi, lélektani – helyzetet és kérdést, és szükségünk van arra, hogy arra egy emberi, egyszerű lélektani, érzelmi választ tudjunk adni. Akár az együttérzését, akár az együttérzésből fakadó valamiféle gondolatét, vagy bármi mást.

Igen ám, de az életben nem egyszer úgy van, hogy fölteszünk egy lélektani kérdést, és spirituális válaszra van szükségünk. És azért is volt a nyelvemen ennél az öt éve házas asszonynál, hogy adjak az ő emberi, érzelmi kérdésére valamilyen spirituális választ, mert nagyon elevenen él bennem egy asszony, aki ezzel a témával jött hozzám heteken, hónapokon keresztül, és sokat sírt emiatt, és nézegettük-nézegettük az érzelmi, az emberi helyzetet, választ, múltat és mindent, s akkor egyszer csak jött, egészen derűs arccal, és azt mondja ez az asszony: „Megvan!” S gondolhatjátok, milyen kiváncsi lettem! Hát, hónapokon keresztül én nem találtam. De ő megtalálta. És akkor nyitott szem, nyitott fül… na, na, mi született? S akkor azt mondja: „Tudod, Feri, amikor már agyonszorongtam magam, már teljesen ellehetetlenültem, és bizonytalan lettem, és már azt se tudtam, hogy éljek, már majdnem megzavarodtam attól, hogy énnekem miért nem lehet babám. Hogy akkor egyszer csak jött egy mondat, s a mondat így szólt: „Ajánld Isten kezébe!” S akkor azt mondja ez az asszony, hogy „miután végigjártam a lélektani válaszok mindenféle útját és zsákutcáját, egyszer csak tudtam, hogy nekem most erre van szükségem. Hogy erre az emberi, érzelmi, lélektani kérdésre megtaláljak egy spirituális választ.” És azt mondta, hogy „rájöttem, hogy igen, hát, hiszen ami az én kezemben volt, azt megtettem. Hogy valószínű, hogy ez a kérdés most már így nincs a kezemben. De hogy valakinek odaadhatom.” S azt mondta: „ezt az egészet akkor szimbolikusan, csukott szemmel odaadtam Jézusnak, akkor ez most legyen nálad, mert már nálam nem tud lenni tovább.” S néhány hónap múlva már várta a kisbabáját.

Ez az emlék jutott eszembe az első történetnél, és nagyon örülök, hogy ott nem ezt a választ mondtam. Mert az egy másik asszony, egy másik történet, egy másik élet, egy másik út, egy másik helyzet. És milyen nagyszerű dolog az, hogyha érzelmi, emberi, természetes, lélektani kérdésekre tudunk normális, egyszerű, lélektani válaszokat adni, de képesek vagyunk spirituális válaszokhoz is eljutni! S talán az ember voltunknak ez a fajta törékenysége, de szépsége, nagyszerűsége, de esendősége abban a folyamatos útkeresésben van, hogy föltesszük a kérdéseinket és magunk sem tudjuk pontosan, hogy most melyik világból hozzuk elő azt a választ, vagy melyik világot firtassuk, ami aztán a szívünkig tud hatolni.

És aztán van még most kettő. Természetesen tudjuk azt is, hogy néha föl tudunk tenni spirituális kérdéseket is. És milyen fontos dolog az, hogy spirituális kérdésföltevésekre tudjunk érzelmi, emberi, lélektani válaszokat adni! Például, amit olyan gyakran mondogatok nektek, de most egy kutatás ezt nagyon megerősítette. A Magatartástudományi Intézet néhány napja közzétette: a felnőtt magyar lakosság 30%-a képes biztonságosan kötődni. 30%. 100-ból 30 ember. Ez azt jelenti, hogy ha mi lefedjük a magyar átlagot, akkor itt most 100 emberből 70 kisebb-nagyobb mélységben, fájdalomban újból és újból megéled azt, hogy te imádkozol és nem hallasz semmit. Hogy kérdezed Istent, és nem válaszol. Hogy te az imaéletedben megéled azt, hogy vagy bizonytalan leszel Istenben, hogy szeret-e téged, vagy bizonytalan leszel magadban, és elveszted a talajt a lábad alól, és miközben fölteszed a spirituális kérdéseidet: „Istenem, hogy van ez? Miért nem szólsz? Miért nem segítesz? Vagy ha segítesz, miért nem értem?”, hogy akkor tudhatjuk, hogy 70 embernek itt köztünk, 100-ból, tulajdonképpen a spirituális kérdéseire még alapvetően érzelmi, lélektani válaszokat kellene találnia azért, hogy ne tévedjen teljesen el. Azért, hogy tudhassa, hogy az a sok minden, amit ő Istenről gondol, nincsen úgy, hanem az mind róla árulkodik. Hogy őróla árul el nagyon sokat. Hogy az ő sebzettségeiből mutat föl rengeteg mindent. Hát, de nagy dolog az, hogy amikor… igen, nagyon gyakran föltesszük a spirituális kérdéseinket, hogy arra tudunk lélektani, érzelmi, egyszerű, emberi válaszokat is adni! Hogy milyen sokat tud az nekünk segíteni, mikor azt mondjuk, hogy „ja, csak ennyi?”

Hányszor hallom azt fiatal édesanyáktól… hát, két dolgot is. Mindjárt mondom mind a kettőt. Az egyik, ugye, sok gyónást hallgattam most végig, nem mondok én abból semmit, csak úgy… Az egyik, mikor fiatal édesanyák, egy-kettő-három-négy-sok gyerekkel azt mondják: „Áhh, kibírhatatlan vagyok, türelmetlen vagyok, ideges vagyok, kiabálok, eeehhh… és akkor mindezt az érzelmi, emberi helyzetet mindenféle következtetésig viszik, hogy „nem elég erős a hitem, s talán Isten nem szeret, és én se szeretem Őt eléggé”. S ilyenkor, tudjátok, szívem szerint olyan elégtételt szoktam adni, hogy aludja ki magát. Hogy hagyjuk most az összes következtetését Isten országára vonatkozóan… aludjon egy jót! És utána tegye föl újból ezt a kérdést, vagy nézze meg, hogy most itt miről is van szó. Hogy milyen nagy dolog, amikor a spirituális kérdéseinkre tudunk egyszerű, lélektani válaszokat is adni.

És a másik, amikor jönnek megint csak olyanok, akiknek volt imaélete, meghitt istenkapcsolata, istentapasztalata, bevetették magukat, kijártak sok utat, s akkor megszületett egy-kettő-három-négy-sok gyerek, s persze erre nincs idő. És ezek a fiatal nők hogyan bántják magukat! Hogyan mondják azt, hogy „ellaposodott az imaéletem, hogy ez már semmi, hogy kiüresedtem és nulla… Öt gyerek mellett? Ha szabad így mondanom, ez a normális.

És eszembe jut Nemes Ödön atya, jezsuita atya, aki újból és újból elmondta, hogy amikor hozzá jöttek édesanyák nagy megterhelésből, hogy ő egyébként, aki a lelki vezetésnek volt nagy atyamestere, hogyan tanácsolta azt nem egy helyen, hogy „jaj, hát van öt gyereke? Hát, akkor teregetés közben mondja azt, hogy ’Jézus Krisztus szeretlek téged’. Most ennek van itt az ideje. Ha nehezebb, akkor mondja: ’Uram, Jézus, irgalmazz nekem!’ Attól függ, hogy mi van. Legföljebb írjon ki egy mondatot, mikor gyerekekkel imádkozik, lesz hat másodperce magára is… hát, most éppen másban van.” És hogy ez így rendben van. Hogy ne várjam el magamtól azt, amit tudtam akkor, amikor szabadon volt az a rengeteg időm. Mert most nincsen, hanem van öt gyerekem.

Tehát fontos, hogy spirituális kérdésekre lélektani válaszokat tudjunk adni. És de fontos, hogy spirituális kérdésekre spirituális válaszokat is tudjunk adni! Hogy ne akarjunk minden spirituális kérdésre valami lélektani választ adni. Szó se lehet róla! Hogy ezeknek a kérdéseknek sokszor olyan mélysége van, hogy abban a mélységben fontos, hogy a válasz megérkezzen. És elnézést kérek, hogy az első példával magam felé hajlok egy picit, de aztán majd adok magamnak. Mégpedig, hogy… eszembe jutott, volt vagy tíz évvel ezelőtt, nagyon tusakodtam, hogy azt teszem-e, ami az Istennek a szándéka velem. Hogy amikor az időm nagy részét azzal töltöm, hogy embereket hallgatok meg, hogy ez Istennek a terve, vagy én találtam ki magamnak? Mondjuk most így nagyon egyszerűen. S akkor egy szentségimádáson leültem, s ültem ott… negyed óra, fél óra, háromnegyed óra… ezzel a spirituális kérdéssel, hogy „Uram, ez a Te szándékod szerint van, vagy ezt csak én gondolom így?” Akkor egyszer csak jött egy mondat, de nem volt énszerű, ahogy ezt szokták mondani, mert én erre sosem gondoltam volna. S a mondat így szólt: „Én küldöm őket hozzád.” S akkor elfogott egy nagyon nagy bizonyosság, már csak azért is, mert a válaszban én egyáltalán nem szerepeltem. Ez nagyon megnyugtatott. És nem tudom, fölfedeztétek-e azt, hogy amikor föltesszük a saját életünknek a mélységes, spirituális kérdéseit, nem egyszer a válaszban mi egyáltalán nem is szereplünk. És ez nagyon megnyugtató.

Hogy nem tudom, észreveszitek-e, hogy az újszövetségi Szentírásban a kezdetekkor is ezek a fordulatok állnak elő: „Isten így döntött, hogy ez így lesz.” „Most be fog teljesedni az ószövetségi prófécia.” „Te Jézusnak fogod nevezni.” „Ő pedig ezt fogja tenni.” S a föltámadás után ugyanez, hogy maga Jézus azt mondja: „Ennek így kellett történnie.” „Ez volt megírva az Írásokban.” És sokan ezeket lélektani szemüvegen keresztül értelmezik. Azt mondják: „Hol a szabadság? Hát, hogy? Isten ezt csinálja az emberrel? Hogy csihi-puhi, nem számítasz? Majd én eldöntöm, te meg csak sorakozzál?” Ez nagy tévedés. Ugyanis itt egy élményről van szó, ami egy spirituális kérdésföltevésre adott spirituális válaszból fakad, és az élménynek van egy mindent elsöprő ereje, ami egy bizonyosságot hoz. És a bizonyosságnak az ereje fejeződik ki abban, ahogyan azt mondja a szent író: „Jézusnak fogod nevezni.” „Ennek így kellett történnie.” Nem arról van szó, hogy itt most teológiai alapvetés történik. Nem arról, hogy nekiálljunk vitatkozni, hogy van-e eleve elrendelés, és hogy van a sors meg a szabad akarat. Itt egy a spirituális természetével az Istenhez forduló ember élményéről van szó, ahogyan azt éli meg, hogy a nálánál több válaszol az életére. És így érkezhetünk el oda, hogy mindig, amikor kapunk egy spirituális választ, akkor fölemelő módon azt éljük meg, hogy az élet nem rólunk szól. S ez nagyon megnyugtató. Hogy az élet több, mint az összes élettapasztalatunk, hogy az életünk nem rólunk szól.

De hogyha egy lélektani kérdésre én azt mondom: „Ugyan már, hagyd, az élet nem rólad szól!”, az fölháborító. Azon föl szoktunk háborodni, s azt mondjuk: „Valaki nem tisztel minket, nem becsül meg bennünket! Nekem ezt ne mondd, hát, én értékes vagyok!” És így is van. Ezért, látjátok, sokszor milyen másképpen hangzik ez a mondat, egy lélektani kérdésre azt válaszolni, hogy „de igen, szóljon rólad az élet”, ez rendben van. De ugyanez az ember fölteszi ezt a kérdést spirituális kérdésként, s egyszer csak ugyanerre a szóra, mondatra, ebben az összefüggésben azt hallja meg: „Adj hálát Istennek, hogy nem rólad szól az élet! Hanem hogy tebenned és rajtad keresztül valami több is tud történni, mint te magad.” És ez a két válasz egyszerre is lehet igaz.

Itt van tehát József: egy igaz ember. S az igaz volta ebben és abban a világban is nagyon szépen fénylik. Ez nem azt jelenti, hogy kellene őt idealizálni. Mert olyan ember, mint mi, de éppenséggel ezt a szépséget nagyon jól mutatja.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )

Örökbe fogadta és lejegyezte: Papp Kristóf