Jn 1,29-34 - Évközi 2. vasárnap (A év)

2014.01.19.

Megosztom
Elküldöm

Evangélium (Jn 1,29-35)

Abban az időben mikor János látta, hogy Jézus közeledik feléje, így szólt: „Íme az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit. Ő az, akiről azt mondtam, utánam jön egy férfi, aki megelőz engem, mert előbb volt mint én. Én sem ismertem őt de azért jöttem, és azért keresztelek vízzel, hogy megismertessem őt Izraelben.” János ezután így folytatta tanulságtételét. „Láttam, hogy az égből mint egy galamb leszáll rá a lélek és rajtamarad. Én sem ismertem őt, de aki küldött, hogy kereszteljek vízzel, azt mondta nekem. „Akire látod, hogy rászáll a lélek és rajta marad, ő az, aki lélekkel keresztel. Én láttam, és tanúskodom, arról, hogy ő Isten fia.”

Szentbeszéd

Az ökomenikus imahét elején, a Krisztushívők egységéért való, nem csak imádságnak, hanem cselekvésnek, fáradozásnak, szemléletmódnak, jó szándéknak, nagyon fontos időszakában; szeretnék a Krisztushívők egységével kapcsolatosan beszélni ezen az estén. Mégpedig talán onnan indulnék el, ami biztos közös tapasztalatunk lehet. Ez pedig az, hogy már évek, sőt talán évtizedek óta mi magunk is hangsúlyozzuk és halljuk, hogy mások ide helyezik a súlypontot, hogy elsősorban foglalkozzunk azzal, ami összeköt bennünket, amiben hasonlítunk egymáshoz, a közös szál, a közös fonál, a közös hit és a többi és a többi. És persze ez nagyon jó, hogy így van, de tulajdonképpen az ezzel kapcsolatos elégedetlenségemet, és hiányérzetemet csak növelni szokta. Mégpedig azért mert valószínű, hogy akkor beszélhetnénk a Krisztushívők egységéről, ha a különbözőségről nagy szabadsággal tudnánk beszélni. Hogyha éppenséggel nem elrejteni kellene a különbözőséget, ha nem annak az ára lenne, hogy valahogy mégiscsak tudunk együtt Istentiszteleten vagy Szentmisén, vagy Templomban valahogy valahol egymásmellé ülni, hogy nem nagyon hozzuk szóba, a különbözőségeket. Hogy nem nagyon jutottunk messzire, hogyha éppen ezt az árat kell megfizetni az egységért, már ameddig eljutottunk, hogy minden, amiben meg különbözünk, azt meg nem hozhatjuk úgy szóba, hogy az nem kezdi ki az egységünket. Ezért aztán most a különbözőségekről szeretnék beszélni. De, de… megpróbálva valahogy azt a célkitűzést megtartani, hogy tudunk-e úgy beszélni a különbözőségekről, hogy az nem az egységre vonatkozó törekvéseinket ássa alá, vagy fenyegeti, mint egy aknával telepített mező, hogy nem is merünk rálépni, mert ki tudja, mikor robban fel valami, vagy valamelyikünk. Vagy hány tyúkszeme van a Katolikus egyháznak, és a Reformátusnak, meg az Evangélikusnak, hogy aztán jó nagy távolságban kell keringeni egymás körül, nehogy véletlenül közel kerüljünk egymáshoz, meg a különbözőségekhez, meg a fájdalmas pontokhoz.

Úgyhogy arról szeretnék beszélni, éppen a múltkori vasárnapi evangélium nyomán is, hogy néztünk négy modellt, hogy láthatjuk az életet úgy, hogy egy értékkel szemben valami értéktelenség van. De úgy is, hogy egy értékkel szemben egy érték van. Hogy láthatjuk az életet hierarchikus modellben, és láthatjuk demokratikus modellben. És mind a négyre szükségünk van. És amikor a különbözőségek kerülnek szóba, az a tapasztalatom, hogy általában belecsúszunk abba a nézőpontba, hogy értékkel szemben értéktelenség van; mi különbözünk és nálunk ez jó nálatok rossz. Mi jól csináljuk, ti elrontottátok. Ti már régen elrontottátok, mi még csak most készülünk elrontani, illetve, hogy belecsúszunk egyoldalúan a hierarchikus szemléletmódba. Ki a jobb és ki nem, ki az igazabb és ki nem, ki a hívőbb és ki nem, ki a keresztényebb és ki nem. És amennyiben csak ezt a két modellt használjuk a különbözőségekkel kapcsolatos párbeszédre, nem csoda hogy kerülgetjük egymást.

Most akkor mi lenne ha másik két modellt is használnánk, értékkel szemben érték is tud állni, és éppenséggel az értékeknek van valami szép rendje, valami demokratikus szerkezete is. És akkor azt mondhatjuk, hogy a különbözőségek, tulajdonképpen a saját igazunknak, igazságunknak, szépségünknek a mi egyoldalúságainknak a kiegészítését is jelenthetik. Éppenséggel a múlt vasárnapi evangélium. Ki hordozza az egészet, a teljeset, úgy hogy mindig mindent abból napvilágra tud hozni, meg föl tud ragyogtatni? Hát egyikünk sem. És éppenséggel történelmi tapasztalatunk lehet arról, hogy mindenkinek ott van - nem csak az egyes embernek - , a közösségeknek, csoportoknak, intézményeknek is az egyoldalúsága, és lehet, hogy egy másik intézmény, egy másik csoport, egy másik közösség, egy másik egyház, a felekezetnek egy másik tagja, éppen különbözőséggel, a mi szempontjainkat kiegészítő módon tud megjelenni. De nagy dolog ez, hogy ha úgy tudunk egymásra nézni, hogy te kiegészítesz engem, hogy te kiegészíted az én hitemet, te kiegészíted az én Isten kapcsolatomat, kiegészíted az én vallásgyakorlatomat, éppen azzal a különbözőséggel, amit te tudsz.

Például, nemde erről beszélünk karácsonykor, többször is fölolvastuk, hogy Jézus azt mondja: „A megtestesült Ige. Az Ige megtestesült, a szó emberré lett.” És akkor a keleti egyház egyáltalán nem ezt hangsúlyozza. Nem azt mondja az Ige megtestesült, hanem azt mondja, hogy: Jézus Istennek a képe, az ikonja. Nem a szót helyezi előtérbe, hanem a képet, az ikont. És ez éppenséggel ahogyan Jézusban láthatjuk, hogy milyen is az Isten ha emberré lesz, de gyönyörűen kiegészíti a mi súlypontunkat. Éppenséggel az ortodox - a keleti egyházban - a képeknek a tisztelete, nagyon is sokat adhat a mi nyugati latin vallásgyakorlatunk számára. Kiegészítheti, hozzáadhat valami lényegi dolgot ráadásul. Vagy akár azt is mondhatnánk, hogy a protestáns testvéreinknek – bár egyébként a protestáns testvéreink nem szeretik, ha protestáns testvéreinknek nevezzük őket, mert azt mondják ők nem protestáns testvérek, hanem református vagyok, evangélikus vagyok, baptista vagyok. De elnézést kérve tőlük mégiscsak most ezt mégiscsak így fogom mondani – tehát az is milyen nagy dolog, ahogyan ők Szentírásnak a fontosságát, a megbecsülését, a mindennapi igeolvasást éppenséggel úgy is hozták, hogy az a mi vallásgyakorlatunkat, istenkapcsolatunkat, megszentelt életünket, nagyon is világosan gazdagította, elmélyítette, és inspirációt adott neki.

Aztán a második, éppenséggel a különbözőség erőforrás lehet, akár még a megküzdésekhez is. Az evolúcióból tudjuk, ha egy populáció nagyon hasonlóvá válik, a környezet megváltozik, az egész populáció úgy eltűnik, ahogy volt. Hogy éppenséggel egy csoportnak a szélén lévő tagok, akik valami különböző tulajdonságokkal, adottságokkal, képességekkel rendelkeznek, a túlélés zálogai. Mert az élet meg nem marad olyan amilyen volt, és milyen nagy dolog ha éppenséggel azt mondjuk, hogy: „Nahát, ami nálatok, az egyházatokban, a ti felekezetetekben van, lehet éppen az lesz öt év, vagy tizenöt év, vagy harminc év múlva, vagy akár most, valami olyasmi; ami nálunk megtermékenyítő erővel bírhat. Valami, ami a mi megküzdésünket tudja támogatni és segíteni.”

Például, protestáns felekezetekben szinte nem is ismerik azt, hogy lelki vezetés. Hiszen történelmi hagyomány, hogy Isten, és a hívő találkozása. Ne tegyük be oda a papot. Igen ám ennek következtében a lelki vezetés, hogy van valaki, egy lelki vezető, vagy mester, akivel a kapcsolatot egy rendszeres kisérésben megbeszélem, nagyon idegen a protestáns egyházaktól. És ahol folyik egy ökomenikus párbeszéd, és előjön a lelki vezetés kérdése - azt tapasztalom -, hogy ha elég nyitottak, rugalmasak, református, evangélikus, baptista testvéreink, azt mondják, hogy ez nem is rossz. Hogy látnék én mindent jól magammal kapcsolatban? De jó hogy van ennek egy kialakult formája, egy több ezer éves hagyománya, mindenféle bölcsességgel. Tyhűű… Egy kicsit be kéne csempészni, a mi világunkba, és ez nem rossz, ez a lelki vezetés. Másfelől meg ott van a lelki gondozás egyébként, mint kifejezés is. Azt pedig protestáns testvéreink csempészték be a katolikus közgondolkozásba. Mi nem használtuk ezt a kifejezést, hogy lelki gondozás. Mert mi lelki vezetésről beszéltünk, miközben a kettő nem ugyanaz. És de nagy dolog, hogy egyre inkább érezzük azt, hogy igen; ami ott egy szép hagyományban megvalósul, hát az…, hogy ne volna helye nálunk, és ettől életképesebbek leszünk. Sőt nem csak életképesebbek leszünk, hanem az élet is valahogy jobban meg tud érkezni hozzánk. Ezt egymástól tanultuk, vagy tanulhatjuk.

A következő. Éppenséggel különbözőség abban segít minket, hogy az életet egy tágabb összefüggésbe tudjuk helyezni, és rendezni. Nem maradunk meg a szűk nézőpontunknál, hanem ki kell tágítanunk, hiszen te is vagy! Te meg nem úgy csinálod mint én, jé, hát ti is több száz éve vagytok, és micsoda értékes dolgok születtek ott. Hát akkor az is van! Akkor az is az életnek, a realitásnak, a valóságnak a része. Többé már nem tudok olyan szűklátókörűen gondolkodni egy csomó mindenről, és azt mondani, hogy csak így van, mert nem csak így van. Főleg nem, hogy csak így lehet; mert nem csak így lehet. Itt például eszembe jutott egy tanárom. Egyháztörténelmet tanított, és elérkeztünk – ti is biztos tanultátok – az ellenreformáció korszakához. És emlékszem, tulajdonképpen ez az, amire igazán emlékszem az ellenreformáció korszakából, hogy a tanár úr mielőtt elkezdte volna mondani, azt mondta: „Most kérem szépen ezt a kifejezést ne használják! Mert ha mi azt mondjuk, hogy semmi mást nem csináltunk, Luther, Kálvin és a többiek fellépése után; mint, hogy ez ellen tettünk valamit; nem túl sokra értékeljük magunkat. Ezért, protestáns hitújítók, reformátoroknak a fellépése utáni korszakot nevezzük katolikus megújulásnak.” Óóó … Máris egy tágabb összefüggésbe helyeztünk mindent. Hát hiszen; hát hiszen egészen biztos, hogy nem ellenük akartunk megújulni, rászorultunk anélkül is. Hát éppenséggel volt munkánk nekünk a nélkül is. Fölhívta valamire a figyelmet. Akkor ne szűküljünk le erre a kifejezésre, hogy ellenreformáció. Mert annál sokkal fontosabb dolog történt. Katolikus megújulás.

Aztán eszembe jut - nem tudom ti hogy vagytok ezzel, de lehet, hogy időszerű, hogy a latin liturgiában, mintha mindenki az órájával érkezne. Nem tudom ti, hogy vagytok ezzel, hogy belövitek-e, hogy Feri atyánál egy órás a mise. És hogy amikor a negyedik pontnál vagyok, akkor picit eszetekbe jut, hogy „Na, most már… még szerencse, hogy szokott jókor a harang szólni, mert ha máskor nem, általában akkor befejezi!” Hogy valahogy a mi liturgikus életünkhöz, mintha a harangzúgás is hozzá tartozna nem csak a szó nemes értelmébe, és hogy az órát nem hagyjuk otthon. Menjünk el egyszer egy ortodox istentiszteletre, egy görög katolikus liturgiára. Na, az órát nyugodtan otthon hagyhatjuk. És milyen nagy dolog az, hogy esetleg évtizedeken keresztül begyakoroltuk, hogy egy normális mise egy óra, nem lehet hosszabb; ne beszéljen hosszabban, most hosszabb a hirdetés, és egyébként is a ministráns siessen már. Jól kitaláltuk, hogy milyennek kell lenni, és becsöppenünk valahol egy görög liturgiára; ugye se vége se hossza. De nagy dolog az, hogy éppenséggel, na… (Lassan sötétség borul ránk – ez is egy változás.) De nagy dolog az, hogy ki tudjuk terjeszteni a nézőpontunkat, a látásmódunkat; történelmi távlatokba helyezünk dolgokat, nem akarom hosszabban mondani. Következő.

A különbözőségek megtermékenyítőek, ihletet adnak, inspirálnak bennünket. Például a pápa, mikor elkezdődött a második vatikáni zsinat, meghívta Roger Schütz-öt, a Taizé-i közösség alapítóját. Nem volt katolikus. Fölajánlotta az pápának, hogy tulajdonképpen én nagyon tisztelem az eukarisztiát, és lehet, hogy hozzátok kéne csatlakoznom, és katolikussá kellene válnom. A pápa azt mondta neki, „Ne! Te ne legyél katolikus. Őrizd meg a saját gyökereidet, és éppenséggel rajtad keresztül látjuk azt, hogy ez a két felekezet, vagy több felekezet, hogyan tud egymással találkozni, szót érteni. Ne legyél katolikus.”- mondta a pápa. De nagy dolog az, hogy amikor a pápa meghív egy nem katolikus embert azért, hogy inspiráljon bennünket. Hogy adjon egy nagyobb termékenységet, hogy hozzon be egy valami olyasmit, amit lehet, hogy mi nem is látunk.

Vagy éppenséggel, - tudom ez nem ökomenié, hanem már vallásközi párbeszéd - hogy a kereszténységünkből, szinte teljesen hiányzik a leborulás. Egyszer-egyszer nagypénteken a pap leborul például, évente egyszer a liturgiában. Érdemes volna többször leborulni, nem megállni a térdelésben, hanem tovább vinni ezt a mozdulatot egészen a leborulásig. Egész bátran megtehetjük. - mert most tudom ez nem ökumené, hanem vallásközi párbeszéd - azt látjuk, hogy éppenséggel ez egy nagyon megszentelt formája az Istennel való kapcsolattartásnak.

Aztán utolsó előtti ön azonosságot erősít a különbözőség. (Harangszó – szerk.) Most már akkor gyorsan kell. Önazonosságunkat például az alapján erősíti, hogy azt mondjuk: „Igen, mi ebben különbözünk tőletek!” Igen, és hogy rácsodálkozunk, hogy milyen jó hogy nálunk ez így van. Nem kell úgy folytatni a mondatot, hogy – Bezzeg nálatok nem így van.” Lehet önfeledten örülni, hogy nálunk ez így van, és azt hiszem ez alapvetően engem katolikussá tesz. Például az érzések, és az érzelmek kifejezése: „De jó hogy ez van!” Hogy a hitnek az irracionális része is megjelenhet, és a hitünk meg egész természetes módon, nem az irreális, hanem az irracionális része.

Záró gondolat. A különbözőségek segítenek abban, hogy nem egyszerűen csak azt vegyük észre ami összeköt minket - miközben valami meg nem- , hanem, hogy észrevegyük azt, ami nem is tud különbözőség lenni közted meg köztem. Például, hogyha valakinek valami fáj. Egy református embernek is, ha fáj, az fáj, meg a katolikusnak, ha fáj, az fáj. A szenvedés itt is szenvedés, meg ott is. Egy katolikus ember sem örül másképp, mint egy baptista. Az érzéseinknek, az érzelmeinknek, a testünknek a világa… ugyanazt éljük meg. Ezért ha a szavak szintjén nem is találunk közös nevezőt, az érzések szintjén nem tudunk nem hasonlítani egymáshoz. Mert ha te örülsz, én tudom milyen örülni; és hogyha te gyászolsz, én tudom milyen gyászolni. De nagy dolog, hogy az emberségünknek meg van az a világa, amiben nem is tudunk különbözni egymástól.

És akkor eszembe jutott két rövid történet a végére. És akkor mondjátok, hogy „Na, ez inkább már egy kicsit görög-görögkatolikus fajta mise volt.” Hogy, az egyik: karácsony előtt elmentem egy helyre, rádióriport, interjú. Megvárt ott engem egy hölgy, és azt mondja: „Én azt gyanítom, hogy Feri veled kellene megbeszélnem egy nehéz kérdésem; hogy talán ehhez te tudnál hozzászólni.” „Hát mi az?” Azt mondja: „Tudod mi zsidók vagyunk, de a lányom, éppenséggel hanuka alkalmából - valahogy fontos lett neki most a zsidó gyökérzet, az örökség -, oda állt elém, az édesanyjához, és számon kérte rajtam – tőlem –, hogy ’Miért nem neveltél engem zsidónak?’ S hogy most itt vagyok - ez néhány hete volt -, és most össze vagyok zavarodva, én azt gondolom, hogy te tudnál nekem ebben segíteni!” Van egy közös világunk, egészen biztos. Az ahogyan őneki van egy anyai fájdalma, ahogy szembenéz valamivel, hogy valamit nem tett jól. Az is közös világunk, hogy néha megszorulunk, és nem megy egyedül tovább, hogy néha segítséget kérünk. Nem is tudunk ebben különbözni egymástól.

És a záró történetem, éppen egy héttel ezelőtt, egy ökomenikus körben ültem - szoktam ilyet tenni. És ez az ökomenikus kör, most néhány hónapja létezik csak, s akkor egy református lelkész ismerősöm fölsóhajtott úgy többedik alkalommal, már a bizalom légköre kezd kiformálódni, azt mondja hogy: „Nahát, hogy ti milyen jó reformátusok vagytok!” Ültünk ott katolikus papok, meg apácák, és a többi… Tetszik ez,… hogy meg tudta bennünk látni a jó reformátust.

Záró mondat. Milyen izgalmas lenne, evangélikus, baptista, és a többi, és a többi … testvéreinkben meglátni bennük az igaz katolikust. Valakit, akire azt mondjuk, hogy:”Nahát, kétségkívül van közünk egymáshoz.”

Örökbe fogadta és lejegyezte: Adler János