Jn 11,1-45 - Nagyböjt 5. vasárnapja (A év)

2014.04.06.

Megosztom
Elküldöm

Evangélium (Jn 11.3-7, 17-45)

Abban az időben Lázár testvérei megüzenték Jézusnak; Uram nézd beteg, akit szeretsz. Amikor Jézus meghallotta ezt, így szólt: „Ez a betegség nem halálos, hanem Isten dicsőségére fog szolgálni, hogy Isten fia megdicsőüljön.” Jézus szerette őket, Mártát, Máriát és Lázárt. Amikor tehát meghallotta, hogy Lázár beteg, két napig még ott időzött ahol volt, azután így szólt tanítványaihoz: ’Menjünk el ismét Judeába!’” „Amikor Jézus megérkezett, Lázár már négy napja a sírban feküdt. Amint Márta meghallotta, hogy Jézus jön, eléje sietett, míg Mária otthon maradt. Márta így szólt Jézushoz: ”Uram, ha itt lettél volna nem halt volna meg a testvérem, de tudom, hogy most is bármit kérsz Istentől, megadja neked.” Jézus ezt felelte neki: ’Testvéred föl fog támadni.’ Erre Márta így szólt: ’Tudom, hogy föltámad a föltámadáskor az utolsó napon.’ Jézus folytatta: ’Én vagyok a föltámadás és az élet. Aki hisz bennem, ha meghalt is élni fog. Mindaz, aki él és hisz énbennem, nem hal meg örökre. Hiszed ezt?’ Márta ezt válaszolta neki: ’Igen uram, hiszem, hogy te vagy a Messiás, az Isten fia, aki a világba jön.’ Jézus a lelke mélyéig megrendült, és megindult. Megkérdezte, ’Hová temettétek?’ Ők így szóltak: ’Jöjj uram és lásd.’ Ekkor Jézus könnyekre fakadt. Erre a zsidók megjegyezték, nézzétek mennyire szerette őt. Némelyek azonban így szóltak. Ő, aki visszaadta a vak embernek látását, nem akadályozhatta volna meg, hogy meghalljon? Jézus pedig még mindig mélyen megrendülten a sírhoz ment, ami egy kővel elzárt barlang volt. Így szólt:”Vegyétek el a követ.”Márta az elhunyt testvére megjegyezte: ’Uram, már szaga van, hiszen negyed napos.’ Jézus ezt válaszolta neki: ’Mondtam már neked, hogyha hiszel, meglátod Isten dicsőségét.’ Elvették tehát a követ. Jézus az égre emelte szemét és így szólt: ’Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. Én ugyan tudom, hogy mindenkor meghallgatsz, csak a körülöttem állók miatt mondom, hogy higgyék, te küldtél engem.’- e szavak után Jézus hangos szavakkal kiáltotta,’Lázár, jöjj ki!’ A halott azonnal kijött, kezén és lábán a rátekert leplekkel, arcán pedig a kendővel, amit a fejére csavartak. Jézus megparancsolta: ’Oldjátok föl, hogy tudjon járni.’ A zsidók közül, akik Máriához jöttek, sokan hittek Jézusban, mikor látták, hogy mit tett.

Szentbeszéd

Hosszabb volt ez az evangéliumi szakasz, mint ahogy szoktuk, de éppenséggel, hogy hosszabb a történet, ez jobban kibontja számunkra Jézusnak az alakját. És ezért ezen az estén arról szeretnék szólni, hogy a mai evangélium kapcsán, hogyan látjuk az ő arcát; hogyan fedezhetjük föl az alakját, hogy mit tár föl magából? – és rögtön hadd tegyek egy említést ebbe az irányba is. És természetesen, ahogyan egyre mélyebben meglátjuk, megértjük azt, hogy ki is Jézus; hogy milyen is ő, és miért olyan amilyen; ez tulajdonképpen konkrétan, és közvetlenül az Isten ismeretünket is gyarapítja. Elmélyíti bennünk annak a meggyőződését, hogy kiben is hiszünk. Hogy ki is az a valaki, akit így szólítunk meg, hogy Istenem! Erről szeretnék akkor beszélni, és itt van rögtön az első gondolat, mégpedig az, hogy Isten megengedi azt, hogy megrendüljön. Ugye lelke mélyéig megrendült, sírásra fakadt. Még mindig megrendülten… ezt és ezt mondja. Oda megy a sírhoz, hogy Jézust egy olyan valakinek látjuk, aki engedi, hogy őt valami megérintse, hogy őt valami szinte a szó jó értelmében hatalma alá kerítse, hogy az teljesen átjárja őt. És hogy az a valami – az lehet egy érzés, egy találkozás, egy élmény -, kifejtse benne a hatását, hogy azt ő úgy ahogy van, ahogy egy ember azt megtudja élni, azt mind befogadja és átélje.

Ez az első, amivel itt nagyon világosan találkozunk. És… Eszembe jutott sok-sok évvel ezelőtt; még nem is voltam papnövendék, de fiatal ember voltam; huszonegy éves voltam talán, vagy huszonkettő, és akkor volt egy hatalmas gázrobbanás az egyik lakótelepen. És miután én segítő voltam, ezért arra gondoltam; gyerünk, hogyha valakinek valami baja van, én neki indulok, megnézem és biztos van valami, amit én tudok segíteni. És kétség kívül úgy lett, hogy lett is valami. És éppenséggel ahogyan ott önkéntesként megjelentem és már voltak kapcsolatok, ezért aztán rám bízták, hogy egy tábort - amit ott megnyitottak - azt én felügyeljek, hogy mindenki, aki nem tud a lakásába visszaköltözni, ők had lehessenek ott, és minden szükségükkel fordulhassanak valakihez; és én azt próbáljam valahogy elrendezni. És emlékszem, ott voltam fiatalemberként, és úgy csináltam, csináltam, csináltam; lett vagy hajnali három óra, mire étel, gyógyszer, innivaló, ennivaló, a takaró, minden; egyszer csak csöngettek, de én akkor már éppen elkezdtem aludni, és tudtam két-három múlva úgyis föl kel kelni, és bosszúsan, ki csönget már ilyenkor? Ott állt egy férfi furgonnal, azt mondja: „Hallottam a hírekben, hogy itt és itt gázrobbanás történt; hogy egy lakótelepi háznak több emeletét ki kellett üríteni; hogy emberek egész váratlanul, nagyon nehéz helyzetbe kerültek, és arra gondoltam, hogy én hazamegyek, és hogy ami a spájzban van, azt kirámolom.” Ez az ember munkából jött a furgonnal, spájzból kiszedte az összes dolgot, amiről azt gondolta, hogy így hamarjában szükség lehet, betette - úgy munkásruhában volt -, berakta, és akkor hajnali háromra odaért, és azt mondja hoztam adományként. És akkor úgy hirtelen összeütközött bennem az a valaki, aki azt mondja, hogy „nem igaz, hogy itt zargat engem!” És akkor ő jött és hajnali háromkor; hát, hogy megengedte, hogy egy hír - hány és hány ilyen hírt hallunk, hányat, és hányat? Hogy szinte minden érzékenységünket elvesztettük, az ennél sokkal, sokkal rémisztőbb, vagy fájdalmasabb hírek után, és elvesztettük már minden finomságunkat. Egyik fülünkön be, a másikon ki. És itt volt ez az ember és hallotta, és úgy fáradtan, hulla fáradtan még kipakolta, még elhozta. Engedte, hogy őt valami átjárja, hogy valami megrendítse, hogy valami megérintse és cselekvésre indítsa. Én azóta úgy, úgy hordozom magamban ezt a férfit. Becsönget hajnali háromkor és azt mondta, kipakoltam a kamrát. Ez az első. Jézus alakját úgy látjuk, engedi, hogy valami őt megrendítse, átjárja, hasson rá, és hogy abból aztán valami cselekvést tudjon fakadni. (09:30)

Aztán a második; miközben ez nagyon is jellemzi őt, közben az első gondolata mi? „Nem hal meg. Isten dicsősége fog megnyilatkozni rajta. Pontosan tudom, hogy ami most történik, egyrészt az ő, másrészt a körülötte álló, a szemtanúk, és mindenkinek a javára fog válni.” És milyen érdekes kétezer évvel később, ezt a történetet olvassuk fel. Jézus olyan fölülről is tudta látni az eseményeket, elejétől a végéig - összefüggéseket, folyamatokat, távlatokat -, messziről, fölülről. És ezt a kettőt képes volt a személyében egységbe hozni. Benne lenni úgy, hogy az teljesen átjárja őt, szíve lelke mélyén megrendülve, és közben, a szó jó értelmében, fölülről látni, átlátni az összefüggéseket és folyamatokat és azt mondani „Tudom, hogy ez honnan, hova fog vezetni; hogy mi fog történni, hogy mi fog belőle születni.” De nagy dolog magunkban kidolgozni ezt a képességet, hogy egyszerre képesek legyünk megrendülni, valamit befogadni és átélni; és közben nem elveszteni azt az érzékenységünket, hogy közben rá is tudok látni.

Olyan régóta keresztelek már, s minden keresztségnél elmondjuk a hitvallást, és ugye tudom azt, hogy mikor pici babát hoznak keresztelésre, hát sokan, akik itt ülnek, sose jönnek templomba. Hát keresztet se vetnek, Miatyánkot se mondják, és hogy ezek nagyon érzékeny és finom pillanatok; s mindig az van bennem hogy, jaj de fontos lenne, hogy valami olyasmit átadni nekik, ami lehet, hogy egy lépést tud nekik az Isten felé vezetni, vagy egymás felé. És akkor fiatal pap voltam, mondom a hitvallást, és sokszor szinte csak én magam mondtam; emlékszem, hogy mondtam, hogy:… megölték, eltemették, meghalt, meghalt, eltemették…; hogy ezt úgy szerettem volna gyorsan letudni. Hogy hát igen, megölték, eltemették, de hogy … de föltámadt, és akkor ezt a részt kicsit gyorsabban mondtam, és akkor… most már azért jó pár éve nem így mondom. Hanem, hanem az van bennem, hogy… és megölték… és eltemették… De harmadnapra föltámadt!... Hogy milyen másképp, máshogy veszi ki magát az életünkben az, hogy azt mondom, ez most rettenetes, de utána látom, hogy lesz abból még valami. Most ez nagyon nehéz, de lesz holnap, meg egy hónap múlva; hogy igen, most ez van és amaz van, de nem kell ezen gyorsan átrohanni, sem aggódni emiatt, sem félni, sem, hogy jajjajjaj. Hanem igen, elítélték. Meghalt. Eltemették. De harmadnapra feltámadott! Hogy éppenséggel, ha azt akarjuk elmondani, hogy harmadnapra föltámadt, akkor előtte ne siessük el, hogy meghalt. Mert akkor élhetjük át azt, hogy mit is jelent az; hogy valaki elő áll a halálból. Ez tehát a második. Jézus tud nagyon benne lenni valamiben, és tud nagyon fölülről is látni, a szónak legnemesebb értelmében. (13:05)

Aztán a harmadik. Azt mondja, nagyon szerette őket, a Lázárt, meg a Máriát, meg a Mártát. Őket nagyon szerette, de hát másokat is, de a szó erre képes, hogy valakiket ki akar hangsúlyozni azt, hogy őket nagyon szerette. És hogy ezért találkozik Mártával, és aztán eszében van Lázár, hogy mennyire tud náluk is lenni. Hogy tud nagyon magánál lenni a megrendültségében, tud nagyon fölülről nézi, de tud nagyon a másik embernél lenni, hogy ő vele mi van. És beszélni Mártával, és tudni, hogy őbenne mi játszódhat le, és kérdezni valamit, ami Mártából előcsalhat valamit addig talán nem tudott, vagy nem fogalmazott meg. De nagy dolog az a képességünk, hogy miközben velünk is van valami, aközben még marad annyi nyitottságom, hogy tudjam, hogy benned is van valami. Hogy férj és feleség között hány és hány helyzet; mikor úgy nagyon benne vagy valamiben, és akkor csak úgy mondani akarod anélkül, hogy tudnád, hogy tudatosítanád, hogy a férjeddel is van valami. Hogy te megélted azt a helyzetet valahogy, és teret engedni annak, hogy a férjed had élhesse meg azt másképpen; és még hadd mondhassa el, és még hajlandó vagyok azt elfogadni, vagy befogadni is. (14:30)

Ma elmentem lakást szentelni. Pont egy olyan családhoz mentem akivel, néhány évvel ezelőtt a következő történt: bejöttek a sekrestyébe, azt mondták: „Feri eljönnél lakást szentelni?” Hát persze, nézzünk egy időpontot; - azt mondja - huszonnyolcadika jó? Hát remek lesz!” Huszonnyolc, beírtam szombat, két óra. Február huszonkilencedikén vasárnap jönnek be a sekrestyébe, kicsit dühösen, kicsit számon kérve, kicsit csalódottan, hogy: ”Feri, nem jöttél lakást szentelni, főztünk egy csoda ebédet, a gyerekeket hülyítettük, hogy jössz. Erre… hát nem is szóltál!” És úgy hirtelen az volt bennem, hogy hát én megnéztem a naptáramat, hát biztos, hogy nem volt benne. Dühös lettem, igazságtalanok velem, számon kérnek valamit rajtam, amit én nem rontottam el és… veszem a naptárt, kiderült, hogy ők beírták február huszonnyolc; én beírtam március huszonnyolc. Hát… Már hogy ez, hogy volt nem tudom, de most, hogy náluk voltam a mai nap, ezt azért újból és újból fölemlegetjük; hogy az óta, ha megyek hozzájuk a hónapot is fixáljuk. Tehát akkor április eleje, nem március, meg nem május. Mért érdekes ez? Hogy hány és hány élményünk van arról, hogy valaki jön a maga átélésével, a maga élményével, a maga történetével, és akkor megvan a miénk is, és hogy ebből mi fog születni. Hogy milyen nagy dolog, ahogy ők megengedik, hogy én elmondjam, hogy én hogy éltem meg; hogy milyen nagy dolog, ahogy én nem akarom elharapni rögtön a torkukat, hogy miért kérnek engem számon igazságtalanul. Szóval a harmadik, az milyen nagy dolog, hogy miközben Jézus nagyon is átél valamit - közben az üdvösség története valami hatalmas ívű történése zajlik -, képes nyitott lenni arra, hogy éppen Márta hol tart az életben. Hűha. Hosszú volt az evangélium. Még van két pont, de majd összesűrítem. (16:55)

Azt mondja a negyedik így, hogy milyen nagy dolog az, hogy Jézus megengedi azt, nem csak azt, hogy ő átéljen valamit, hogy ő befogadjon valamit, és ő elteljen valamivel, hanem hogy ő legyen másoknál. Hogy mások őt befogadják, hogy mások életének részévé legyen, és részévé váljon. Azt mondja „Én vagyok az élet!” Erre azt mondjuk: „Hú, hát ez nagy dolog azt mondja, én vagyok az élet!” De ez mit jelent? Hogy mások azt mondják, Jézus azt mondta „Én vagyok az élet.” Attól kezdve, hogy Jézus azt mondja, én vagyok az élet, és engedi, hogy ez másoknál ott legyen; ettől kezdve amikor az merül föl, hogy hívja az angyalokat, öldössék meg azokat akiket meg kell, mert elítélték, meg az igazságtalan per, meg most akarják megöletni, akkor azt mondja, hogy nem, én azt mondtam, hogy én vagyok az élet. Hát akkor ennek rám vonatkozó következményei vannak. Mert kimondtam valamit az már nálad is ott van. Ez azt jelenti, hogy már nálad is vagyok, én megengedtem, hogy egy rész ott legyen belőlem, és ez engem köt már. Mikor valaki azt mondja, apa vagyok! Ez nagyon szép, ez a felé eső rész. De ez azt jelenti, van egy kisfiú, van egy kislány, akiben az él, ő az apukám. És akkor odaáll, azt mondja, „Apa.” Ennek akkor következménye van. Mikor valaki megengedi, hogy őt egy másik ember úgy szólítsa: apa. Mikor egy nő azt mondja; x. y-né vagyok, feleség. Nagyon szép a felénk eső rész. Ez azt jelenti, van egy férfi, aki éppen gyönge; éppen megrendült, s odamegy, azt mondja „Hozzád jöttem, mert te vagy a feleségem, kihez menjek?” Milyen nagy dolog ez, ahogyan megengedem azt, hogy valami, ahogyan én látom magam, hogy abból elajándékozok valamit, és az attól kezdve az rám hat, az engem kötelez. Nem csak úgy hogy én vagyok az élet és akkor lehet engedni engem dicsőíteni. Én vagyok a föltámadás, ti akkor boruljatok le. Ja, ha én vagyok az élet, akkor eléggé elszántam magam értetek. Ha én vagyok a feltámadás, akkor nekem van küldetésem ebben a világban. De nagy dolog, az ahogyan Jézus megmutatja mit jelent, hogy adok magamból valamit, és engedem, hogy az nálatok legyen; és attól kezdve az engem kötelez.

Végül akkor az utolsó gondolat, de szép is az, hogy mindez Jézusban-egységben van. Nem csak részenként, néha ez, néha az; ő úgy szíven talált, ahogyan fiatalon meghalt egy magyar színész, sok-sok évvel ezelőtt. És akkor volt egy műsor róla, mindenki beszámolt, hogy élték őt meg. Az egyikük azt mondja: „Hogy ő hát tudjátok, nyilván most óvatosan mondom, de hát ha valaki tudott mulatni, hát ő. Hát egy kicsit túlzásba is vitte, néha hajjaj, ebből volt is gond. Már-már alkohol betegség, de hát hú de tudott mulatni. Néha ebből bonyodalmak származtak.” Jön egy másik azt mondja, igen, igen tényleg nagyon tudott mulatni, mert nem egyszer láttuk hajnalban, egy Mária szobor ölében ül. És ott ült a Mária szobor ölében, átkarolta Máriát és éppen valami vallásos élményt élt át. És emlékszem fiatalemberként hallottam ezt, nem tudtam összerakni. Egyszer így van, egyszer úgy; hogy van ez együtt? A fiatalember korán meghalt, talán úgy ment el ebből a világból, hogy ezt a két dolgot nem tudta összerakni; hogy hogy van, hogy ezt is megélem és azt is. És nemcsak külön ezt és külön azt, ezt megélem, és annak semmi következménye erre, ezt megélem és sehogy sem hat arra. (21:20)

A záró gondolat úgy szól, hogy de nagy dolog, hogy ha ezek a lehetőségeink, kincseink, értékeink valahogy összerendeződnek, összeállnak bennünk, és mi ezeket tudatos munkával valahogy össze is gyúrjuk. És akkor egyszer csak az egyik kiegészíti a másikat, az egyik színezi a másikat, az egyik egy picit értelmezi és a szó legjobb értelmében, valahogy még emberibbé teszi a másikat. Emlékszem egy kedves ismerősömre, megrendülni nem szeretett, fölülről tudta látni a dolgokat. Mikor jött valaki ezt mondja, hát rettenetes dolog történt. Akkor ő kicsit fölcsapta a fejét - „Mi ez az örökkévalósághoz képest?” Hát persze neki, neki mi ez? De nagy dolog, hogy tudjuk, hogy nagyon sok minden egészen pici az örökkévalósághoz képest, de ez nem akadály bennünk abban, hogy tudjunk megrendülni, hogy valamit mélyen átérezni, valamit megélni, és hogy így legyünk az örökkévalóság részei.

Örökbe fogadta és lejegyezte: Adler János