Lk 24,13-35 - Húsvét 3. vasárnapja (A év)

2014.05.04.

Megosztom
Elküldöm

Evangélium (Lk 24,13-35)

Húsvét vasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől 2-3 óra járásnyira fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre csak maga Jézus közeledett feléjük és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: "Milyen dolgokról beszélgettek egymással útközben?" Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: "Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban!" Ő megkérdezte: "Miért, mi történt?" Ők ezt felelték: "A Názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már 3 nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony is megzavart minket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz és úgy találtak mindent, ahogy az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták. Erre Jézus így szólt: "Ó, ti oktalanok, ti késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?" Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az Írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni, de ők marasztalták és kérték: "Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap!" Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Ekkor ezt mondták egymásnak: "Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk és kifejtette az Írásokat!" Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azzal fogadták őket: "Valóban föltámadt az Úr és megjelent Simonnak!" Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték föl Jézust a kenyértörésben.

Szentbeszéd

Szép hosszú evangéliumi történet, sokat kell állni, de fordítsuk ezt most előnyünkre, mégpedig abból a szempontból, ha már egyetlen történetben ilyen sok minden hangzik el, akkor használjuk, dolgozzunk ebből az információgazdagságból. Mégpedig milyen érdemes szinte csak utalásszerűen, szinte csak pontszerűen rámutatni mindazokra a történésekre, mindazokra a belső eseményekre, amelyek valamiképpen előkészítik az utat a találkozáshoz, a szem fölnyílásához és a megértéshez. Mert éppenséggel ezt a történetet értelmezhetjük úgy, hogy mennyi minden nem volt elég a tanítványoknak ahhoz, hogy fölismerjék Jézust. Hiába prófétált Jézus és mondta meg jó előre, hogy ez fog történni, nem volt elég. Hiába találkozott Jézus a tanítványokkal, hiába jelent meg, hiába mondjuk mi 2000 évvel később, hogy hát itt van az eucharisztia, Krisztus köztünk van, hiába van a templom, amit mi szívesen nevezünk Isten házának, az se elég, és szól a harang, és az se elég... És élnek köztünk nagyszerű emberek, mint mondjuk Placid atya - 75 éve szentelték pappá, máma ünnepelte a platinamiséjét! Képzeljétek, még ilyen is van! Hiába, hiába, oly sok minden lehetséges, hogy éppenséggel tálcán kínálnak nekünk valamit, és az se elég!

De ebben a történetben inkább arról van szó, hogy mennyi mindenre van szükség ahhoz, mi mindenen megyünk át ahhoz az életünkön, az életutunkhoz, másfelől pedig a belsőnkben, hogy egyszer csak lehetővé váljék egy nagyon is döntésen, és közben a kegyelmen alapuló pillanat, ami aztán meghatározhatja az életünket, ha azt mi is úgy akarjuk. Itt tehát nemcsak egy külső utazásról van szó. Nemcsak arról van szó, hogy Jeruzsálemből Emmauszba egy napig sétáltak. Nemcsak erről van szó, hanem egy belső utazásról. A tanítványok elindultak a saját belső élettörténetükbe, sőt a szívüknek a különböző rétegeibe, s addig-addig kellett menni, míg azt a helyet meg nem találták, ahol a találkozás létre tudott jönni. Mi az, amin mind keresztül kellett menniük? Már említettem. Jézusnak a jövendölései nem voltak önmagukban elegendők. Azután, hogy magával Jézussal találkoztak, ott volt valami jelszerű dolog, valami világos dolog, az se volt elég. Aztán jól megbeszélték egymással, hogy mi történt ott azokban a napokban, ez olyan, mint amikor jól beszélgetsz egyet a barátoddal, vagy a barátnő a barátnőjével, vagy akár valami segítővel leülsz - nem volt elég. Akkor utána valaki jön és elmondja, hogy az üdvösség történetében tulajdonképpen hogy is van ennek a teológiája. Nahát az se volt elég. Aztán azt halljuk: "és kifejtette az Írásokat", kapunk bibliamagyarázatot, éppenséggel most is valami ilyesmit csinálunk, mondom, mondom, és tudom, hogy úgyse elég. Ezen is keresztül kell menni. Ezen is keresztülverekedjük magunkat, majd később valami tud történni.

Emlékszem egy teológiaprofesszorra. Nemcsak professzor volt, 30 éve tanított már, gyakorló lelkipásztor is volt. Mikor Aquinói Szent Tamáshoz értünk, skolasztikus teológia gyönyörűségei, egy fantasztikus katedrális, sóhajtott egyet, azt mondja: "Hát, most elérkeztünk Aquinói Szent Tamás istenérveihez. Ez fontos. Vizsga lesz belőle. De most gyakorló lelkipásztorként azt tudom maguknak mondani, én 30 éve tanítom ezt, mondom úton-útfélen Aquinói Szent Tamás istenérveit, ez alapján még senkit nem láttam megtérni. De vizsgázni kell belőle."

Szóval ott van akkor a bibliamagyarázat, az üdvösségtörténet, a teológia, a dogmatika, minden ott van - nem elég. Akkor ott van a tanítványok beszámolója, elmentünk, megnéztük a sírt, hallottuk a híreket, kinyitottuk az internetet, megnéztük itt-ott, különböző hírportálok - nem volt elég. És aztán, ahogy megyünk tovább, na, akkor megy a nagy beszélgetés, a szentíró ezt is mondja: "vitatkoztak". Na, a vita se elég. Hiába a vita, hiába a beszéd. Akkor Jézus azt mondja: "Ó, hát ti késedelmes szívűek" - kapnak egy kis realitást. Jézus szembesíti őket a realitással: hát nézzetek bele a tükörbe! A szembesülés a realitással ugyanúgy nem volt elég. De nem arról van szó, hogy ez rossz, hiábavaló, fölösleges, csak arról, hogy úgy tűnik, ezen valahogy mind keresztül kell menni. Valahogy egy belső utazásban túljutni, keresztülverekedni magunkat.

Kedves ismerősömmel beszélgettem délelőtt. Sóhajtozott nagyon. Mindig azt szokta. Én is. Én is ezt szoktam, mikor hallom őt. Végül egyszerűen nem bírtam már, azt mondtam neki: "Figyelj csak! A beszámolód nagy része vagy önvád, vagy önsajnálat. Amíg ebben a kettőben leledzkedsz, nehéz lesz Istennel találkoznod." Erre azt mondja: "Látod, milyen szerencsétlen vagyok?!" Erről viszont nem tudtam eldönteni, hogy melyik, mert ez úgy hangzik, mint egy önvád meg egy önsajnálat együtt. Úgy tűnik, ha ezt összevonjuk, egybegyúrjuk, az se elég. És akkor vannak okos biblikusok, azt mondják: Háhá. Van itt valami finom elrejtett igazság. Nem is azon múlik a találkozásnak a lehetősége, amit Jézus tesz a tanítványokkal, hanem min is? Hogy a tanítványok jó szándékúak. Hogy megnyitják a szívüket. Hogy jóindulattal, jó szándékkal, együttérzően azt mondják annak az idegennek, hogy ne éjszakázz már kint! Sötét van, akármi történhet, gyere velünk, maradj velünk. Hogy talán ez a kulcsa annak, hogy végül megnyílik a szemük. Hát ha ez lenne pusztán a kulcs, miért nem akkor ismerik föl? Hmmm.

A történet továbbmegy, és azt mondja a szentíró, a kenyértörésben egyszer csak fölismerik. Mondhatjuk azt, hogy itt kifejezetten a kenyértörés a kulcs. Lehet, hogy így van. Valószínűbb talán, hogy ezen az utazáson mind végig kell menni. Végigmenni a szomorúságainkon, amikor lógatjuk az orrunkat és a dolgok nem úgy vannak, ahogy mi akartuk. Ahogy visszaemlékeznek, azt mondják: "Ugye lángolt a szívünk?" - túljutni a saját örömeinken és lelkesültségünkön, túl a naivitásunkon, a vágyainkon, a realitásaink ködbe veszésén, hogy úgy tűnik, az emberi szívnek olyan sok mélysége van, nem egyszer ezeken mind mikor keresztüljutunk, egyszer csak elérjük azt a helyet, ahol lehet Istennel találkozni. És nem mondom, hogy más helyeken, helyzetekben nem lehet, de ebben a történetben valamiért ez így van. És talán nem véletlen, hogy ez nem is annyira egyszerű és magától értetődő. Miért is? Mert azt mondja a szentíró: hirtelen felnyílt a szemük, miután túl voltak már mindenen, itt a belső utazásban, Jézus meg eltűnt előlük. Mit akar ez kifejezni? Azt, hogy éppenséggel a szívünkben azt a helyet próbáljuk megtalálni, ahol képesek vagyunk egy nyitottságra, önátadásra, jó szándékra, megnyílásra, önfeledtségre, de közben merjük elfogadni Istennek az önátadását, önajándékozását, megnyílását és közben, - és itt jönnek a nehézségeink - és közben, miközben ez történik, nem birtokolhatjuk a másikat. Ismerjük azt a szeretetet, ami át-és átszövi, nagyon sokféle más szál. Szeretjük a másikat, de azért elvárásaink vannak; szeretjük, de azért uralkodni is akarunk fölötte; szeretjük, de azért a biztonságérzetünk nagyon fontos, úgyhogy úgy legyen, ahogyan én akarom; szeretjük, de azért manipuláljuk egy kicsit; szeretjük, de a szükségleteimet azért elégítsd ki; nagyon szeretlek, de azért legyenek a dolgok úgy, ahogyan én akarom - és ezt Jézussal nem lehet megtenni. Eltűnik Jézus a szemünk elől. Hogy nem is olyan könnyű ismerni, fölismerni és bent maradni a szívünknek abban a világában, ahol az a szeretet lakik, ahol szeretek valakit, és mégsem uralkodok fölötte. Szeretek valakit, de nem nevelem; szeretek, de megengedem, hogy szabad legyen. Nem is olyan könnyű ezt a helyet megtalálni!

Eszembe jutott egy filmélményem. A filmben van egy fiatal nő, Parkinson kórt diagnosztizálnak nála. Huszonegy-két éves. Gyógyíthatatlan, jelen állás szerint egyre romló állapot. Beleszeret egy férfibe, nem mondja el neki. Fantasztikus, hatalmas szerelem, hetek-hónapok telnek, végül, mikor rászánja magát, hogy megmondja, szakít vele. Azt mondja: az lehetetlen, hogy te azért szeress engem, merthogy engem szeretsz. Én nem akarom, hogy te szánalomból maradj velem! Ezért szakít vele. És a filmben egy órán keresztül izgulunk, hogy... Én biztos! Ilyenkor - de azért zárójel, ilyenkor meg szoktam nézni, meddig tart a film. Körülbelül mennyit kell végigizgulnunk, hogy végül jó esetben a nő elhiggye a férfinek, hogy szereti. Mikor végül elhiszi, akkor megnyugszunk. De az háromnegyed óra! És az nem valós idő, az alatt eltelik két év! Mert azt mondja: nem, nem, te szánalomból ne! Mennyire nem könnyű a szívünkben megtalálni azt a helyet, ahol bízhatunk abban, hogy te tényleg szeretsz engem. Nyilván azért is nem könnyű, mert nem is olyan egyértelmű, hogy bízhatok abban, hogy te tudsz engem úgy szeretni.

És aztán ott van a másik. Nemde mit csinál az ifjú királyfi? Keresi a magának valót. Elmegy, de azt mondja: engem biztos a pénzemért akarnak szeretni. Álruhát öltök. Fölveszek valami egyszerű ruhát. Hogyha belém szeret egy ifjú hölgy, akkor ezt a fizimiskát szerette meg, meg ami benne lakik, nem a királyfiságot meg a jövendőbeli királyságot. Tulajdonképpen ebben a történetben is van valami. Jézus a szónak nagyon sajátos értelmében álruhát ölt. Milyen érdekes ez! Isten még az istenségét is elrejti. Ha úgy fölragyogtatná a föltámadt testét, persze, lenyűgözne bennünket, de nem ez történik. Valahogyan nekünk a szívünkben érdemes eljutni addig a pontig, ahogy meg nem jelenik benne az, hogy én egyszerűen ezt az embert csak szeretem. Akarom neki a jót, és valahogy szívesen odaajándékozom magam neki. És hogy ott van benne a kölcsönösség is. Tulajdonképpen Isten ezért sajátságosan álruhát ölt, hogy mi tényleg tudjuk őt szeretni, ne valami más dolog elvonja a figyelmünket, és érdemes nekünk is az egyszerűség álruháját öltenünk. Az egyszerűségét.

Olyan sokféle viszonyt ismerünk, az elsőről már tettünk is említést, szeretlek, no de legyen úgy a dolog, ahogy én akarom, szeretlek, de azért a szükségleteimet elégítsd ki. Aztán milyen sokan vannak, azt mondják, nagyon szeretlek, és a szívüknek azt a helyét akarják belakni, ahol függetlenek maradhatnak. Hát, ott nehéz lesz. Nehéz lesz Istennel egy kölcsönös kapcsolatban találkozni és lenni, ha én a szívemben azon a helyen akarok lenni, ahol független maradhatok. S aztán vannak mások, azt mondják, jó, ne legyen a függetlenség, legyen a függőség. A függőségnek meg az ismérve: „Uram, hát én napi 24 órát akarok veled lenni, oldd meg az életem! Én nagyon szeretlek téged, Istenem, ha te vagy, minden van, ha te nem vagy, akkor én senki vagyok, semmi vagyok.” - ez a függőség. De sokan nevezik a szívüknek az a helyét annak a helynek, ahol ők akarnak Istennel találkozni. Valójában Istennel akarnak dolgoztatni. Azt mondják, én semmi és senki vagyok, Istenem, oldd meg te, én meg majd kapcsolódok hozzád. Jaj, a szívnek de szép ez a része.

Most eszembe jut egy saját élményem katonakoromból. Voltam 21 éves, már akkor azon töprengtem, el kéne menni papnak, és 2 hónap volt alapkiképzés. Hát nemhogy a laktanyából nem lehetett kimenni, sehova nem lehetett menni, még a kantinba sem lehetett elmenni, hiába volt nálam valamennyi pénz, nem lehetett semmit vásárolni. Én meg 18 évesen megfogadtam, nem fogok többet húst enni. A katonaságnál nem volt B menü. Úgyhogy kezdtem ott fogyni, kornyadozni, s hát elég sokat éheztem. És egyszer csak ott egy fiúval találkozom 2 hét után, annyi volt a közünk egymáshoz, egy utcában laktunk, pedig hát ez Budapest. S látta, hogy nem vagyok éppen egy izomkolosszus állapotban, azt mondja: „Feri, hát mit hozzak neked?” Mondtam neki, te, a kantinból ha hoznál nekem tejet. Attól kezdve ez a fiú, ő már a harmadik időszakban volt, egy hónapon keresztül minden nap valahogyan ott a laktanyában megoldotta, hogy nekem egy liter tejet vegyen. Azt vagy ő, vagy valakivel elküldte. Engem az az egy liter tej ott naponta tényleg életben tartott, az ott nagyon fontos volt. És amikor megkaptam tőle az utolsó egy liter tejet, utána már könnyebb volt a sorsunk, akkor attól kezdve nem is láttam. És hogy még most is, sok évtizeddel később őrzöm magamban, a szívemben azt a helyet, ahol megéltem azt, hogy ez a fiú egyszerűen csak azért adta, mert adta. Hogy nem is tudom, miért adta... hogy olyan jólesően, nem is érdekel, hogy miért adta, hanem egyszerűen csak adta.

De nagy dolog a szívünkben a sok-sok-sok-sok mindenen keresztül eljutni ehhez a ponthoz, ahol valami fölismerhetővé válik az önátadás révén, ahogyan azt mi tesszük, az Isten önátadásának az elfogadása révén, ahogyan azt ő teszi, ebben a kapcsolatban és találkozásban, de nagy dolog is ez!

Örökbe fogadta és lejegyezte: Hartmann Erika