Jn 14,15-21 - Húsvét 6. vasárnapja (A év)

Olvasmány (ApCsel 8,5-8.14-17)

Abban az időben: Fülöp elment Szamaria városába, és hirdetni kezdte Krisztust. A nép, hallva és látva a csodákat, amelyeket végbevitt, feszült figyelemmel hallgatta. A tisztátalan lelkek ugyanis nagy kiáltással eltávoztak sok megszállottból, és sok béna meg sánta meggyógyult. Nagy lett az öröm abban a városban. Amikor a Jeruzsálemben maradt apostolok meghallották, hogy Szamaria befogadta az Isten szavát, elküldték hozzájuk Pétert és Jánost. Mikor megérkeztek, imádkoztak értük, hogy szálljon le rájuk a Szentlélek. Mert addig még nem szállt le rájuk, csak meg voltak keresztelve Urunk Jézus nevében. Rájuk tették tehát a kezüket, és azok megkapták a Szentlelket.

Szentlecke (1Pét 3,15-18)

Szeretteim! Urunkat, Krisztust szentül tiszteljétek szívetekben! Legyetek mindig készen arra, hogy mindenkinek válaszolni tudjatok, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek. De ezt szelíden, tiszteletteljesen és jó lelkiismerettel tegyétek, hogy akik Krisztusban való szép életetek miatt gyaláznak titeket, szégyenben maradjanak rágalmaikkal. Jobb ugyanis, ha inkább jótetteitekért szenvedtek, mikor ez az Isten akarata, mintsem gonoszságaitokért. Mert Krisztus is meghalt egykor a bűnök miatt, az Igaz a bűnösökért, hogy Istenhez vezessen minket. Test szerint ugyan megölték őt, de a Lélek szerint életre kelt.

Evangélium (Jn 14,15-21)

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: Ha szerettek engem, tartsátok meg parancsaimat. Én pedig kérni fogom az Atyát, és ő más Vigasztalót ad majd nektek: az Igazság Lelkét, aki örökre veletek marad. A világ nem kaphatja meg, mert nem látja és nem ismeri. De ti ismeritek őt, mert veletek marad és bennetek lakik. Nem hagylak árván titeket: visszajövök hozzátok. Rövid idő, és már nem lát engem a világ. Ti azonban láttok, mert én élek, és ti is élni fogtok. Azon a napon megtudjátok majd, hogy én Atyámban vagyok, ti énbennem, én pedig tibennetek. Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem. Aki pedig szeret engem, azt Atyám is szereti, én is szeretni fogom, és én megmutatom neki magamat.

Vasárnapi beszéd

Az Atya el fogja küldeni az igazság Lelkét, s az igazság Lelke az emberben szállást vesz, mégpedig azért, merthogy mi ismerjük Jézust, ismerjük az Atyát, föl fogjuk tudni ismerni a Lelket, és aztán pedig néhány sorral később még ezt is tudjuk, hogy „aki ismeri és teljesíti a parancsaim, ő az, aki szeret engem.” Erről szeretnék elsősorban beszélni, amit így nevez meg a szent író Jézus szavában, hogy ismerni a Lelket, ismerni Istent, ismerni Istennek a szándékát, törvényét, parancsát, és mindezt aztán megtartani, és ebből valamiképpen kibontakozik és megvalósul az, hogy szeretjük Istent. Tehát milyen összefüggésben látjuk az istenismeretet Isten szeretetével és egymásnak a szeretetével? Ez lenne akkor a témánk.

Először is azt mondhatnánk, hogy nyilvánvaló az Isten ismerete, ahogyan Jézus erről beszél, hogy „én bennetek leszek, a Lélek bennetek lesz, és ti a Lélekben lesztek, én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van.” Miről van itt alapvetően mindig is szó az istenismeret szempontjából is? A kölcsönösségről. „Énbennem, tibennetek, az Atya bennem, én az Atyában, a Lélek bennetek, és ti a Lélekben.” Kölcsönösség. Ez azt jelenti, ha Isten ismeretére szeretnénk jutni, akkor nagyon fontos, hogy hozzunk egy döntést azzal kapcsolatosan, hogy mi egymással egy kölcsönös kapcsolatban szeretnénk lenni. Akkor nem elég az, hogy én akármilyen megfontolásból kiindulva is, de valamiféle távolságot tartok Tőle, és várom, hogy Ő mutassa meg magát. Hát, tárja föl magát! Bizonyítsa be, hogy van! Éreztesse meg velem, hogy szeret engem! Na, és ha majd lesz valami élményem, tapasztalatom, na jó, majd akkor esetleg én is valamit. De először én hadd legyek egy kényelmes, már-már semleges helyzetben, ahol Isten újabb és újabb perdöntő bizonyítékokkal szolgál arra nézve, hogy na, jó, érdemes lesz benne bízni. Na, jó, érdemes lesz, hogy hajlandó legyek, megéri nekem ez a kapcsolat annyira, miután már ezt meg ezt meg ezt tette, hogy na, jó, ezt érdemes lesz tovább folytatni, nehogy abbahagyja. Hogyha már végül is ezt meg ezt tette, na, jó, akkor én is teszek valamit. Hát, ebből nem tud istenismeret fakadni!

Tehát az első gondolat így szól: az istenismeret a kölcsönösség révén. Na, de a kölcsönösségben mi is benne van? Az is benne van, hogy Istennek kétségkívül van emberérzéke. Vagyis van érzéke, érzékenysége miránk. A nagyobb kérdés az az, hogy az embernek van-e istenérzéke. Hogy nekünk van-e finom érzékenységünk arra, hogy miközben Isten nagyon sokféleképpen föltárja, megmutatja, tapasztalhatóvá teszi magát, nem egyszer éppen egymáson keresztül, nekem van-e ehhez fülem, van-e ehhez látásom? Ezért itt ezt a kifejezést használnám az ismerettel kapcsolatban: fölismerem-e én Őt egyáltalán? Rácsodálkozom-e én? Képes vagyok-e egyáltalán Őt fölismerni?

Az a kép jut eszembe, képzeljük el, hogy mi mindannyian azért többé-kevésbé azt mondjuk, föl se tételezve, meg se kérdőjelezve, hogy van-e nekünk finom istenérzékünk, hogy hát, természetesen, hogyha eddig nem voltak, vagy nincsenek most éppen tapasztalataink, élményeink, ez Isten számlájára írandó. Miközben lehet, hogy valahogy úgy vagyunk vele, mint hogy halljuk azt, hogy a zeneakadémián egy fantasztikus szimfóniát fognak bemutatni, egy világhírű karmester egy nagyszerű, nemzetközi hírű zenekarral, és mi elmegyünk. Az egyik fülünkre süketek vagyunk, a másik fülünkkel ugyan hallunk valamit, csak éppen a magas meg a mély tartományt nem. S hát, persze, hogy lesz véleményünk a dolgokról, másoknak jól el tudjuk majd mondani, hogy mit hallottunk. Elmondjuk, hogy jó, jó, hát tényleg, ilyen érdekesebb dallamok voltak, hát, igen, igen, tényleg, ott nagyon húzták-vonták-fújták, lehetett látni…

Az első kérdés az istenismeret kapcsán tulajdonképpen ránk irányul. Van-e nekünk elég érzékünk, érzékenységünk, nyitottságunk ahhoz, hogy egyáltalán fölismerjük Őt, fölismerjük a jelenlétét, a tetteit, a szándékát és a többi? Ez az első gondolat. Mert hogyha kidolgoztuk magunkban az efféle érzékenységet – nevezhetjük ezt spirituális érzékenységnek is –, akkor egyáltalán ez teszi lehetővé azt, hogy jobban megismerjük és megértsük Őt, s ezáltal természetesebb legyen egy kölcsönös szeretetkapcsolatban lenni vele. Ez az első.

Aztán a második. Éppenséggel talán emlékezhettek arra, ahogyan az ószövetségi Szentírás kezdődik, vagy ahogyan az újszövetségi Szentírás elején van egy esemény. Mind a kettőben megjelenik az ismeretnek a témája, de nagyon sajátos értelemben. Ez pedig az, hogy Ádám és Éva nem ismerték még egymást, és aztán megismerték egymást. Ugye, tudjuk, miről van szó? Mikor Ádám és Éva megismerik egymást, ez azt jelenti, hogy egyesülnek egymással: teljes szerelmi, szexuális közösségben vannak egymással. S ezt a szót használjuk a héberben, a Szentírás görög nyelvében is egyébként ez a szó szerepel, amit használhatunk ilyen értelemben is, hogy a férfi és a nő megismerték egymást. Minek okán? Azáltal, hogy eggyé lettek. Hogy egyesültek. Hogy közösséget vállaltak egymással. Gyönyörű ez a párhuzam, hogy van, amikor csak azáltal tudok valakit megismerni, ilyen értelemben megérteni és megszeretni, hogy közösségben vagyok vele. Hogy közösséget vállaltam vele. Hogy egységben vagyok és egységben akarok vele lenni. Hiába élek valakivel, ha nem akarok egységben lenni vele, nagyon sok mindent nem fogok megismerni és megérteni belőle. Ezért a második gondolathoz az ismeret szót egyrészt így köthetnénk, ahogy egyébként Mária, mikor jön Gábriel angyal, és azt mondja, hogy hát, „fiút fogansz, gyermeket szülsz, Emmánuel lesz a neve”. És mit kérdez Mária? „Hát, hogy fog ez történni? Én férfit nem ismerek.” Itt tehát ahhoz, hogy valamiképpen az Isten ismeretében el tudjunk mélyülni, ez aztán segítsen bennünket egy kölcsönös szeretetkapcsolathoz Ővele meg természetesen egymással, megjelenik annak a fontossága, szükségessége, hogy mi egységben legyünk egymással. Hogy mi keressük a közösséget és a kapcsolatot egymással. Nem is akárhogyan.

S a második szál, ahogy az ismeret motívumát szeretném itt megjelezni, ez a következő. Biztos volt veletek már olyan, valaki odament hozzátok, azt mondja: „Te, Feri, hát, igaz az, hogy te ezt mondtad valahol? Igaz, hogy te ezt csináltad? Igaz az, hogy ez történt?” S akkor én mondom: „Dehogy mondtam! Dehogy csináltam!” És akkor annyira szeretek hallani egy mondatot ilyenkor! Mikor valaki rám néz, és azt mondja: „Na, jó, nem is ilyennek ismertelek. Nem is hittem el. Mert énnekem van azért ismeretem rólad, és én nem ilyennek ismertelek.” Miféle ismeret ez? Ez az ismeret abból fakad, hogy valakivel közösségben vagyok. Valakivel egységben vagyok. Valakivel közösséget vállalok, és ezért jóhiszemű vagyok vele, jóindulatú és jó szándékú. Ezért mikor mondják ezt vagy azt vagy amazt, énbennem az van: „De hát, én, attól még, hogy ezt hallom, én közösségben akarok vele lenni. És ezzel a jóhiszeműséggel, jó szándékkal próbálom fölismerni és megérteni, hogy mi is történhetett benne, mi történhetett körülötte. Van olyan ismeret az emberi kapcsolatainkban is, ami csak a jó szándékú ember révén tud bennünk megjelenni. Ha rossz szándékú vagyok, sose ismerem meg azt a finomságot, ahogy te tulajdonképpen jót akartál. De ha én rossz szándékkal nézek valakire, azt mondom: „Na, napnál is világosabb, hogy mi történt itt!” El se jutok oda, hogy elkezdjem azt a finom szálat bogozni, hogy tulajdonképpen hogyan akartál te esetleg jót, vagy hogyan volt valaki más, kevésbé árnyaltan téged ismerő, hogy ezt vagy azt mondta rólad. Ez a második gondolat.

Amikor azt mondom: megismerni valakit, Istent azáltal, hogy vállalom vele a közösséget, az egységet, ez pedig azáltal lehetséges, hogy fönntartom a jóhiszeműségemet, a jóindulatomat vele kapcsolatban. És azt mondom: „Ó, Istenem, hát, én ismerlek Téged annyira, hogy azt mondjam, hogy hát, nem olyannak ismertelek, hogy Te büntetni akarnál valakit! Hát, nem olyannak ismertelek, hogy Te fenyegetni akarnál valakit!” Itt van az első két gondolat. A kölcsönösség és a közösségvállalás és az egység, és látjuk, hogy ebből hogyan születik meg aztán az ismeret, és az ismeretből pedig hogyan származik, hogyan segíti ez azt, hogy egy szeretetkapcsolatban legyünk.

És mennyire más logika ez, mint amikor az istenismeretre úgy tekintünk, hogy az valami tételes tudás. Bele szoktam sajdulni, mikor egy tizennégy éves vagy tizenhat éves vagy huszonnégy éves fiatalember odajön, és azt mondja: „Feri, Feri atya, szeretnék bérmálkozni!” Hát, ez remek hír! Következő kérdése: „Lesz vizsga? Hány könyvet kell megtanulni? Szigorú vagy?” Mikor az istenismeretet leszűkítjük bizonyos információk bevételére meg visszamondására, hát, máris elvétettük az irányt. Vagy azt gondoljuk, bizonyos információkat kell jól besulykoltatni magunkkal vagy másokkal, és aztán alkalmas időben ezt visszakérdezzük, és természetesen nem ennyi. Ha megvannak ezek a fontos információk, akkor ebből az származik, hogy engedelmeskedni kell! Hát, hogy ez Isten szeretetére hogy vezet valakit, azt én nem tudom. Lehet, hogy ő fog kapni egy ötöst valahol, ahol erre adnak valami jegyet, meg lehet, hogy ő elmélyül valamiféle parancsmegtartásban, de mit mélyít el magában? Egy kölcsönös szeretetkapcsolatot ezáltal? Szó sincs róla! A félelmet. Sikerül jól begyakoroltatni vele azt, hogy hogyan kell Istentől félni. Ezt nehezen tudnám ehhez a világhoz kapcsolni, amiről Jézus azt mondja: „Elküldöm nektek a Lelket, hogy ismerjétek meg azáltal, hogy ő bennetek lesz, s ti pedig benne, s Ő föltár engem.” Egy teljesen más dolog.

Következő gondolat. Milyen szép a magyar nyelv! Maradunk az ismeret szónál, ami az eredeti szövegben is benne van, s akkor ugye ezt is  szoktuk mondani, hogy én téged elismerlek. Én elismerem azt, amit te tettél, elismerlek téged, magadat, a személyedet. Akkor létezik az az ismeret, amiből fakadnak cselekvések, ismeret, és aztán abból fakad egy szeretetviszony, ami azáltal történik meg, hogy én becsüllek téged. Hogy én elismerlek téged, becsüllek és tisztellek téged. És ahogyan én becsüllek és tisztellek és elismerlek téged, meg elismerem azt, amit tettél, ez egyszer csak megnyitja a szememet… mire is? Arra, amit így mondanak hozzáértő emberek, hogy vannak, akik nagyon is tudnak értékeket fölismerő módon gondolkodni. (telefon csörög) Hahh, milyen érték lapulhat ott! Lehet, hogy valami fontos hívás. Lehet, hogy ott valami fontos dolog van… De nagy dolog, ha készségszinten tudok értékeket fölfedező, fölismerő, értékeket előhozó módon gondolkodni! Hát, éppenséggel nem úgy van, hogy járunk-kelünk egymás között, de azért mondjuk kétezer évvel ezelőtt Jézus volt az, aki odamegy Kéfáshoz, és azt mondja: „Te! Hát, te Péter vagy! Kőszikla! Hát, rád fogom építeni az egyházam!” Hogy lehetséges ez? Hogy van valaki, aki értékeket fölfedező, fölismerő, meglátó módon közelít egy másik emberhez. És ezért úgy lát, és úgy ismer meg valakit, és ebben a valakiben valamit, ami csak azáltal lehetséges, hogy én értékeket fölfedező tekintettel tudok nézni. Az ott van, de a legtöbb ember nem látja. Egyszerűen azért, mert ez a fajta gondolkozásmód nincs benne eléggé kidolgozva. Ez a harmadik. Megismerni Istent azáltal, hogy képes vagyok elismerni: elismerni Őt, elismerni a művét, elismerni sok mindent, és a megbecsülés révén fölfedezni valamit belőle. és ebből következően elmélyíteni a szeretetkapcsolatot.

Aztán a következő. Amikor azt mondom, hogy van azért olyan, hogy valamit, valakit igazán akkor értek és ismerek meg, ha cselekszem érte. Ha teszek érte. Az jutott eszembe, hogy mikor ajándékot készítünk egymásnak, és én cselekszem valakiért, vagy valami szívességet teszek, akkor nemde a gondolataim, a képzeteim elindulnak, és azt mondom: „Hogy fog majd örülni, mikor én azt odaadom neki! De jól becsomagolom, mert úgy még izgalmasabb. Mert akkor egyrészt látom majd rajta az örömöt meg a kíváncsiságot, mert akkor még nem látja, hogy mi van benne, és akkor majd továbbgondolom, hogy mi is lesz az, amikor ő kibontja, és akkor az milyen izgalmas lesz majd, mikor megint találkozunk, és akkor… na, tetszett? És akkor ő majd mond erre valamit.” Hogy éppenséggel ahogyan elkezdünk egymásért cselekedni, ebből az ismeretnek egy fantasztikus, színes világa áll elő. Arról nem is beszélve, például egy barátságban vagy társkapcsolatban, amikor én következetesen cselekszem valakiért, akkor ezáltal olyan valakinek ismerem meg azt, akiért cselekszem, ahogyan sosem ismerném meg, ha nem tennék érte. Mert, így mondanám: „Hát, tudjátok, ezt a dolgot senki másért nem tettem volna meg, csak a feleségemért. Senki másnak. Ezt kérhette volna tőlem akárki. Ezt csak a feleségemnek, a feleségemért teszem meg.” Hát, milyen nagy dolog az! Például az Istennel való kapcsolatomban van egy szál, és ezt mondom: „Isten kérhet tőlem egy-egy olyan dolgot, amit csak Neki csinálok meg. Másnak nem csinálnám meg. Kérhetné akárki, azt mondanám: nem. De Neki igen. Hát, ha Ő kér, akkor Neki igen.” És hogy ebben hogyan kezd el kibomlani az ismeret, s aztán a szeretet.

Következő. Mindjárt befejezem. A következő, amikor megismerek valakit az önátadás révén, az odaszántság révén. Van, hogy valakit másképpen nem is tudok megismerni, és van valami, amit csak ezáltal ismerek meg, hogy én magamat odaszántam és odaajándékoztam, és van bennem ilyen értelemben egy magamról való megfelejtkezés. És akkor itt egyszer csak elindul egy folyamat. Hány és hány emberi beszélgetésben történik az, hogy kapcsolatban vagyunk egymással, de tulajdonképpen mire figyelek? Hogy mikor hagyod  már abba. Mert most már én akarok beszélni! Arra figyelek, hogy én mondhassam. Arra figyelek, hogy te megerősíts. Arra figyelek, hogy te mondj nekem olyat, ami nekem jó. Hát, éppenséggel nem egyszer egymás megismerésének az egyik akadálya, hogy még egy beszélgetésre se szánjuk magunkat oda. Nem maradunk csendben, nem hallgatunk, és nem figyelünk.

Eszemben van egy kedves pár, nemsokára meg fognak itt házasodni. És adtam nekik egy gyakorlatot: beszélgessenek úgy egymással, hogy tíz percet beszéljen az egyik, utána tízet a másik, közös élményekről, és a másik nem szólhat bele. S akkor visszajelzést kaptam tőlük, így szólt: „Hát, ez nagyon nehéz gyakorlat volt!” Még meg se házasodtak, és már nem tudnak tíz percet hallgatni a társukra! Még csak nem is házasok! Hát, hogyan ismerem meg, hogy hogy él benne az élet, ha én három perc múlva beleszólok, és elmondom, hogy szerintem hogy van? Nem is akarom ezt hosszabban. Tehát a következő: van, hogy valakit, valamit úgy ismerek meg, hogy odaszánom magam neki. Valamiképpen magamról megfelejtkezek, hogy valami ki tudjon bontakozni előttem.

Akkor zárógondolat… Nem szólt a harang! Én hiába vártam, és ez elnyújtotta a beszédet. A következő pedig, az ismeretben ez is benne van, hogy megismerek valakit, valamiféle tapasztalatom van róla. Ugye, hogy szól a magyar mondás? Valahogy így: „Lakva ismerszik meg az ember.” És ezt általában negatív oldalról szoktuk mondani. Ugye, hogy „na, lakjál vele együtt, majd megtudod, milyen! Én se tudtam, hogy olyan, csak már mikor összebútoroztunk.” De nézzük most ennek a másik oldalát! Hát, csak emlékeztek arra, amikor fiatalok voltatok! Hát, ha valaki fiatal, akkor meg pláne! Hát, csak megvan az az élmény, hogy szerelmes vagy, és akkor este 11 van, messze laktok egymástól, és óóó, utolsó járat, utolsó metró, utolsó valami, nem megy az éjszakai, vagy valami… És akkor mi az a teljesen természetes dolog, ami két egymás felé vonzódó, egymást szerető emberből megjelenik? „De jó lenne már együtt lakni”! Most nem kéne elrohanni, most nem kéne elsietni, most akkor együtt csengene le a nap… Hát, az milyen szép lesz, na, el is veszlek feleségül! Mit akarok ebből kihozni? Azt, hogy van olyan ismeret, ami azáltal történik meg, szó szerint ezt mondja itt Jézus, hát, ahogyan előttünk áll: „Elküldöm nektek a Szentlelket, és a Szentlélek bennetek lakik. Elküldöm a Szentlelket, és egész világos lesz, hogy a Lélekben tudtok létezni.” Vagyis hogy kölcsönösen otthont teremthetünk egymásnak: mi az Istennek, és Isten nekünk. És amikor van egy kölcsönös, de már folyamatában megvalósuló kapcsolat, akkor tényleg van az úgy, hogy Istennek bizonyos szépségét nem ismerem meg akkor, hogyha csak villanásszerű kapcsolataim vannak vele. Hanem lakva. Lakva. De azzal a vággyal és azzal a szépséggel, ahogyan a fiatal szerelmesek, mikor megházasodnak, és együtt élnek, és azt mondják: „Jahh, de jó, hogy nem kell rohanni sehova! De jó, hogy már nem külön élünk, hanem együtt!” Valahogy így.

Ezért tehát, amikor Jézus azt mondja, hogy „nahát, akkor elküldöm az igazság Lelkét, hogy Ő megismertesse a mennyei Atyát és engem veletek. Hogy bennetek fog lakni, és én bennetek.” Akkor valahogy egy nagyon gazdag világra utal. És milyen nagy dolog, ha mi pedig rendre igyekszünk kidolgozni magunkból azt a finomságot, érzékeinket, érzékenységünket, amivel először is fölismerjük és fölfedezzük Őt az életünkben.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )

Örökbe fogadta és lejegyezte: Papp Kristóf