Evangélium (Mt 13,1-9)

Abban az időben Jézus elment hazulról és leült a tó partján. Hatalmas tömeg gyűlt össze, ezért beült egy csónakba, a tömeg pedig ott állt a parton. Ekkor példabeszédekben sok mindenre tanította őket: ,,Íme, kiment a magvető vetni. Amint vetett, némely szem az útszélre esett. Jöttek az ég  madarai és ezeket mind megették. Némely szem kövek közé hullott, ahol nem volt elég termőföld. Azok hamar kikeltek, hisz nem volt mély a föld. Majd, amikor a nap fölkelt és forrón tűzött, kiégtek, mert nem volt gyökerük. Voltak szemek, amelyek tövisek közé estek, és amikor nőni kezdtek, a tövisek elfojtották őket. De a többi szem jó földbe hullott. Termést hozott, az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, a harmadik harmincszorosat. Akinek van füle, hallja meg!''

Beszéd

Mai evangélium, s Jézusnak a példabeszéde tulajdonképpen nem is az örömhír tartalmáról szól, nem valamit akar a tartalomból, valamiféle mára már esetleg hitigazsággá kristályosodott fontos üzenetből kifejezni, hanem arról beszél, hogy egyáltalán, hogy megszülethessen valami bennünk az evangéliumból, annak milyen föltételei vannak, hogy vannak föltételei és vannak akadályai, és tulajdonképpen ezért a mai estén előtérbe helyezhetnénk azt, hogy a huszonegyedik század eleji ember milyen föltételeket, lehetőségeket tud biztosítani magában arra, hogy az evangélium benne gyökeret tudjon ereszteni és aztán gyümölcsöt tudjon hozni. És akkor egy nagyon sajátos megközelítést szeretnék ide hozni, ez pedig az, hogyha van valami, ami nagyon jellemző a huszonegyedik századi emberre, annak a sajátos termőföldjére, amire az evangélium magva el tud hullani, akkor az az, hogy mi internet használó emberek vagyunk. Ezért erről szeretnék beszélni, hogy mi, internet használó emberek, akik nem csak használjuk az internetet, hanem az internet is használ bennünket és hatást gyakorol ránk, változtat és alakít; tulajdonképpen ez alapján hogyan változhat meg a viszonyunk az evangélium befogadása szempontjából. Rögtön az első gondolat, amit tulajdonképpen már most ismételni szeretnék, mert néhány héttel ezelőtt beszéltünk erről, akkor ezt az egyetlen gondolatot próbáltam hosszabban mondani, hogy egy hangsúlyeltolódás történt, mégpedig abból a szempontból, hogy nem annyira az élmény megélése került a középpontba, már nem a megélésen van a hangsúly, hanem a megosztáson. Nemegyszer annyira a megosztásra kerül a hangsúly, hogy még azt a minimális időt sem szánjuk magunknak, vagy szánjuk oda, hogy valami átjárhasson bennünket, mert még mielőtt az élmény egyáltalán bennünk meg tudna kapaszkodni, máris előveszünk valami technikai eszközt, és máris írunk és mondjuk és küldjük és üzenjük és az összes többi. Tehát megélés helyett megosztás. De most egy másik szempontot szeretnék ide hozni, szó sincs róla, hogy ez éppenséggel minden előzmény nélkül való volna. Tegnap, szombat, egyik esküvő a másik után. Hát kinek ne volna élménye arra, ha éppen nem mi magunk vagyunk azok, akik például egy-egy nyaralás során, amikor valami szépet látunk, akkor nem megéljük annak a szép látványnak a ránk gyakorolt hatását, hanem mit csinálunk, kapjuk a fényképezőgépet, a mobiltelefont, a videó kamerát és megörökítünk. Hát éppenséggel, ahogyan ma azt mondjuk, hogy a súlypont a megélésről a megosztásra került, hát hogyha mindezt idővonalba helyezzük, akkor látjuk, hogy a kettő között ott van az ember, aki már nem ugyanúgy a megélésben erős, hanem a megörökítésben. És ugye pontosan tudjuk, hogy amikor azzal a szemmel, gondolattal, megközelítéssel, hangsúllyal kirándulok, vagy veszek részt az esküvőn, hogy honnan lenne jól elcsípni az ifjú párt, a keresztelésen hol fog pont jól látszani, hogy a víz hogyan csurog le a kisbabának a homlokán, az egy teljesen más megközelítés és jelenlét, mint amikor átadom magamat az ünneplésre. Tehát az első gondolat így szól: Ha a hangsúly eltolódik a megélésről a megörökítésre és azután pedig a megosztásra, akkor ez milyen talajt fog biztosítani az evangélium megfoganása szempontjából? Hiszen éppenséggel mondjuk a megtérés kapcsán mennyire természetesnek tartjuk és vesszük azt, hogy ott adott esetben valamilyen élmény is segít bennünket az Isten felé; valamilyen tapasztalat, valami, ami nagyon mélyen tud bennünk gyökeret ereszteni. Az első gondolat tehát így szól. Éppenséggel magunk felé is, mikor meghirdetjük az evangéliumot, vagy annak lehetőséget biztosítunk, hogy az, ahogyan az internet használat használ bennünket, ez hogyan módosítja az evangéliumra való fogékonyságunkat, érzékenységünket a megélés, a tapasztalás és az élmény szempontjából. Annyi sok élmény kering bennem ezzel kapcsolatban, egyik élmény szinte tolakszik és a másikat akarja kiütni, hogy milyen sokféle benyomásunk lehet arról, hogy ez a változás tulajdonképpen hogyan is ragadható meg. És most anélkül, hogy történetet mondanék, átmennék a második szemponthoz, mert látom az órát. Rátok bízom a történetet.

A második szempont. Hogy itt aztán a célirányos, logikus, következetes gondolkozás súlypontja is eltolódik, és tulajdonképpen már most nem annyira ott vagyunk, hogy lépésről lépésre megpróbálunk logikusan következtetésekre jutni; mit ahogy egyébként minden vasárnapi beszéd is egyoldalú, általában a beszédeink egyoldalúak, a fejnek szólnak. Úgy tekintünk rátok, mint logikusan gondolkozó lényekre, és akkor elkezdjük mondani, és mondjuk és mondjuk és ezt megpróbáljuk, hogy értelmes is legyen. Aztán vagy sikerül, vagy nem. De mindenesetre azt föltételezzük, hogy van egy természetes erősségünk, hogy következetesen és logikusan gondolkodunk, és aztán nagyon fontos igazságokra jutunk el, amelyek aztán meghatározzák az életünket. Éppenséggel itt azt láthatjuk, hogy a súlypont egy következetes, logikus, célirányos és hatékony gondolkozásról átkerül a böngészésre. Böngészünk. Lapokat nyitunk ki, lapokat csapunk föl, oldalakat nézegetünk, ablakokat nyitunk ki és be-be bámulunk egy-egy ablakon; és tulajdonképpen emlékszem arra, ahogyan szörfözni tanítottak. Nem sok sikerrel egyébként, de mindenesetre az alapokra most is emlékszem, ahogyan elmondta a szörfoktató, két dologra világosan vissza tudok emlékezni, az egyik azt mondta: A szörfözés egyik alapja, hogy abba az irányba nem tudunk egyenes vonalban haladni, amely irányból fúj a szél. Ezért aztán nincs más lehetőségünk, minthogy cikcakkban kell haladni. Tulajdonképpen a szörfözéssel az interneten is nagyon gyakran cikcakkban haladunk, nemegyszer próbálunk valamit megtalálni, megkeresni és nem tudunk célirányosan abba az irányba menni, olyan mintha fújna az ellenszél, és ezért aztán valahogyan kerülő utakon keresztül jutunk a célhoz. Ez idáig még rendben is van. A másik alapszabálya azonban a szörfözésnek, ahogy erre visszaemlékszem, az volt, hogy a szörfoktató azt mondta: Kétségkívül azonban a szörfözéshez szükség van valamire. Szélre. Szél nélkül nem lehet szörfözni. Hiába van meg minden adottság és készség, de ha nincsen szél, nem fogunk tudni sehova se eljutni. És ez most mért került ide? Két szempont miatt is. Az egyik, itt sem valami új dologról van szó, hanem nem tudom, ismeritek-e a keleti buddhista hagyományt? Azt mondja a buddhista hagyomány, hogy öt alapérzés van: félelem, harag, szomorúság, öröm. A nyugati hagyomány is ezt mondja. Csakhogy a keleti hagyomány azt mondja, hogy a négyhez társul egy ötödik, ezt így nevezi meg: Az érzések és érzelmek az alapján is ki tudnak alakulni bennünk, hogy a gondolatok parttalanul csaponganak bennünk. S a gondolatok parttalan csapongása bennünk egy nagyon sajátos lelkiállapotot, érzelmi állapotot idéz föl bennünk. Akkor a második kérdés az így szól: Hogyha a súlypont nem annyira a következetes gondolkozáson van, hanem inkább a gondolatok parttalan csapongásán, böngészésen és az összes többin, ez milyen talajt teremt az evangélium elmélyülése szempontjából mibennünk?

És így jutnék el a harmadik szempontig, ez pedig az, hogy éppenséggel nyilvánvaló, a megtérésre vonatkozóan hallatlan jelentősége van annak, hogy döntést hozunk. Általában nincs az az élmény, ami helyettünk pótolná azt, hogy mi döntsünk is a mellett. Hogy keresztény emberek akarunk lenni. Vagy, hogy ilyen és olyan erkölcsi meggyőződéssel akarjuk vinni az életünket. A döntésnek nagy jelentősége van. Igen ám, de az internet használó embernél minthogyha a döntésről elkerülne a hangsúly, nem is annyira a döntés az, ami őt meghatározza, hanem mi? Hogy tulajdonképpen kitesszük magunkat különböző hatásoknak. Ahogyan böngészünk és szörfözünk, ahogyan éppenséggel ablakokat nyitunk meg, bekukkantunk, ahogyan lapozgatunk, tulajdonképpen újabb és újabb élményeket, hatásokat, impressziókat gyűjtünk, s ez alapján valahogy jövünk, megyünk és megyünk és jövünk és... Akkor nagyon nagy kérdés, hogyha ezzel így járunk el, hogyha a döntésnek már nincsen akkora jelentősége, vagy úgy tűnik, minthogyha kikopna belőlünk, akkor ez milyen talajt tud teremteni bennünk az evangélium megerősödése szempontjából? A harmadik gondolat tehát így szól: Hogyha a döntésről el kerül a hangsúly arra, hogy tulajdonképpen hatásokat, benyomásokat keresünk, és az alapján megyünk egyik oldalról a másikra, másikról a harmadikra, hogy ez hogy hat ránk keresztény emberekre?

Aztán a következő: Egész nyilvánvaló, hogy a megtérés szempontjából, a keresztény önazonosságunk szempontjából döntő jelentőségű az, hogy cselekszünk. Hogy mit ér az a hit, ami a tettekben nem nyilatkozik meg? Itt ül az a valaki, biztos nem bántódik meg érte, óvónő nem olyan messze ide, tőle hallottam ezt a történetet néhány héttel ezelőtt. Hogy az óvodában van az ötéves Jancsi. Na már most az ötéves Jancsi áll a mászóka előtt, keze az első rúdon, és ott áll. Odamegy hozzá az óvónő és azt mondja: „Te, Jancsi te mit csinálsz?” „Hát én már a tetején vagyok.” „De Jancsi, te nem vagy a tetején, te itt állsz a földön.” „Jaj, hát de már elképzeltem, már most ott vagyok!” Jancsi öt évesen elképzeli a mászóka aljában, hogy ő már most fönt van. Ugyanez a Jancsi uzsonna alkalmával jóízűen mosolyog. Odamegy hozzá az óvónéni, azt mondja: „Te, figyelj Jancsi, teneked most mi az örömöd oka?” Azt mondja: „Már két almát is vettem.” De még egyet se vett, meg még nem is nyúlt érte, csak elképzelte. Most nagyon nagy kérdés az, hogy miután jól be tudjuk gyakorolni magunkat abban, hogy egy virtuális világban is létezünk, az ahogyan a kereszténységünknek alapja és lényege, hogy cselekszünk, tulajdonképpen itt mi fog akkor velünk történni? Kétségkívül azzal, hogy egy virtuális világban is tudunk cselekedni, megnőtt a cselekvésünknek a tere, de mégis ez nagyon nagy kérdéseket vet föl, hogy cselekszünk-e úgy és olyan módon, ami az evangélium bennünk való megerősödését tudja hatékonyan szolgálni?

S végül az utolsó gondolat. Ötven, száz évvel ezelőtt is beszéltek arról nyilván a papok, hogy vannak olyan keresztények, akik mintha két világban élnének, az egyik világ az itt van benn nekik a templomban, hogy átlépik a templom küszöbét, akkor itt megfelelnek a vallási előírásoknak, szokásoknak és hagyományoknak, úgy viselkednek, ahogy ezt egy keresztény emberről gondolják, hogy kell, majd pedig elmennek a munkahelyükre, vagy az úgynevezett világba, és ott, minthogyha teljesen más megfontolások határoznák őket meg. Tulajdonképpen az internet használattal ez a jelenség óriásira bővült, mégpedig azért, mert nemcsak több világban tudunk lenni, hanem ezek a világok virtuális világok is tudnak lenni, és ráadásul többféle személyiséggel is kezdhetünk az internet használathoz. Már eleve van egy kérdés, ez pedig így szól. Az, aki most itt ül, valószínű, hogy valamilyen keresztény önazonossággal rendelkezik. A kérdés így szól, hogy amikor leülsz az internet elé, az internethasználó személyiséged, mondjuk most így egyszerűen, milyen viszonyban van az evangéliummal? Mert nemegyszer az a valaki, aki naponta órákat vagy naponta akár fél napot is eltölt az internet előtt, szinte egy külön személyiség. S az a kérdés, hogy ő milyen viszonyban van az evangéliummal? És akkor tegyünk még egy lépést. Miután lehetőségünk van arra, hogy különböző személyiségeket alkossunk magunknak, majd ezeken a megalkotott személyiségeken keresztül kommunikáljunk, ezek az általunk megalkotott személyiségek milyen viszonyban vannak az evangéliummal? Tulajdonképpen a huszonegyedik század eleji ember rengeteg nagyon izgalmas és érdekes kérdés előtt áll, hogy az, ahogyan mi használjuk az internetet, és ahogy az internet használ bennünket, hogy ez a kölcsönhatás hogyan alakít és változtat meg bennünket az evangélium befogadása szempontjából? És már most csak egy záró történetet osztanék meg veletek. Néhány évvel ezelőtt együtt dolgoztam egy internetet nagyon jól használó, képi kultúrában otthon lévő művészettörténésszel, és a munkánk elején azt kértem tőle, hogy legyen szíves küldjön nekem át anyagokat a munkáiról meg saját magáról. A következő választ adta. „Feri, még ma este átküldöm neked a felületeim.” Tulajdonképpen sosem gondoltam, hogy egyszer egy nő az összes felületét el fogja nekem küldeni, de mindenesetre ez már most megtörtént, és azóta is nem tud nyugtot hagyni nekem ez a mondat, hogy az összes felületemet elküldöm neked, és majd nemsokára a szentmisében eljutunk oda, hogy a Miatyánknál megfogjuk egymás kezét. Hogy van azért aközött különbség, hogy elküldöm neked az összes felületem, meg aközött, hogy megfogom a kezed. Hogy éppenséggel az evangélium befogadása szempontjából ez sem közömbös. Hogy hogyan képzelem el a felületeimet. És hogy a felületeimmel hogyan bánok és hogyan viszem az életet.

Mai evangélium nem kínált nekünk megoldásokat, inkább kérdéseket vetett föl. Ezért ezt a beszédet a következő kérdéssel szeretném befejezni. Látom, hogy vagytok idősebbek is néhányan. Nem tudom, ti ezt nagyon untátok-e? El tudom képzelni, ültök itt esetleg hatvan, hetven, nyolcvan évesen, azt mondjátok: „Na ezt meg kinek mondta el? Mi közöm nekem ehhez? Hát tizenöt percet elrabolt az életemből, de lehet, hogy húszat is. Hát ezért jöttem én, mi ebben az istentisztelet?” Most akkor föltételezem, hogy te tizenöt-húsz percen keresztül megéltél valamit abból, amit évszámra élnek meg fiatal emberek. Akiknek elmondjuk, hogy jöjjenek be a templomba, és itt őnekik valami nagyon fontos fog történni. Ő pedig itt ül és évszámra azt mondja, hogy hát én nem tudom, például az internetről sosincs szó. Mert az mondjuk fontos. Tehát éppenséggel hogyha most nagyon bosszús vagy, és azt mondod, hogy ennek nem sok köze volt az evangéliumhoz, legalább akkor éppenséggel elindulhat mindez benned az együttérzés irányába azt mondva, na akkor nem könnyű a mai tizen-, huszonéveseknek. És akkor a záró történetem így szól. Hogy kedves ismerősöm azt mondta, hát most már tizenöt éves lett a nagy fiam, hagy rendezzen egy bulit. Na! Én is milyen hálás voltam apámnak, amikor megengedte, hogy bulit rendezzek. Na és akkor meghívta a barátait, tényleg nagyon örült ez a fiatalember neki, pincehelyiség állt rendelkezésre. És azért az apa oda-odafülelt és nem hallott semmi zajt. Hát ez az ő fiatalkorába visszagondolva inkább rosszat jelentett, mint jót, és ezért aztán lement a pincébe körbenézni, hogy tulajdonképpen mi is történik itt. Azt vette észre, hogy a tizenöt éves fia, meg még öt legjobb barátja a pincehelyiség különböző sarkaiban ül és bulizik. Tehát azt hiszem, hogy nagy nyitottságra, rugalmasságra és együttérzésre van szüksége a mai fiatalembereknek. Hogy mi csak egy kicsit is értsük, hogy ők milyen világban vannak. És, hogy ezért nagy kihívás számunkra, hogy az evangéliumot meg tudjuk-e nekik úgy hirdetni, hogy az őket eléri.