Mt 18,15-20 – Évközi 23. vasárnap (A év)

Mt 18,15-20 – Évközi 23. vasárnap (A év)

Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet.

„Abban az időben, Jézus így szólt apostolaihoz: Ha testvéred vétkezik ellened, menj és figyelmeztesd őt négyszemközt! Ha hallgat rád, megnyerted testvéred. Ha azonban nem hallgat rád, vigyél magaddal egy vagy két társat, hogy kettőnek a tanúbizonysága vagy háromé tanúsítsa a dolgot. Ha rájuk sem hallgat, mond meg a hívek közösségének! Ha a hívek közösségére sem hallgat, vedd úgy, mintha pogány volna vagy vámos. Bizony, mondom nektek, amit megköttök a földön, meg lesz kötve a Mennyben is, és amit föloldoztok a földön, föl lesz oldva a Mennyben is! és bizony mondom nektek, ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják azt a Mennyei Atyától. Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük!”

Valami nézeteltérés támad, és te oda tudsz menni a testvéredhez, és jó szándékkal, jóakarattal, jóra törekvéssel, hozzá tudsz fordulni, és ha ott valami létre tud jönni köztetek, akkor megnyerted a testvéredet. Erről szeretnék beszélni, hogy micsoda lehetősége, micsoda ereje és szépsége van annak, hogy képesek vagyunk megnyerni egy embert! Érdekes egyébként, hogy a mai evangélium ezzel a szóhasználattal egy összefüggést is mutat a múlt vasárnapi Evangéliummal, mert ott ugyanez a szó szerepelt. „Aki meg akarja menteni az életét, az elveszíti azt, aki elveszíti az életét énértem, az megtalálja azt! Mert mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelke kárt szenved?” Milyen érdekes, hogy egyébként mi, akik annyira ki vagyunk hegyezve arra, hogy nyerni, győzni, megnyerni, és akkor máris ott vagyunk, hogy profit, hogy előnyök, hogy gazdasági növekedés, hogy gazdagság, mert ugye a legtöbb embert érdeklik ezek a dolgok… és Jézus azt mondja, hogy lehetséges megnyerni, lehetséges nagyon gazdagnak lenni olyan értelemben, hogy meg tudunk nyerni egy embert! Nem olyan értelemben, hogy birtokoljuk őt, hogy kiterjesztjük a hatalmunkat fölötte, erről szó sincs! Nekem valakit az életnek megnyerni, valakit a kapcsolatra vagy az egységre megnyerni, valakit a saját maga számára megnyerni, valakit megnyerni, hogy közösségben tudjon lenni a benne élő Istennel. Erről szeretnék beszélni. Akkor pedig, ha összekötöttük már a múlt vasárnapi meg a mai Evangéliumot, akkor ebbe az összekötésbe még egy gondolatot hadd mondjak. Akkor ez mit jelent, hogy tulajdonképpen ki az igazán gazdag ember, ki a leggazdagabb ember? Hogyan tudunk igazán gazdaggá válni? A válasz nagyon egyszerű. Ha én körbenézek, és ahogy a múlt vasárnapi beszédet befejeztük, és azt mondom, hogy hát – és még oda is nézek -, én nem látok egyetlen embert se, akiért az életemet szívesen odaadnám! Akkor én nagyon szegény vagyok! Itt vagyok ennyi ember között, ennyi nagyszerű és értékes ember között, és azt mondom, hogy én nem látok itt egyet sem! Olyat, akiért én magam odaadnám az életemet? Senki olyat nem látok itt! Na, ez a szegénység! Tulajdonképpen annál gazdagabbá leszünk, minél inkább azt tudjuk mondani, hogy szinte véget nem ér azoknak az embereknek a száma és sora, akikért bizonyos helyzetekben, akár egy pillanatszerűen, akár hosszú távon is, 30-40 év alatt is, mondjuk ahogy egy édesanya vagy egy édesapa teszi, szívesen odaadnám az életem! Minél több embernek adjuk oda szívesen az életünket, mi magunk annál gazdagabbak vagyunk! De ez csak a bevezetés… Viszont ezek után alig akarok gondolatokat mondani, inkább csak történeteket. 

Valahogy olyan élményeimet szeretném megosztani veletek, amelyekben számomra megragadható az, hogy mit is gondolok arról, hogy megnyerni egy embert. 

Az első történet. Nem tudom, hogy ismeritek-e Magyarország legcsodálatosabb buszmegállóját? Nincs éppen itt a közelben, az ország határán, valahol van egy pici falu, ahol ez megtalálható. De valódi, amit mondok, csak kicsit olyan meseszerűen hangzik! Az a buszmegálló olyan gyönyörű, mint egy rózsalugas! Rózsák futnak föl rá, gyönyörűen virágoznak, tavasztól késő őszig, és aztán a gyönyörű rózsalugasszerű buszmegállótól orgonabokrok vezetnek egy házig… Hát ezt meg ki csinálta? Képzeljétek el, hogy volt egy nagypapa. A nagypapa azt mondta, hogy: Én itt születtem, ebben a kicsi faluban, én már itt is halok meg, én már innen nem megyek el sehova, szívem csücske ez a kis hely! De van az én unokám aki egy pesti gyerek már, de ez a pesti gyerek ritkán jön haza, mert mér olyan városi gyerek! De hát mégiscsak ez az ő szülővilága, szülőföldje, mert innen származunk mind, neki is innen sarjadt az élete! Na, akkor én azt csinálom, hogy csinálok a buszmegállóból egy gyönyörű rózsalugast, és ha ő leszáll a buszról: Na, ez már valami! Na, ide érdemes hazajönni! – mondja majd. Lehet, hogy ez valahogy a szülőföldnek az illata! És ahogy majd megy az orgonabokrokon keresztül, és akkor ahogy majd megy rátalál egy házra, és akkor majd elmondhatja, hogy innen jött az élet. Milyen nagyszerű dolog? Van egy 70-80 éves bácsi, aki nem a sorsát siratja, hanem helyette inkább azt mondja, hogy: Megnyerem én a kis unokám! Megnyerem őt valamire! Most pedig ne várjátok, hogy gondolatokat mondjak itt tovább, mert bőven nem kell ez már hozzá… 

A második. Csaba testvértől hallottam tegnap egy történetet. Azt mondja, hogy egyszer ült kint a pályaudvaron. Vasútállomás. Este van. Hideg van. Aztán látja, hogy itt jön-megy egy asszony, egy pici babával. Aztán szóba elegyednek egymással, és kiderül, hogy az asszony nem a vonatra vár, hanem nincs hova mennie, se neki, se a picinek! Akkor megkérdezi a Csaba testvért, akiről tudja, hogy ki: Csaba testvér, nem jó ennek a gyereknek itt lenni a pályaudvaron, a vasútállomáson. Erre Csaba testvér bólint: Hát nem! biztos, hogy nem! erre az asszony azt mondja, hogy: Akkor odaadom magának a gyereket! – Hogyhogy nekem? Hát magáé a gyerek, csak így most ideadja ezt a gyereket? Mire az asszony ránéz, és azt mondja, hogy: Hát nem maga mondta, hogy nem jó ennek a gyereknek itt, az állomáson? – De hát maga kérdezte, és én mondtam, hogy valóban nem jó. Aztán odakerült ez a gyermek a Csaba testvérhez, meg egy pedagógushoz. Aztán azt mondta az asszony, hogy ha egy kicsit összeszedi magát, akkor eljön érte. Hát eltelt vagy 10 év… Csaba testvér, meg az a pedagógus, ahogy fogták azt a pici babát, aztán engedték, hogy nőjön, nem is akárhogyan, megnyerték ezt az embert! 

Aztán a következő történet. Egy kedves ismerősöm az önkormányzatnál dolgozik. Azt mondja, hogy hát sokan vagyunk ott, férfiak és nők vegyesen. Egy kedves munkatársam, aki egy férfiember, beleszeretett a munkatársnőjébe, de nagyon! De tudtuk egymásról, hogy ő egy katolikus, keresztény valaki, hogy szeretne hűségesnek maradni, és valahogy ebbe az irányba akarja vinni az életét, ha törik, ha szakad. De hát már látták ott heteken, hónapokon keresztül, hogy hát, hm… De persze senki nem szólt! Magánügy… Az ismerősöm azt mondja, hogy ez bizony nem magánügy! Hát én ezt nem bírom nézni! Hát mi lesz vele? Meg mi lesz velük, meg mi lesz a gyerekekkel? Ez nem magánügy! Akkor pedig kedvesen, nagy emberséggel, nem moralizálva meg ítélkezve, azt mondta ennek az embernek, hogy: Úgy szeretnék veled beszélni! Hogy ahogy te itt jössz-mész, meg ahogy nézed azt a nőt, szinte ordít rólad, hogy te olyan szerelmes vagy, hogy én azt gondolnám rólad, hogy másnak már ott nem nagyon van hely. Te, jól látom én ezt? Mit csinálsz te mégis ezzel? Rendbe vagy egyébként? Eltelt néhány perc a beszélgetésből, és a 40 év körüli férfi elkezdett sírni. Te Jó Ég! Hát ez látszik is? Ez a 40 év körüli nő, ezt a 40 év körüli férfit megnyerte! Nem magának persze. 

Aztán a következő, ahogy az Evangélium mondja, hogy: Na, akkor hogyha már úgy látjátok, hogy így, meg úgy is próbáltátok megnyerni, és nem ment, akkor tekintsetek rá úgy, mint egy vámosra, tekintsetek rá úgy, mintha idegen volna! Mit jelent ez? Ha az Evangélium lelkületével tekintek valakire úgy, minthogyha vámos volna vagy idegen, az a következőt jelenti. Eddig úgy tekintettem rá, mint valaki, akivel kapcsolatban egészen nyilvánvalóan sok minden összeköt bennünket, tehát a kölcsönösségre számíthatok, hogy ő fogja érteni hogy nekem ez fáj, és miután van köztünk kapcsolat, és ez nyilván őt mélyebbről fogja érinteni. Na, de hogyha már úgy látni, hogy próbáltam megnyerni így is, úgy is, amúgy is, és ez nem sikerült, akkor bizony úgy kell rá tekintenem, mint egy idegenre. De mit jelent az Evangélium szempontjából, hogy úgy tekintek rá, mint egy bűnösre, idegenre vagy vámosra? Azt jelenti, hogy most már nem várom a kölcsönösséget! Most már nem várom azt, hogy ővele egy kölcsönös kapcsolatban számítsak arra, hogy ő valamit tegyen! Mert a szó legnemesebb értelmében, ahogyan Ferenc pápa beszél a misszióról, ez azt jelenti, hogy nem az a cél, hogy mi többen legyünk, és ilyen értelemben senkit se kell megtéríteni, hanem sokkal inkább arról van szó, hogy az a cél, hogy többek legyünk! Hogy odaálljak egy ember mellé, és egy ilyen helyzetben azt mondjam, hogy: Na, azért mert úgy tűnik, hogy ő most nagyon messze van tőlem, most már nem várok tőle semmit! Most bevetem, bedobom magam, egyfajta bátorsággal és kockázatvállalással! 

Az utolsó történetem ide. 21 vagy 22 éves voltam, ez olyan 1987-1988 körül lehetett. Nagyon jóban voltam mozgássérültekkel, légzésbénultakkal, és miután emberi kapcsolat van köztünk, néha úgy látogattam őket, és kiderült valahogy egy beszélgetés során, hogy ők még sosem hajóztak, sosem voltak a Dunán. Hát hogy lettek volna? Légzésbénultan? Kerekesszékkel? Hát ki is vitte volna el őket? Ez engem dühített! Ezek az emberek itt élnek, tőlem karnyújtásnyira, és még nem voltak a Dunán? Nem hajókáztak? Nem nézték meg még így Budapestet? Hát ezt nem lehet hagyni! Aztán emlékszem, hogy elmentem a MAHART-hoz, és mondtam, hogy én szeretnék elvinni mozgássérülteket hajókirándulásra. Mindenki egy picit úgy megijedt, és mindenki úgy gondolta, hogy ebben nem kompetens, és így hamar az igazgatóhoz kerültem. Akkor ott, 21 évesen, álltam a MAHART vezérigazgatója előtt, és előadtam, hogy nekem vannak mozgássérült barátaim, és képzelje el, hogy ezek az emberek még soha nem hajókáztak, és mivel ők még nem hajókáztak, itt viszont van hajó, így én kérek egy hajót! Rám nézett ez az igazgató, és azt mondta, hogy tulajdonképpen ennek nincs akadálya! Majd kedvesen azt mondta, hogy szeretnék, hogyha azért lenne büfé. Jó, legyen! Miután, így kaptunk egy egész hajót, így az volt bennem, hogyha itt van egy egész hajó, hát akkor arra nemcsak az ismerőseimet szeretném felvinni, hanem akkor mindjárt elmentem egy másik mozgássérült intézménybe, és mondtam, hogy van egy hajó, amivel elmehetnénk hajókázni. Erre az emberek ott azt mondták, hogy hát nem ismerik ezt a 21 éves bolondot, de hát a hajókázás jó dolog, és miért ne mehetnének el? Aztán már így nagyjából tele volt a hajó, és akkor úgy döntöttem, hogy legalább elmegyünk Esztergomig. Hát ott meg van egy püspök! Akkor pedig 21 évesen elmentem a püspökhöz, és mondtam neki, hogy hajóval fogunk ám jönni ide! Hát csak érünk már annyit, hogy jöjjön egy Püspök úr, és tartson nekünk egy Misét! A Püspök úr is azt mondta, hogy igen-igen. 

Ezt csak azért akartam nektek elmondani, mert 21 évesen lett egy alapélményem arról, hogy egészen lehetetlennek tűnő helyzetekben oda lehet menni egy másik emberhez, és az a másik ember azt élheti meg, hogy van kedvem valami jót csinálni együtt! Azért ehhez én szívesen csatlakozom! Érzek indíttatást, hogy együtt tegyünk valami jót! Ezt az alapélményemet, amit 21 évesen éltem meg, ezt nagyon őrzöm! Mert nem ellenérv számomra az, hogyha ez néha nem így van, mert az csak annyit jelent, hogy tovább kell csinálni! Hogy új és új lehetőségeit kellene megtalálni annak, hogyan tudunk egy embert megnyerni! 

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs