Lk 15, 1-10 – Évközi 24. vasárnap

2016.09.11. vasárnap: ÉVKÖZI 24. VASÁRNAP

Az Úr szánalomra indult, és nem büntette népét, amint mondta

Olvasmány (Kiv 32,7-11.13-14)

Így szólt ekkor az Úr Mózeshez: ,,Menj le hamar, mert vétkezett néped, amelyet kihoztál Egyiptom földjéről! Hamar letértek arról az útról, amelyet mutattál nekik: öntött borjút készítettek maguknak, imádták azt, áldozatokat mutattak be neki, és azt mondták: ,,Ezek a te isteneid, Izrael, akik kihoztak téged Egyiptom földjéről!''’’ Aztán így szólt az Úr Mózeshez: ,,Látom már, hogy keménynyakú nép ez! Hagyj engem, hadd izzék fel haragom ellenük, hogy eltöröljem őket, és téged tegyelek nagy nemzetté!’’ Mózes erre így kezdte kérlelni az Urat, az ő Istenét: ,,Miért gerjedne fel, Uram, haragod néped ellen, amelyet kihoztál Egyiptom földjéről, nagy erővel és hatalmas kézzel? Emlékezzél meg Ábrahámról, Izsákról és Izraelről, a te szolgáidról, akiknek megesküdtél önmagadra: ,,Megsokasítom utódaitokat, mint az ég csillagait, és ezt az egész földet, amelyről szóltam, utódaitoknak adom, s birtokolni fogjátok azt örökké!''’’ Megengesztelődött erre az Úr, és nem tette meg azt a rosszat, amelyet népe ellen mondott.

Szentlecke (1Tim 1,12-17)

Hálát adok annak, aki erőt adott nekem, Krisztus Jézusnak, a mi Urunknak, hogy megbízhatónak ítélt, és erre a szolgálatra rendelt engem, aki azelőtt káromló, üldöző és gyalázkodó voltam, de irgalmat találtam, mert hitetlenségemben tudatlanul cselekedtem. Sőt, valósággal elárasztott a mi Urunk kegyelme, a Krisztus Jézusban való hittel és szeretettel együtt. Igaz beszéd ez, s teljes hitelt érdemlő: azért jött el Krisztus Jézus erre a világra, hogy üdvözítse a bűnösöket. Ezek között az első én vagyok. De éppen azért találtam irgalmasságot, hogy Krisztus Jézus rajtam, az elsőn mutassa meg egész hosszantűrését, okulásul azoknak, akik hinni fognak benne az örök életre. Tisztesség és dicsőség érte az örökkévalóság halhatatlan, láthatatlan Királyának, az egy Istennek, mindörökkön örökké! Ámen!

Evangélium (Lk 15,1-10)

Vámosok és bűnösök is mentek hozzá, hogy hallgassák. A farizeusok és az írástudók azonban méltatlankodtak: ,,Ez bűnösökkel áll szóba és velük eszik.’’ Akkor ezt a példabeszédet mondta nekik: ,,Ha közületek valakinek száz juha van, és egyet elveszít közülük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e az elveszett után, amíg meg nem találja? Amikor megtalálja, örömében vállára veszi, hazamegy, összehívja barátait és szomszédait, és azt mondja nekik: ,,Örüljetek velem, mert megtaláltam elveszett juhomat!'' Mondom nektek: éppen így nagyobb öröm lesz a mennyben is egy megtérő bűnös miatt, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akinek nincs szüksége megtérésre. Vagy ha egy asszonynak tíz drachmája van, és elveszít egy drachmát, nem gyújt-e lámpát, nem söpri-e ki a házát, és nem keresi-e gondosan, amíg meg nem találja? Ha pedig megtalálta, összehívja barátnőit és szomszédait, hogy elmondja nekik: ,,Örüljetek velem, mert megtaláltam a drachmát, amelyet elvesztettem!'' Mondom nektek: hasonló öröm lesz Isten angyalai közt egy megtérő bűnös miatt.’’

Vasárnapi beszéd

Hallottuk ezt a két rövidke példabeszédet, és az összefüggésből nyilvánvalóan tudjuk, hogy az értelmezésünknek mi lesz többé-kevésbé a kerete. Hogy tulajdonképpen a két történet megpróbálja egyrészt kibontani azt, hogy milyen is Isten. Hozzáad valamit ahhoz, ahogyan Istent képzeljük, elképzeljük, látjuk, megértjük, és próbálunk majd bízni benne. Aztán ez a történet – nyilván az összefüggésből ezt értjük – kibont valamit abból, hogy éppen ennek összefüggésében hogyan érdemes nekünk viszonyulni az embertársainkhoz. Bárkihez, aki messze van, és nem olyan mint mi, és ezt sem akarom tovább mondani.

Persze a történet értelmezésének a keretéhez az is hozzátartozik, hogy látjuk, hogy Isten és az ember közt akkor hogyan képzelhetjük el a viszonyt, Isten hogyan viszonyul hozzánk, és mi hogyan viszonyulhatunk hozzá. Tulajdonképpen erről van szó. Hát ezt nem akarnám hosszabban mondani.

Viszont ha már itt tartunk, hogy na akkor mi az, amit megsejtünk Isten arcvonásából, mi lenne talán a mai két rövid történetből adódóan a kulcsa annak, hogy hogyan volna érdemes viszonyulnunk, milyen lelkületet ápolhatnánk magunkban másokkal való viszonyunkban, és hogy az Istenhez fűződő kapcsolatunknak mi lehetne akár egy kulcs kifejezése. Akkor azt mondhatnám, hogy ez a keresés.

Rögtön az első kérdésem így szól. Kit szoktunk keresni, vagy mit szoktunk keresni? Összeszedtem, hogy mondjuk az elmúlt egy évben mi volt az, ami igazán keresésre indított. És, és… most még mielőtt ebbe belekezdenék, nem tudom, nem érdekes-e a két rövid történetben az, hogy Jézus nem azt mondja, hogy volt ott száz juh, és abból a százból egy elveszett. „Hát jó, és közöm hozzá?” Ahogy ezt szoktuk kérdezni. „Közöm ahhoz az egyhez?” Meg még akár a százhoz. A történetben arról van szó, hogy valakinek volt száz juha. Úgy érezte, az az övé, neki ahhoz a száz juhhoz köze van. Sőt nem csak közöm van hozzá, valahogy hozzám tartozik, sőt még felelősséggel is vagyok ezek iránt az állatok iránt. És a tíz drachma sem úgy van, hogy volt valakinél tíz drachma. Nem, volt tíz drachmája, egyet nem talált, és tudta, hogy hát valahogy az az ő drachmája. Neki azzal dolga van, azt meg kell találnia, mert az az övé.

Ahogy visszagondoltam azt az egy évet, most kifejezetten olyan megragadható dolgokra gondolok, akkor tárgyak, személyek jutottak eszembe. Például emlékszem, az egy év alatt volt, hogy nem találtam a naptáram. Nagyon kellett volna. Aztán volt, hogy nem találtam a kulcsom, még jobban kellett volna. És volt, hogy nem találtam a telefonomat, az is nagyon kellett volna. Mondjuk ez a három jutott nagyon gyorsan eszembe, és közben meg aztán mindaz, ami ezt a hármat összeköti. Hogy hát azért akárminek, vagy akárkinek a keresésére nem szoktunk elindulni. De mikor a kulcsom, a telefonom, vagy a naptáram vész el, vagy ne találom, akkor egyszer csak mrrhhh. Nem tudok nélkülük élni. Legalábbis úgy rövid távon nem. Hát muszáj, muszáj, muszáj a kulcs! Hát a telefon… benne van minden címem, arra ébredek, hát muszáj. S a naptáram! Egy évig nem fogom tudni, hogy mi a dolgom. Egyszerűen ez elviselhetetlen!

Hogyha otthon vagyunk, és keresünk valamit, de nem fontos nekünk, azt mondjuk „Hát, tulajdonképpen mindegy.” Az első gondolat az, hogy egyáltalán aminek a keresésére odaszánjuk magunkat, azért az már nem egy utolsó tartalék-játékos. Hanem az a valami, az a valaki, akivel összefonódott az életünk, és azt mondjuk „Fontos vagy nekem.” Különben neki se állunk a keresésnek.

Aztán ide tartozóan, hogy kit vagy mit keresek. Általában valami olyasminek a keresésére indulunk el, ami úgy kapcsolódik össze az életünkkel, hogy azt nem idegennek látjuk vagy tartjuk, hanem nagyon hozzánk tartozónak. Közben pedig, ahogyan keressük, nem tudom megvan-e ez az élmény, ahogy elveszik mondjuk az igazolványunk, hogy azt mondjuk „Nem tudom, hogyha nem én találom meg, ki fogja megtalálni.” Azon aggódok, hogy ez az igazolvány senkinek nem számít, csak nekem. Nagyon félek, hogy egyáltalán valami jóindulat lesz-e másokban, hogy elküldik-e postán. Mit jelent másoknak az a kulcs? Semmit. Mit jelent másoknak az a naptár? Programok vannak benne, nem az övék. Tulajdonképpen mikor elindulunk keresni, akkor bennünk lehet egy aggodalom és félelem. Nem csak azért, hogy mi van azzal a valakivel, valamivel, ami fontos nekem annyira, hogy egyáltalán elindultam keresni, hanem még azon is aggódok, hogy mi lesz, ki fogja azt megtalálni. Meg fogja becsülni? Számít majd neki? Mert énnekem nagyon számít. S akkor ennek a feszültsége egyszer csak eltölt bennünket. „Bárcsak én találnám meg, mert én tudom, hogy az mennyire fontos!”

Akkor így elléptem a második kérdéshez. Az első így szólt, hogy egyáltalán kinek, minek a keresésére indulok el. A második, hogy a keresés folyamatában tulajdonképpen mi játszódik le bennem? Nagyon egyszerűen azt lehetne mondani, ha visszaidézzük a kulcsot, a naptárt, a telefont, vagy valamit, ami nektek így fontos volt, hogy hát szinte az egész személyünket magával ragadja a keresés. Hát ilyenkor szinte semmi más már nem számít. „Meg kell lennie! Nem, muszáj, muszáj, hogy meglegyen!” Ez az érdekes, tulajdonképpen a pszichés képességeinket elég alaposan latba szoktuk ilyenkor vetni. Először is olyan koncentráltak leszünk, hogy az párját ritkítja. Elkezdünk nagyon-nagyon emlékezni. Hol volt meg utoljára? „Hol volt, hol volt, hogy volt a napom? Akkor még megvolt.” Azután az emlékezés után eltölt bennünket az a figyelem. „Jó…” Aztán elkezdünk stratégiákat kidolgozni, aztán cselekvési terv, kit lehet fölhívni, kit lehet értesíteni, kit lehet megkérni, hogy lehet a leggyorsabban…? Tulajdonképpen egészen bevonódunk, egész önátadottak leszünk, és szinte egészen kitölt bennünket az, amikor valakinek, valaminek a keresésére indulunk aki, vagy ami fontos nekünk.

Eszembe jutott apukám. Ahogyan könnyed szóhasználattal szoktuk mondani, Parkinsonos volt. Ezért aztán volt, amikor pontosan szedte a gyógyszerét, akkor elindult még otthonról. De aztán eltelt egy óra, vagy kettő, és elfelejtette bevenni a gyógyszert, és akkor rendre elveszett. Amikor apukám elveszett, akkor már nem lehetett tudni azt, hogy hol van. A legnehezebb az volt, hogy ő se tudta, hogy hol van. Azt se tudta, hogy hol lakik, azt se tudta, hogy hova indult, azt se tudta, hogy hova kéne eljutnia. Sőt aztán már azt sem tudta, hogy ő kicsoda. Milyen gyakran volt az, gyakran, jó párszor megtörtént, hogy tesóm fölhívott telefonon, és mondja „Apa megint elveszett.” S akkor hogyan, hogyan, ő is meg én is hogyan raktuk le minden dolgunkat, hogy nekiálljunk őt megkeresni.

A második gondolat mégis csak az, hogy egyszer csak, amikor valaki vagy valami elvész, aki és ami nekem fontos, akkor valahogy elkezdjük magunkat nagyon bevetni. Magunk is meglepődünk azon, hogy úgy fölfedezzük azt, hogy „Te jó ég! Hát rég voltam ennyire feszült. Rég akartam valamit ennyire nagyon. Nem is tudom, hogy mikor éreztem utoljára ezt a vágyat, hogy muszáj, hogy meglegyen. Mert nem tudom, hogyan fogok élni, ha nem lesz meg.” Ez a második gondolat.

Ide hadd hozzak még valamit. Nem… Most ebben a történetben is, meg a miénkben, enyém az a telefon, az a naptár, az a juh, az a drachma. Hogy az emberi kapcsolatainkban milyen gyakran történik az, hogy kissé elveszítjük egymást. Ebben az elveszítésben egyszer csak de nagy dolog, ha egyáltalán a vágy megint föltör bennem. Mondjuk bennem… most majdnem azt mondtam, bennem feleségben. De hát így is… Hogy hát muszáj lenne a távolságot legyőzni, ami köztem és közted lett. Neki kell állnom, hogy megtaláljalak téged. Valahogyan elvesztettelek téged az utóbbi két hétben, két hónapban, két évben, 22 évben. Neki kell állnom, hogy valahogy megkeresselek téged, mert elvesztettelek. Milyen sokan vannak szülők, akik elvesztik a gyerekeiket. Nem azért, mert éppenséggel nincs kapcsolat köztük, de belül tudják, hogy itt valami elveszett azért, mert túl nagy a távolság köztünk.

Aztán milyen sokan vannak gyerekek, akik felnőttek, és úgy érzik, hogy elvesztették a szüleiket, és barátok, akik elvesztették egymást, és, és, és. A főnök a beosztottat, a beosztott a főnököt. Ezt az elvesztést úgy értelmezhetjük nagyon egyszerűen, hogy nem, nem tudlak megérinteni, távolság alakult ki köztünk, és tulajdonképpen jön egy vágy bennem, hogy ezt a távolságot szeretném legyőzni. Mert a megtalálás azt jelenti, hogy egyszer csak… Mit érek egy telefonnal, ami benn van a szobámban? Áhh, megvan. (kulcsokat csörget – szerk.) Jól van. Olyan meleg, mint a lábam pont, érzem. Na ez, ez a megtalálás. Nem „Tudok rólad, meg gondolok rád.” Nem, itt, ez, ez a megtalálás.

A második gondolatom így szól. Ahhoz, hogy a férj a feleségét megtalálja, két év, vagy 22 év után, tulajdonképpen mire van szükség? Arra, hogy elkezdjem próbálni őt megérteni. Tulajdonképpen mit csinált ő 22 év alatt, miért csinálta azt, amit én nagyon utálok? Miért csinálta azt, amit mondtam, hogy ne csináljon, és mégis csinálta? S akkor megpróbálok együttérző lenni. Tulajdonképpen ahhoz, hogy valakit megtaláljak, a személyiségem mozgósítása nélkül nem történik meg, minél inkább fontos nekem az a kapcsolat. Megértés nélkül nem fogok rád találni. Együttérzés nélkül pláne nem fogok rád találni. Hogy egyszer csak megpróbáljam megérteni hogy mi és hogyan volt veled, bele kell bújnom a bőrödbe. Mert ha nem bújok bele a bőrödbe, nem nézek ki onnan a világra, ahonnan te, a távolság meg fog maradni köztem és közted, és nem talállak meg.

Ezért a második gondolat így szól. Ha valaki komolyan veszi azt, hogy mit jelent, hogy meg akarlak megint találni, akkor a személyiségnek nem is tudom, hogy mekkora részét fontos, hogy nekiálljunk mozgósítani. Mert ha csak úgy keresgetjük, mhh, nem lesz meg, s a távolság megmarad.

Aztán a harmadik kérdés így szólhat, hogy mi akkor ennek a keresésnek a tartalma? Akkor mondhatjuk azt, hogy hát… Szép lassan, ahogyan kereslek, eltölt annak a gondolata vagy tudata, hogy veled szeretnék élni. Én azt szeretném, hogy a kulcsom mindig meglegyen. „Többet nem akarom, hogy elveszítselek téged! Nem, a telefonom…!” És akkor elkezdünk szinte fogadalmakat tenni, hogy mostantól kezdve a telefonomat mindig megfelelő helyre fogom tenni. Mert ha ott van, még akkor talán akkor van a legnagyobb esély. Sehova nem fogom csak úgy lerakni, meg csak úgy ledobni. Nem, hát muszáj, hogy ott legyen, mert különben… És tulajdonképpen egyre inkább eltölt bennünket annak a tudata, hogy meg kell, hogy legyél. Hogy tulajdonképpen annyira fontos vagy, muszáj.

Így eljutunk oda, amit így tehetnénk föl kérdésként: „Na és ha megtaláltalak, és legyőztem a távolságot, ami közted és köztem van, annak mi lesz a következménye?” Amikor megtaláltalak, sóhajtok egy nagyot, és elkezdek hálálkodni. „Jahhj!” Mikor nekiállunk valakinek, valaminek a keresésére, szinte mindig megéljük azt, hogy a megtalálásnak van egy olyan része, ami nem rajtam múlik. Hogy van benne valami kockázat. Hogy van benne valami, ami aztán úgy adatik, és azt mondom „De más lenne az élet, ha nem találtalak volna meg! Annyira hálás tudok lenni, hogy ez nem így van, mert hogy megtaláltalak.”

Közben, mi a következménye még? Hát ahogyan oda szántam önmagamat a megkeresés folyamatában, tulajdonképpen a megkeresés miatt elkezdek megváltozni. Amikor végre rád találtam, akkor tulajdonképpen nem ugyanaz az ember talált rád, mint aki elindult a keresésre. Mikor valaki úgy igazán odaszánja magát annak, hogy valamit és valakit megkeressen, és megtaláljon, akkor tudhatja, hogy más emberként fog odaérkezni ahhoz, valakihez, valamihez, amit megtalált. Hogy többé nem leszünk ugyanazok, mert végig megyünk egy folyamaton. Maga ez a folyamat az, ami átalakít és megváltoztat bennünket.

Azt is lehetne mondani, már zárásképpen, hogy ebben a folyamatban, amiben mi magunk megváltozunk, végérvényessé lesz, hogy az, hogy akit vagy amit megtaláltam, nagyon-nagyon fontos nekem, nem akarom, hogy elvesszen. És nem csak ennek a fontossága lesz ez, hanem még a következőre is rájövök. Igen, egyrészt nagyon-nagyon tudom, hogy fontos vagy, hogy meglettél, és most arra is rájöttem, hogy úgy félig nem lehet valakit megtalálni. Negyedig nem találhatom meg a kulcsom, háromnegyedig nem találhatom meg a telefonomat. Vagy megtalállak, vagy nem, és ez tulajdonképpen egyszer csak föltárja számunkra azt, hogy úgy negyedig meg félig nagyon nehéz kereszténynek lenni, nagyon nehéz Krisztus követőnek lenni háromnegyedig. Mert most vagy megtaláltam a kulcsom, vagy nem találtam meg. Most vagy itt van a kezemben a telefon, és tudom használni, vagy nincs a kezemben, és akkor nem fogom tudni használni.

Ezért a zárás így szól. Ahogyan a bevezetőben beszéltünk, a mai két rövidke történet föltár valamit Istenből, hogy Isten hogy keres bennünket, hogy ez mit jelent számára. Föltárja azt, hogy hogyan viszonyulhatunk, milyen lelkületet ápolhatunk mi a másokkal való viszonyunkban. És közben föltárja azt, hogy Isten milyen kapcsolatra hív bennünket. Ez pedig egymás kölcsönös keresése. De nagy dolog, hogyha egyszer csak úgy, mint akit darázs csípett meg, fölpattanunk a helyünkről. Mert ugye így van, mikor hirtelen rájössz, hogy nincs meg, úgy fölpattanok a helyemről, és azt mondom. „Na, most akkor elindulok! Muszáj, hogy meglegyél.” Isten már elindult.

 (Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli