Lk 16,1-13 – Évközi 25. vasárnap

2016.09.18. vasárnap: ÉVKÖZI 25. VASÁRNAP

Megesküdött az Úr: sohasem felejtem el tetteiket

Olvasmány (Ám 8,4-7)

Halljátok meg ezt ti, akik tiporjátok a szegényt, és szorongatjátok a föld szűkölködőit, akik így szóltok: ,,Mikor múlik el az újhold, hogy eladhassuk az árut, és a szombat, hogy feltárhassuk a gabonát, megkisebbíthessük az éfát, megnagyobbíthassuk a siklust, és csalárdul meghamisíthassuk a mérleget, hogy pénzért megszerezhessük magunknak a szűkölködőket, és egy pár saruért a szegényeket, és eladhassuk a gabona hulladékát?''’’ Megesküdött az Úr Jákob büszkeségére: ,,Sohasem felejtem el semmi cselekedetüket!

Szentlecke (1Tim 2,1-8)

Mindenekelőtt arra kérlek tehát, tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért: a királyokért és minden feljebbvalóért, hogy békés és csendes életet élhessünk, telve istenfélelemmel és tisztességgel. Ez jó és kedves a mi Üdvözítő Istenünk előtt, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére. Hiszen egy az Isten, és egy a közvetítő is Isten és az emberek között: az ember Jézus Krisztus, aki odaadta önmagát váltságul mindenkiért, tanúságot téve a maga idejében. Emiatt rendelt ő engem hírnökké s apostollá -- igazat mondok, nem hazudom --, a pogányok tanítójává hitben és igazságban. Azt akarom tehát, hogy a férfiak mindenütt tisztán emeljék fel kezüket imádságra, harag és viszálykodás nélkül.

Evangélium (Lk 16,1-13)

A tanítványoknak pedig ezt mondta: ,,Egy gazdag embernek volt egy intézője. Bevádolták nála, hogy eltékozolja a vagyonát. Erre magához hívatta és azt mondta neki: ,,Mit hallok rólad? Adj számot gazdálkodásodról, mert nem lehetsz tovább az intézőm!'' Az intéző ezt mondta magában: Mitévő leszek, ha uram elveszi tőlem az intézőséget? Kapálni nem tudok, koldulni szégyellek. Tudom már, mit teszek, hogy befogadjanak az emberek a házukba, ha elmozdít az intézőségből. Magához hívta tehát urának minden egyes adósát, és megkérdezte az elsőtől: ,,Mennyivel tartozol uramnak?'' Az így felelt: ,,Száz korsó olajjal.'' Erre azt mondta neki: ,,Vedd elő adósleveledet, ülj le hamar, és írj ötvenet!'' Azután megkérdezte a másikat: ,,Hát te mennyivel tartozol?'' Az így válaszolt: ,,Száz véka búzával.'' Erre azt mondta neki: ,,Vedd elő adósleveledet, és írj nyolcvanat!'' Az úr megdicsérte a hamis intézőt, hogy okosan cselekedett; mert a világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál. Azt mondom hát nektek: Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogy amikor az elmúlik, befogadjanak titeket az örök hajlékokba. Aki kicsiben hű, a nagyban is hű; és aki a kicsiben hazug, az a nagyban is hazug. Ha tehát a hamis mammonban nem voltatok hűségesek, ki bízza rátok az igazit? És ha a máséban nem voltatok hűek, akkor ki adja oda nektek azt, ami a tiétek? Egy szolga sem szolgálhat két úrnak; mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.’’

Vasárnapi beszéd

(8:40)

Ezt a kérdést teszi föl Jézus: „Ki bízza rátok a tiéteket?” Erről szeretnék töprengeni, elmélkedni, Istennek a bizalmán. Az első gondolatban nem tudom, hogy… persze megvan ez a mondat, amit szoktunk hallani, vagy esetleg mi magunk mondjuk, amikor valaki kérdezi, hogy „Hát hogy csináljam?” Vagy mi magunk szólunk a másiknak, hogy „Jó, de szerinted hogy lenne jó?” És akkor milyen természetes fordulat ez, ahogy egyszer csak valaki azt mondja „Ezt rád bízom.” Mikor ezt halljuk, hogy „Ezt rád bízom.”, akkor tulajdonképpen ebben az van benne, hogy elhiszem, hogy te ezt jól fogod csinálni. Kapsz hozzá szabadságot, kapsz hozzá szabad teret, kompetensnek, alkalmasnak tekintelek téged. „Hát ezt rád bízom.”

Ebben a „Hát ezt rád bízom.”-ban tulajdonképpen legalább két gondolat feszül. Az egyik: „Ezt rád bízom, tehát akkor ott van az a szabadság, én látom benned és rajtad azt a szabadságot, amiből kinőhet valami jó.” Tegnap is, ugye szombat volt. Ezzel most nem árultam el nagy dolgot. De azért érdekes a szombat, mert kimondom ezt a szót, hogy szombat, akkor mindig az esküvők jutnak eszembe. Tegnap is egyik pár, másik pár. Ugye, hát az első kérdés így szól, hogy „Megfontoltad-e Isten előtt szándékodat, és szabad elhatározásból jöttél-e ide?” Akkor persze, itt van az első nagy Igen, és az összes többi csak ez után jön. Nagyon szép, meg logikus is ez így.

Akkor azon kezdek mindig újból és újból gondolkodni, hogy most ez a szabadság, amiből azt mondják egymásnak, hogy Igen, ez a szabadság az életutunk során milyen gyakran azt érezzük, mint hogyha kezdene fogyni. És fogyni, és fogyni, és fogyni. És mondjuk, hogyha kötelességeinkre vonatkoztatjuk, akkor egyszer csak eljutunk oda, nem tudom ti hogy vagytok, a kimondott ígéret, a hűség, az összes többi, ami ott az ígéretben és a másik felől való bizalomban ott van, hogy azt mondjuk „Na jó, nekem ehhez már semmi kedvem. A kötelességgel, mindazzal kapcsolatban elég már, vagy sok volt.” Ilyenkor mit fogunk csinálni? Mi történik akkor, amikor a kötelességeinkkel, amelyeket vállaltunk, vagy a feladatokkal, amelyeket ránk bíztak, és azt mondták, hogy „Rád bízom.”, egyszer csak eljutunk valaminek a végéig, amit így is mondhatunk, hogy egyrészt úgy érezzük, vagy nincs erőnk, vagy nincs kedvünk, vagy nem érezzük a belső késztetést. De minden esetre, valahogyan elfogyott a belső szabadságunk. Mi történik ilyenkor?

Olyan sokszor látom azt, akár társkapcsolatokban, de más helyzetekben is, amikor valaki beszorul az életében. „Tudom, persze vissza tudok emlékezni, persze, megígértem. Igen, igen, így volt, meg te bízol bennem, és igen, igen…” És akkor egyszer csak valahogy, ahogy szűkül a tér, és valahogy nem kapunk levegőt, akkor azt mondjuk „Mindegy, csinálok valamit, hogy kicsit szabadabbnak érezzem magam. Húzok erre-arra valamit azért, hogy szabad legyek.” És sokszor ezzel a lépéssel, döntéssel, hogy „Na, azért kicsit léptem ide-oda, kettőt, négyet, hatot.”, tulajdonképpen egymás után hoztam sok döntést, és lehet, hogy ez már nem abban a világban van, ami az én hűségem, elhatározásom, döntésem, vagy az a fajta Igen, amit arra mondtam, hogy te azt mondtad, hogy „Ezt rád bízom.”

Lehetséges másképpen is. Ez pedig az, hogy először megdolgozok a szabadságért. Hogy fölfedezem azt, és fölismerem azt, hogy amiért azt mondom, hogy valahogy ez mármost elég lett, vagy sok lett, vagy én ezt nem bírom, hogy ebben a szorult helyzetemben először mi az, amit megtehetnék azért, hogy szabadon tudjak ismét dönteni, szabadon tudjak ismét Igent mondani. Mert hiszen már egyszer mondtam Igent, ez az Igen rendben van. Ezért most elkezdek azért a szabadságért dolgozni, amiben az Igent újból ki tudom mondani. Tehát ennek a szabadságnak van egy iránya, meg egy célja. Azért akarok megint szabad lenni, hogy ezt az Igent kimondhassam. De kétség kívül, mikor elkezdünk így dolgozni ezért a szabadságért a nélkül, hogy úgy hamarjában hoznánk 2-3 döntést, vagy csinálnánk ezt-azt, amazt csak azért pusztán, hogy levegőhöz jussunk, s ezzel persze már az életünket megváltoztatnánk, ennek kétség kívül olyan értelemben van, és lesz kockázata, hogy a szabadságban ténylegesen föl fog merülni az, hogy csinálhatom így is, meg úgy is. Lehet így is, meg úgy is – ez ténylegesen így van. De közben pedig, előbb-utóbb arra a szabadságra megint szükségünk lesz, amiben azt az Igent ki lehet mondani.

De nagy dolog, tehát nem csak azon küszködni, hogy most Igen-e, vagy Nem, Igen-e még, vagy Nem, akarom még az Igent, vagy nem akarom, bírom az Igent, vagy már nem bírom? Akarom, vagy nem akarom, jó-e ez nekem, vagy nem? Hanem az első kérdésig eljutni. Most hogyha a társkapcsolat felől nézzük, ez pedig az, hogy még miután bármit mondanék vagy csinálnék, a szabadságra van szükségem. Ez az első gondolat.

Aztán a második. Amikor azt mondja nekünk valaki „Ezt rád bízom.”, tulajdonképpen milyen sokszor halljuk azt, valaki azt mondja „Isten hallgat. Én imádkozom hozzá, hallgat. Keresem, hallgat. Miért nem szól? Miért nem segít nekem? Miért nem mutatja meg magát? Miért nem hatékonyabb az életemben?” Ezt a… amit a művészek így szoktak nevezni, hogy Isten csöndje, hogy milyen gyakran félreértjük. Egyszerűen csak csöndként értelmezzük. Miközben mikor valaki azt mondja nekünk „Tudod mit, azért nem mondok neked még többet, mert rád bízom. Mert hogy tényleg rád bíztam. Ha most elkezdenék elkezdeni válaszolgatni, meg mindenbe beleszólni, meg fogni a kezedet, meg a másik kezedet, meg a lábadat, meg mindent, akkor tulajdonképpen nem volna igaz, hogy ezt én tényleg rád bíztam.” Ezért sokszor, mikor azt sejtjük, mintha Isten nem szólna, és nem lenne, és nem segítene, és nem volna elég hatékony, lehet hogy reálisabb az Istennel való kapcsolatunk összefüggésében úgy értelmezni, hogy Isten tényleg rám bízta. Most mondhatna, minden kanyarban mondhatna még valamit, meg minden lépés után véleményezhetné, hogy ez most Igen vagy Nem. Hát, akkor jobb, ha nem mondja azt, hogy „Ezt rád bíztam.”

Akkor a második gondolat, ami ebből a szabadságból fakad, hogy Isten tényleg rám bízza. Akkor ebből következik még valami. Ez pedig az, hogy akkor az életemben nagyon-nagyon sok minden, a képességeim, a lehetőségeim, az adományaim, beleértve akár a pénzemet is, ha már a mai evangélium összefüggésében is vagyunk. Az tulajdonképpen Istentől kapott ajándék, nem egyszerűen csak nálam van. Milyen másképpen van a zsebemben az az ezer forint, hogyha azt mondom, hogy van egy ezresem. Főleg még hozzá is teszem, meg is dolgoztam érte. Vagy pedig azt mondom, hogy Isten rám bízott ezer forintot, hogy csináljak vele valami jót. Attól még lehet, hogy magamra fogom költeni, de kétség kívül ennek az ezer forintnak a lényege, hogy Isten rám bízta ezt az ezer forintot, hogy én azzal tegyek valami jót. Másképpen lesz a zsebemben ez az ezer forint. Az életemben minden, minden, amire azt mondom, hogy ez van, másképpen lesz nálam, ha azt mondom, hogy van, főleg ha azt mondom, hogy az enyém, vagy ha azt mondom, Isten rám bízta azért, hogy ezzel tegyek valami jót.

Néhány héttel ezelőtt egy televízióműsort néztem, amiben egy házastársi konfliktust ábrázoltak. Ez egy okos műsor volt, ami arra a célra jött létre, hogy ábrázoljanak egy házastársi konfliktust, és utána egy okos ember, aki jelen esetben pszichológus volt, megmondja, hogy mire érdemes figyelni. Hát én figyeltem is nagyon. Ez a helyzet arról szólt, ez a nő megcsalta a férfit, és aztán hazament, és akkor lebukott, vagy elmondta, erre már nem emlékszem, minden esetre egyszer csak témává lett, hogy a nő megcsalta a férfit. És persze a férfire ez rettenetes hatást gyakorolt, és akkor egyszer csak snitt, és a szakértő a következőt mondta. „Ezekben a helyzetekben óriási jelentősége van az egymás iránti bizalomnak. El merte mondani, és mondta, és föltárta, és… Ebben és ezekben a helyzetekben óriási jelentősége van az őszinteségnek. Ezekben a helyzetekben óriási jelentősége van a nyílt kommunikációnak.” Na, itt kezdtem már rosszul érezni magam. Kíváncsi voltam, hogy ehhez a fölsoroláshoz fog-e valami kapcsolódni, amivel szemben egyre nagyobb lett a hiányérzetem. Csak úgy mondom, hogy nem hangzott el. Nem tudom, most ti hogy vagytok ezzel, szerintetek minek kellene mondjuk még a szakértő szájából elhangoznia egy ilyen történetnél, amikor elmondja, hogy ezekben a helyzetekben nagyon fontos a bizalom, az őszinteség, a nyílt kommunikáció? Mert énszerintem, hogyha nagyon fontos a bizalom, akkor legalább annyira fontos a megbízhatóság is. Vannak értékek, amelyek párban járnak. Bizalom – megbízhatóság. Szabadság – felelősség. Hajlamosak vagyunk észrevétlenül bizonyos dolgokat egyszerűen meg sem nevezni. Utána van egyfajta értetlenségünk, vagy csodálkozásunk, hogy miért nem alakulnak valahogy úgy, ahogyan akartuk. Pedig bíztunk, és mondtuk, hogy bízzál bennem. Nyíltan beszéltünk és őszinték voltunk. Csak az egészből nem tudom, hogy mi jött ki.

A negyedik gondolat akkor így szól. Hogy amikor Isten azt mondja nekem „Ezt rád bízom.”, akkor ebben, akkor ebben benne van az, hogy Isten tényleg rám bízza, és ez egyszer csak némi felelősséggel, és a megbízhatóságra való fölszólítottsággal fog együtt járni. Hogy nagyon jóleső érzéseket élhetünk át azzal kapcsolatban, hogy Isten ránk bízza, de közben ezek a jóleső érzéseink nyilván, nyilván valami nagyon fontosnak épp az egyik részét jelenítik csak meg, és a másik része, az pont a mi részünk. Isten része a bizalom, ami nagyon jól esik, és a másik része a megbízhatóság, ami meg az én részem.

Nem tudom, ti hogy vagytok azzal, oly sokféle korosztályt képviselünk, az előbb lehetett is hallani. Itt aztán van minden, kicsitől a nagyig, fiataltól az idősig. Hogy az életutatokkal, hogyha úgy gondolkoztok, hogy vagytok ezzel. Nem tudom, hogy pontosan így van-e, de amihez ki akarok lyukadni, azért az fontos. Ez pedig az, hogy mint hogyha fiatal emberként lenne bennünk rengeteg vágy arra, hogy rendkívüliek legyünk, nagyon egyediek, összetéveszthetetlenek, -keverhetetlenek. És hogy hihetetlenül vágyunk például már akkor is, amikor valaki egyszer csak a szemünkbe néz, és azt mondja, hogy „Te vagy az igazi.”, hogy na, ez annak a bizonyítéka, hogy tényleg megismételhetetlenül, rendkívüli módon énbelőlem csak egyetlen egy van. Na, jó nyomon vagyunk, főleg te. Szóval, ez a vágyunk, hogy rendkívüliek akarunk lenni, egyediek, megismételhetetlenek, pótolhatatlanok, és a többi, ez idővel egy kicsit átalakul. Valahogy úgy 40-50-60, egyszer csak valahogy elkezdjük azt megélni, hogy tulajdonképpen ez nem annyira fontos, nem, egyáltalán nem. Nyilván zárójel, egy picit abban az összefüggésben, hogy azért az életutunk elején egy kicsit azért csak megéltük, meg egy kicsit csak hallottuk ettől-attól. De aztán úgy lecseng ez a vágy, és azt mondjuk „Nem, az hogy rendkívüliek vagyunk, ez egyáltalán nem tűnik fontosnak.” Már csak azért sem, mert valahogy egyre inkább átéljük és tapasztaljuk, és tudatosul bennünk az, hogy talán fontosabb az összetartozásunk. Hogy hát te is úgy vagy szomorú, ahogy én, te is úgy sírsz, ahogy én, én is úgy vagyok boldog, ahogy te, hogy nem annyira a rendkívüliségen fog múlni, inkább valahogy az egységünkön, az összetartozáson. Hogy ez nagyobb örömet okoz, mint a rendkívüliség.

Érdekes módon, ezzel összefüggésben történik valami. Hogy miközben, ahogy az idő múlásával már egyre kevésbé érdekes ez a rendkívüliség, a közben valahogy fölfedezzük azt, hogy rendben van, de azért még valami rendkívülit szívesen csinálnék. Most már az időmnek lehet a fele megvan, na, na, na, azért most már nem akarom elszórakozni. Hogy nem vagyok rendkívüli, de képes akarok lenni, és képes tudok lenni azért még valamire. Annyira bennem van, egy lelki atya, de volt már akkor hatvan fölött. Elkezdtünk beszélgetni, és egy őszinte beszélgetés volt, nem annyira valamiféle hierarchikus módban történt. Egyszer csak sóhajtott egyet, szinte váratlanul azt mondja „Te Feri, azért én még akarnék egy nagy dobást.” S akkor már elmúlt 60 éves. Egyébként csinált is. De nagy dolog, 50 évesen azt mondjuk „Még azért három nagy dobásom csak legyen!” Szóval, egyre kevésbé fontos, hogy rendkívüliek legyünk, hogy mások ilyennek lássanak, de hogy azért valamit még, valami rendkívülit csináljunk, az igen.

Akkor a záró gondolatom az. Nem tudom, emlékeztek-e a szentírásban, ahogyan Jézus azt mondja, már a tanításának a második felében, hogy „Olyan sok mondanivalóm volna még nektek, hát csak nem bírjátok, nem győzitek.” És akkor annak a történetnek ott van vége. Tudjátok, én legalább tíz évig voltam nagyon dühös az apostolokra. Engem, na ez annyira bosszantott az, hogy az apostolok miatt sok történetet nem hallhatok, mert nem voltak elég erősek. Hát szedték volna össze magukat! És valahogy ez a mai evangélium is azt mondja, hogy hát ha kicsiben, meg a máséban nem vagytok hűek, ki bízza rátok a tiéteket? Van bennem, van bennem némi megrendültség, aggodalom, meg vágy, meg nem is tudom, hogy ez micsoda, hogy „Jaj, azért remélem, hogy Isten rám tudja bízni azt, amit úgy kigondolt, hogy rám akarja bízni!” Mert különben sose fogom megtudni, hogy Isten még bízott volna rám némi ezt-azt, amazt, hát csak a… nem fogja mondani, hogy ezt rád bíztam volna…, annál tapintatosabb.

Van bennem egy vágy, hogyha Isten elgondolta, hogy ezt meg ezt, vagy így vagy úgy, azt mind rám bízná, hogy „Légy szíves csináld!”, és hogy adj nekem erőt ahhoz, hogy megbízható legyek számodra!

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli