Lk 16,19-31 – Évközi 26. vasárnap

2016.09.25. vasárnap: ÉVKÖZI 26. VASÁRNAP

Jaj a gondtalanoknak és elbizakodottaknak

Olvasmány (Ám 6,1a.4-7)

Jaj nektek, gondtalanul élőknek, a Sionon, és nektek,
elbizakodottak, Szamaria hegyén, ti előkelők, a nép főemberei, akikhez
folyamodik Izrael háza! Elefántcsontágyakban lustálkodnak, és kereveteken
henyélnek; lakmároznak a nyáj bárányaiból, és a csorda borjúiból. Danolásznak
hárfaszó mellett, — azt hiszik, hogy olyan hangszereik vannak, mint Dávidnak
–. serlegekből isszák a bort, a legfinomabb kenettel kenik meg magukat, és
semmit sem törődnek József romlásával. Nos, ezért majd ők mennek a száműzöttek élén
a száműzetésbe, és véget ér a henyélők tobzódása.

Szentlecke (1Tim 6,11-16)

De te, Isten embere, menekülj ezektől a dolgoktól:
igazságra, vallásosságra, hitre, szeretetre, béketűrésre, szelídségre törekedj.
Harcold a hit jó harcát, szerezd meg az örök életet, amelyre meghívást kaptál,
s amelyre számos tanú előtt letetted az igaz hitvallást. Megparancsolom neked
Isten előtt, aki mindenkit éltet, és Krisztus Jézus előtt, aki Poncius Pilátus
alatt tanúságot tett ugyanarról az igaz hitvallásról: tartsd meg a parancsot szeplőtelenül,
feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus eljöveteléig, amelyet meg fog mutatni
annak idején a boldog és egyetlen Hatalmasság, a királyok Királya, az urak Ura,
aki egyedül birtokolja a halhatatlanságot, aki megközelíthetetlen világosságban
lakik, akit senki ember nem látott és nem láthat, akinek dicsőség és örök
hatalom! Ámen!

Evangélium (Lk 16,19-31)

Volt egyszer egy gazdag ember. Bíborba, patyolatba
öltözködött, és mindennap fényes lakomát rendezett. Volt egy Lázár nevű koldus
is, aki ott feküdt a kapuja előtt, tele fekéllyel. Szeretett volna jóllakni
abból, ami a gazdag asztaláról lehullott, de csak a kutyák jöttek és
nyalogatták a sebeit. Történt pedig, hogy meghalt a koldus, és az angyalok
Ábrahám kebelére vitték. Meghalt a gazdag is, és eltemették. Amikor a pokolban
a kínok közt föltekintett, meglátta messziről Ábrahámot, és a keblén Lázárt.
Ekkor felkiáltott neki: ,,Atyám, Ábrahám! Könyörülj rajtam! Küldd el Lázárt,
hogy ujja hegyét vízbe mártva hűsítse a nyelvemet, mert kínlódom ebben a
lángban!” Ábrahám ezt felelte neki: ,,Fiam! Emlékezz csak vissza, hogy
életedben elnyerted javaidat, Lázár pedig ugyanígy a rosszat; ő most itt
vigasztalódik, te pedig gyötrődsz. Ráadásul köztünk és köztetek nagy szakadék
is van, hogy akik innen át akarnának menni hozzátok, ne tudjanak, se onnan
hozzánk ne jöhessen senki.” Erre az így szólt: ,,Akkor hát arra kérlek, atyám,
küldd el őt apám házába, mert öt testvérem van. Tegyen előttük tanúságot,
nehogy ők is ide jussanak, a gyötrelmek helyére.” Ábrahám ezt válaszolta: ,,Van
Mózesük és prófétáik, hallgassanak azokra!” Az erre így könyörgött: ,,Nem úgy,
atyám, Ábrahám! De ha a halottak közül megy valaki hozzájuk, bűnbánatot
tartanak.” Erre ő azt felelte: ,,Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak,
még ha a halottak közül támad is fel valaki, annak sem fognak hinni!”’’

Vasárnapi beszéd

„Még ha a holtak közül támadna is föl valaki, annak sem
hinnének.” Akkor tulajdonképpen minek hiszünk? Akkor minek hiszünk, vagy akkor
kinek hiszünk, vagy kinek hinnénk? Vagyis a mai történet, példabeszéd alapján
azt a kérdést tehetjük föl, hogy akkor min múlik a mi hitünk, ha nem azon, hogy
Jézus föltámadt a halálból, és megjelenik a halál után, és azt mondja „Itt
vagyok.”? És aztán vannak apostolok, akik erről tanúbizonyságot tesznek. Még
inkább úgy kérdezhetném, ha a hitnek nem az Isten felől való részét nézzük,
vagyis hogy Isten mit tesz, vagy mit kellene még tennie, vagy mit tett már
értünk, és ez hogyan őrződött meg, hanem a felőlünk nézőpontjából nézzük azt,
hogy na felőlünk nézve, mi mit tehetünk
azért, hogy a hitünk élő és eleven legyen? Ez lenne a mai estének a témája.
Tehát a hit felőlünk nézve, és egyáltalán nem Isten felől nézve. Zárójel: Akár
azt is mondhatnánk, hogy Isten már megtette a magáét. Vagy azt is mondhatnánk,
hogy amikor mi emberek azt mondjuk „Istennek kellene még valamit csinálni
értem, vagy értünk, vagy valamit jobban kellene megmutatnia.”, akkor biztosak
lehetünk abban, hogy tévedünk. Hogy Isten megmutatta, megtette, megcselekedte
azt, ami nekünk elég lehet őfelőle. És hogy a kérdés mindig az, hogy a hit
felőlünk nézve tulajdonképpen milyen is.

Hogy a választ megpróbáljuk megtalálni, éppen a mai
példabeszédet használjuk alapul, miközben rögtön az első mondat, hogy szögezzük
le, hogy itt nem egy helyszíni riportról van szó. Tehát itt egy az egyben úgy
venni, hogy akkor most így van a mennyország, és úgy van a pokol, és akkor
köztük nem t’om mi van, ezt felejtsük is el, mert nem erről van szó. Tehát
akkor, nézzük egymás után ezeket a gondolatokat, és még mielőtt belekezdenék,
szeretném a megbecsülésemet kifejezni, hogy ti este nyolckor itt vagytok. Azt
gyanítom, hogy kevésbé vagytok fogékonyak, mint 6:42-kor. Tehát azért próbálom
ezt mindenképpen tiszteletben tartani, hat pont lesz.

1. Rövid távú gondolkozás

Az első gondolat így szól, hogy mi ennek a Lázárnak, és
aztán a gazdag ember történetében mi az, amiről érdemes megemlékeznünk? Az,
hogy ez a gazdag ember tulajdonképpen rövid távú módon gondolkozik. A történet
nagyon sajátosan sugallja, hogy éppenséggel el van foglalva azzal, ami ma van,
mindig azzal, ami ma van, mindig azzal az órával, azzal a perccel, azzal ahol ő
éppen nagyon jól van. A hitünknek, hogy az élő és eleven legyen, mindenképpen
van egy olyan része, hogy akkor kezd fölelevenedni bennem a saját hitem, hogyha
képes vagyok nem rövid távú módon gondolkozni. Az a személy, aki nagyon rövid
távú módon gondolkozik, tulajdonképpen előbb-utóbb maga, bár nem is gondolná
hogy ez így van, azzal a tapasztalattal fog élni, hogy a hite nem nyer
igazolást. Hogy ő hisz, na jó, de akkor hogy van ez? Ezt nevezhetjük egy
pillanatszerű hitnek, és istenkapcsolatnak. Van valami témám, valami
nehézségem, és azt várom, hogy Isten ebben a pillanatban, és most, és most már
akkor késlekedés nélkül… Ezt kötöm össze a hitemmel. És ha Isten nem tesz most,
és rögtön, és azonnal, akkor mit élek meg? Én ezt úgy fogalmazom, hogy Isten
nem cselekedett értem.

De felőlünk nézve ez hogy néz ki? Úgy, hogy rövid távú módon
gondolkozom. Amikor elkezdem a gondolkozásmódomat, a megfontolásaimat,
egyáltalán azt, ahogyan gondolkodom hosszabb, hosszabb, és hosszabb távokra
kiterjeszteni, egyszer csak a hitem elkezd sokkal elevenebb lenni, mert
rengeteg minden úgy nyer igazolást, és úgy válik világossá, ahogyan rövid távon
az sosem történik meg.

Milyen érdekes ez, tulajdonképpen a templomainkban ábrázoljuk
Krisztust, ott van a kereszten. Hát ha csak ennyi lenne, akkor kiragadunk, azt
is mondhatnám nem is annyira rövid távú, kiragadunk Jézus életéből néhány órát.
Na de ha csak ez van? A rövid távú gondolkozásmódból Krisztusnak a föltámadása
már nem is jön ki, mert Krisztus ott van a kereszten, és akkor az addig tart.
Az a néhány óra, azt akkor lefotóztuk, azt megörökítettük, és nem értjük, hogy
hát kiben kellene nekünk hinni.

Azt is lehetne mondani, hogy a hitnek a gyümölcsei, hogy
azok megérlelődjenek. Hát nemde úgy vagyunk itt, mi ezen az éghajlaton, hogy
elültetünk egy fát, vagy valami bokrot, aminek valami finom gyümölcse terem.
Hát csak kell várni egy évet, míg igazolást nyer sok minden. Télen
nézegethetjük, nem sokat látunk. Tavasszal is piszkálgathatjuk, hogy legyen már
rügye, majd valamikor lesz. És amikor virágzik, még akkor se, hát akkor is, de
gyönyörű virága van, hogy ebből valahogy majd még gyümölcs is lesz. Hogy a hitnek
a gyümölcsei számunkra megteremjenek, hosszabb távon kell gondolkodnunk,
látnunk és mérlegelnünk. Különben azt éljük majd meg, hogy a hitünk valahogy,
hát mint hogyha a semmire épült volna, és nem nyer igazolást.

2. Szűklátókörűség

Elképzelhetjük a történetben ezt a gazdag embert. Még a
Lázárig el se lát, saját világát látja, azt, ahol ő egy relatív jólétben van,
ezt a világot látja, és nem lát el odáig, ahol valami más is van, vagy ahol
valami más is történhet, vagy ahol ő maga valami mást is tehetne, mint azt,
amit éppen tesz. Milyen érdekes, mikor Jézus odaáll a tanítványok elé újból és
újból, és azt mondja „Nézzétek, az Emberfiát el fogják ítélni, megölik, és
harmadnapra föltámad.” Erre a tanítványok mit mondanak? „Ments Uram, ez nem
történhet meg veled!” Ezt nevezhetjük szűklátókörűségnek. Éppenséggel a
tanítványokból azért jön ki ez, hogy „Uram, ez veled nem történhet meg. Valami
rossz nem történhet meg velem. Uram, ha szeretnél, akkor ezt nem kellene
átélnem.”, mert szűklátókörűen vagyunk. És a szűklátókörűségnek a következménye
az, amit az előbb is elmondtunk, a rövid távú gondolkozásnak, hogy egyszer csak
elbizonytalanodunk a hitünkben. Az lesz a benyomásunk, hogy akkor ez úgy
látszik, értelmetlen. „Valószínű Isten elhagyott, vagy már tegnap se szólt
semmit. Hát akkor?”

Tehát a második gondolat, hogy elkezdjük feszíteni a szűklátókörűségünknek,
aminek az egyik fajtája az egyoldalú nézőpont, egyoldalú megközelítés. A gazdag
ember csak a gazdag ember világa felől látja az életet, és egy picit sem vált
szemléletmódot, nézőpontot és megközelítést, hogy talán csak egyetlen percre
átélje milyen az élet onnan, a másik irányból nézve. Ez a fajta szűklátókörűség
azután ahhoz vezet… Nem folytatom.

3. Túlzott énközpontúság

Illik a templomokban az énközpontúságot szidni. Én ezt
egyáltalán nem szeretném megtenni. Szerintem ha tudunk énközpontúak lenni, az
nagyszerű, nagyon jó, az egy képesség. Néha nagy szükségünk van rá. Néha, hogy
megvessük a lábunkat, érdekeinket tudjuk érvényesíteni, valaminek tudjunk
érvényt szerezni, remek. A probléma az, ha csak ezt tudjuk csinálni. ha egy
társkapcsolatban nem tudunk TEközpontúak lenni, ha egy családban nem tudunk
családközpontúak lenni, ha egy közösségben nem tudunk mi a közösségközpontúak
lenni, ha az egyházunkban nem tudunk egyházközpontúak lenni, ez a probléma, nem
az, hogy tudunk énközpontúak lenni.

A harmadik dolog, aminek aztán a következménye az lesz, hogy
valahogy újból és újból azt érezzük, hogy a hitünk se nem erős, se nem
megalapozott, talán értelmetlen is, az a túlzott énközpontúság. Mert a túlzott
énközpontúság milyen világot teremt? Ennek a világnak két ismérvét mondanám
nagyon röviden. Az egyik, a túlzott énközpontúságból az fakad, hogy a jót
elvárjuk, hiszen én vagyok a középpontban. A rosszat pedig kikérjük magunknak, mert
azt az énközpontúság miatt egyéni sorscsapásként éljük meg. Ezért az énközpontú
ember újból és újból számtalan miért kérdést fog föltenni. Miért pont velem,
miért pont én, miért pont így, miért pont most? És ez nem arra utal, hogy őt az
élet nagyon sújtja, mert lehet, hogy a padban mellette ülőnek sokkal nehezebb
az élete. Hanem ez azt tükrözi, hogy egy énközpontú látásmódból kérdez rá az
életére. Amikor föltesszük ezt a rengeteg miért kérdést, ezekre általában nincs
válasz. Mégpedig azért, mert a válasz egy kapcsolat-, vagy egy Te-, vagy egy
közösség-központúságból érkezik, és az énközpontúságból nem érkezik.

4. Érzelmi beszűkültség

Ez volt a harmadik, aztán a negyedik, amit ha jól begyakorlunk,
akkor az lesz a következménye, hogy úgy érezzük, a hitünk nem elég erőforrás.
ez pedig az érzelmi beszűkültség. A mai történet sajátosan igazolja egyébként
azt is, hogy a kutatások szerint mikor valaki olyan, olyan nagyon-nagyon jól
van, hogy ez tulajdonképpen ugyanúgy egy érzelmileg beszűkült lelkiállapot.
Ezért amikor valaki nagyon-nagyon jól érzi magát, hajlamos nem törődni
másokkal, akik nincsenek jól.

Ezért bármiféle érzelmi állapotba be tudunk szűkülni. Ez
lehet egy pozitív érzelmi állapot, például a szerelmes ember döbbenetesen
szűkös világban él, mert ő van, és a szerelme, és ráadásul azt mondja, senki
más nem is számít. Ez egy érzelmi beszűkültség, bár nagyon jól szokott esni. És
persze létezik olyan, hogy negatív érzésekbe, érzelmekbe való beszűkültség.
Mind a kettő oda vezet, hogy fölnézünk az égre, és azt mondjuk „Uram, hol vagy?
Mert én, hát én ebből nem érzek semmit, hogy te szeretnél, hát ebből semmit nem
érzek. Azt érzem, hogy a Piroska szeret, vagy azt érzem, hogy rettenetesen
boldogtalan vagyok. De hogy Te hol vagy? Hát ebből semmit nem érzékelek.”

Azt szeretnénk, hogy a hitünk eleven legyen, elkezdünk
dolgozni, hogy az érzelmi beszűkültségből ki tudjuk rázni magunkat. Akkor
egyszer csak tudunk együttérzők lenni, és tudunk boldogok lenni, és tudunk
szomorúak, és át tudjuk élni a félelmet, és át tudjuk élni a lelkesedést.
Egyszer csak szétfeszítettük az érzelmi beszűkültség világát, a hitünk elkezd
megelevenedni.

5. A kapcsolatok szegénysége

Aztán az utolsó előtti így szól. Mi az, ami a hit
gyöngeségét hozza következményként? A kapcsolatok szegénysége. Mikor valaki izolálódik,
és még ahhoz a szegény Lázárhoz sem kapcsolódik sehogyan sem, még őt sem látja,
csak legföljebb magát, na meg még azt az egy-két személyt, aki ott lakik vele
egy lakásban, és azt nevezi úgy, hogy család. Mikor beszűkülnek a
kapcsolataink, és így élünk tartósan, előbb-utóbb elkezd az a fenyegetettség
megjelenni, hogy a hitünknek nincs elég gyökere. Nem szalad az semerre se,
hanem egyszerűen csak így vagyunk.

Nem gyönyörűek azok a képek, hogy amikor Jézus eljön a
Mennyei Atyától és megkeresztelkedik, akkor megnyílik az ég? A görög nyelvben
ez úgy szól, hogy Isten szétszakítja az eget, és az ég nyitva van. Hát ez épp
az ellentéte annak, hogy izolálódok, és nincsenek kapcsolataim. Amikor valaki
elveszíti az emberi kapcsolatait, nagyon gyakran megrendül az Istenbe vetett
bizalma is.

6. Tanult tehetetlenség, tanult hitetlenség

Végül, akkor az utolsó gondolat. Nagyon sújthat bennünket
az, amit akár ez a gazdag ember is átélhetett, tanult tehetetlenség, tanult
hitetlenség. „Hát én egy szál magamban mit tudnék tenni? Jó, hát még itt van ez
a szegény, szegény Lázár. Na de hányan vannak még? Hát meg még hányan, meg még
hányan? Tulajdonképpen hiába segítek egynek, na, mit számít az? Csepp a tengerben.”
Úgyhogy a tehetetlenséget is átélem, a hitetlenséget is, hogy „Nincs is értelme.
Miféle remény? Úgy látszik, ilyen az élet.” Hogy a hitünket egyszer csak
elkezdi pezsdíteni az, mikor kimászunk ebből a tanult tehetetlenségből és
hitetlenségből, hogy azt mondjuk „Nagy a baj, én meg kicsi vagyok. Rengeteg a
munka, énnekem meg alig van erőm.” Amikor ebből kiverekedjük magunkat, és azt
mondjuk, mint ahogy Teréz anya szokta volt mondani. „Sose segítettem sok
embernek, mindig csak egynek.” Hát, ha 70 évig csináljuk, akkor az egész sok
lesz. És az csak egyetlen egy ember.

A mai evangélium tehát tulajdonképpen érdekes módon
fejeződik be. Hallunk egy történetet, és egyszer csak valahogy ott találjuk magunkat,
hogy „De Ábrahám atyám, nem fognak hinni!” És megpróbáltunk utánanézni annak,
hogy mi az, ami miatt elfogy belőlünk a hit, és mi az, amitől meg
fölelevenedik. Hát de nagy dolog, hogy még ez a történet is milyen sok
impulzust és impressziót adhat nekünk. Hat felől is nekiláthatunk annak, hogy
elevenítsük a saját hitünket.

(Az igeversek
forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli