Lk 17,5-10 – Évközi 27. vasárnap

2016.10.02. vasárnap: ÉVKÖZI 27. VASÁRNAP

Az igaz ember a hite által él

Olvasmány (Hab 1,2-3; 2,2-4)

Meddig kiáltok még, Uram, és nem hallgatsz meg engem? Kiáltozom hozzád: ,,Erőszak!’’, és te nem szabadítasz meg engem? Miért engedsz látnom gonoszságot és nyomorúságot, miért kell fosztogatást és elnyomást látnom magam előtt? Folyik a per, és egyre nagyobb a civakodás. És felelt nekem az Úr és mondta: ,,Írd fel e látomást, és vésd olvashatóan táblákra, hogy könnyen átfuthassa, aki olvassa. Mert amit a látomás mond, meghatározott időre vonatkozik, s már teljesedéséhez közeledik, és meg nem hiúsul; ha késlekedik is, higgy benne, mert biztosan eljön és el nem marad. Íme, abban, aki felfuvalkodott, nem igaz a lélek, az igaz azonban hite által élni fog.’’

Szentlecke (2Tim 1,6-8.13-14)

Éppen ezért figyelmeztetlek, szítsd fel magadban Isten kegyelmét, amely kézrátételem által benned van. Hiszen Isten nem a félénkség lelkét adta nekünk, hanem az erőét, a szeretetét és a józanságét. Ne szégyenkezz hát az Úrról való tanúságtétel miatt, sem énmiattam, aki őérte bilincseket hordok, hanem szenvedj velem az evangéliumért Isten erejének segítségével. Tartsd hát magadat a tőlem hallott egészséges igékhez, legyenek azok a példaképeid hittel és szeretettel Krisztus Jézusban. Őrizd meg a rád bízott drága kincset a Szentlélek által, aki bennünk lakik.

Evangélium (Lk 17,5-10)

Az apostolok ekkor azt mondták az Úrnak: ,,Növeld bennünk a hitet!’’ Az Úr ezt felelte: ,,Ha csak akkora hitetek lesz is, mint egy mustármag, és ennek az eperfának azt mondjátok: ,,Szakadj ki tövestől és verj gyökeret a tengerben!'', engedelmeskedni fog nektek. Ki mondja közületek szolgájának, mikor az szántás vagy legeltetés után hazatér a mezőről: ,,Gyere gyorsan, ülj az asztalhoz?'' Nem azt mondja-e neki inkább: ,,Készíts vacsorát, övezd fel magad és szolgálj ki, amíg eszem és iszom, azután ehetsz és ihatsz majd magad is''? Csak nem köszöni meg a szolgának, hogy megtette mindazt, amit parancsolt? Így ti is, amikor mindent megtesztek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: ,,Haszontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, ami a kötelességünk volt!''’’

Vasárnapi beszéd

„Növeld bennünk a hitet, Uram!” Erről szeretnék szólni, és ez a néhány gondolat, amivel készültem, tulajdonképpen nagyon szervesen kapcsolódik a múlt vasárnapi evangéliumhoz és beszédhez, ami a búcsúnk napján volt, és este 8-kor volt mise, és ezért kevesebben voltunk. Ezért aztán nem tudom, ez kinek mihez fog kapcsolódni, de minden esetre az interneten megtalálható, a világhálón ez a gondolatsor. De azért gyorsan ide idézem, mert így akkor nem kell azzal a nehézséggel küzdenem, hogy sok mindent már elmondtam múlt héten, és ezt nem akarom még egyszer elmondani.

Tehát akkor hogy elmondjam, hogy miről volt múlt héten szó. Arról volt szó, hogy ami a hitet, megpróbáljuk leírni hogy mi az, ami tud nekünk segíteni, mi az, ami nehezíteni tudja. Kifejtés nélkül, csak sorrendben el akarnám mondani. Nem érték sorrend, vagy lényegi sorrend, ez az, hogy amikor szűk látókörűek vagyunk, rövid távon gondolkozunk, amikor túlságosan is csak énközpontúak tudunk lenni, amikor érzelmileg beszűkülünk, amikor nem cselekszünk, és amikor az emberi kapcsolatoktól leszakítjuk magunkat, ez mind-mind ahhoz a tényhez és tapasztalathoz fog elvezetni bennünket, hogy az lesz a megélésünk, hogy gyönge a hitünk. Hogyha azt akarnánk, hogy erősebb legyen a hitünk, akkor hosszú távú gondolkozás, és akkor távlatok kinyitása, az érzelmi beszűkültségből hozzuk, verekedjük ki magunkat, kezdjünk el újabb és újabb emberi kapcsolatokban lenni, árnyalt és sok színű, és differenciált kapcsolatok, álljunk neki cselekedni, és csináljuk. Ezt nem akarom folytatni. Ez lenne most akkor a bevezető.

De amiről most szeretnék beszélni, az az, hogy ezt mondják ott a tanítványok, hogy „Növeld bennünk a hitet!” Ahogyan Jézus válaszol, tulajdonképpen meg ahogyan, ahogyan egyáltalán ott kapcsolatban vannak egymással, tulajdonképpen bennfoglaltan, rejtetten megjelenik egy dilemma. Ez pedig az, hogy a hitet leírhatnánk így nagyon egyszerűen, a hit bizalmi viszony Jézussal. Éppenséggel minél kevésbé éljük meg a hitünket, a Jézussal való bizalmi viszonyunkban, és viszonyunk által, és a hitünk minél inkább csak ebből a bizalmi viszonyból levezetett következtetések és elvek, és igazságok, és erkölcsi rend, és szokás, és törvény, és morál, és rend, és a többi – annál több nehézségünk fog támadni.

Ezért tulajdonképpen újból és újból szükségünk van arra, pont úgy, mint egy hosszú távú társkapcsolatban, hogy újból és újból visszataláljunk a szerelmünkhöz. Mert persze tudjuk vinni az életet 20 évig, 40 évig, 60 évig, gazdasági vállalkozásként. Gyerekek fölnőnek, cseréltünk háromszor lakást, most már van vidéken házunk is, nagyon jó az új autó… Nagyszerű. De ami miatt, ami miatt igazából meg akartam házasodni a feleségemmel, oda akartam menni a férjemhez, az nem ez volt. Hanem a szerelem ihletett engem, és vele akartam élni. Tulajdonképpen én vele akartam élni. Akármennyire is van egy személy, akivel kapcsolatban megvannak az élményeink, hogy „Hát vele akarok élni!”, ez az élmény szép lassan el tud laposodni, és el tud tűnni, és jönnek a hétköznapok. Na ezt most aztán igazán nem akarom ragozni. Hanem csak oda visszatérni, hogy a hit a mai evangélium kapcsán is, meg egyébként is egyenlő, bizalmi viszonyban vagyok Jézussal.

Nem érdemes most megijednünk, rögtön föltenni 25 kérdést, hogy „Jaj, hát hol vagyok én attól? Milyen béna vagyok? Nekem olyan sose volt.” Most ha lehetséges, akkor ne szidjátok magatokat rögtön. Ne, ne kezdjetek el kétségbe esni! Hanem, elmondanék akkor néhány gondolatot, hogy mi következhet abból, hogyha ebből a nagyon egyszerű kijelentésből indulok ki, hogy a hit bizalmi viszony Jézussal.

Akkor az első azt jelenti, hogy a társkapcsolatban is átéljük azt, hogy néhány év alatt a szerelmem, aki aztán a társam lesz, és lesz a férjem, vagy feleségem, a házastársam, és a többi, hogy ez a valaki, ez a személy az önazonosságomnak a részévé válik, az önmagamról alkotott képnek a részévé válik. Ezért amikor azt mondom, hogy van hitem, vagy bizalmi viszonyban vagyok Jézussal, ez azt is jelenti, hogy én ha magamra nézek, valahogy Jézus is eszembe jut. Tehát nem valami nagyképűsködés alapján, vagy okán, nem azért, mert hogy… Nyilván értitek a szót. Ha az önazonosságom részévé vált az a valaki, akivel azt mondom, hogy hosszú távú, bizalmi viszonyban vagyok veled, erre mondhatjuk azt, hogy keresztény vagyok.

Az első gondolat így szól, hogy tulajdonképpen egy olyan kapcsolatban, egy olyan kapcsolatért igyekszünk magunkat odatenni, valamiféle érzelmi, és aztán gondolati döntés után, és a cselekvésben ezt megragadhatóvá téve, amiben nem kevesebbet szeretnék, mint hogy az önazonosságomnak, a legbelsőbb önmagamnak te legyél a része, és ha magamra gondolok, jussál légy szíves eszembe. És ha rád gondolok, akkor egy kicsit magamra is gondoljak mindig. Ezért lehetségessé váljon az, hogy ahogyan élem az életet, azt már egy kapcsolat felől élem. Bizalmi viszonyban vagyok Jézussal, ez a hitem, ez azt is jelenti, te az önazonosságom részévé váltál, ezért mondom, hogy keresztény vagyok, ezért a kapcsolatunk felől hozom a döntéseket, a kapcsolatunk felől mérlegelek, és a kapcsolatunk felől próbálok rájönni arra, hogy hogyan érdemes élnem. Sőt, gondolkodni azon, hogy mi esne neked jól, mire lehetne neked szükséged. Olyan rég kérdeztem meg Istenem, hogy hogy vagy. Hogy tulajdonképpen van-e valami, ami örömet okozhatna neked? Hogy tulajdonképpen megint egy kissé átéljem annak fájdalmát, hogy valami olyasmit tettem, ami neked nem esik jól. Mert hogy te olyan… hát szóval te egy olyan nagyszerű valaki vagy, akinek ha nem teszek valami jót, neked fáj. Tulajdonképpen ez nekem is fáj. Hogy akkor ezzel most mit is kellene kezdenünk? Ez az első gondolat.

Aztán a második, hogy akkor ez azt is jelenti, hogy a Jézussal való bizalmi viszonyomban nem egyszer megértő tudok lenni Jézussal akkor is, ha egy-két dolgát nem értem. Nem értem, hogy itt ezzel mit akart mondani, hogy ennek most mi az értelme, hogy most miért éppen ezt így kellene csinálni, vagy így kellene gondolni. Itt egy bizalmi viszony van, hogy megértő vagyok-e a férjemmel, vagy feleségemmel, az nem azon az alapon dől el, hogy értem-e őt. Azt mondta nekem egy kedves feleség… Olyan zseniális dolgokat tudtok mondani, hogy hálás vagyok nektek, mindent tőletek tanultam. Azt mondja nekem egy feleség „Tudod Feri, ez így volt. Együtt élek a férjemmel 40 éve. Akkor volt mindig a legrosszabbul, amikor meg akart érteni.” Azt mondja, olyan 25-30 év házasság után lemondott arról, hogy engem megértsen, hogy mikor mit érzek, és miért azt érzem, és hogyan érzem, és hogy akkor ez most miért is van. Azt mondja „A férjem akkor kezdett el jól lenni, amikor már nem akarta megérteni, hogy énvelem mi hogy van. De megértő, az volt, csak már nem akarta megérteni.” Vagyis fönn tudta tartani velem a kapcsolatot akkor is, ha az volt az élménye, hogy „Na most ez honnan jön? Na most ennek miért nem lehet örülni? Most ez…?”

Tehát a következő gondolat így szól, hogyha a hitem egy bizalmi viszony Jézussal, bizalmi viszony Istennel… De most tudatosan nem az Isten szót használom, mert rögtön valami elméletnél leszünk. Akkor ez azt jelenti, hogy tudok megértő lenni akkor is, hogyha egyébként itt a fejemben néha értetlenség van, és azt mondom „Nem, hát hogy ez miért, pontosan ez hogy van, ez hogy lesz jó, vagy ez miért éri meg neked? Na hát ezt nem értem.”

Aztán a következő. Ha a hitem egy bizalmi viszony Jézussal, akkor azt mondhatom, hogy ki tudom fejezni, és meg is akarom élni az érzelmi összetartozásomat veled a nélkül is, hogy egyébként egyet értenénk. Van, hogy az Istennel nem értünk egyet. Most ha elég bátran gondolkozunk, megengedjük ezt magunknak, van, hogy nem értünk vele egyet. Hogy Te azt mondod, legyen így, én meg… szerintem másként kéne. Hát ez miért ne volna lehetséges? És mikor azt mondom, hogy igen, most ebben a dologban, kérdésben, témában, nehézségben tulajdonképpen nem értek egyet azzal, ahogyan én azt gondolom, te mondod vagy akarod, attól még az érzelmi összetartozásunk még a következő pillanatban is, vagy már a következő pillanatban is kifejezhető, és megélhető. Valahogy úgy, ahogyan a szülő azt mondja a saját gyerekével kapcsolatban „Hát az én gyerekemnek a félelme, vagy a haragja, a csalódottsága, vagy az aggodalma teljesen indokolatlan, hát teljesen indokolatlan.” Ezzel együtt odamegyek, és megnyugatom őt, odamegyek, és kifejezem, hogy rám számíthat, hogy fizikailag, érzelmileg elérhető vagyok a számára. Az érzelmi összetartozásnak nem feltétele, hogy egyet értsek valakivel, akivel érzelmileg összetartozom. Ha a hitem bizalmi viszony Jézussal, akkor az érzelmi összetartozásunkat nem rendíti meg, hogy véleménykülönbségünk van. Még akkor is, ha egyébként nagyon hitetlenül, vagy fölháborítóan hangzik, hogy ki az ember, hogy ezt mondhassa, hogy őneki véleménykülönbsége van Jézussal.

Aztán a következő így szól. Ha a hitem bizalmi viszony Jézussal, akkor ez azt jelenti, hogy éppenséggel ha Jézus valamiben azt mondja, hogy NEM, hát miért ne mondhatná. Lehet, hogy én azt nagyon szeretném, de mikor Jézus azt mondja valamire, hogy NEM, azzal nem utasít el, azzal nem a személyemre mondott nemet. Nem azt mondta, hogy „Nem szeretlek.”, nem azt mondta, hogy „Nem vagy fontos.”, hanem azt mondta, hogy NEM. Egy bizalmi viszonyban, mert ott szabadon adjuk-vesszük magunkat a szó legnemesebb értelmében, elég sok NEM-et szoktunk egymásnak mondani. És milyen jó, hogy bízunk egymásban annyira, hogy ne udvariaskodjuk szét az egész életünket. Hogy ne valami ki tudja miféle korrektség nevében össze-vissza beszéljünk ahelyett, hogy megmondanánk, hogy ezt most akarom vagy nem, örülök neki vagy nem, szomorúvá tesz vagy nem.

De nagy dolog, ha az efféle korrektség nem teszi tönkre a bizalmi viszonyunkat, és azt tudjuk mondani, hogy „Én nagyon szeretlek, de egyáltalán nincs hozzá kedvem.” És ez a kapcsolatot nem fenyegeti, a bizalmi viszony fönntartása miatt, meg mind amiatt, amit eddig elmondtam. Tehát ez a gondolat akkor velejét tekintve így szól, hogy azért, mert az életutam során újból és újból mondtál NEM-eket is… Hát és aztán? Zárójel, és én mennyit mondtam? Csak a saját NEM-eink, az nem olyan föltűnő. Az, amikor Isten mondott NEM-et, azt nagybetűvel föl szoktuk írni magunknál, és megmondjuk „Na uram…!” És akkor lehet mindig hivatkozni rá.

Aztán a következő, hogy ez azt is jelenti, hogyha a hit = bizalmi viszonyban vagyok Jézussal… De hát ez egy hosszú távú kapcsolat. Hát nem, nem két évre jöttem ide az oltár elé azt mondani, hogy „Na, ameddig megy a szekér, csak fönn maradok rajta.” Hanem egy hosszú távú, ráadásul egy elég hosszú távú kapcsolatra mondtam igent veled. Akkor ez azt jelenti, és ez a hitnek mindig is döntő tulajdonsága lesz. A hitünk, és a hitünknek nagyon sok dolga, vagy amit hitből cselekszünk, az rövid vagy középtávon nem nyer igazolást, nem fog igazolást nyerni. De éppen azért, mert egy hosszú távú kapcsolatban vagyok veled, el tudom hordozni, hogy rövid távon, sőt közép távon – és most ha ez nem készít ki benneteket nagyon, néha még hosszú távon is – a hitből fakadó tetteim, vagy látásmód nem nyer konkrét igazolást. Hogy lehet, hogy 30, meg 35, meg 40 évesen teszek valamit, és 70 évesen, mikor elgondolkozom az életemen, azt mondom „Na most látom, hogy megérte.” 30 év kellett ahhoz, egy folyamatra volt szükségem, hogy egy folyamatban nyerjen igazolást az, amit a hitemmel eldöntöttem, megcselekedtem, és a többi.

A hitnek tehát, ha szabad így mondanom, ismérve az, egy bizalmi viszonyban vagyok Jézussal hosszú távon, ezért nem is igénylem, hogy állandóan, és újból, és újból, és újból. Magunk között szólva, nagyon fárasztó egy olyan valakivel élni, akivel esténként mindig egy órát azzal kell töltenünk, hogy bebizonyítjuk, hogy még mindig szeretjük. Fárasztó. Ezért ez a gondolat így szól, hogy képes vagyok elengedni azt, éppen a hosszú távú kapcsolat miatt, hogy rövid-, közép távon, állandóan a hitem és a belőle fakadó tetteim igazolást nyerjenek.

Beharangoztak nekem. Két rövidke gondolat a végére. Akkor ez azt is jelenti, hogy minden kapcsolatnak van egy dinamikája, meg egy íve, és mégis csak az idealizálással szoktuk kezdeni. Istent is idealizáljuk, meg magunkat is. Isten idealizálása azt jelenti: „Tegyél meg nekem mindent, ami nekem jó!” Vagy úgy érzem, hogy jó, vagy úgy gondolom, hogy jó, vagy éppen azt mondom, hogy ezt add nekem. Ez Isten idealizálása, hogy akkor lenne jó Isten, ha minden pont úgy lenne, ahogy én pillanatnyilag szeretném. Ez Isten idealizálása. De az idealizálás minden társkapcsolat elején magunkra is vonatkozik. Ennek a felénk eső része pedig az „Ja, hát egyébként pedig engem föltétel nélkül szeress, mert az az igazi szeretet!” Ez akkor azt jelenti, hogy nekem semmit se kell csinálni, ez azért lesz nagyon jó. Tehát akkor te mindent megadsz nekem, és nekem semmit se kell csinálni. Ez az idealizált szeretetkapcsolat. A társkapcsolatban eltelik néhány év, néhány hónap is nem egyszer, és szép lassan kinövünk az idealizálásból. Az idealizálás értékes dolog, csak előbb-utóbb lejár az ideje. És ahogy lejár az ideje, akkor egyszer csak fölhagyunk magunk idealizálásával, és Isten idealizálásával, és elérkezünk oda, ami az utolsó gondolat.

Ez pedig az, hogy Jézus tulajdonképpen milyen finoman, nehogy véletlenül megbántódjunk, mikor kérik tőle az apostolok „Növeld bennünk a hitet!” S akkor azt mondja, hogy… nem mondja, de ez van benne. Hát nézzétek, ekkora piciny hitetek lenne. M-hmm. Tehát hogy amit ti hitnek hívtok, ki tudja, hogy az micsoda. Ha ekkora kicsi lenne, lehet hogy más lenne a világ. Ezért tulajdonképpen hosszú távú kapcsolatban, hit = bizalmi viszonyban vagyok Jézussal, az is következik, hogy, így mondanám, megpróbálnám sűríteni. Valahogy így szól, néha nem vagyunk elég bátrak ahhoz, hogy árnyaltan gondolkozzunk, szeretünk nagyon feketén-fehéren gondolkodni, hogy meg tudjunk nyugodni, s azt tudjuk mondani „Na, világos, ez hogy van.” Utána viszont, ahogy cselekszünk, na, hát az elég ágas-bogas. Tulajdonképpen talán fordítva volna érdemes, sokkal szabadabban gondolkodni, megengedni, hogy így is lehet és úgy is, hogy ez is igaz és az is, hogy ezt is értem és azt is, és ezzel is tudok együttérző lenni és azzal is. És amikor a cselekvésre kerül a sor, sokkal egyértelműbbnek volna lenni érdemes, sokkal. Mi hajlamosak vagyunk ezt fordítva csinálni.

Ezért a hitünknek, kétség kívül amikor nekilátunk azt élni, van azért egy határozott vagy-vagy jellege is. Valahogy úgy, mint amikor például az apa azt mondja „Hát tudod, most már látom, oda kellett volna ülnöm az ágyad mellé meséket mondani, de hát tudod, nagyon elfoglalt voltam.” Vagy az anya amikor azt mondja „Tudom, tudom, több közös programot kellett volna csinálnunk, anya a lányával. De hát tudod, nem volt könnyű az élet.” Erre egy kedves ismerősöm a következőt szokta mondani. „A DE utáni rész a kukába való.” S hogy milyen nagy dolog, mikor a hitünknek a tettekre vonatkozó egyértelműségéhez eljutunk. Nem a gondolkozás leszűkítéséhez, a tettekben való egyértelműséghez, és azt mondjuk „Igen, rengeteg mindent tudok gondolni, és érezni, és annyi minden van. De a tetteimben mégis csak tudom, hogy majd mikor visszanézek az életemre, hogy élem veled a kapcsolatot… Azért nézhetem úgy, most megcsaltalak vagy nem? Meséltem-e mesét, vagy nem? Elárultalak-e vagy nem? Akkor is szerettelek, mikor nehéz volt, vagy nem?” Az életnek van egy ilyen fajta egyértelműsége is, és a hitünk kapcsolódik ahhoz a fajta egyértelműséghez, ami a tetteinkben a hitünk által meg tud nyilatkozni. Ezért mondhatja, akár ezért is mondhatja Jézus azt, hogy „Ha csak ennyire piciny lenne, hááááá!”

A mai evangélium tehát segítségünkre siet, föl szeretné tárni számunkra azt, hogy ha a hitünkre úgy tekintünk, mint bizalmi viszony Jézussal, akkor sok minden sokkal világosabbá válik. Rengeteg kétely, és kérdés, és minden egyéb veszendőbe menő tévutak és zsákutcák elkerülhetővé válnak. Még pedig azért, mert egészen másképpen állunk az életben, és gondoljuk azt, mit jelent, hogy keresztény vagyok, ha ez számomra hitigazságok elfogadása, vagy valamiféle erkölcsi rend szerint való élet, vagy ha egy bizalmi viszony egy személlyel.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli