Lk 18, 9-14 – Évközi 30. vasárnap

2016.10.23.

Megosztom
Elküldöm

2016.10.23. vasárnap: ÉVKÖZI 30. VASÁRNAP

Aki szívből szolgál, annak imádsága a felhőkig hatol fel

Olvasmány (Sir 35,12-14.16-18)

Úgy adj a Magasságbelinek, ahogy ő ad neked, add jó lélekkel, amennyire kezedből telik, Mert az Úr megfizet, hétannyit ad neked helyette. Ne jöjj silány áldozattal, mert az nem kell neki, Nem nézi az Úr a személyt a szegénnyel szemben, és meghallgatja az elnyomott esdeklését. Nem veti meg az árva könyörgését, de az özvegyét sem, ha kiönti panaszszavát. Nemde az özvegynek könnyek peregnek arcán, és panaszt tesznek az ellen, aki fakasztotta őket!

Szentlecke (2Tim 4,6-8.16-18)

Engem ugyanis már kiöntenek, mint italáldozatot, elköltözésem ideje közel van. A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Készen vár már rám az igazság koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, sőt nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akik sóvárogva várják az ő eljövetelét. Első védekezésem alkalmával senki sem volt mellettem, mindenki cserbenhagyott, -- ne tudassék be nekik! De az Úr mellém állt, és erőt adott nekem, hogy az igehirdetés befejeződjék általam, s tudomást szerezzen róla az összes pogány. Ezért megszabadultam az oroszlán torkából [Zsolt 22,22]. Az Úr megszabadít minden gonosz ármánytól, és meg fog menteni mennyei országa számára. Dicsőség neki mindörökkön örökké! Ámen!

Evangélium (Lk 18,9-14)

Azoknak pedig, akik elbizakodtak, mert azt gondolták, hogy ők igazak, és másokat megvetettek, ezt a példabeszédet mondta: ,,Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: ,,Istenem! Hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igaztalan és házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetente, tizedet adok mindenből.'' A vámos pedig távol állt meg, nem merte a szemét sem az égre emelni. Mellét verve így szólt: ,,Istenem! Légy irgalmas nekem, bűnösnek!'' Mondom nektek: ez megigazultabban ment haza, mint amaz. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, és aki magát megalázza, felmagasztalják.’’

Vasárnapi beszéd

Most akkor ki a jó, meg ki a rossz? Ki az igaz, meg ki a hamis? Most akkor ki a sötét, ki a világos? Most akkor hogy vagyunk ezzel? Mert azért, mert a mai evangélium befejezéseként elhangzik az a mondat, hogy „aki magát magasztalja, megaláztatik, aki magát megalázza, fölmagasztalják.” Hát attól még az a farizeus joggal mondta el, hogy „Amim van, abból tizedet adok. És én ezt meg azt a jót csinálom, és azt meg azt a rosszat nem csinálom.” Hát attól az még érvényben van, attól az még úgy van, az még akkor igaz. Kétség kívül mehetett megigazultan haza az a vámos, bűnös ember, attól még azokat a bűnöket elkövette. Akkor most ezzel hogy vagyunk? Tulajdonképpen hogyha hajlandók vagyunk kissé nem tudni azt, hogy ezzel hogy vagyunk, az elég jó kiindulási pont. Nem egyszer az evangélium azzal kezdi a gyógyításunkat, hogy elbizonytalanít. Hogy azokat a jó erősen berögzött dolgainkat, amelyeket oly nagyon tudjuk, vagy tudni véljük, hogy azokat egy kicsit megpiszkálja, és ez által valahogyan emberibbé és istenibbé válunk, a szónak nyilván sajátos értelmében.

Az első gondolat tehát ez, hogy tulajdonképpen ahogyan viaskodunk ezzel a kérdéssel, most mitől igaz, mitől hamis, hogy igaz, hogy hamis, és a többi, hogy tulajdonképpen valami olyasmivel küzdünk, amivel mindig is fogunk küzdeni. Az egyháznak van egy nagyon egyszerű gondolata, azt mondja „Az ember jó, de rosszra hajlik.” Végül is ezzel a mondattal elég jól elboldogulunk. Már csak azért is, mert hogy nem tagadja sem az egyiket, sem a másikat, nem mondja, hogy vagy így van, vagy úgy van, csak ez van, csak az van, hanem valahogyan a kettőt összefésüli. Azt mondja, kétség kívül amíg ember van a Földön, ez a kettő valahogyan egyszerre lesz jellemző ránk. De nem mindegy, hogy ez a kettő miképpen is áll bennünk össze, mit gondolunk mi magunkról, hogyan nézzük egymást.

Ebből a szempontból tulajdonképpen ennek a farizeusnak mi a gyöngéje? Nyilván nem az a gyöngéje, hogy tizedet ad mindabból, amije van, hogy rendes ember az életének számtalan területén, hogy sok-sok bűnt nem követ el. Nagyszerű, hogy így van. Az lenne azonban mondjuk a költői kérdésem, hogy amikor bemegy ez az ember a templomba, és ott van ez a finom utalás, azt mondja a szentíró, hogy magában imádkozott. „Hálát adok neked Uram, hogy nem vagyok olyan, mint ez a vámos is itt…” A kérdésem valahogy így szól, szerintetek ez a farizeus fölvette Istennel a kapcsolatot? Mert kétség kívül formailag ez egy rendes imádság, még csak nem is kér, nagyon szép, hálát ad, ejj, hát ez nagyon minőségi imádság. De azt gyanítom, hogy ez a farizeus tulajdonképpen nem vette föl a kapcsolatot Istennel. Szeretném el is mondani, hogy miért gyanítom ezt, hogy kétség kívül nagyon ügyesen tudott imádkozni, és a szavakat ismerte, és tudta, hogy érdemes megszólítani, és a hálaadás az egy nagyszerű imádság forma.

De most magunk között szólva, hogyha bármelyikünk fölveszi Istennel a kapcsolatot, az Istent most hívjuk így, hogy Jézus Atyjával. Fölvesszük ezzel a valakivel a kapcsolatot, időzünk ott egy kicsit az ő világában, az ő erőterében, hogy mégis csak megsejtsük, hogy ki is a mi Istenünk, és akkor ki is vagyok én, és hogyan is vagyunk mi együtt. Mikor ezt valaki megteszi, például egy imádsága előtt, szerintetek ebből tud következni az, hogy ott Isten világában, egy kicsit ott megmelegedve, leücsörögve elkezdjem azt mondani, hogy örülök neki, hogy nem vagyok olyan, mint a szomszéd? Szerintetek ez elképzelhető? Szerintem nem. Ezért azt gyanítom, hogyha ez a jóra való farizeus ténylegesen fölvette volna Istennel a kapcsolatot, ez az imádság el sem hangozhatott volna. Egy ilyen imádság úgy és akkor hangzik el, hogyha valaki kimondja ugyan ezt a szót, hogy „Istenem”, meg azt, hogy „hálát adok”, valójában nincs is kapcsolatban Istennel. Legalábbis itt, ebben az imádságban úgy, ahogyan azt esetleg föltételeznénk, biztos nincsen.

Mert ha ő fölveszi Istennel a kapcsolatot ott a templomban, vagy akárhol is van, ott ahol mások is ülnek, vagy jelen vannak, és ebben a kapcsolattartásban eszébe jut az, hogy hát itt van például ez a vámos, na meg ott van az a másik, meg a harmadik, a negyedik, és ő az istenkapcsolatának a világában van, akkor valami olyasmi jut eszébe, hogy „Ó, Istenem! Mit kellene nekem tenni ezért az emberért? Ó Istenem, adj világosságot, minél többet nekünk. Hogy segíthetnék neki? Mire lenne szüksége ennek az embernek? Hát hiszen sebzett, vagy nyomorult.” Ezt el tudom képzelni, hogy ilyesmi jusson eszébe, de azt, hogy azt mondja, hogy „De örülök, hogy nem vagyok olyan!”, ezt nem.

Tulajdonképpen az alapvető gondolatom az, hogy ebben a történetben ennek a farizeusnak a gyöngesége nem az a sok jó amit tesz, meg az a sok rossz, amit nem tesz meg, hanem hogy úgy van jelen a templomban, hogy nincsen kapcsolata Istennel, és ebből fakad számára nagyon sok nyomorúság. Ez nagyon hasonló ahhoz, és akkor máris, ez a második gondolat, ha valaki szereti ezt számolni, hogy bemegyek a gyóntatóba, és ott megvallom a bűneim, és minden bűnbevallás félmondat után egy rettenetesen erős késztetést érzek arra, hogy magamat kimagyarázzam, hogy magamat igazoljam, hogy elmondjam, hogy „Jó, hát kétség kívül a menyemhez úgy szóltam, nem véletlen. Nem véletlen, atya is tudhatja, hogy én egy milyen rendes ember vagyok. Tehát azért akárkivel nem kiabálok, hát arra rá kell szolgálni. Akkor mondom a következő bűnöm.” Halljátok ezt? Ezt hogyan tudom értelmezni? Úgy tudom értelmezni, hogy ez a valaki, miközben éppen a gyónás folyamatában van benne, nagyon problémásan vette föl a kapcsolatot az Irgalmas Istennel. Velem fölvette a kapcsolatot kétség kívül, és megpróbálja nekem elmagyarázni, hogy mi hogy van.

Tulajdonképpen amikor elkezdjük magunkat önigazolni, akkor nem vagyunk annyira Isten irgalmának a világában. Mert abban a pillanatban, ahogy beléptünk Isten irgalmának a világába, már nem érezzük a késztetést önmagunk igazolására, a körülmények részletes fölsorolására, hogy mit miért csináltunk, és főleg hogy ki hogyan nem volt rendes és jó. Nem érezzük ezt a késztetést. Ezért ennek a farizeusnak a gyöngéje, hogy miközben ő maga ott áll a templomban és imádkozik, tulajdonképpen nem vette föl a kapcsolatot Istennel.

Ebből a szempontból ennek a vámos embernek az erőssége, minden nyilvánvaló rosszaságával együtt. Azt nem kell ellapogatni, meg elmaszatolni. Ez az, hogy ő meg fölvette a kapcsolatot Istennel. Tulajdonképpen ez az, ami miatt érdemes őt ebben a történetben nagyon megemlíteni. Hogy ott van, és milyen érdekes ugye ez a finomsága, hogy utal erre a szentíró, csak magában mondja a farizeus. De ez a valaki, rendben van, hogy lehajtja a fejét, de közben egy valódi viszonyt vett föl Istennel.

Most akkor visszatérnék ehhez a kérdéshez, hogy most akkor jók vagyunk, vagy rosszak, vagy ez hogy van? Egy kedves ismerősöm azt mondta néhány héttel ezelőtt. „Tudod Feri, én egyre inkább úgy tudom mondani magamról, hogy én hívő vagyok. Sőt, talán még néha azt is tudom mondani, hogy én szeretem Istent. De már csak évente háromszor jövök a templomba.” Akkor persze én nem szóltam semmit, hát biztos folytatja magától is, és így szokott lenni, és azt mondja. „Hát igen Feri, mert úgy van, ahova én járok, tudod, elmegyek évente háromszor, de megvan bennem a vágy Isten iránt, az a késztetés, hogy valahogy gazdagodjon a kettőnk kapcsolata, és akkor kell nekem 3x25 percet meghallgatnom abból, hogy <<Bűnösök vagytok!>>, na. De hogy ezt egyébként én tudom, de mikor 25 percig mondja a pap, hogy bűnös vagyok, az nekem egy kicsit sok, és egy pont után nem érzem, hogy ez segítené az Istennel való viszonyomat.” Ezt én nagyon meg tudom érteni.

Akkor itt elérkeztünk oda, hogy tulajdonképpen valahogy olyan finom kézzel, de mégis csak egy világosságnál a következőt mondjuk. Megint hogy van akkor ez a farizeus, hogy van ez a vámos? Valahogy úgy, hogy mi a vámosnak az igaz volta? A vámos igaz volta nem önmagából jön, hanem abból, ahogyan fölveszi Istennel a kapcsolatot, megengedi, hogy Isten őt megvilágítsa, és átvilágítsa – bár ez egy lehetetlen kifejezés már. Egyszerűen megengedi, hogy Isten világosságában legyen, és aztán lesz, ami lesz. Hogy ez a világosság egyértelművé tegye, hogy ő ki, és hogy van, és mint van. És hát miután éppen kiállt a világosságba, ezért most teljesen fölösleges már mentegetni magát bárhol is, meg magát igazolni. Hát az úgy van, egyszerűen az csak úgy van. A farizeusnak a gyöngéje pedig az, hogy ő tulajdonképpen nem Istennel veszi föl a kapcsolatot, hanem körbe néz, velünk veszi föl a kapcsolatot. Ügyesen kiválaszt néhány embert, akiről azt gondolja rosszabb mint ő, és beáll az árnyékukba. Amikor beállok más emberek bűnösségének az árnyékába, akkor tulajdonképpen nagyon cseles vagyok, megoldom azt, hogy énrám ne sok fény kerüljön, s ott állok az árnyékban, és mutogatom, hogy „Na, a fény oda rájött arra a másikra. Ugye, ugye?” Ez az ő gyöngéje, hogy beáll másoknak az árnyékába, és ezért az Istennek a világossága őt nem tudja áthatni és átjárni.

Hogyha erről beszélünk, hogy most igaz és hamis, és főleg, ha mármost azt mondjuk, hogy az ember bűnös – kétség kívül így van – akkor mondhatjuk azt, hogy vannak a hamis bűnösök, meg az igaz bűnösök. Ha már így nézzük, akkor tulajdonképpen egy életen keresztül törekedhetünk arra, hogy „De szeretnénk mi igaz bűnösök lenni! Olyan rendes, igaz bűnösök!” De nem azért, hogy rendesen bűnözünk, ez nem ezt mondja, hanem azt, hogy hát ahogy vagyunk, hogy néha odaállunk, hogy az Isten megvilágítson bennünket. Ha másért nem, hát saját magunk számára. Hogy az időnket és az energiánkat ne önmagunk mentegetésére és igazolására fecséreljük, hanem arra, hogy azt mondjuk „Jaj, nem minden tetszik, amit látok. De ha valahogy érdemes élni, akkor Isten világosságában érdemes.”

Másfelől pedig azt is mondhatjuk, hogy kétség kívül kihúzhatjuk magunkat, és azt állíthatjuk, hogy lehetünk igazak. Azért, mert az, hogy az ember igaz, az nem azt jelenti, hogy tökéletes, és nem azt jelenti, hogy bűntelen. Hogyha az ember igaz, az egyszerre jelenti azt, hogy Isten teremtett bennünket jónak, egyszerre jelenti azt, hogy törekszünk erre a jóra, egyszerre jelenti azt, hogy minden, ami nem jó bennünk, azt merjük föltárni és megmutatni. Éppen ezért engedjük, hogy Isten fénye, és melegsége gyógyítson bennünket.

De nagy dolog, hogy képesek lehetünk erre! Hogy nem kell az életünket egy folytonos önigazolásban és önmentegetésben elfecsérelni. Hogy nem kell egymás árnyékában élnünk, hogy kiállhatunk, és ismerhetjük azt a világosságot, azt a melegséget, amivel Isten átjár bennünket, és egyszer csak kihúzzuk magunkat. Nem azért, mert valamit elhitettünk magunkról, hanem… és akkor itt lenne a záró gondolat.

Hanem azért, mert sokkal mélyebben megsejtettük, mit jelent az, hogy Isten megváltott bennünket. Mert ez mit jelent? Olyan gyakran szeretjük ezt mondani. Joggal, joggal, mert ez igaz, nyilvánvalóan. Ott van a szent hagyományban mélyen gyökerezve, hogy Isten megvált a bűneinktől. de hát a megváltás ennél sokkal több. Mert a megváltás számunkra nem csak azt jelenti, hogy megvált a bűneinktől, hanem azt jelenti, hogy kölcsönösen vágyakozunk egymás után. És hogy szükségünk van egymásra, a szó legigazabb értelmében. Mint ahogy a szerelmesek, vagy a férj és feleség azt mondja. „Hát szeretjük egymást, és az a vágyunk, hogy együtt lehessünk, és ez a szeretet ki tudjon bontakozni köztünk.” Amikor a szerelmesek együtt vannak, és a férj és feleség, és a barát a baráttal, nyilván sok mindent mondhatunk, és megkérdezzük, hogy mi ebben a legjobb, akkor nem azt mondjuk, hogy „Hát a legjobb mégis csak az, hogy amikor beteg vagyok, akkor ápol.” Nagyon jó, hogyha beteg vagy ápol, nagyon jó, hogyha elestél, fölsegít, de nem ezért vagyok vele, hanem mert szeretem őt, és azért, mert ő is engem. Ezért ha a megváltásra azt mondjuk, hogy a megváltás számunkra, hogy Isten megvált a bűneinktől, hát ez nagyon kevés lenne.

Ezért tulajdonképpen az örömhír sokkal nagyobb, mint hogy egyszerűen csak megvált a bűneinktől. Sokkal inkább arról van szó, hogy amikor az ember a maga összes gyöngeségével és árnyékával az Istennel kapcsolatban akar lenni, akkor ebből sosem következik az, hogy Isten őt megalázza. Hogy Isten rám néz, és azt mondja „Te? Ne viccelj már!” Hogy az örömhír az, hogy akármilyen lehetek, és akármekkora hosszú árnyékot húzhatok, ha odaállok és azt mondom „Uram, kérlek, kérem a Te fényedet, akármit is fogok meglátni!”, akkor ez a fény átölel és megmelenget bennünket. Egyszer csak ebben a megmelengetésben átéljük azt, hogy sosem vagyunk egyedül. Nem csak azért, mert Isten velünk van, hanem azért, mert összetartozunk egymással.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli