Mt 24, 37-44 – Advent 1. vasárnapja

2016.11.27. vasárnap: ADVENT 1. VASÁRNAPJA (A)

Eljön a sok nép, és ezt mondják: menjünk föl az Úr hegyére

Olvasmány (Iz 2,1-5)

Az ige, melyet látomásban kapott Izajás, Ámosz fia, Júdáról és Jeruzsálemről. Ez történik majd az utolsó napokban: szilárdan áll az Úr házának hegye a hegyek tetején, kiemelkedik a halmok közül; és özönlenek hozzá mind a nemzetek. Odamegy számos nép, és így szólnak: ,,Jöjjetek, menjünk fel az Úr hegyére, Jákob Istenének házához! Hadd tanítson minket útjaira, hogy az ő ösvényein járjunk!’’ Mert Sionról jön a tanítás, és az Úr igéje Jeruzsálemből. Ítéletet tart majd a nemzetek között, és megfenyít számos népet; ők pedig kardjaikat ekevasakká kovácsolják, és lándzsáikat szőlőmetsző késekké. Nemzet nemzet ellen kardot nem emel, és nem tanulnak többé hadviselést. Jákob háza, jöjjetek, járjunk az Úr világosságában!

Szentlecke (Róm 13,11-14)

Annál is inkább, mivel ismeritek az időt, hogy itt az óra, amikor fel kell kelnünk az álomból. Most ugyanis az üdvösség közelebb van már hozzánk, mint amikor hívők lettünk. Az éjszaka előrehaladt, a nappal pedig elközelgett. Vessük el tehát a sötétség cselekedeteit, és öltsük magunkra a világosság fegyvereit. Mint nappal, járjunk tisztességesen; nem tobzódásban és részegeskedésben, nem bujálkodásban és kicsapongásban, nem civódásban és versengésben, hanem öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust, és ne dédelgessétek testeteket az érzéki vágyakban.

Evangélium (Mt 24,37-44)

Mert mint Noé napjai, olyan lesz az Emberfiának eljövetele is. Mert amint a vízözön előtti napokban csak ettek és ittak, nősültek és férjhez mentek, egészen addig a napig, amelyen Noé bement a bárkába [Ter 7,7], és nem is gondoltak rá, amíg el nem jött a vízözön és el nem ragadta mindnyájukat: így lesz az Emberfia eljövetele is. Ha akkor ketten a szántóföldön lesznek, az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. S ha két asszony őröl malommal, az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. Legyetek tehát éberek, mert nem tudjátok, mely napon jön el Uratok. Azt pedig értsétek meg, hogy ha tudná a házigazda, melyik őrváltáskor jön a tolvaj, ébren volna és nem engedné betörni a házába. Legyetek tehát készen ti is, mert amelyik órában nem gondoljátok, eljön az Emberfia.

Vasárnapi beszéd

Elkezdtük az adventi időszakot, és nyilván ez számotokra is világos, éppen csak meg akarom nevezni, hogy nem véletlen, hogy egyébként a Karácsonyhoz olyan nehezen párosítható, társítható evangéliumi szakasz hangzott el. Még pedig azért, mert az adventi időszak négy vasárnapjában, az első két vasárnapon Jézusnak nem a születésnapjára készülünk közvetlenül, hanem a második eljövetele az, ami a figyelmünknek a homlokterébe kerül, és csak a 3-4. vasárnap lépünk át arra, hogy „Igen, de addig is, ameddig Krisztus másodjára el nem jön, addig is most ami egészen közel van hozzánk, nagy valószínűséggel az előbb fog megtörténni, Jézus születésnapja.” Éppenséggel hogy Jézus születésnapjára úgy készülünk, hogy például azért a mai evangéliumnak is azért mégis csak láthatjuk azokat a sötét színeit. Egyiket otthagyják, másikat fölveszik, ez lesz és az lesz, és haj-haj. Tulajdonképpen hogyan tudja ez segíteni azt a – mondjuk így – négy hetünket, hogy elérkezzünk Karácsony öröméhez? Miért éppenséggel valamiféle sötétséggel is szembesülve kezdünk el készülni Jézus születésnapjára?Ha már éppen négy vasárnap, ha már éppen négy gyertya, akkor hadd használjam ezt, és legyen négy pont. Mert tulajdonképpen hogyha el szeretnék oda jutni, hogy Karácsonykor, vagy Szenteste, és nyilván utána is valamiféle önfeledt örömmel legyek azért, mert valami új jó született. Azt is mondhatnám, nézzük akár így ezt a készületet, megpróbálok nyitott lenni arra, hogy hadd szülessék valami új jó ez alatt az időszak alatt, illetve hadd érlelődjön meg, hadd növekedjen, hogy aztán valamikor, egy hónap múlva meg tudjon születni valami új jó.Akkor most egy történetet hadd mondjak el, amit ismertek jól. Most nem a történet miatt mondom el első sorban, hanem mert most a történetnek van egy további folytatása, és azt szeretném idehozni. Ismeritek a történetet az idős pap bácsival, aki már 30 éve ugyanazon a helyen van, és már minden beszéd 20 éve ugyanolyan. A megújulásnak halvány árnyéka sem vetül rá, és aztán már ezt a kedves testvérek annyira megunják, mert még szeretnének valahogy nem elaludni a miséken, hogy odamegy hozzá egy kis küldöttég, és mondják neki. „Jóska atya, légy szíves, mi lenne, mi befizetünk téged egy lelkigyakorlatra, te oda elmennél, esetleg megújulnál. Hát ez nekünk is annyira jó lenne.” Akkor nem akarom hosszan mondani, mert csak utalni akarok a történetre, minden esetre Jóska atya elmegy. Mégis csak, az ő kedves testvérei kérik, hétfő-kedd-szerda ott van, csütörtök délelőtt hazaért, és akkor eljön Advent 1. vasárnapja, és kiáll az idős pap bácsi, és ugyanazt a beszédet elmondja, talán egy kicsit még unalmasabban, mint addig. Hát persze, most már a kíváncsiság is lendíti ezt a kis küldöttséget, és odamennek a Jóska atyához, és megkérdik tőle. „Jóska atya, mégis milyen volt az a lelkigyakorlat?” Erre legyint az idős pap bácsi „Ne is kérdezzétek. Három napomba tellett, míg visszaszoktam a régi kerékvágásba.”Nem eddig akarom mondani a történetet. Mert ezt a történetet – mert hogy egy újszülöttnek minden vicc új – elmondtam a gyerekeknek reggel. Arra voltam kíváncsi, mondjátok meg nekem, légy szíves, hogy miért volt az, hogy ez a Jóska atya mégis csak ezt a mondatot mondta? „Haj, jobb volt nekem a régi kerékvágásba visszadöccenni.” Miért, mi történhetett ezzel a Jóska atyával. Elmondom most nektek, hogy én mire gondoltam, hogy majd megjelenik az, ami tulajdonképpen minden új jó születésének az előzménye, hogy valami régi jót el kell engedni, a veszteség. Hogy törvényszerűen mikor elkezdünk készülni ennek a valami új jónak a születésére, ha azt tényleg komolyan vesszük, és tényleg elkezdünk valamit másképp csinálni, tényleg, tényleg, tényleg, akkor rögvest veszteségeink támadnak.Az első gondolat tehát ez, hogyha szeretnénk ott önfeledten ünnepelni valami új jónak a születését, először a veszteségnek a sötétségén és keserűségén érdemes volna átmennünk. Nem felejtettem el a gyerekeket. Mert a gyerekek közül az egyik, ott középen ült, a kreatív gondolkozás mintapéldájaként a következőt mondta. Emlékeztek még a kérdésre? Hát mi történhetett ezzel a Jóska atyával, hogy ennyire ellenállt mindenféle megújulásnak, mindenféle új lendületnek, és inkább visszazökkent a régi kerékvágásba? Erre azt mondja ez a kislány „Ő tartotta a lelkigyakorlatot.” Hát, hát ez a kreatív gondolkodás gyöngyszeme. Tulajdonképpen Adventben elkezdjük tartani magunknak a lelkigyakorlatot, mindenki magának elkezd csinálni egy lelkigyakorlatot, ezt nem t’om hány napig csináljátok. Aztán mit mondotok magatoknak? De az első, az első így szól. Az első gyertya mondjuk legyen így, hogy ahhoz, hogy valami új jöjjön, ahhoz természetesen – kimondjuk ezeket a szavakat: fejlődés, növekedés, gyarapodás, innováció – hát annak ára van. Valamit el kell engednem hozzá. Tehát az első a veszteség.Aztán mi a második lépés? Akár mondhatjuk, hogy majd ezen túljutva akkor meggyújtunk egy második gyertyát. Nem biztos, hogy pont egy hét múlva, lehet, hogy nekünk ez hosszabb ideig is eltart. Ez pedig az, hogy már nagyon sok éve csinálok olyan csoportokat, többekkel együtt, veletek, tart a csoport két évig, vagy két és fél évig, és mindig sajátos élményeim vannak azzal, hogy mi történik velünk akkor, amikor már egészen nyilvánvalóan bekopogtat a veszteség, és tudjuk, hogy egy csoportnak, valaminek, együtt csináltunk valami jót, vége van? Mert az az élményem, mondjuk vagyunk 15-en a csoportban, akkor mindig csak 2-3-an vannak olyanok, akik az utolsó alkalomra valamilyen ünneplő ruhát vesznek, látszik, hogy valami sminket is dobtak magukra – már a nők. És akkor természetesen látni való, hogy ott a veszteséget ők nem elkerülték, azon átmentek, és akkor valami ilyesmit mondanak, hogy „Igen, de hogy már tulajdonképpen hetek-hónapok óta foglalkozom ezzel, hogy valami jó le fog záródni, és valami új jó fog kezdődni. Most, hogy ezt mind szemem előtt tartottam, és újból és újból átgondoltam, és átéltem azt a jót, amit most el fogok engedni, hogy valami új jó tudjon születni, hát tulajdonképpen eljutottam oda, hogy én mennyire értékelem mindezt, ami volt. Hogy ezért nekem ez most egy ünnep.”Olyan érdekes ugyanabban a csoportban látni valakiket, akik még mindig a veszteségnél tartanak, és látni valakiket, akik épp azért, mert a veszteséget nagyon is komolyan vették, egy lépéssel tovább arra jutottak, hogy ha ez nekem valóban veszteség, ez azért van, mert értékes volt, mert jó volt, mert én ott kaptam valamit, mert ott valami maradandót megéltem, valami visszavonhatatlant, valami múlhatatlant, valamit, ami mindig az életem része lesz. Ezért egyszer csak létrejön valami ünnep, pedig a veszteségből indultunk ki. Pont azért tudok ünnepelni, és nagyra tartani valamit, amit éppen most elengedek, mert átéltem, hogy milyen értékes nekem. Eljátszadoztam ezzel a gondolattal, hogy lehet, hogy az a rózsaszín szalagos gyertya akár egy picit ennek az ünnepét is kifejezhetné. Amikor végig megyek egy szükséges veszteségen, és ott egyszer csak meglátom, hogy mi az, ami mégis csak maradandó.Aztán a harmadik. Hát, most aztán jó lenne a harmadikba már rögtön belecsöppennénk, valami jóba, csak nem így van. Mert amikor elengedtük, amikor megünnepeltük mindazt, ami maradandó, és tényleg jó, látjuk, hogy ez értékes, na akkor nekiállunk valami újnak, na akkor szülessen valami új. Akkor mi történik? Megint jön valami lilaság, vagy valami sötétség, előjönnek az aggodalmaink. „De ez hogy lesz? Hát fogalmam sincs hogy lesz. Mit fogok én ott csinálni? Hogyan kezdjek bele, vagy mi legyen az az új? Hogyan lesz hozzá bátorságom? Lehet, hogy nincs is hozzá kedvem. Tulajdonképpen ez hogy lesz?”Néhány nappal ezelőtt megjelent John Gottman amerikai családterapeutának a fő műve magyar nyelven, egy új fordításban. Óriási, nagyon örülök neki. Annak a legvégén van egy utószó. John Gottman, 1 millió példányban fogyott már el ez a könyv, az utószóban a következőt írja. „Kétség kívül – próbálta pár száz oldalban összefoglalni, mit hogyan tehetünk egy társkapcsolatért, egy házasságért, de kétség kívül – mikor valaki elszánja magát, hogy most tényleg tegyen valamit, legyen valami megújulás, valami születés, és a többi, akkor ajánlom, hogy egy kicsit szüneteltesse a hitetlenségét.” Egész meglepő ez, hogy ezt a kifejezést használja, hogy egy kicsit szüneteltesse a hitetlenségét. A hitetlenségét abban, hogy lesz-e ebből valami jó, hogy ez megéri, hogy ebből majd születik valami, hogy a befektetett energia majd valahogy megtérül, hogy ez nem hiábavaló, hogy van még remény – hogy szüneteltessük egy kicsit a hitetlenségünket. Hogy amikor elkezdünk valamit csinálni, mert azt mondjuk, na itt az ideje, milyen természetesen van bennünk még az, hogy nem t’om, hogy remélem-e, vagy van-e még értelme, vagy lesz-e hozzá erőm, vagy tudom-e, majd hogy lesz. Nem mondom még egyszer ezt a mondatot, csak még egyszer mondom, hogy milyen nagy dolog, az mondjuk „Jó, majd visszatérek a hitetlenségemhez január elsején, de most adventben, és aztán, kicsit szüneteltetem a hitetlenségem azért, hogy legyen erőm valamit csinálni. Hogy ne hagyjam abba az első lépésnél, az első fáradtságnál, vagy az első kudarcnál.Egészen véletlenül együtt voltam egy házaspárral, akik már azért kellett, hogy dolgozzanak a kapcsolatuk megújításán. Mégpedig akkor voltam ott, egészen véletlenül, amikor végül is muszáj volt már, hogy a férj a felesége elé álljon, és elmondja neki, hogy szervezett neki hétvégére egy meglepetés két napot. A férj mindent elintézett, beszervezte a nagymamákat, akiket addig anyósnak tartott, és… Meg, szóval, megvoltak a nagymamák, megvolt minden, ki volt találva, minden, délelőtt-délután, az este, a gyerekek, minden, minden le volt rendezve, minden, minden. Ott volt a… Hahh, szóval. De ő ezt meglepetésnek szánta, mert arra gondolt, hogy hát egy meglepetés, hát még akkor kétszer annyira jó. Hogy hát… és, a következő történt. Kint voltunk a konyhában, és a férfi azt mondja „Haa, de most már el kell mondanom, mert hogy azért az idő… Ide figyelj, Margitkám, meglepetés hétvége. Most péntek este van, de most este már el tudunk menni, és csak vasárnap kell visszajönnünk, és egy csomó program van, olyan, amit te szeretsz, és…” A feleség azt mondta „Sehova nem megyek. Mit gondolsz te, hogy én így ki tudok hagyni két napot? Nekem rengeteg dolgom van. Mit tudsz te arról, hogy énnekem mennyi dolgom lenne hétvégén?” Azért egy kicsit behúztam a nyakam, hogy mi lesz ebből. Aztán végül megkérdeztem már később, hogy na, mi történt? Erre a férfi, hát olyan vegyesen, a következőt mondja „Vasárnap már jó volt.”Kérdeztem a gyerekeket, hogy ti mit mondtatok volna a feleség helyében? S akkor az egyik kislány azt mondja. „Hát én a feleség helyében azt mondtam volna, hogy rendben van, veled megyek, ha este segítesz porszívózni.” Ezzel azt szeretném mondani, hogy éppenséggel a harmadik lépés, ami mindig lehet, hogy inkább először valami sötétséggel látogat meg bennünket, az az, hogy jön az aggodalom, a kényelmetlenség, a zavar, a „nem tudjuk hogy lesz”. Az újnak nem rögtön a fényes és szép, és boldogító, és békét hozó része érkezik meg, hanem még inkább ez, az az első reakció, hogy „Nem megyek én veled sehova, van nekem ezer dolgom.”Amikor meggyújtjuk majd a negyedik gyertyát, és aztán karácsonyfa… Azt nem meggyújtjuk, hanem… Hogy tulajdonképpen lehetséges, hogy akkor tudunk ott olyan önfeledten jóízűen lenni, tényleg örülve egymásnak, nem úgy csinálva, hogyha ezen a három lépésen átmentünk. Hogy a veszteségekkel szembe néztünk, akár valami jót engedtünk el valami új jó érdekében. Azután tudtunk egy picit megállni ünnepelni, azt mondani „Na, mi az, ami maradandó, mi az, ami itt a lényeg, ami sose vész el, akármekkora a veszteség?” Aztán átküzdöttük magunkat az aggodalmainkon, fölfüggesztettük kicsit a hitetlenségünket. És aztán utána kiderül, hogy tulajdonképpen talán még szeretni is tudjuk egymást.(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli