Mt 3, 1-12 – Advent 2. vasárnapja

2016.12.04. vasárnap: ADVENT 2. VASÁRNAPJA

Tele lesz a föld az Úr ismeretével

Olvasmány (Iz 11,1-10)

Vessző kél majd Jessze törzsökéből, és hajtás sarjad gyökereiből. Rajta nyugszik az Úr lelke: a bölcsesség és az értelem lelke, a tanács és az erősség lelke, a tudásnak és az Úr félelmének lelke; és kedve telik az Úr félelmében. Nem aszerint ítél majd, amit a szem lát, és nem aszerint dönt, amit a fül hall, hanem igazságosan ítéli majd a gyengéket, és méltányosan dönt a föld szegényeinek érdekében; megveri a földet szája vesszejével, és ajkának leheletével megöli az istentelent. Igazságosság lesz derekának öve, és a hűség csípőjének kötője. Akkor majd a farkas a báránnyal lakik, és a párduc a gödölyével heverészik; borjú és oroszlánkölyök együtt híznak, és kisgyermek terelgeti őket. Tehén és medve együtt legelnek, együtt heverésznek kölykeik, és az oroszlán szalmát eszik, mint a tehén. A csecsemő a vipera fészkénél játszik, s az áspiskígyó üregébe dugja kezét az anyatejtől elválasztott gyermek. Nem ártanak és nem pusztítanak sehol szent hegyemen, mert tele lesz a föld az Úr ismeretével, mint ahogy a vizek betöltik a tengert. Ez történik majd azon a napon: Jessze sarja a népek zászlajaként áll, őt keresik a nemzetek, és lakóhelye dicsőséges lesz.

Szentlecke (Róm 15,4-9)

Márpedig mindazt, amit előre megírtak, okulásunkra írták meg, hogy reménységünk legyen az Írásokból származó béketűrés és vigasztalás által. A béketűrés és a vigasztalás Istene pedig adja meg nektek, hogy Jézus akarata szerint egyetértés legyen köztetek, hogy egy lélekkel és egy szájjal dicsőítsétek Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak Istenét és Atyját. Fogadjátok el tehát egymást, ahogyan Krisztus is elfogadott titeket Isten dicsőségére. Azt mondom ugyanis, hogy Krisztus Jézus a zsidók szolgája lett, hogy bebizonyítsa Isten igazmondását, megvalósítva az atyáknak tett ígéreteket; a pogányok azonban irgalmasságáért dicsőítik Istent, amint meg van írva: ,,Ezért magasztallak, Uram, a pogányok között, és zengek dalt nevednek’’ [Zsolt 18,50].

Evangélium (Mt 3,1-12)

Azokban a napokban eljött Keresztelő János, és hirdette Júdea pusztájában: ,,Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa.’’ Ő az, akiről Izajás próféta beszél: ,,A pusztában kiáltónak szava: ,,Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit''’’ [Iz 40,3]. Jánosnak teveszőrből volt az öltözete és bőröv a csípője körül, az étele pedig sáska volt és vadméz. Akkor kiment hozzá Jeruzsálem, az egész Júdea és a Jordán egész környéke. Megkeresztelte őket a Jordán folyóban, és megvallották bűneiket. Amikor pedig látta, hogy a farizeusok és a szaddúceusok közül sokan jönnek, hogy felvegyék a keresztségét, ezt mondta nekik: ,,Viperák fajzata! Ki tanított titeket menekülni a jövendő haragtól? Teremjétek hát a megtérés méltó gyümölcsét. És ne gondoljátok, hogy azt mondhatjátok magatokban: ,,Ábrahám a mi atyánk''. Mert mondom nektek, hogy ezekből a kövekből is képes az Isten fiakat támasztani Ábrahámnak. A fejsze már a fák gyökerén van. Minden fát ugyanis, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak és tűzre vetnek. Én vízzel keresztellek titeket a megtérésre, de aki utánam jön, erősebb nálam: a saruit sem vagyok méltó hordozni. Ő Szentlélekkel és tűzzel fog megkeresztelni titeket. Szórólapátja a kezében van már, és meg fogja tisztítani szérűjét: összegyűjti búzáját a magtárba, a pelyvát pedig olthatatlan tűzzel elégeti.’’

Vasárnapi beszéd

Keresztelő János ránéz egyesekre, tulajdonképpen a mi szempontunkból most mindegy, hogy farizeusok, szaddúceusok, a nép előkelői vagy vénei, ilyen vagy amolyan csoportnak a tagjai, nem érdekes különösebben. Az sokkal inkább, hogy ránéz egyesekre, csoportokra, és azt mondja nekik „Rendben van, ti is eljöttetek ide, alá fogtok merítkezni. Úgy tesztek, mint a többiek, és közben magatokban azt gondoljátok, hogy ez az egész nem számít.” Hogy tulajdonképpen ez az egész nem fontos. Tulajdonképpen csináljuk mi is, ne érje szó a ház elejét, de közben magunkban azt gondoljuk „Hát Ábrahám a mi atyánk, hát akkor… tulajdonképpen ez az egész rendben van, színházként megcsináljuk.” Erről szeretnék beszélni, arról, hogy miközben cselekszünk, akárhogy itt vagyunk, akárhogy nem, akárhogy éljük a hétköznapot, akár a vasárnapot, azért mindig gondolunk magunkban valamit. Mindig sokféle mindent gondolunk magunkban, és nem egyszer az, amit úgy egyébként gondolunk, az sokkal többet árul el abban, ahogyan az életben állunk, mint amit éppen csinálunk. Lehet, hogy az a felszínesebb, amit éppen csinálunk, és amit közben gondolunk magunkban, lehet, hogy az jobban meghatároz minket.Tehát akkor legyen erről szó, mégpedig abban az összefüggésben, hogy mintha újból és újból, mint ahogy az évnek az ünnepei visszatérnek, mint ahogy Advent visszatér minden évben, a ciklikusság milyen nagyon jellemző ránk. Miközben persze iránya van az életünknek, és valaki és valami felé haladunk. Tulajdonképpen milyen gyakran ott állunk a Jordán folyónál. Nyilván most szimbolikusan mondom, és nem vagyunk olyan közel a vízhez, minek is az a víz, hát állunk mi a lábunkon, biztosan állunk a lábunkon. Úgyhogy hát menjen, merítkezzen alá az, akinek erre szüksége van. Mi köszönjük szépen, tudjuk mi az igazság, mi értjük az életet, tudjuk élni azt, amit érdemes élni, az élet visszajelez nekünk, hogy megy nekünk ez.Nem tudom, ismeritek-e Hermann Hessének az Üveggyöngyjáték című regényét, aminek a végén van három kisregény. Abban az egyik kisregényben van két gyóntatóatya, és a két gyóntatóatya közül az egyik odamegy a másikhoz, mert nagyon elbizonytalanodik. Az a reménye, hogy majd a másik, aki olyan biztosan áll a lábán, majd ő segít neki, mert ő most annyira nem tudja, hogy mi hogyan is van. Akkor egyszer csak azt látja, hogy ez a szilárdan a lábán álló gyóntatóatyához érkezik egy ember, aki hallatlan világossággal beszél, és elmondja a maga bölcsességét, és életfilozófiáját, és tapasztalatait, és leírja, hogy hova jutott az életben, és mi alapján viszi a sorsát, s az összes többi. A gyóntatóatya pedig bólogat és bólogat, és miközben ezt soha nem szokta csinálni, nem szól ennek az embernek semmit sem. Amikor elmegy ez az idegen, akkor a másik, a bizonytalan, a maga bizonytalanságával azt mondja. „Miért nem mondtál neki valamit? Hát ő a gyóntatópaphoz jött, és te egyetlen egy mondatocskával, egy szavacskával, egyetlen betűvel nem mondtad neki, hogy térjen meg, vagy hogy aztán tartson bűnbánatot. Hogy amiket mond, az tényleg olyan gyönyörűen hangzik, hát csak tele van tévedéssel. Miért nem mondtad neki, hogy téved? Miért nem mondtad, hogy egyoldalú, hogy emberi? Miért nem mondtad neki?” Akkor ez az idős gyóntató a következőt mondja. „Azért nem mondtam neki, mert te láttad, hogy most milyen jól megy a sora? Hát erről beszélt itt végig, hogy ő milyen biztosan áll a lábán, hogy milyen jól megy az élete, hogy szinte csak álmodnia kell, és vágyakoznia – ahogy ezt ma szokták mondani – és az teljesül.” Azt mondja az öreg gyóntató: „Ilyenkor felesleges.”Lehet, hogy eltelik fél év, eltelik két év, ki tudja azt, de egy bizonyos idő majd el fog telni. Ez a bizonyos idő mindenkinél eltelik, és majd meg fog csúszni, és el fog esni, ez egész biztos. Nem tudjuk majd, hogy mi is lesz ez, ahogyan majd elcsúszik és elesik, de ez meg fog történni. Majd akkor megint eljön, és akkor majd beszélek vele. Akkor majd fogom neki mondani, hogy most térj meg, és tartsál bűnbánatot, mert most nem érti. De lehet, hogy fél év múlva, vagy két év múlva nagyon fogja érteni.Éppen néhány nappal ezelőtt bent voltam egy medencében, és én ott szépen, ott ücsörögtem, és jól voltam. Egyszer csak az történt, hogy valaki kimászott a medencéből, fölvette a papucsát, és úgy elcsúszott, hogy látszott, tudjátok, hogy amikor úgy minden, mindent össze kell szednünk, hogy el ne essünk. Ő is így volt, és aztán hogy csiszogatta még a papucsos lábát ott a vizes kövön. Hát ezt nem is értette, hogy ez hogyan van. Tulajdonképpen én sem éreztem, hogy az olyan csúszós lenne. Aztán mikor kiszálltam, én is megnéztem, hogy ez most tényleg csúszik-e, mert nem tűnt föl, hogy ennyire csúszik. Közben pedig egy nagyon érdekes dologra lettem figyelmes. Ez pedig az, hogy abban a hatalmas uszodában egyetlen, körülbelül, hát mekkora is, ekkorka kis tábla volt, rajta egy kis kép, hogy „csúszós”. Hát, aki azt észrevette abban a nagy uszodában, annak összes gratulációm.Tehát az első lépés valahogy úgy van, hogy nagyon is állunk a lábunkon. Ezért olyan sok szó el sem ér bennünket. Sőt, nem egyszer ilyenkor az történik, hogy mások nyomorúsága sem ér el bennünket igazán, mert kihúzzuk magunkat, és azt mondjuk: „Csak össze kéne szednie magát. Kicsit komolyabban kellene vennie dolgokat. Talán jobban tenné az erőfeszítéseit. Bizonyára a saját hibájából tart ott, ahol tart. De nem is akarom ezt már hosszabban, jön a második, mert megcsúszunk. Nem akartunk mi alámerítkezni a Jordán folyóban, egyáltalán, csak elcsúsztunk.Nem tudom, hát lehetetlennek tartom, hogy ne legyen olyan élményetek, hogy amikor kint vagyunk a természetben, le akarunk menni egy folyópartra, vagy egy patak partjára, és az ott mondjuk saras, vagy csúszós, vagy a nedves avar ott van, és krrr. Hát énnekem van ilyen élményem bőven. Szóval akkor ott megcsúszunk. Mi történik, mi a második gesztusunk ilyenkor, hogy csúszunk és elesünk? Hát belecsúzunk abba a vízbe. Mi mást is tennénk, mint megpróbálunk a felszínen maradni. Mindenki megpróbál a felszínen maradni. Tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy az életben néha elcsúszunk, és elmegy az egyensúlyunk, és ki a lábunk. Egyszer csak ott találjuk magunkat a vízben. „Mi nem akartunk ide bemenni, de most már ott vagyunk.”Mennyire reális, és mennyire jogos, és érthető, hogy próbálunk felszínen maradni. Nemde az életben néha megcsúszunk, és mi az első ösztönös gondolatunk: „Na, na, na, csak el ne merüljek! Nem, nem, nem, nem, felszínen kell maradni.” Ez a gondolatunk, hogy a felszínen kell maradni, jogos, és igaz, és érthető, és természetes. Nem egyszer felszínessé tesz bennünket. Ahogyan próbálunk a felszínen maradni, felszínes megoldásaink támadnak. Mondjuk ha szorongok, akkor jó lesz rászokni a cigarettára, az kicsit oldja. Hogyha túl sok a stressz, akkor jól esik esténként két felest, meg három sört meginni. Hogyha nagyon feszes a férj-feleség kapcsolat, akkor jól esik kicsit kiabálni egymással. Hogyha a férjem szól „Te, valamin változtatni kéne.” Ha a feleségem odajön, megsimogat, azt mondja „Ne menjen ez így tovább!” Hát, akkor mondunk rá valamit. „Hadd menjen az élet tovább, a lényeg, hogy a felszínen maradjunk.”Egy kicsit sem akarom ezt lebecsülni, mert például vannak olyan embertársaink, akik hihetetlen hősies erőfeszítéseket tesznek azért, hogy anyagi, vagy fizikai, vagy lelki, vagy érzelmi, vagy szociális értelemben a felszínen maradjanak. Hősiesek tudnak lenni. Ezért mikor az ember a maga módján a felszínen igyekszik megkapaszkodni, azt én nagyon értékesnek látom, csak nem elégségesnek. Aztán, ahogy próbálunk a felszínen lenni, érezzük, hogy fáradunk. Valahogy ez így nem lesz jó, tapossuk a vizet, de nem… Nyúlunk a kapaszkodók után. Itt van például az evangélium. Mibe kapaszkodik ez a szaddúceus, vagy farizeus, és teljesen mindegy ki is, mert úgyis rólunk van szó. Azt mondja „Jó, hát nem kell ezt itt annyira komolyan venni. Ábrahám a mi atyánk!” Itt rögtön mondhatnék olyat, mi az, amibe ilyenkor meg akarunk kapaszkodni? Azt mondjuk „Nekem van igazam.” Megkapaszkodunk saját magunkban, mi látjuk jól, „Nekem te ne beszélj! Ugyan már, több a tapasztalatom, és a többi.” Megkapaszkodunk magunkban.Aztán van olyan is, azt mondom „Nem, majd én beléd kapaszkodom, nekem az sokkal jobb lesz. Hát én magamba nem kapaszkodok. Nem, még elsüllyedek. Nem, majd én megkapaszkodok beléd. Hát, ha te csinálod, én is úgy csinálom.” Aztán megkapaszkodunk abba, hogy MI, nem csak az ÉNben, meg a TEben lehet megkapaszkodni, hanem a MI-ben is. Akkor „mi, katolikusok”, hát mi katolikusok, mi tudjuk az igazságot, nyilván. Miután mi tudjuk az igazságot, hát akkor megkapaszkodunk ebben a MI-ben. S akkor háhh… Jól van, így nem fogunk elsüllyedni.Aztán pedig az is lehet, hogy azt mondjuk „Nem, hát azért mégis csak, a legjobb kapaszkodó a Mindenki, mert mindenki így csinálja. Hát ezt mindenki tudja, hát ezt mindenki így gondolja.” Akkor megkapaszkodunk a Mindenkiben. Mi szokott történni, ahogy kapaszkodunk az ÉN-ben, a TE-ben, a MI-ben és a Mindenkiben? Előbb-utóbb ezek a kapaszkodóink nem tartanak meg minket. Rájövünk arra, hogy „Hát, persze én mondtam, sokáig mondtam, hogy nekem van igazam, de mi lett belőle?” Sokáig mondtam, hogy majd én beléd kapaszkodom, hát mi lett velünk? Mondtam én, hogy nekünk van igazunk. Hááát! Hááát. És aztán mondtam én sokat, hogy mindenki így csinálja, és egyszer csak fordul valami, és rájövök, hogy „Hát…”Akkor elérkezek oda, tulajdonképpen ott vagyok a Jordánban, most már el is merültem. Elmerültem, és mármost nem tudok kapaszkodni. Az életemben megvannak azok a helyzetek és pillanatok és események, amikor nem állunk a lábunkon, amikor elcsúszunk és nem próbálunk már a felszínen maradni, mert érezzük, hogy ez már csak felszínes lenne. De már a kapaszkodóink sem elegendők. Amikor ott alámerülünk, és egyszer csak zuhanunk hátra, mint ahogy 2000 évvel ezelőtt a keresztelés zajlott. Nem ám, hogy előre bemerítettük a fejünket. Nem, ott fogta a két segédkező, és hátra döntötte azt, aki alámerítkezett, hogy megélje azt a pillanatot, hogy van egy pillanat, amikor kicsúszik a talaja a lábam alól, és engem semmi nem tart meg.Akkor amikor bent vagyunk a Jordán folyóban, ahogyan ott belezuhantunk, és nem tartott meg bennünket se az ÉN, se a TE, se a MI, se a Mindenki, akkor egyszer csak lesznek alapvető fölismeréseink, áldott fölismeréseink. Például az egyik, hogy amiről azt gondoltuk, hogy az annyira nem számít, egyáltalán nem fontos, tulajdonképpen az a lényeg. És fordítva is, hogy amiről azt gondoltuk, az életben ez számít, és ez a fontos, tulajdonképpen egyáltalán nem lényeges, de egyáltalán nem. De ezt csak akkor éljük meg, ha az összes kapaszkodót elengedtük, és zuhanunk hátrafelé. Egyszer csak rájövünk arra, amit így mondott egy lelki író, hogy „Istennek kisebb a hatalma ezen a Földön, mint egy falnak. Mert a falon nem tudunk átmenni, meg szoktuk kerülni. Istenen viszont egész nyugodtan átgyalogolhatunk.” Tulajdonképpen képesek vagyunk úgy élni az életet, elég sokáig is, hogy azt mondjuk „Istenre egyáltalán nem szükséges különösebben figyelni, mert anélkül az életünk minden további nélkül tovább megy.” Azt mondjuk, ilyen értelemben Isten tulajdonképpen egyáltalán különösebben nem nagyon számít, főleg nem pedig fontos.”Ezekben a zuhanásainkban egyszer csak rájövünk, hogy ahogyan éltük az életet, és azt mondtuk ez mind számít, és mind fontos, abból semmi nem volt lényeges, de tulajdonképpen semmi. Egyszer csak tényleg fordul velünk egyet a világ, és erre van szükségünk, hogy forduljon velünk egyet a világ. Egyszer csak valahogy ebben a fordulatban megéljük azt „Hát hiszen Isten a lényeg, és az összes többi…” Akkor ebben a fordulatban az is megtörténik, hogy arra is rácsodálkozunk, olyan sok mindent tartottunk biztosnak, és hogy az mind bizonytalan, egytől egyig, és mind bizonytalan. Akit a legbizonytalanabbnak tartottunk, Istent, hát hol van, mikor szól, meg hogy segít, meg hall-e engem – hogy tulajdonképpen ő a legbiztosabb. Amikor zuhanunk, akkor egyszer csak felfordul minden, a szó jó értelmében feje tetejére áll minden, és akkor éljük ezt meg, hogy minden, amiről azt gondoltuk biztos, bizonytalan, és akiről azt gondoltuk bizonytalan, ő a biztos.Tulajdonképpen amikor Keresztelő János azt mondja „Hát ki tanított meg benneteket arra, hogy itt csak felszínesen jöjjetek, és itten fürdőcskézzetek a Jordánban? Hát nem fogjátok föl, hogy ez nem lesz javatokra? Csak az önámításotok lesz egyre mélyebb.” De nagy dolog, hogy Keresztelő János ezt elmondja nekünk, mégpedig azért, hogy fölfedezzük azt, hogy tulajdonképpen mondhatjuk így is, ezt a négy lépést az életünkben újból és újból bejárjuk. Mert aztán egyszer csak följövünk a vízből, kijövünk, ki a partra, megállunk a lábunkon, és azt mondjuk „Megvan! Megvan! Tudom, hogy van! Ezt én most már értem.” És aztán ezt elfelejtjük. Valahogy elfelejtjük, aztán megint megcsúszunk, és akkor a felszín, és aztán kapaszkodó… Vagyis, és ez a záró mondatom. De nagy dolog, hogy ahogyan az élet hullámzásait egyre jobban értjük, és kiismerjük magunkat benne, tulajdonképpen meg tudjuk érteni magunkat, és értékesnek látjuk azt is, amikor állunk a lábunkon, azt is, amikor megteszünk mindent, hogy a felszínen maradjunk, azt is, amikor kapaszkodunk, és azt is, amikor megfordul velünk a világ. Hogy valahogy minden megint ott legyen, ahol érdemes, hogy legyen. De nagy dolog, hogy be tudjuk járni ezt az utat, és már nem csak az élet peremén kapaszkodunk, és nem csak az élet peremét fogjuk, hanem megengedjük, hogy Isten elkapjon bennünket.(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli