Mt 11, 2-11 – Advent 3. vasárnapja

2016.12.11. vasárnap: ADVENT 3. VASÁRNAPJA

Maga az Isten jön, és megszabadít minket

Olvasmány (Iz 35,1-6a.10)

Örvendjen a puszta és a kiaszott vidék, ujjongjon a sivatag, és viruljon, mint a liliom! Virulva viruljon és ujjongjon, ujjongva vigadjon! Övé lett a Libanon dicsősége, a Kármel és a Sáron fensége; meglátják ők az Úr dicsőségét, Istenünk fenségét. Erősítsétek meg a lankadt kezeket, és a roskadozó térdeket szilárdítsátok meg! Mondjátok a remegő szívűeknek: ,,Legyetek erősek, ne féljetek! Íme, a ti Istenetek! Eljön a bosszú, Isten megtorlása, ő jön el, és megszabadít titeket.’’ Akkor majd kinyílik a vakok szeme, és a süketek füle megnyílik. Akkor majd ugrándozik a sánta, mint a szarvas, és ujjong a néma nyelve; mert vizek fakadnak a pusztában, és patakok a sivatagban. Akiket az Úr kiváltott, visszatérnek, ujjongással jönnek a Sionra, és örök örvendezés lesz a fejük felett; vidámság és öröm tölti el őket, s elfut tőlük a bánat és a sóhaj.

Szentlecke (Jak 5,7-10)

Legyetek tehát béketűrők, testvéreim, az Úr eljöveteléig! Íme, a földművelő is várja a föld drága terményét, türelmesen várakozik, amíg a korai és a késői esőt megkapja. Legyetek ti is türelmesek, és erősítsétek meg szíveteket, mert az Úr eljövetele közel van! Ne panaszkodjatok, testvérek, egymás ellen, hogy meg ne ítéljenek benneteket! Íme, a bíró az ajtó előtt áll! A szenvedésben és béketűrésben legyenek példaképeitek, testvérek, azok a próféták, akik az Úr nevében szóltak!

Evangélium (Mt 11,2-11)

Amikor János a börtönben Krisztus tetteiről hallott, elküldte hozzá tanítványait és megkérdezte tőle: ,,Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?’’ Jézus ezt válaszolta nekik: ,,Menjetek, vigyétek hírül Jánosnak, amit hallotok és láttok: A vakok látnak, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak, a süketek hallanak, a halottak föltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az evangéliumot [Iz 26,19; 29,18; 35,5-6; 61,1]. Boldog, aki nem botránkozik meg bennem.’’ Amikor azok elmentek, Jézus így kezdett beszélni Jánosról a tömegnek: ,,Miért mentetek ki, mit akartatok látni a pusztában? Széltől lengetett nádat? Vagy mit akartatok látni, amikor kimentetek? Finom ruhákba öltözött embert? Íme, akik finom ruhákat hordanak, a királyok házaiban laknak. Vagy mit akartatok látni, amikor kimentetek? Prófétát? Igen, mondom nektek: prófétánál is nagyobbat. Ő az, akiről írva van: ,,Íme, elküldöm küldöttemet színed előtt, aki elkészíti előtted utadat'' [Kiv 23,20; Mal 3,1]. Bizony, mondom nektek: asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál. De aki a legkisebb a mennyek országában, az nagyobb őnála.

Vasárnapi beszéd

„Mondjátok meg Keresztelő Jánosnak, hogy mi az, amit láttok, és mi az, amit hallotok! Tulajdonképpen bőven elég lesz Jánosnak az, hogyha hírül viszitek azt, amit láttok, és hallotok, mert ő azt érteni fogja.” Aztán ehhez sajátosan kapcsolódik az, ahogyan azt mondja Jézus, kérdezve a vele beszélgetőket, hogy „Egyébként ti miért mentetek ki a pusztába? Kit, vagy mit akartatok látni?” Ezt a kettőt szeretném most összefűzni, és föltenni ezt a kérdést, hogy Isten, aki eljött, és aki eljön, és folyamatosan érkezik közénk, azért, hogy jobbítsa ezt a világot, hogy mi ezt látjuk-e, hogy halljuk-e? Mert Keresztelő Jánosnak bőven elég volt azt mondani, „Mondjátok meg, hogy mi történik, hogy ti mit láttok, és mit hallotok, és a Keresztelő János ezt fogja tudni, és érteni.” Azóta is tulajdonképpen mondhatjuk ezt, hogy láthatjuk, és hallhatjuk, és észre vehetjük, észlelhetjük és tapinthatjuk, és megölelhetjük mindazt, ahogyan Isten jobbítani akarja a világot – nyilván másokon és rajtunk keresztül is. Csak a kérdés, és akkor ez lenne az első gondolat, hogy mi ezt észleljük-e? Hogy észre vesszük-e, látunk-e, hallunk-e elég pontosan ahhoz, hogy az világossá tegye számunkra azt, hogy Isten eljött, már 2000 év óta? Sőt hát előtte, és utána, és mondhatjuk, azért, hogy jobbítsa a világot. Megvan-e az ezzel kapcsolatos érzékenységünk?Csak úgy mellékesen mondom, hogy mondjuk bennünket egy életút során előbb-utóbb némi depresszió, vagy némi neurózis biztos megkínál majd, biztos megcsócsál egy kicsit, és hogyha mondjuk ebből indulunk ki, akkor azt mondhatjuk, valaki kisebb-nagyobb mértékben depressziós, kisebb-nagyobb mértékben neurotikus, éppen például egy közös vonásuk az lesz, hogy jó dolgokat nem vesznek észre. Figyelmen kívül hagyunk jó dolgokat, de ez még hagyján, mert a másik része pedig az, hogy így mondhatnám, semleges dolgokat is rossznak fogunk látni. Az első gondolat így szól, Isten jön, hogy jobbítsa a világot, és Keresztelő Jánosnak elég azt mondani, hogy „Mondjátok meg neki amit láttok és hallotok, és ez elég lesz neki.” Látjuk-e, halljuk-e azt, ami tulajdonképpen elég lehetne nekünk, akár most is? (Egészségedre!)Gyerek mise után, amit csak pöttyös misének hívok, odajött hozzám egy 5-6 éves kislány, s a következőt mondja, jóban vagyunk egymással. „Feri atya! Képzeld, egy fiúnak tetszem az óvodában.” Hát ennek igazán megörültem, és mondtam neki, hogy „Jaj, hát ez nagyszerű!” Igen, és akkor erre láttam, furcsa módon kicsit megsápadt az arca, és azt mondja. „Igen, Feri atya, de nagyon kócos.” Gondoltam, nem szólok bele ebbe a kapcsolatba, és aztán ő a következőképpen folytatta. „De már hozott nekem ajándékot.” És aztán, úgy végigmért engem tetőtől talpig, azt mondja: „Feri atya, szoktál te fésülködni?” Be kellett neki ismernem a technikámat, mondtam neki „Tudod, nem fésülködöm, fésűm sincsen, hanem mikor már olyan nagy lesz a hajam, hogy fésülni kéne, elmegyek, és levágatom.” Elgondolkodott rajta, és azt mondta „De nekem hosszú a hajam.” Ezt a történetet akartam elhozni ide azért, hogy ez a kislány, ahogy legörbült a szája, és akkor azt mondja, hogy „De hát kócos a haja.” Utána nem tellett bele egy másodperc, és talált valami jót. Hogy de érdekes az, hogy ott van akár ez a találkozás is nekem, és aztán a ti találkozásaitok nektek, amit ti éltek át, amit ebbe a pontba sűríthetnénk bele, hogy Isten eljött, és eljön, és jön, és ez folyamatosan történik, hogy jobbítsa a világot. Így, úgy, és amúgy, rajtad és rajtunk keresztül, és az első gondolat így szól, látom-e, hallom-e, tapasztalom-e.A második. Rendben van, ez így van, akkor azt mondom „Na, mármost látom, na, mármost hallom, vagy legalábbis tudatosítottam, vagy legalábbis… na!” Akkor a második, hogy látom-e ebben a jobbító törekvésben, a tiédben, Istenében, bárkiében azt a többet, azt a nagyobbat, azt az óriási lehetőséget, hogy az a pici törekvés, ami nagyon kicsinek tűnik, ahogyan a kislány azt mondja „De hozott nekem ajándékot. Mi az a kócos bozonthoz képest, amivel minden nap megjelenik?” Hogy ez a pici jobbítás, hogy az mekkora lehetőségeket rejt. Tulajdonképpen a hitünk tele van azzal az érzékenységgel, hogy a kicsi jóban meglátjuk a hatalmas nagyot. A mai evangélium pontosan így fejeződik be „Keresztelő János a legnagyobb az asszonyok szülöttei közül, de aki az Isten országában a legkisebb, nagyobb Keresztelő Jánosnál.”Tulajdonképpen akár a liturgia, vagy a hitünk állandóan mélyíti bennünk azt, hogy a kicsi jóban meglátjuk a hatalmas lehetőséget, és azt nagyra tartsuk, és azt nagyon értékeljük, mert a kicsi jóból születik a nagy jó. Hogy például látjuk ezt az asztalt, és azt mondjuk, ez nem asztal, ez egy oltár. Hogy látjuk az Oltáriszentséget, és azt mondjuk „Nem kenyér, Krisztus teste.” Látjuk azt a kicsi bort, és azt mondjuk „Hát nem bor, Krisztus vére.” Látunk egy asszonyt, és azt mondjuk „Haha, Istenszülő.” Látunk egy pici gyereket, és azt mondjuk rá „Megváltó.” Látjuk a húsvéti gyertyát, amit szoktam mondani a sekrestyéseknek, hogy kartávolságon kívülre tegyenek, ez most így is van, és látjuk ezt a gyertyát, és azt mondjuk „Nem csak gyertya, a föltámadt Krisztus jelképe.” Hogy tulajdonképpen a hitünk milyen szépen érzékenyít bennünket azzal kapcsolatosan, hogy a kicsi jóban meglássuk a hatalmas nagyot, és az óriási lehetőséget. Annak a jelentőségét, hogy lehet, hogy kicsi jó, nagyon nagy a jelentősége. Lehet, hogy egy kicsi lépés, nagyon nagy a következménye.Harmadik gondolat. A harmadik gondolat, rendben van, akkor… Társául szegődünk Istennek az ő világot jobbító törekvésében. Azután, miután megvan ez az érzékenységünk, látunk és hallunk elég finoman, a kicsi jóban, a kis kezdeményben, képesek vagyunk nagyra értékelni mindent, mert az ott van benne. A harmadik, hogy erre akkor képesek vagyunk válaszolni is. Ez kifejezetten nagy művészet. Most a férfitársaim kedvéért számokat fogok mondani.Az első kutatási eredmény így szól. Az egyik csoportban olyan férfiakat néztek, akik szerettek volna tartósan elégedetten házasságban élni, de kudarcot, vagy kudarcokat szenvedtek. A második csoportban olyan férfiak voltak, akik már tartósan, és elmondásuk alapján elégedetten éltek a feleségükkel. A kérdés a következő volt. „A feleség kapcsolódási, jobbítási gesztusaira a férfi hogyan reagál?” És most mondanék két számot. Azok a férfiak, akik abba a csoportba tartoztak, hogy akarnának ők, szeretnének, vágynak egy tartós, elégedett kapcsolatra, de valahogy, és minduntalan kudarcot szenvednek, az derült ki, hogy a feleség kapcsolódási törekvéseire, pozitív késztetéseire, amit ő megjelenít akár verbálisan, vagy nonverbálisan, ebben a csoportban 89%-os, hogy észre sem veszik, vagy nem reagálnak rá. Minden 10 jóból csak 1-re, hát az kevés. Megnézték a másik csoportot, akik tartósan, elmondásuk szerint elégedetten éltek a társukkal, ott pedig 19% volt csak az, amit nem vettek észre, vagy nem reagáltak rá. Mondhatnánk azt, hogy ég és föld a különbség.Aztán most már nem a férfiakat nézték, hanem nézték a férfiakat, nőket vegyesen, és azt nézték ebben a kutatásban, hogy mi történik, amikor konfliktusban vannak. A jobbítás megjelenik-e, és a jobbításnak az értékelése megjelenik-e? Az derült ki, hogy ahol a kapcsolatban ugyanúgy vannak konfliktusok, csak nem ugyanolyanok, és az derült ki, hogy még a konfliktus során is, akik tudnak tartósan elégedetten együtt élni, őrájuk az jellemző, hogy 5 pozitív gesztusra jut csak 1 negatív, a konfliktuson belül. Nem úgy egyébként, egy konfliktus során. A másik csoportban, akik minduntalan ők maguk arról számoltak be, hogy kudarcot szenvednek, de próbálnák ők jól, csak valahogy nem megy, rájuk az volt a jellemző, hogy 0,8 tized jóra jutott 1 rossz a konfliktus során.A harmadik gondolat így szól. Nem érdemes lebecsülnünk annak az óriási jelentőségét, hogy fölismerem Isten és az embertársam jobbító szándékát, abban meglátom, hogy ez mennyire nagy jelentőségű dolog, és erre képes vagyok válaszolni. Mert aki ezt észreveszi, és látja a jelentőségét, és megfelelően válaszol, tulajdonképpen erre vágyunk mindannyian. Erre a végtelenül egyszerű dologra, hogy egy jobbító szándéknak a jelentőségét észre vegye a társam, és arra pozitívan válaszoljon. Mondhatnám azt, hogy végtelenül egyszerű ez, hogy mondjuk egy nagy konfliktus során, amikor persze ott is történik az, hogy nem jól csinálják, eltelik egy kis idő, és odamegy a férfi a nőhöz, és azt mondja „Kérsz egy kávét?” S hogy erre milyen sokféle választ lehet adni. De a lényege az három. Mert erre mondhatom azt, hogy „Vidd a kávédat, ahova akarod!” Ezt nevezhetjük ellenségesnek. Mondhatjuk azt „Köszönöm, nem kérek.” Ezt mondjuk legalább egy olyan semlegesnek. De az is lehetséges, hogy azt mondom „Hát, hátha azt legalább nem toljuk el. Egy kávé jól esne, még akkor is, ha te csinálod.”Valami kicsi jóban meglátni a nagyot, és aztán amikor Isten, és a másik ember, és a világ azt adja, a harmadik gondolat így szól, hogy arra tudni válaszolni. Nem tűnik nagy dolognak, csak éppen az életünk múlik rajta, meg a kapcsolataink, meg hogy hogyan éljük meg az életet a Földön.Aztán a negyedik. A negyedik pedig, mikor járatosak vagyunk már ebben, hát nyilvánvaló, egyszer csak fölszabadulunk arra, hogy mi magunk kezdeményezzünk, hogy ahogy társául szegődtünk Istennek a világot jobbító törekvésében, miénk legyen már a kezdeményezés.Kedves ismerősöm mondta el ezt a történetet. Hajléktalanokkal foglalkozik, Vecsey Miklósnak hívják, mondhatom, mert hogy nem négyszemközt mondta. Azt mondja „Tudod, hát hogy mindenki tudta ott a templomban, hogy én hajléktalanokkal foglalkozom, és ezért odajött hozzám egy asszony, és a következőt mondja. <<Tudod, nekem a férjem meghalt már egy pár éve, de hát én, én a ruháihoz, a dolgaihoz nem is mertem hozzányúlni. De most tulajdonképpen azt hiszem, lecsengett a gyász. Itt van kint ez a hajléktalan férfi, úgy formára pont olyasmi, mint az én férjem. Úgy adnék neki a ruhából, a férjeméből, csak nem tudom, hogy… szerinted elfogadja?>>” Erre Miklós a következőt mondta neki „Hát mi lenne, ha megkérdeznéd tőle?” De nagy dolog, hogy ez az asszony kitalálta, hogy ebből a ruhából ő adhatna. De nagy dolog, hogy akivel beszélt, azt mondta… hát kinézte az asszonyból, hogy oda tud menni hozzá. És a harmadik lépés, de nagy dolog, hogy az asszony oda is ment. Odament, és egy hét múlva elment Miklós barátomhoz, és azt mondja „Képzeld el, egy iskolába jártunk.” Attól kezdve, 2 hét, 3 hét, vitt neki egy kis ételt, egy kis süteményt, és emberszámba vették egymást.Azzal fejezném be, hogy tulajdonképpen – ha szabad így mondani – ott van a kezünkben, a szívünkben, a szemünkben, ott van a nyelvünkön, a szánkon, ott van a karunkban már az a jó ötlet, ami bennünk van. Tulajdonképpen már attól sokkal jobb lenne a világ, ha nem beszélnénk le magunkat róla. Végül is lehet, hogy az első lépés csak ez, ha már a négy lépésnek a végén vagyunk, hogy bőven elég lesz azt a jót megtenni, ami már eszünkbe jutott régóta, csak lebeszéltük magunkat.(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli