Mt 1, 18-24 – Advent 4. vasárnapja

2016.12.18.

Megosztom
Elküldöm

2016.12.18. vasárnap: ADVENT 4. VASÁRNAPJA

Íme a szűz méhében fogan, és fiút szül

Olvasmány (Iz 7,10-14)

Szólt továbbá az Úr Ácházhoz, e szavakkal: ,,Kérj magadnak jelet az Úrtól, a te Istenedtől, akár az alvilág mélyéből, akár fentről, a magasból!’’ De Ácház azt mondta: ,,Nem kérek, és nem kísértem az Urat.’’ Erre a próféta így szólt: ,,Halljátok hát, Dávid háza! Nem elég nektek, hogy embereknek vagytok terhére, és azért terhére vagytok az én Istenemnek is? Ezért az Úr maga ad majd nektek jelet. Íme, a szűz fogan, és fiút szül, s nevét Emmánuelnek fogja hívni.

Szentlecke (Róm 1,1-7)

Pál, Jézus Krisztus szolgája, meghívott apostol, akit Isten kiválasztott evangéliuma számára -- amelyet Isten előre megígért a szent iratokban prófétái által Fiáról, Jézus Krisztusról, a mi Urunkról, aki testileg Dávid nemzetségéből született, de akit a szentség Lelke szerint, a halálból való föltámadás által Isten hatalmas Fiául rendelt; s aki által kegyelmet és apostoli megbízást kaptunk minden néphez, hogy engedelmeskedjenek a hit által az ő nevének dicsőségére -- ezek közé tartoztok ti is, Jézus Krisztus meghívottjai --, Isten összes szeretteinek, akik Rómában vannak, a meghívott szenteknek. Kegyelem és békesség nektek Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól!

Evangélium (Mt 1,18-24)

Jézus Krisztus születése pedig így történt: Anyja, Mária el volt jegyezve Józseffel. Mielőtt egybekeltek volna, kitudódott, hogy méhében fogant a Szentlélektől. József pedig, a férje, igaz ember lévén, nem akarta őt hírbe hozni, ezért elhatározta, hogy titokban bocsátja el őt. Amikor ezeket forgatta szívében, íme, az Úr angyala álmában megjelent neki és így szólt: ,,József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami őbenne fogantatott, a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, és a Jézus nevet adod neki, mert ő szabadítja meg népét bűneitől. Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék az Úr szava, amit a próféta által mondott: ,,Íme, a szűz méhében fogan és fiút szül, és a nevét Emmánuelnek fogják hívni’’ [Iz 7,14]. Ez azt jelenti: Velünk az Isten. József pedig fölkelt álmából és úgy tett, amint az Úr angyala megparancsolta neki. Magához vette feleségét.

Vasárnapi beszéd

„Mindez azért történik, hogy beteljesedjék az írás.” Beteljesedjenek a prófétáknak a jövendölései, hogy beteljesedjék mindaz, amire már az üdvösségtörténetben sok-sok nemzedék vár. Aztán azt hallja az angyaltól József, hogy akkor ezt a gyermeket így fogod nevezni, mert hogy ez Istennek a szándéka. Aztán azt is, hogy József pedig, ezzel fejeződött be az evangélium, úgy cselekedett, ahogyan az angyal – ez a kifejezés hangzott itt el – megparancsolta neki.Nem tudom, hogy hogyan hat rátok mindez, amikor így egybe tesszük. Mint hogyha József a mellékszereplőnek a mellékszereplője lenne, mint hogyha az történne, hogy minden el van rendezve, minden nagyon világos és határozott, főképpen Isten, meg az ő terve. Aztán Isten az ő tervével odaáll az angyalon keresztül, és azt mondja „Ez márpedig így lesz.” És akkor hát van József, aki azt mondja „Jó, jó, hát most pont Istennek mondjam, hogy nem? Hát akkor így van, ezt parancsolod, így lesz.” Nem szeretném így olvasni az evangéliumot. Természetesen, természetesen nem arról lenne most szó, hogy addig-addig variálunk, addig-addig gyurkáljuk, míg aztán már csak a saját képünkre, hasonlatosságunkra nem gyúrtuk a szöveget, hanem sokkal inkább arra, hogy észrevesszük-e magában a szövegben azt, hogy megjelenik valami, ami tulajdonképpen itt az engedelmesség orcáját ölti, valójában a háttérben Józsefnek a bizalma van.Egy felől, amit engedelmességnek tudunk látni, annak a mélye az emberi szívben, az a bizalom. Nemde, amikor a feleség kér valamit a férjétől, akkor a férj azt mondhatja, hogy „Igenis!” Hát ez mondjuk engedelmesség. De az is lehet, hogy bízik a feleségében, és azt mondja „Hát ha te kéred, akkor megcsinálom.” Fordítva is lehet, egészen nyilvánvalóan. Tulajdonképpen mint hogyha állandóan keresnénk azt, hogy ami úgy tűnik föl nem egyszer kívülről, hogy ez valami engedelmességi kérdés, akár az Isten felé valami engedelmességi ügy, hogy valójában az lényegileg sosem az, hanem bizalmi kérdés. Bizalmi kérdés, és az egész evangélium újból és újból hozza azokat a helyzeteket, ahogyan Jézus kér valamit, sőt kérlel, sőt azt mondja, hogy „Mit szeretnél?”, vagy „Mit akarsz, mi a vágyad?”Tulajdonképpen az ember az, aki ezekre, mint mondjuk hogy egyet kiragadjak, mikor azt mondja. „Te Péter! Menjünk már el, halásszunk egyet itt napközben!” És akkor erre Péter azt mondja „Hát, szerintem ez nagy botorság. De a te szavadra kivetem a hálót.” Azt látjuk, hogy ezt nézhetjük engedelmességnek, és nézhetjük bizalomnak. Minél inkább erősödik az, hogy „a te szavadra, hát neked megcsinálom, érted megcsinálom”, vagy „veled együtt megcsinálom”, vagy „együtt miért ne csinálhatnánk meg?”, annál inkább látjuk, hogy ami kívülről engedelmesség, belülről egy kapcsolat, egy kölcsönösség, és mellérendeltség, amit a bizalom táplál.Az első gondolat ez. Itt látjuk, hogy hogyan teljesedik az üdvösség története, és ha csak a felszínt látjuk, azt mondjuk, Isten elrendelte, aztán meg is mondta, az ember meg megcsinálta. Hát ez olyan, mint egy népmese, de az evangélium nem népmese, hanem az a valóság, ahogyan megsejtjük, hogy ami kívülről engedelmességnek hat, az valójában belül a bizalomra hív bennünket. Milyen nagy dolog, mikor a férj azért tesz meg valamit a feleségének „Hát mert hogy… hát te kérted. Hogy akkor most együtt fogunk valamit csinálni, s a te szavadra még jól esik ezt is megtenni. Ezt érted, és neked, és veled.” Egy egész más minőség. Kívülről persze meglátjuk azt a helyzetet, azt mondjuk „Ejha! Tényleg, a feleséged csak egy mondatot mondott, te már csinálod is.” Az első gondolat így szól, hogy vasárnap, negyedik vasárnap valahogyan, mint hogyha közel hozná hozzánk azt, hogy ami külsőleg engedelmesség, az belül tulajdonképpen egy kapcsolat és kölcsönösség, és bizalom.Aztán a második, ami talán ehhez kapcsolódik, hogy hogyan kezdjük az életet a bizalom szempontjából. Hát már a foganásunktól kezdve, a magzati kortól kezdve, aztán a születés, és aztán a csecsemőkor. Hogy ott van bennünk az a hozott, és öröklött, és szerzett, és aztán kialakuló és megerősödő bizalom, valami nagyon természetes, nagyon ősi, bizonyos értelemben nagyon ösztönös bizalom. Mi történik ezzel a bizalommal? Összetörik. Az lehetetlen, hogy ne törjön össze. A gyermeki bizalomnak az a dolga, hogy egy ideig hasson, és éljen bennünk, és vigyük, és ő vigyen bennünket, és aztán előbb-utóbb csalódjunk. Ez az élet természetes menete.Tulajdonképpen itt egy nagyon izgalmas helyzetben találjuk magunkat mi, felnőtt keresztények. A gyermeki bizalmunkat nagy valószínűséggel már rengeteg csalódás összetörte. Most akkor idealizálhatjuk Istent, hogy mégis csak valahogy a gyermeki bizalomnak megtartsuk a párját – nem látom túlságosan reális megoldásnak. Aztán az is lehetséges, hogy valaki elengedi akkor ezt a bizalmat, és azt mondja „Hát, bizalmam tulajdonképpen már nemigen van, már csak a vágyaim vannak.” Akkor teremthetek a vágyaimból egy Istent, gyönyörű képet a vágyaimból, hogy hát ha tényleg olyan bizalomra méltó lenne, és tényleg megbízható lenne, ahogy az a gyermeki bizalomban ott van, hát az ilyen lenne.” Hát, hogy van-e, vagy nincs, azt nem tudjuk, de már vágyakozni is jó utána. Ilyenkor nem idealizálunk egy Istent, hanem a vágyainkból teremtünk magunknak Istent. A realitáshoz ennek is nem sok köze van, legföljebb a vágyainkhoz.Aztán az is lehetséges, hogy egyszer csak valahogyan mégis csak azon a göröngyös és egyenetlen úton, amin az Advent is tulajdonképpen átsegít és visz bennünket, egyszer csak elkezdjük fölfedezni a felnőtt ember bizalmát. Ami nagyon sok csalódáson, és bizalomvesztésen keresztül formálódik, és alakul ki. Ami lényegileg nagyon is bizalom, de nem valami naiv, és ösztönös, és gyermeki bizalom, hanem azt már túlhaladja, és már benne van. Benne van a csalódás, és benne vannak reményvesztett pillanatok, és benne vannak a vágyaink, amelyek sosem teljesültek be, és benne van az életnek a realitásta – már amennyire mi azt képesek vagyunk fölfogni.Egyszer csak kialakul bennünk valami felnőtt bizalom, és ebben a felnőtt bizalomban történik nagyon-nagyon érdekes dolog. Az egyik, hogy ez a bizalom egyrészt nagyon világosan odaállít Isten mellé már. Nem Isten elé! A gyerek áll Isten előtt, a naiv gyermeki bizalom áll Isten előtt. Az a gyermekség, és a vágyaink, és az idealizálás. Egyszer csak ez a felnőtt bizalom odaállít bennünket Isten mellé. Ahogyan Isten mellett állunk, ebben a bizalmi és kölcsönös kapcsolatban, megszületik valami, amit így mondhatnánk, hogy „Uram, én minden bizalomvesztésem ellenére is bízok Benned, Benned, és mert bízok Benned, ez jelenti az önbizalmamnak a forrását.” Ott állok Isten mellett, és azt mondom „Bízok benned.”, és ez a forrása mostantól kezdve az önbizalmamnak. Ezért bízok benned, és bízok magamban. Az önbizalmam forrása a beléd vetett bizalmam, és ezért beleadok mindent, együtt csináljuk. Persze nekem nem megy, de neked megy, ezért csináljuk együtt. Én odaadom magamat, hogy legyek egy kicsit a kezed, egy kicsit a lábad, egy kicsit a szemed, egy kicsit az ölelésed. Odaadom magam neked.A következő gondolat így szól. Milyen sokan vannak, akik a gyermeki csalódás után azt mondják „Én Istenben nem bízok többet.” Hát…, csak akkor az a kérdés, mi lesz az önbizalmukkal? Ha már emberi módon nézzük az emberi sorsunkat, nagyon sokan, ahogy elvesztik a bizalmat Istenben, megrendül a Föld a lábuk alatt, azt mondják „Hát ha magamban sem bízok, Istenben sem, a világ nem egy jó hely. Hát miben lehet akkor itt bízni? Hát ne szórakozzunk! Nézzünk meg egy hírműsort! Nézzünk bele a világhálónak a dolgaiba. Ki bízik itt normális, ép ésszel bármiben is?” Vannak, akik így járnak, és elmerülnek az élet tragikusságában.Aztán vannak olyanok, akik nem ebbe az irányba viszik magukat, hanem azt mondják „Na, na! De miért ne volna lehetséges az, hogy én bízzak magamban, Istenre nincs szükség. Eleget csalódtam benne. Én a vágyaimból nem készítek Istent, idealizálni nem vagyok már hajlandó, nem vagyok én gyerek.” És megpróbálják az önbizalom alapján fölépíteni az életüket. Van, akinek egész jól sikerül, el kell ismernünk. Csak ahogyan látjuk őket, elfoghat bennünket egy bizonytalanság, hogy kétség kívül nagyon tehetségesek, van is önbizalmunk bőven. Aztán nagyon eredményesek is. Hát csak, tudjátok, az a nagyon egyszerű történet jut eszembe, ahogyan azt mondja a tengerész a hajóskapitánynak. „Kapitány úr! Látja, hogy haladunk?” Mire a kapitány azt mondja „Jaj, látom fiam, csak nem jó irányba.” Szóval vannak, akiknek sikerül jó adag önbizalmat összegyűjteniük. Hát, csak hogy aztán ebből mi lesz? Nem nagyon tudjuk.Aztán vannak olyanok, ha magunkra nézek, és a vágyaim is, a reményem, és a bizalmam is ez. Mi valamikor kinőtünk a gyermeki bizalomból, odaálltunk Isten mellé. És mert bízunk Istenben, mert döntést hoztunk e mellett, ez az önbizalmunknak a forrása lett, azért, hogy amikor a bizalomvesztésnek, és a reményvesztettségnek, és a csalódásnak a különböző helyzeteit átéljük, akkor azt mondhassuk, hogy az önbizalmam forrása az Istenbe vetett bizalmam. Ezért, mert hogy Istenben tudok bízni, ez megóv engem attól, hogy magamat idealizáljam, hogy magamat túl nagyra tartsam, hogy magamról nem tudom én mit gondoljak, milyen esztelen következtetésekre jussak azért, mert egy-két dolog sikerült az életemben.Ezután történik még valami szépség. Ez pedig az, hogy tulajdonképpen egyszer csak elkezdjük megsejteni azt, hogy ami úgy elsőre engedelmességnek tűnt, aztán a mélyén bizalom, bizalom egy kölcsönös kapcsolatban Isten és az ember közt. Egyszer csak ráeszmélünk arra, hogy „Hiszen ez mit is jelent?” Hogy Isten ahogyan azt akarja, hogy ember legyen, milyen alávetett helyzetekbe hozza magát. Milyen megalázó helyzetekbe, milyen szégyenletes helyzetekbe. Egyszer csak látjuk magunkat, ahogyan mi is tudtunk néha annyira megalázott helyzetekbe kerülni, és annyira kicsi helyzetekben lenni. És most látjuk Istent is ugyanezekben a helyzetekben, és egyszer csak rácsodálkozhatunk arra, hogy tulajdonképpen Isten végre-valahára az üdvösség és a világ történetében egy mellérendelő kapcsolatra hívja az embert. Ez akkor is így van, ha Isten Isten, mi pedig emberek vagyunk, és ez így is fog maradni.Amikor valami úgy tűnik föl, hogy Isten meghagyta, és parancsolta, és elrendelte, és a többi, valójában ez csak azért tűnik így, mert nem merítkeztünk eléggé bele annak a világába, hogy Isten mellérendelő kapcsolatra hívott minket, amiben kölcsönösen cselekszünk egymásért, és kölcsönösen bízunk egymásban. Amikor elveszteném az önbizalmam, akkor ránézek Istenre, és azt mondom „Na, hát ő még mindig bízik bennem. Hát ha ő még mindig bízik bennem, akkor egy kicsit nézem tovább magamat Isten szemével, mert ő az önbizalmamnak a forrása.” Ez ahhoz hasonlít, mint amikor egy társkapcsolatban, amikor a feleség alkalmazkodik, a teológia azt mondja, engedelmesség, a lélektan azt mondja, alkalmazkodás. Mikor a feleség alkalmazkodik, akkor majdnem mindig ott van annak a kisértése, hogy az alkalmazkodással együtt az legyen a gondolatunk „Na, most alárendeltté vált. Ő alkalmazkodik. A férje szól, most ő alkalmazkodik, alárendelt lett.” A társkapcsolatban ott van annak a kisértése, hogy küzdünk, és harcolunk, hogy kinek van igaza, mert ha én mondom meg, ha én fejezhetem ki magamat erősebben, mert nekem nagyobb az önbizalmam, majd én érvényesítem magam, – hogy ez egyet jelent azzal, hogy fölérendelt helyzetbe kerültem. Jól is esik, na mit ne mondjak.Tulajdonképpen Isten nem erre hív bennünket, hanem azt mondja „Ismeritek-e a kölcsönösségnek, a társkapcsolatnak azt a szépségét, hogy amikor az egyik ember alkalmazkodik, nem vált alárendeltté. És amikor az egyik fél kifejezi magát, és kér, vagy önmagát érvényesíti, egy picit se került följebb, de egy akármennyivel sem. Hogy ők továbbra is mellérendelő helyzetben vannak. Ahogy így mondja a teológia „Az ember engedelmeskedik, az Úr pedig parancsol.”, s amikor kezdjük elmélyíteni magunkban az üdvösségtörténet szépségét, azt mondjuk „Jó, hát kívülről így van. Meg kétség kívül az Ószövetségben így van, meg kétség kívül sok mindent tudunk. Na, de mi keresztények vagyunk.” Ebből az adódik, hogy amikor a bizalom alapján alkalmazkodunk, akkor egy kicsit sem azt fejeztük ki, hogy ne lennénk Istennek társai, vagy partnerei, mert hiszen ő pont erre hívott meg minket.Amikor Isten azt mondja „Legyen így, és hívd így! Ne félj magadhoz venni Máriát!”, valójában nem parancsol, hanem azt mondja „Figyelj csak, József! Csináljuk együtt! Csináljuk együtt veled, meg Máriával, aztán majd a Kisjézussal, aztán a többiekkel! Csináljuk együtt! Mert valójában nem azt akarom, hogy engedelmeskedjél, hanem hogy kölcsönösen bízzunk egymásban. Nem akarok föléd kerülni, egyáltalán nem, mert sokkal nagyobb öröm az, hogy valamit társként, egymás mellett állva, együtt csinálunk.”(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli