Mt 4, 12-23 – Évközi 3. vasárnap

Évközi 3. vasárnap

A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát

Olvasmány (Iz 8,23b-9,3)

Egykor megalázta az Úr Zabulon földjét és Neftali földjét. De az eljövendő napokban megdicsőíti majd a Tenger útját, a Jordánon túli vidéket, a pogány nemzetek területét. A nép, amely sötétségben jár, nagy fényességet lát. Akik a halál árnyékának országában laknak, azoknak nagy világosság támad. Nagy ujjongással töltöd el őket, kitörő örömöt adsz nekik. Úgy örülnek majd színed előtt, ahogyan aratáskor szoktak örülni, s ahogy akkor örülnek, amikor a zsákmányt osztják. Mert terhes igáját, a vállára nehezedő rudat, sanyargatója botját összetöröd, mint Midiára idejében.

Szentlecke (1Kor 1,10-13.17)

Testvéreim! Urunk Jézus Krisztus nevére kérlek titeket, éljetek mindnyájan egyetértésben, és ne szakadjatok pártokra! Forrjatok eggyé ugyanabban a lelkületben, ugyanabban a felfogásban! Kloé hozzátartozói ugyanis azt a hírt hozták felőletek, testvérek, hogy pártokra szakadtatok. Arra gondolok, hogy akadnak köztetek, akik azt mondják: „Én Pállal tartok, én meg Apollóval, én Kéfással, én meg Krisztussal!” Talán megoszlott Krisztus? Vajon Pált feszítették értetek keresztre, vagy Pál nevében keresztelkedtetek meg? Krisztus engem nem keresztelni küldött, hanem azért, hogy hirdessem az evangéliumot, – de ne bölcselkedő beszéddel, hogy Krisztus keresztje erejét ne veszítse.

Evangélium (Mt 4,12-23)

Amikor Jézus meghallotta, hogy (Keresztelő) Jánost fogságba vetették, visszatért Galileába. Elhagyta Názáretet, és a tengerparti Kafarnaumban telepedett le, Zabulon és Neftali vidékén, hogy beteljesedjék, amit Izajás próféta mondott: Zabulon földje és Neftali földje, a tenger útja, a Jordán vidéke, a pogányok Galileája: A sötétben lakó nép nagy fényt lát, és fény virrad a halál honában s árnyékában ülőkre. Ettől kezdve Jézus tanítani kezdett. Ezt hirdette: „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa!” A Galileai-tenger mentén járva meglátott két testvért: Simont, akit Péternek is neveznek, és Andrást, a testvérét. Éppen hálót vetettek a tengerbe, mert halászok voltak. Így szólt hozzájuk: „Kövessetek engem, és én emberek halászává teszlek titeket!” Erre azok otthagyták hálóikat és követték őt. Amint onnan továbbment, meglátott másik két testvért is: Zebedeus fiát, Jakabot és testvérét, Jánost. Apjukkal, Zebedeussal a hálóikat javították a csónakban. Őket is elhívta. Ők is otthagyták a csónakot és az apjukat, és követték őt. Jézus pedig bejárta egész Galileát. Tanított a zsinagógákban, hirdette a mennyek országa örömhírét, és meggyógyított a nép körében minden betegséget és minden gyötrelmet.

Vasárnapi beszéd

A hangom határeset. Ezt azért akarom mondani, nem tudok nagyon hangosabban beszélni. Remélem, azt a 12-13 percet kibírom hangilag. Nézzétek ezt el most nekem. Már most mondom, a végén nem akarnék majd egyenként áldást közvetíteni nektek, ma már ez a negyedik mise amit tartok. Sok ez nekem ebben a hideg templomban. De kétség kívül nektek még nem sok, valószínűleg, nektek ez most az első, és ehhez nagyon szívesen kapcsolódok. Örülök, hogy együtt lehetünk. Minden esetre most próbálok egy egyensúlyt megtalálni, hogy valahogy a hangommal ezt ki tudjam bírni.

Hogyha a mai evangéliumot nézzük, főleg a második felét, akkor tulajdonképpen nagyon izgalmas kulcsszavakra találhatunk rá. És most mégsem ezzel szeretném kezdeni, hanem azzal, ami esetleg oly kényelmetlenül jelen van az életünkben, hogy annyira vágyunk valami jóra, valami igazra, valami… Történjen valami klassz, valami nagyon értékes, végre, végre! És közben bennünk van négy szó, és a négy szó így szól, hogy hát „valamikor már, valahol már, úgy valakivel már, és hát valahogy”. Tehát valamikor, valahol, valakivel, valahogy – most történjen valami jó! A mai evangélium tulajdonképpen erre a nyűglődésünkre, vívódásunkra, erre a vágyunkra mint hogyha nagyon izgalmasan válaszolna, és a következő négy kijelentést hozza.

Itt, és most, és együtt, és egészen. És erről szeretnék beszélni, hogy mit jelent az, hogy Jézus elénk toppan, és tulajdonképpen 2000 év óta áll meg elénk, és azt mondja „Elérkezett az Isten országa. Most, elközelgett, most, mostantól kezdve bent vagyunk Isten országában.” Nem valamikor, most. Mit jelent ez a most? Biztos ismeritek ezt a kifejezést, nem akarok erről hosszabban, Kairosz. A fontos pillanat, az áldott pillanat, a rendkívüli idő, az idő valami lényegesre és fontosra, ahogyan a görögben ez megjelenik. Nem csak Kronosz van, hanem Kairosz. Tudjátok Kairoszt hogyan ábrázolták? Zeusznak a legkisebb fia, egyik kezében mérleg, a másik kezében tőr, a lábain szárny. Nagyon jól kifejezi azt, hogy mit gondoltak a görögök, mit jelent az a kivételes pillanat, a rendkívüli pillanat, a fontos pillanat.

Azt jelenti ez a szárny, egyrészt talán jelentheti azt is, hogy hát valami nagyon ihletett dolog, valami, talán akár valami, ami az égből jön. De talán sokkal inkább, miután ott van a lábnál, illékony. Megérezzük az alkalmas pillanatot például főzés közben. Ti, akik ügyesen főztök, tudjátok, hogy most még nem, most még nem… na most. Az az alkalmas pillanat, hát a főzésben is megvan az alkalmas pillanat. Mikor sportolunk, még vezetem a labdát, még vezetem, most passzolok, mert most ott az üres terület. Egy másodperccel előbb nem, egy másodperccel később a védő már elcsípi, most. Szóval az alkalmas idő szárnya egyszer csak elbillen, elrepül, és már nincsen ott. De most, ahogy Jézus elénk áll, azt mondja, itt van az alkalmas idő, a most.

Persze azt is hozzátehetjük, 2000 év óta a most-ban vagyunk. De hogy éppenséggel ahogy megáll ott ez a hős, akkor az tudatosulhat bennünk, hogy nem véletlen alkották meg az ő szobrát, meg az ő alakját, hogy szembesüljünk azzal, ahogyan fogja azt a tőrt, hogy az alkalmas pillanatot meg kell ragadni. Mint amikor valaki fog egy papírt, nem akarja, hogy az elrepüljön. Tikk! Az most ott van az asztalon. Az alkalmas pillanatot elhozta Isten, a most-ot, és az lehetséges persze, hogy most itt ülünk, és ebből te nem érzel semmit, az lehetséges. Nem érzed azt, hogy angyalszárnyon megjött volna valamilyen késztetés, vagy ahogy szoktuk mondani, valami motiváció, vagy valami megvilágosító pillanat. Ez lehetséges, de annak az érzékenysége, hogy a most-ban vagyunk, hogy ez a pillanat bármikor eljöhet. Lehet, hogy… lehet, hogy tíz perc múlva már itt lesz, lehet hogy estefelé itt lesz, lehet, hogy holnap reggel, lehet, hogy álmodban megérkezik.

Az az érzékenység, ahogyan Jézus mondja, milyen szép is a kifejezés, „elközelgett”. Nem azt mondom, hogy mindenkinek ebben a pillanatban most megragadható, elközelgett. És az érzékenységem az, hogy miután a most-ban vagyunk, ezt a most-ot megragadjam, mint azt a tőrt, és tkkk, most. Ez az első gondolat. Nyilván ott van bennünk annak a nyűglődése, és persze annak a vágya is, hogy olyan gyakran halasztgatjuk az életet, és azt mondjuk: „Majd, majd, majd… majd lesz valahogy.” Jézus azt mondja „A most-ban vagyunk.”

A második, ez pedig az „itt”. Van egy nagyon érdekes mondás, néhány nappal ezelőtt találkoztam vele, azt mondja. „Annak a matróznak, aki nem tudja, merre tart, egyik szél se jó.” Hát ez nagyon, ez használható. De nagy dolog, hogy azt tudjuk mondani, nem csak hogy most, hanem helyileg, hogy itt, itt és most.

Egy kutatás szerint a ma fiataljait, a fiatal nemzedékeket, talán nem is csak egyet, tulajdonképpen két fiatal nemzedéket is, már a fiatalság is már olyan hosszan tart, már két nemzedék. Hogy két nemzedéket az elvágyódás jellemez. Az a fajta kényelmetlenség a ruhánkban, a bőrünkben, az életünkben, valahol máshol talán inkább. Itt nem, valahol máshol. Pontosan hol, nem tudjuk. Úgy nekiindulunk, valahol máshol. De egy valahol biztos nem, itt.

Beszélgettem egyszer egy püspökkel. Most ez nem úgy hangzik, hogy életemben egyszer, hanem egyszer, amikor beszélgettem egy püspök atyával, akkor azt mondta, fiatal ember volt, hol volt még akkor püspök. Volt benne rengeteg lendület, és… Elvágyódott, azt mondta, úgy körbe nézett, hogy „Nem jó ez itt. Nem, ez itt nem, nem oké.” Akkor elment a lelki atyjához, és beszámolt neki. „Itt vagyok fiatal ember, én nem akarom valahogy eltotojázni az életem, nem akarom, hogy a semmibe hulljon, hogy csak úgy peregjenek a napok. Valamit szeretnék igazán alkotni a Szentlélekkel együtt. De hát itt?” S akkor fölvázolta a terveit, hogy hol, hol mindenhol lehetne Isten országát építeni. Kedvesen meghallgatta őt a lelki atyja, és a következőt mondta. „Tudod miért gondolják sokan, hogy itt nem lehet? Azért, mert az olyanok, mint te, elmennek. Ha az olyanok, mint te, itt maradnának, többen rájönnének, hogy itt is lehet.”

A második gondolat így szól, ez a püspök atya, püspökként többször elmondta már nekem ezt a történetet. Nem t’om mit látott rajtam, de minden esetre ezt többször nagyon kedvesen elmondta. Elmondta, hogy itt! Nem kell ezt nekem annyira mondani. Tehát Jézus jön, és azt mondja, hogy „Itt.” Odamegy a halászokhoz, „itt”, odamegy a csónakba, a foltozgatókhoz, „itt”, hogy „itt és most”. És akkor, megint csak utalok erre a szóra. Jó, hát valahol, hát valahol, majd, majd valahol. Nem tudjuk hol, nézegetjük.

A harmadik. Hogy „együtt”. Olvasgattam néhány nappal ezelőtt valakinek a nyilatkozatát arról, hogy most már 40 éves elmúlt, és hogy látja, megtalálta-e az igazit. Ez a férfi, aki már elmúlt 40 éves, némi bölcsességet magára szedett az idők folyamán, és a következőt mondta. „Hát a 40 évemet úgy töltöttem, hogy nem tudtam, hogy kivel együtt. Most kivel? Most vele, vagy nem vele, vagy hogy?” Azt mondja. „Most elmúltam már 40, visszanézek, azt látom, volt itt több igazi is, én nem voltam kész. Az igazik itt jöttek egymás után, én nem voltam itt.”

A harmadik gondolat így szól, hogy együtt. Amiről oly szívesen újból és újból beszélek, hogy ebben az együtt-ben megtalálni annak az egyensúlyát, hogy az alkalmazkodás és az önkifejezés, és az önérvényesítés hogyan tudja megteremteni, ha szabadon tesszük azt, hogy jó ízűen tudunk benne lenni, hogy „együtt”. És ha van valami, ami tönkre tesz bennünket, az az, hogy amikor alkalmazkodunk, úgy érezzük, hogy alávetetté váltunk. Amikor valaki önkifejezi magát, vagy önérvényesít, akkor nagyon gyakran maga számára sem tudatosan ez összefonódik a hatalmi törekvésével. Egy másik püspökkel beszélgetve kérdeztem tőle. „Mondd csak, miért jó ez neked?” Mire azt mondja „Hát tudod, én alapvetően egy bizalmatlan ember vagyok. Ha én vagyok a vezető, még úgy a legjobb.” Ez egy nagyon őszinte püspök. Mit akarok ezzel mondani? Hogy de nagy dolog, hogy fölfedezzük, Isten országában valahogy úgy van, hogy amikor alkalmazkodunk, nem válunk alávetetté. Hogy mikor Isten azt mondja tedd így, vagy tedd úgy, gyere, kövess engem, hagyd a hálót, hagyd az apukádat, jöjj utánam – akkor ebben semmi szándék nincs, hogy ő alávessen bennünket.

De nagy dolog úgy tudnunk szabadon betenni a közösbe azt, ami a miénk, hogy közben érzékenyek vagyunk arra, hogy ez nehogy a hatalomról szóljon. Hogy az önkifejezésünk, az önérvényesítésünk nem kell, hogy egy picit is a hatalomról szóljon. Hogy az Isten országában úgy van, hogy az alkalmazkodáshoz, és az önkifejezéshez, -érvényesítéshez nem kapcsolódik alá-fölé rendeltség. Akkor honnan is jutottunk ide? Ugye azt mondjuk, hát valakivel majd csak. Hát de kivel, azt nem tudjuk. De nagy dolog, Jézus idejön, és azt mondja „Itt és most, és együtt.”

Aztán a negyedik, a záró gondolat, hogy „egészen”. Hát persze, most nagyon rémísztület, egészen, mikor vagyunk mi egészen, meg hogy lennénk már mi mindig egészen? Ammm. Azt mondta egyszer egy nagyon jó edző. „Én már régóta látom, mi történik a pályán. Az történik, a sérülés nem akkor jön, amikor valaki egészen benne van, hanem akkor, amikor téblábol.” Mikor valaki téblábol csak a pályán, akkor sérül meg igazán, mert akkor nincs benne egészen. Mikor valaki egészen benne van a testében, teljes figyelmével ott van… Azt lehetne mondani, hogy nem egyszer az életre úgy tekintünk, hogy az élet nagyon nehéz tud lenni, és ez igaz is. De gyakran azért annyira elviselhetetlenül nehéz, mert nem vagyunk benne. Mert ha csak félig vagyok benne, úgy tényleg elviselhetetlen. Ha csak úgy tessék-lássék, egyszerűen elhordozhatatlan. Hogy végül is akkor válik élhetővé, ha teljesen benne vagyok, ha teljesen odaadom magam, akkor tulajdonképpen hordozható. Érdekes módon, minél inkább megpróbálok megúszni egy részt, annál elviselhetetlenebb lesz.

Szoktatok unatkozni? Nem illik bevallani, látom rajtatok, nagy a nyomás. Akkor én bevallom nektek, hogy ezen elmélkedtem máma. Tulajdonképpen három alap élményem van az unalomról. Az egyik gyerekkoromból, sokat unatkoztam. A második iskolákból, még többet. Az unalomnak a harmadik príma területe pedig az egyház. Ha valahol sokat unatkoztam, az a saját egyházam, nagyon sokat. Milyen érdekes, hogy a ma embere is, ha valamit utál, az az unalom. Nem is esik jól kimondani felnőttként, hogy unatkozom. Igen ám, de amikor elkezdünk unatkozni a saját egyházunkban, mondjuk az Isten országában vagyok, nem tudom, hogy ez mennyire az, mert eléggé unom. Hogy akkor tulajdonképpen megvan a kísértésünk, hogy úgy elkezdjük elszórakoztatni magunkat. Vagy hogy úgy ne kelljen ezzel az unalommal úgy igazán szembenézni, hát akkor úgy valamit lötyögünk egy kicsit. Ettől a helyzet még kényelmetlenebbé válik.

Azt mondta nekem egy kedves asszony. „Feri, néhány héttel ezelőtt voltam egy misén jó pár év után, hát, nagyon unalmas volt egy dolgot kivéve, hogy az előttem lévő sorban ült egy édesanya a gyerekével, hát én a gyerekét néztem, ő érdekes volt.” Azt lehetne mondani, hogyha megvan bennünk a bátorság az unalomhoz, amit mi magunk képesek vagyunk megteremteni, akkor az egy nagyon nagy lehetőség. Nem ütjük el azzal, hogy elszórakoztatjuk magunkat, nem ütjük el azzal, hogy valamit csinálunk, hogy ne unatkozzunk annyira, akkor eljuthatunk egészen a szívünknek egy mélyebb pontjára, ahonnan föltört valami, és rájövünk arra, hogy mit is volna érdemes igazán csinálni. Nem elcsapni az unalmat, nem elszórakoztatni magunkat. Hogy az unalom egy nagy lehetőség. Nagy lehetőség arra, hogy rájöjjünk, hogy mit érdemes igazán csinálni, úgy igazán teljes szívvel.

Ezért amikor Jézus jön, és azt mondja „Elközelgett a mennyek országa. Jöjjetek velem! Tartsatok velem!”, akkor tulajdonképpen az üzenetét így fordíthatjuk le. Sokat szenvedünk attól, hogy hát majd valakivel, majd valahogy, majd valamikor… és Jézus azt mondja, hogy itt, és most, és együtt, és egészen. De nagy dolog, hogy mármost 2000 év óta tudjuk, hogy Isten országának ez a szépsége.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli