Mt 5,1-12a – Évközi 4. vasárnap

Évközi 4. vasárnap

Boldogok a lélekben szegények.

Olvasmány (Szof 2,3;3,12-13)

Keressétek az Urat, ti, szegényei a földnek, akik teljesítitek parancsait. Keressétek az igazságot, keressétek az alázatot, talán menedéket találtok az Úr haragjának napján. Meghagyom közöttetek a szegényeket és alázatosokat, akik az Úr nevében reménykednek: Izrael maradékát. Ők nem művelnek többé gonoszságot, nem beszélnek hazugságot, nem lesz álnok nyelv a szájukban. Olyanok lesznek, mint a nyáj: Legelnek és lepihennek, és senki sem zavarja meg őket.

Szentlecke (1Kor 1,26-31)

Testvéreim! Gondoljatok csak meghívástokra! Nem sokan vannak köztetek, akik a világ szerint bölcsek, és nem sok a hatalmas, nem sok az előkelő. Isten azonban azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket; s ami a világ szemében gyönge, azt választotta ki, hogy megszégyenítse az erőseket. Ami a világ előtt alacsonyrendű és megvetendő, azt választotta ki az Isten, a semminek látszókat, hogy megsemmisítse azokat, akik látszanak valaminek. Így senki sem dicsekedhet Isten előtt. Általa van nektek is életetek Krisztus Jézusban, aki Istentől bölcsességünkké, megszentelődésünkké és megváltásunkká lett. Így teljesül az Írás szava: „Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék!”

Evangélium (Mt 5,1-12a)

Abban az időben: Jézus, látva a tömeget, fölment a hegyre, leült, tanítványai pedig köréje gyűltek. Akkor szólásra nyitotta ajkát, és így tanította őket: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek. Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők kielégítést nyernek. Boldogok az irgalmasok, mert nekik is irgalmaznak. Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják Istent. Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni. Boldogok, akiket üldöznek az igazságért, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak titeket és üldöznek, ha hazudozva mindenféle gonoszsággal vádolnak titeket. Örüljetek és „ujjongjatok, mert nagy lesz a ti jutalmatok az égben.”

Vasárnapi beszéd

Ebben a pillanatban jutott az eszembe, és el is mondom, mert hát ide tartozhat, hogy amikor egyik alkalommal a Szentföldön jártam, nekem mindig a kedvencem, az egyik kedvencem a Boldogság hegye volt, ott, ahol a hagyomány szerint épült egy nyolcszögletű kis templom. Mert hogy ott mondta el Jézus a boldogság-mondásait, egy gyönyörű rálátással a Genezáreti-tóra. Tulajdonképpen az az élményem jutott az eszembe, hogy egyrészt ott nagyon szerettem mindig lenni, és ott minél több időt eltölteni, és ott kicsit jönni-menni. Hadd hasson rám ez a hely, hát és nyilván nem csak a hely, hanem minden, ami ott van, és mindenki. Most nem is akarom ezt hosszabban. Emlékszem, hogy ott lelkesülten jöttem-mentem, hogy ez milyen nagyszerű, itt a boldogság mondásoknak a hegyén állunk. Akkor szóltam egy kedves ismerősömnek, akivel együtt mentünk. Mondtam neki „Te, énszerintem hozzunk innen el egy követ. Mindenképp valamit ragadjunk meg itt, ragadjunk meg, fogjuk meg, hozzuk haza, mert Jézus itt mondta el, hogy „Boldogok azok, akik…” Hát én haza is hoztam ezt a követ, és a kedves ismerősöm nagyon hálás volt. Tulajdonképpen nem tudom miért, de azt mondta „Jaj, de jó ötlet!”, és ő is hazahozott egy követ. Ezzel csak azt akarnám nektek mondani, hogy de nagy dolog, hogy legalább egy picit meg tudunk ragadni abból, ahogyan és amit Jézus szeretne nekünk adni akkor, amikor azt mondja, hogy „Boldogok a lélekben szegények…” és nem akarom végig mondani.

Szeretnék akkor egy pici darabocskát ebből megragadni, és onnan kezdeném el, hogy hát hiszen Jézus arámi nyelven, de nagyon könnyen lehetséges, hogy görög nyelven szólt. Főleg akkor, amikor nagyon sokan voltak ott. Hiszen egy egyszerű görög nyelven beszélt ott az a kultúra. Ezért aztán ahogyan a görög – most mondjuk így az egyszerűség kedvéért – eredeti szövegű szentírásban megjelenik ez, hogy „Boldogok…”, hogy tulajdonképpen mi is hangzott ott el? A korabeli ember mit hallott ez alatt, mit gondolt a boldogság alatt? Mit gondolt ő arról, hogy Jézus tulajdonképpen miről is beszél? Hajlamosak vagyunk 2000 év távlatából azt gondolni, hogy a boldogság szava, vagy fogalma alatt pontosan ugyanazok az asszociációk jelentek meg a hallgatókban, mint nálunk. Előre mondom, hogy nem így van. Mert amikor Jézus a boldogság-mondásokról beszél, tulajdonképpen négy tartalom jelenik meg ebben a görög szóban.

Az első, hogy hát az Istenek a boldogok. Istennek lenni boldogság, embernek lenni meg hát… És ezt rögtön úgy akarnám hangsúlyozni, hogy hogyan alakul aztán ez a keresztény hagyományban. Milyen érdekes, mikor valaki üdvözül, és mi biztosak vagyunk, hogy ez megtörtént, akkor nem rögtön szentté avatjuk, hagyunk egy kis időt, nyilván magunknak, nem őneki. Akkor azt mondjuk először, hogy ő oda távozik Isten közelébe, hogy „Boldog Teréz anya, Boldog II. János Pál pápa”. Tulajdonképpen milyen izgalmasan őrződik meg a keresztény hagyományban is ez, hogy valahogyan az üdvösséghez, és azután pedig a szentséghez, és ilyen értelemben, átvitt értelemben az életszentséghez kapcsolódik az, amikor azt mondjuk, hogy boldog valaki. Valami más minőséghez is kapcsolódik, valami – most így mondom megint csak – nem csak emberi, valamilyen isteni, valamilyen transzcendens minőséghez kapcsolódik az, hogy valaki azt mondja, hogy boldog, vagy valakire azt mondjuk, hogy boldog. Ez az első.

Aztán a második. Még mit jelentett, hogy valaki boldog? Azt, hogy jó sora van, jó sorsa van. A magyar nyelv is ezt őrzi, és amikor azt mondjuk, hogy valakinek jó sora van, vagy jó sorsa van, akkor megint csak, hogy egy közös vonást rögtön találjak, és ez mind a négynek közös vonása lesz, benne van, hogy a boldogság valahogy az által jön létre, vagy úgy ragadható meg, hogy az valami nálunk többhöz kapcsol minket. Hogy a boldogság nem első sorban valami itt és most érzelmi, lelki állapot, ami itt van benn, és aztán tulajdonképpen fütyülök mindenki másra, vagy keresem, keresem, és hogyha van, akkor hurrá, hurrá, hanem hogy tulajdonképpen amikor az életemet a nálam nagyobb erők is elkezdik úgy alakítani és rendezni, hogy én abban vagyok, és ránézek, és a múltam, és azt mondom „Na, hát nem csak véletlenek vannak itt.” Nem csak úgy ahogy esik, úgy puffan, nem csak úgy belevetett engem a sors a világba, aztán majd lesz valahogy. Mikor az élettörténetemet, a sorsomat képes vagyok a nálam nagyobb erőkkel összefüggésben látni.

Aztán a harmadik jelentés, mikor valaki azt mondja, hogy „Igen!”, és kifejezetten boldog az, amikor valami boldogság történik, valami boldogító dolog. Nem is csak az, hogy én boldognak érzem magam, hanem történik valami boldogító, valami kegyelemszerű, valami, ami ajándék. Valami, ami nem énbelőlem fakad, hanem egyszerűen csak meglep, és átjár, és valami ajándékként jelenik meg.

Aztán végül a boldogság kifejezésnek a tartalmában, megint csak a magyar nyelv ezt mennyire pontosan őrzi, azt mondja, „a megboldogultak”. Hogy valahogy az odaátra is vetődik egy fény. Nem abból a szempontból, hogy itt aztán megnézhetjük magunkat, nem ebből a szempontból, hanem abból a szempontból, hogy ez a boldogság az embernek valahogyan el van készítve. Valamiképpen a boldogság az embert várja is, hogy valahogyan az élet beteljesedésre van szánva, amiért itt tehetünk valamit, és ami aztán teljesen nem teljesedik be a földi létezésünk során.

Azt lehetne mondani, a közös szálat keresem, és máris látom, hogy a fáradtság és a hideg erőt vesz rajtatok, ezért aztán próbálom kicsit frappánsabban mondani. A boldogság valami olyasmi a korabeli ember gondolkozása szerint, ami a nálam többel van összefüggésben, nem pedig egyszerűen csak valami belső érzelmi, vagy lélektani folyamat. Ha az ember boldog akar lenni, akkor keresse a kapcsolatot a nála többel, és annak részeként ahogyan megéli az életét, valahogy ebből fakad az, amire azt mondjuk, hogy „Boldogok…”. Jézusnak a boldogság-mondásai nagyon is tükrözik ezt a sokkal tágabb perspektívát. Nem azt, hogy „Most nektek semmi se jut, aztán majd odaát reméljétek.”, nem erről van szó. Hanem hogy van egy sokkal nagyobb távlata annak, amit így ragadunk meg, hogy szeretnék boldog lenni.

A második gondolat így szól, hogy éppenséggel bennünket meg mi szokott jellemezni? A boldogságnak egy sokszor nagyon görcsös, leszűkített akarása, és elképzelése. Azt is mondhatnám, hogy minél sebzettebbek vagyunk, annál sebzettebben vágyunk, és képzeljük el a boldogságot. Nagyon egyszerűen azt mondhatnám, a sebzett ember boldogságkeresése az Istennel való viszonyában valahogy így hangzik. „Uram, miért nem boldogítasz már? Miért akarod, hogy ilyen boldogtalan legyen az életem? Miért nem segítesz már, hogy boldogabb legyek? Hát miért hagytál el engem?” Tulajdonképpen az élet ilyenkor, az Istennel való kapcsolat szempontjából egy folyamatos viaskodás Istennel, akire úgy tekintek, hogy nem segít nekem boldognak lenni. Ez tulajdonképpen nem Istenről szól, hanem a sebzettségem tárul föl ebben a formában. Amikor az emberi lélek sebzett, a boldogságot is sebzetten keresi. A sebzett emberi lélek a boldogság sebzett keresésében akkor gyorsan valami élvezet után nyúl. „Talán az élvezeteken keresztül lehetek boldog? Talán mindig az itt és most-on keresztül lehetek boldog?”

De a sebzettségnek lehet más iránya. Ez pedig az éppen az, amikor valaki legyint, és azt mondja „Ó, hát azért nagyon meg kell dolgozni, nagyon. Hát azért, hogy egy picit is boldog legyek, nagyon-nagyon, nagyon. Hát minimum 30 évig még ne is álmodjak róla, mert azt ki kell nagyon érdemelni. Én meg hát nyilván ki vagyok? Egy nulla.” Ez ugyanúgy a sebzett boldogságkeresésnek valami tünete. És akkor a lényege így szól. „Nem értem, hogy Isten miért nem akarja, hogy boldog legyek, és miért nem segít engem a boldogságban?” Mindez a sebzettségem tükröződése, nem pedig Istennek a világos látása.

Aztán van, ahogy egy picit úgy erőre kapunk, már nem sebzett lesz a boldogságkeresésünk, hanem énközpontú. Az énközpontú boldogságkeresésben fordul a világ. „Isten az a valaki, aki azt akarja, hogy boldog legyek, ÉN, ÉN.” Nagyon világosan tudom az énközpontú boldogságkeresésemben hívő emberként, hogy Isten azt akarja, hogy boldog legyek, hogy az életem gyönyörű legyen, és kiteljesedjen, és szépen menjen, és sikeres is legyek, és egészséges, és harmonikus, és minden. Ez az énközpontú boldogságkeresés.

Elmondanám, mi ennek az árnyéka. Mondhatnám, egy fokkal jobb. Igen ám, de mikor valaki nagyon énközpontúan keresi-, látja-, és vágyakozik a boldogság után, ennek két következménye tud lenni. Az egyik, hogy „Hát ha Isten is azt akarja, hogy boldog legyek, és hát most a feleségem nem annyira jó, hát akkor… na. Még én adok egy kis esélyt a feleségemnek, mert Istennel biztosan én ezt már lebeszéltem. Háromszor megimádkoztam, Isten mindig azt mondta, akarom Feri, te boldog legyél. Hát akkor feleségemmel nem megy, akkor nekem odaföntről van engedélyem. Mert hát Isten is azt akarja, hogy boldog legyek. Azt nyilván nem akarhatja, hogy boldogtalan legyek. Azt a sebzett hívők gondolják, én meg nem vagyok annyira sebzett.” Az énközpontú boldogságkeresésben van igazság, nem mondom. Hát hiszen persze, hogy Isten nagyon szeretné, hogy boldogok legyünk. Igen, de az énközpontúságba záródva tulajdonképpen elkezdjük tönkre tenni pontosan azt a tágabb világot, amihez éppen valahogyan másképpen kellene kapcsolódnunk, hogy a boldogsághoz elérkezzünk. Az énközpontú boldogságkeresés elkezdi fölszámolni a viszonyainkat. Hát mert úgy kezdődik minden mondat, hogy ÉN. A másik pedig, hogy az énközpontú boldogságkeresés elkezdi a saját szívünket fölkaszabolni. Saját magunkat sebezzük meg, saját magunk…

A harmadik gondolat így szól, hogy kétség kívül mondhatnánk azt, hogy létezik istenközpontú boldogságkeresés. Mi ez, hogy istenközpontú boldogságkeresés? A sebzett központú boldogságkeresés: „Nem értem, hogy Isten miért nem akarja, hogy boldog legyek? Miért nem segít?” Az énközpontú: „Isten egész nyilvánvalóan azt akarja, hogy boldog legyek, bármi áron, főleg ha te fizeted meg, akkor biztos, hogy akarja.” Az istenközpontú boldogságkeresésnél pedig a kérdésem valahogy így szól. „Mondd, Istenem, hogyan tudnánk mi együtt boldogok lenni? Hogy csináljuk mi ezt együtt? Hogy, hogyan tudnánk ezt valahogy kitalálni, hogy ez úgy együtt, együtt legyen? Hogy lehetne a te boldogságod az enyém is? És hogy tudnék én úgy törekedni a boldogságra, hogy az neked is boldogság legyen? Mondd Uram, hát ezt de jó lenne nekünk együtt kitalálni, hogy ez hogy is van.” Ezért létezik az istenközpontú boldogságkeresés. Az istenközpontú boldogságkeresésben egészen másfelé kezdek el nézni, máshova helyezem a hangsúlyt, és a többit, mint az előző két lehetőségben.

Akkor szeretném most már lezárni. A lezárás pedig így szól. Hallottam tegnap egy nagyon érdekes előadást, Magyarország egyik leggazdagabb embere beszélt az életéről. Ez a nagyon-nagyon gazdag ember, aki már nem olyan gazdag, mert rájött, hogy attól sosem lesz boldog, a következőt mondta. „Tele volt az életem feszültséggel és indulattal, és én akartam lenni a leggazdagabb, és a legnagyobb, és a leg… Nekem nem volt mindegy, hogy kikkel beszélek, és milyen társaságban vagyok, és…” Na, nem akarom ezt ragozni. Azt mondja, hogy „Szép lassan beteg lettem, és tönkre ment az életem, és tönkre ment a házasságom, és tönkre ment a kapcsolatom a gyerekeimmel.” Akkor azt mondja „Kezdtem rájönni, hogy teljesen rossz irányban keresem azt, amit magam se tudom, hogy tulajdonképpen mit keresek.” A következőt mondta „Most ott tartok, hogy megtapasztaltam milyen az örömteli vágyakozás.” Ezt egy olyan ember mondta, aki sokkal több mindent tudott megragadni, megszerezni, megvenni, megélni, átélni, mint mi bármikor is. Azt mondta „Ha van valami, ami engem most emberré tesz, az az örömteli vágyakozás.”

Mit érthetünk ez alatt, ahogyan ezt így mondta ő, hogy az örömteli vágyakozás? Azt, hogy a boldogsággal kapcsolatban de nagy dolog, hogy néha egy nagyobb összefüggésbe helyezzük magunkat, és hagyunk időt annak, hogy az életünk eseményei, hogy találkozások, hogy pillanatok, hogy mondatok, hogy pillantások - elnyerjék a maguk jelentését. Hát nem is hagyunk időt a boldogságra. Tulajdonképpen nem hagyunk rá időt. Hogy ahhoz, hogy átéljem a boldogságot, hát kell egy egész, egész… Tulajdonképpen egész világ kell nekem. És kell Isten, és… Ebben az összefüggésben egyszer csak a pillanatnak, a találkozásnak, egy beszélgetésnek megérkezik a jelentése. Amikor megérkezik valaminek a jelentése, az élet megajándékoz engem a saját élettörténetem jelentőségével. De érdekes ez, hogy mind a két szóban ott van ez a kifejezés, hogy „jelen”. Ha megtalálom a jelentést, megkapom ajándékba a jelentőséget, de minderre időt érdemes szánnom.

Ezért nagyon meg tudom érteni, ahogy megyünk a világban, és szelfizünk. Akkor gyorsan egy szelfi itt, gyorsan egy szelfi ott, és jó legyen a háttér, és nézem, és… Tudjátok, kettős érzéseim támadnak ilyenkor. Az első, ez a negatív, ez valami ilyesmit mondat velem. „Hát, elég érdekesek vagyunk, hogy a látszatot akarjuk megörökíteni. Hogy jutottunk ide, hogy a látszat megörökítésével töltjük az időnket?” Másfelől pedig milyen érdekes ez, hogy akármilyen sebzettek is vagyunk, és akármilyen is a kultúra itt bent, meg odakint, azért őrizzük azt a mély örömteli vágyat, hogy itt és most, miközben egyáltalán nem vagyok boldog, magunk között szólva, miközben egyáltalán, iszonyat meleg van, de mindegy, azért csinálom. Hogy aközben tulajdonképpen lehet, hogy itt és most akár boldog is lehetnék. Hogy tulajdonképpen ennek a helyzetnek tényleg van valamilyen jelentése. Hogy tulajdonképpen, ha igazán boldog akarok lenni, akkor de jól esik megosztani. Hogy hát tulajdonképpen boldog együtt tudok lenni veletek, hogy együtt. Ezért ebből valamit el kell küldenem nektek. Hogy tulajdonképpen a legnagyobb sebzettségünkben is a legmélyebb vágyaink egyszer csak valahogy búvó patak, vagy mint valami kis szikra, megjelennek.

De nagy dolog, hogy megteremtjük azt az időt és teret, ami éppen tulajdonképpen a végtelen, amiben egyáltalán fölfoghatóvá, megjeleníthetővé és megélhetővé válik az, amit egyébként annyira keresünk és vágyunk, és ami nagyon sajátos módon tulajdonképpen arra vár, hogy fölfedezzük.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu

Lejegyezte: vinkozoli