Mt 5, 13-16 – Évközi 5. vasárnap

2017.02.05. vasárnap: Évközi 5. vasárnap

Ti vagytok a világ világossága.

Olvasmány (Iz 58,7-10)

Oszd meg az éhezővel kenyeredet, és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba. Ha mezítelent látsz, öltöztesd föl, és ne fordulj el embertársad elől! Akkor majd felragyog világosságod, mint a hajnal, és a rajtad ejtett seb gyorsan beheged. Előtted halad majd igazságod, és az Úr dicsősége lesz a kísérőd. Akkor, ha szólítod, az Úr válaszol, könyörgő szavadra így felel: Íme, itt vagyok! Ha eltávolítod körödből az igát, az ujjal mutogatást és a gonosz beszédet, ha odaadod az éhezőnek kenyeredet, és jóllakatod az elnyomottat, akkor felragyog a sötétségben világosságod, és homályod déli verőfényre változik.

Szentlecke (1Kor 2,1-5)

Testvéreim! Amikor nálatok jártam, nem választékos beszéddel vagy emberi bölcsességgel akartam hirdetni nektek Isten titkát. Elhatároztam ugyanis, hogy nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről. Gyöngeségem tudatában félve és nagyon elfogódva mentem hozzátok. Tanításom és igehirdetésem ezért nem a bölcsesség elragadó szavaiból állt, hanem a lélek és az erő bizonyságából, hogy hiteteknek ne emberi bölcsesség, hanem Isten ereje legyen az alapja.

Evangélium (Mt 5,13-16)

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Ti vagytok a föld sója. De ha a só ízét veszti, mivel sózzák meg? Nem való az egyébre, mint hogy kidobják, s eltapossák az emberek. Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. Lámpát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá rejtsék, hanem a lámpatartóra teszik, hogy világítson mindenkinek a házban. Úgy világítson a ti világosságtok az emberek előtt, hogy látva jótetteiteket, magasztalják mennyei Atyátokat!”

Vasárnapi beszéd

A mai napon Balázs-áldásra is lehetőség lesz. Miután ez már többedik mise, olyan sokszor mondtam, hogy „Szent Balázs püspök és vértanú közbenjárására óvjon meg benneteket az Úr a torokbetegségtől, és minden más bajtól!”, hogy teljesen berekedtem. Úgyhogy próbálom azért a mondanivalómat elmondani, de majd mikor a Balázs-áldásra kerül sor, akkor túl nagy hangerőt már ne várjatok tőlem. Minden esetre, ahogyan Jézus beszél a világosságról, a hegyre épült városról, és arról a fényről, amit ő hoz ebbe a világba, tulajdonképpen elkezdhetünk azon elmélkedni, hogy mit mondhatunk el a világosságnak és a sötétségnek a szerepéről, a jelentőségéről, a hatásáról az életünkben. De főképpen pedig, hogy milyen döntést hozunk a világossággal és a sötétséggel kapcsolatban.

Az első gondolatom így szól. De nagy dolog, hogyha átvilágítjuk magunkat, nem is akármilyen fénnyel, az evangélium világosságával, és ebben az önmagunkat való átvilágításban merjük meglátni a saját sötétségeinket. Mert mindannyiunknak a belső világában ott van a szívünk mélyén valami ragyogó világosság, és azt általában több-kevesebb homály és sötétség veszi körül. Milyen nagy dolog, hogy nem valamiféle fölszínes világosságokkal eltömni magunkat, és büszkének lenni egy-egy szép csillagszóróra a lelkünkben, nem egyszerűen csak hittel vallani, hogy „az emberi szív mélye gyönyörű világos”, és semmit nem kezdeni a körbevevő sötétséggel. Hanem miközben tudjuk azt, hogy na, tudunk nagyon színesek lenni, tudjuk azt, hogy a szívünk mélye ragyogó, hogy aközben a sötétséget nem akarjuk letagadni. Első sorban nem azt a sötétséget, ami odakint van, azt mindenki látja, nem is érdemes arról olyan sokat beszélni, hanem magammal megtárgyalni az Isten jelenlétében, hogy melyek is az én sötétségeim, hogy megnevezni a saját sötétségeimet.

Amikor fölismerem ezt a sötétséget, hogy akkor, ha szabad így mondanom, nem kímélni magunkat. Nem elkenni azt, meg… Abraham Lincolnról szól az a történet, hogy egy édesanya egyszer csak váratlanul, de tulajdonképpen szinte minden szabályt és minden biztonsági előírást megszegve becsörtetett hozzá, az amerikai elnökhöz. Nem érdekelte őt semmi, látszott, hogy föl volt dúlva, és akármilyen ajtón képes keresztülmenni. Hát át is ment az ajtókon, és odaállt az elnök elé, és azt mondja, hogy „Adjon kegyelmet a fiamnak!” Akkor elmondta azt, hogy a fia katona ember, és egész nap állva utazott a vonaton, egyik állomáshelyről a másikra, több mint tíz órán keresztül, és aztán rögtön vezényelték őt a szolgálatra, őrségbe kellett mennie, és hajnalban elbóbiskolt. Igen ám, de ezt fölfedezték, és ezért az akkori törtvények és szabályok szerint főbe kellett lőni. Ezt elég komolyan vették, és sokakkal meg is tették. Az asszony, ez az édesanya méltán rohant oda az elnökhöz, hogy „Holnap kivégzik a fiamat, és adjon kegyelmet!” Akkor erre az elnök elgondolkozott, és a következőt mondta. „Kétség kívül, ha a maga fiát kivégeznénk, ez már nem sok hasznára lenne.” De nagy dolog, hogy valaki egyszer csak azt mondja „Ezt kétség kívül, ha valamit most megtennénk, az nagy sötétség lenne. Hogyha most valamilyen irányba fordulnánk, az a sötétség felé vezetne. Lehet, hogy éppenséggel ezt senki nem kérné rajtam számon, akkor is sötétség lenne.”

Az első gondolat így szól, de nagy dolog, hogy először is tehát átvilágítjuk magunkat az evangélium fényénél, és merjük elég bátran megnevezni a saját sötétségeinket. Mégpedig éppen annak a meggyőződésnek az erejével is, hogy tudjuk, a lelkünk mélye gyönyörűen ragyog, de szeretnénk oda eljutni. Az eljutás azon keresztül történik, hogy szembe nézünk a sötétségeinkkel.

Amikor elkezdünk szembe nézni a sötétségeinkkel, akkor tulajdonképpen – és ez már a második gondolat – elkezdünk ráismerni a sötétségünk természetére. Az első, hogy mire is ismerünk akkor rá? Elkezdünk egyre jobban tájékozódni a sötétben, a sötétségeinket illetően. Például, Carl Gustav Jungról mondják ezt a történetet. Ment hozzá valaki, egyszerűen csak olyan barátian, vagy ismerősséggel, és azt mondja „Jaj, képzeld el, te, óriási nagyszerű dolog történt, kineveztek erre az állásra. Haj, mennyit fogok keresni, milyen nagyszerű lesz!” Carl Gustav Jungról így szól az anekdota, mikor valaki valami ilyen örömmel érkezett hozzá, akkor mindig lecsendesedett, lelassult, és a következőt mondta. „Örülök, hogy eljöttél. Hát ketten talán ezen a nagy nehézségen esetleg keresztül tudunk menni.” És amikor valaki azzal jött, hogy éppen elvesztett valamit, éppen valami fájdalom van benne, éppen most valami megpróbáltatás, vagy válság az, ami jellemzi az életét, akkor nagy szeretettel ránézett, és azt mondta. „Akkor várj egy kicsit, hozok egy jó palack vörösbort, mert most nagy lehetőségek vannak arra, hogy valami jó szülessék.”

Tehát az első, hogy a világossággal átvilágítjuk a saját sötétségeinket, és ennek a fénynek a segítségével elkezdünk egyre világosabban tájékozódni a sötétség természetét illetően. Nem akarunk benne elveszni, de némi jártasságra szükségünk van. Például, hogy a sötétség nagyon szeret csillogó ruhában járni. Ez a csillogó ruha persze semmiféle fényességet nem hordoz, a fény csillog rajta. De egészen el tudja veszteni bármelyikünk a szemét, az eszét és a figyelmét, és azt gondoljuk, hogy ez a csillogás, hát ez aztán tényleg valami. Ez a sikernek a csillogása, meg a hírnév, meg a pénz, meg a népszerűség, meg a hatalom. Thééé, nem fény az, csak csillogás. De nagy dolog, hogyha rájövünk, hogy a sötétség nagyon szeret csillogó ruhában járni. És hogy meglátjuk a csillogás mögött azt a sötétséget, amivel nem szeretnénk barátságot kötni, hanem nagyon szeretnénk megnevezni, hogy az tulajdonképpen micsoda is.

Egy Donald Miller nevű fiatalember, nagyon jó tollú író, írt 32 évesen egy kisregényt. Zseniálisan beleszőte a saját életének az eseményeit, történeteit. Nagyon érdekes volt, és a kora emberének aztán igazán gusztusos ez a mű, nagy siker lett. Akkora siker lett, hogy vették ezresével, tízezresével, százezresével ezt a könyvet, jól meggazdagodott a fiatalember. Azt mondta „Híj, ez aztán, beléptem a világosságba!” Hát nagyon oda volt ettől, hogy milyen jól megy a sora, és egyszer csak producerek érkeztek hozzá, és azt mondták, ez óriási siker lett, ez a könyv, szeretnék megfilmesíteni. Hát a fiatalember nem tétovázott, mondta „Na, tehát ez milyen…! Szépen megy az élet előre, hát ez nagyszerű. Tényleg, méltán is. Megfilmesítik az életem, ez remek.” Igen ám, de ahogy kezdték írni a forgatókönyvet, kiderült, hogy tulajdonképpen ez a Donald Miller nevű ember unalmas. Hogy tulajdonképpen azon kívül, hogy írt egy érdekes és jó könyvet, hogy tulajdonképpen ezen kívül nem hogy nem történt semmi az életében, nem csinált még semmi érdekeset. Egyszer csak, azt mondják a filmesek. „De ne haragudjon, nem tudna még valamit mondani az életéből? Mert ha a maga életét most megcsináljuk, ez nagy bukás lesz.” Egyszer csak ez a fiatalember, ott harmincegy-két évesen a következőre gondolt. „Hát ha az én életemből csak egy unalmas, csapnivaló filmet lehetne készíteni, akkor tulajdonképpen milyen az én életem?” Akkor elővette a papírt, és a következőt gondolta ki. „Lehet, hogy nekem most érdemes volna az életem forgatókönyvét megírni. Hogyha azt bárki valamikor meg akarná filmesíteni, annak legyen értelme.”

De nagy dolog, hogy valaki fiatalemberként fölismeri, hogy mi a sötétség, és mi a világosság, hogy mi a csillogás, és mi a fény, hogy a kettő között mi tud a különbség lenni. Még akkor is, hogyha a környezete nem föltétlen segíti ennek a fölismerését. Vagy akkor is, hogyha csak egy-két ember áll oda elé, és mondja azt esetleg nagyon óvatosan, és szerényen, hogy „Ez lehet, hogy csillogás, de nem fény.”

Aztán a harmadik lépés, amikor kezdünk valamiféleképen a tájékozódásban, és a kiismerésben egyre ügyesebbek lenni. Valamiféle pici halvány bölcsesség meg-megjelenik már bennünk, azt mondhatnánk, hogy kiismerjük azt, hogy a sötétség miként hat is ránk. Van, akire a sötétség úgy hat, hogy dühbe gurul, és harcos lesz, és mindenhova odacsap, és egészen szeretetlenné válik, miközben azt mondja „Ez a sötétségnek a hibája.” Van, aki egészen szomorúvá válik. Másvalaki még tovább megy, és depressziós lesz. Egészen elmegy az életöröme, életkedve, és azt mondja „Ezt teszi velem a sötétség.” Van, aki a sötétségtől elkezd félni és rettegni. Attól kezdve megpróbál valahogy egy olyan világban lenni, ahol ő maga föl tud egy pici kis szobába, némán egy kis villanyt kapcsolni, és megpróbál nem kimerészkedni a sötétség világába. Van, aki egészen csalódottá válik, és azt mondja „Hogyha tényleg ekkora sötétség van, akkor lehet, hogy nem is érdemes élni.”

A sötétség mindannyiunkra hatást gyakorol. De nagy dolog, hogyha elkezdünk abban tájékozódni, hogy mit tesz velünk a sötétség. A harmadik gondolatnak a veleje nem az, hogy rácsodálkozok arra, hogy mit tesz velem a sötétség, hanem az, hogy amikor erre rácsodálkoztam, akkor többé nem okolom a sötétséget. Ráadásul nem mondom azt, hogy az én félelmem, és haragom, és dühöm, és gyűlöletem, és csalódottságom, és reményvesztettségem, hogy ezért a sötétség a felelős. A harmadik gondolat így szól, óriási nagy dolog, ha valaki ebben a tájékozódásban eljut oda, hogy azt mondja, hogy „Most pedig felelősséget fogok vállani mindazért, amit énbennem és énvelem a sötétség tesz.”

Hogy ne tehesse csak úgy magától mindezt, mert amikor teret engedünk annak, ahogyan a sötétség hat ránk, persze hogy a sötétség úgy hat ránk, hogy dühbe gurulunk, vagy elvesztjük a reményünket, vagy rezignáltak leszünk, vagy csalódottak, kiábrándultak, rettegni kezdünk. Hát ez a sötétség természete. Persze, hogy ezt csinálja velünk. De nagy dolog azt mondani, most pedig felelősséget fogok vállalni mindazért, ami énbennem a sötétség nyomán keletkezik.

Volt egy fiatalember, nagyon súlyosan beteg volt. Tulajdonképpen kész csoda volt, hogy még egyik hétről, hónapról, és évről egyáltalán az életét képes tovább vinni. De ezt olyan szépen tette, hogy készítettek vele egy riportot. Vége lett a riportnak, és a riporter nagyon elégedett volt, és úgy érezte, milyen szépen be tudta mutatni, hogy ennek a nehéz sorsú embernek, tulajdonképpen milyen nagyszerű tettei, és szépségek ragyognak az életében. Már nem vette tovább, és akkor odafordult a fiatalemberhez, és úgy tulajdonképpen szinte olyan ösztönösen megkérdezte tőle, hogy „De tényleg, ez olyan gyönyörű, és ez nagyszerű film lesz, és örülök, hogy mások is látják, hogy ilyen nehéz helyzetből is ilyen jó dolgokat lehet kihozni. De tulajdonképpen maga sosem esik kétségbe? Sosem vesz magán erőt a fájdalom?” Erre azt mondja a fiatalember „Minden nap azzal kezdem, hogy fél órát sírok. Hát hogyne hatna rám? Körülbelül fél órát kell sírnom azért reggel, hogy utána tudjak jót tenni.”

De nagy dolog, amikor valaki már tudja, miután fölismerte a sötétség-világosság természetét, hogy mit érdemes a sötétséggel kezdenie. A világosság mellé nem azzal tudunk odaállni, hogy tagadjuk a sötétet. Lehet, hogy valakinek fél órát kell sírnia, lehet hogy valakinek kell fognia egy bokszzsákot, és 20 percig kell öklöznie. Hogy aztán pontosan azt tudja tenni a sötétséggel, amit érdemes, nem pedig azt, amit a sötétség akarja, hogy ő tegyen. A harmadik gondolat tehát így szól. Nagyon jó, ha fölismerjük, mit tesz velünk a sötétség, és utána felelősséget vállalunk azért, ami ebből számunkra következik.

Aztán a negyedik, a záró gondolat. Ez pedig az, hogy fölismerem, hogy hogyan válhatnék a világosság emberévé. Mert ezen az úton járva tulajdonképpen egyre közelebb kerültem ahhoz a világossághoz, ami a szívünk mélyén van. Amikor fölismerjük, hogy hogyan válhatunk a világosság embereivé, akkor ez mit is jelent? Például azt jeleni, hogy nagyon pontosan tudjuk, hogy rengeteg erőfeszítésünknek az eredménye nincs a kezünkben, és nem is kell, hogy legyen. De nagy dolog, mikor elég szabadok leszünk ahhoz, hogy azt mondjuk, ami a kezünkben van, az az egyik lépés a másik után, az egyik tett a másik után, az egyik kapcsolat a másik után, az egyik kapcsolat fölvétele a másik után. Ez a kezemben van. Az eredmény nem is kell, hogy a kezemben legyen. Ezért amikor, amikor a sötétség nagyon sajátosan majd jön, és lesznek kudarcaink, és fájdalmaink, és szenvedéseink, és eredménytelenségünk, ez már nem változtatja meg azt a döntésünket, hogy felelősséget vállaltunk azért, ami mi magunk vagyunk. De nagy dolog tudni elengedni azt, hogy nem azon múlik, mit érdemes csinálni, hogy az eredményes lesz-e, vagy nem, hanem azon múlik, hogy mit érdemes csinálni, hogy azt érdemes-e csinálni, vagy nem. Ezért nagyszerű dolog az, hogy mondhatom azt, hogy „Ennek volt értelme, akkor is, ha nem volt eredménye.” Nem annak van értelme az életünkben, aminek világos és látványos eredménye lett, hanem annak, amit érdemes volt úgy csinálni. De nagy dolog, mikor eljutunk a szívünkben ahhoz a szabadsághoz, hogy ezt a világos megkülönböztetést már meg tudjuk tenni, hogy annak van értelme, amit érdemes csinálni, nem annak, aminek az eredményességét a kezünkbe tudjuk ragadni.

Richard Rohre amerikai ferences szerzetes, egyszer kérdezték tőle, hogy tulajdonképpen hogy látja, hogy mi a közös vonás azokban a számára nagy emberekben, akik egyébként a világ szemében lehet, hogy kicsik voltak, és egészen sikertelenek, hogy mi a közös vonás ezekben a nagyokban? Akkor azt mondta „Ez egy érdekes kérdés, és én is töprengtem rajta már sokat. Egy valamit tudnék mondani. Ezek az Isten országában nagy emberek képesek voltak előbb meghalni, mint hogy meghaltak volna.” Amikor valaki az életét valamiképpen oda szánja, amire mondhatjuk azt, hogy „meghalni”, ez ott és akkor, látszólag épp a legeredménytelenebb dolog, amit valaha is tehettünk. Amikor Jézus meghal a kereszten, látszólag a legeredménytelenebb vállalkozás, és annak a kudarca. De nagy dolog, hogy Jézus nem azt mondta, hogy „Hát ha látnám rögtön az eredményét, akkor csinálnám.” Jézus a sírban eltöltött néhány napot, azért, hogy mi is tudjuk, hogy a sötétség egy realitás. Hogy a világosságra nem a sötétség elkerülésével, vagy tagadásával juthatunk, hanem úgy, hogy keresztül megyünk rajta. És ahogyan keresztül megyünk a sötétségen úgy, hogy közben pedig tudjuk, hogy eszünkben sincs beleragadni. Eszünkben sincs összetéveszteni a világosságot a csillogással, és hogy ezért ki fogunk belőle menni, és attól kezdve nagyon világosan fogjuk tudni, hogy mit érdemes a sötéttel tenni, és hogyan lehetünk a világosság embereivé.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu

Lejegyezte: vinkozoli