Jn 4, 5-42 – Nagyböjt 3. vasárnapja

2017.03.19. vasárnap: NAGYBÖJT 3. VASÁRNAPJA

Adj nekünk vizet, hogy ihassunk!

Olvasmány (Kiv 17,3-7)

Refidimben a nép szomjas volt, azért zúgolódott Mózes ellen: „Miért hoztál ki minket Egyiptomból, talán azért, hogy szomjúsággal ölj meg bennünket gyermekeinkkel és állatainkkal együtt?” Mózes ilyen szavakkal fohászkodott az Úrhoz: „Mit tegyek ezzel a néppel? Kevés híja és megkövez.” Az Úr ezt válaszolta Mózesnek: „Haladj a nép előtt, vedd magadhoz Izrael véneit, fogd kezedbe a botodat, amellyel a Nílusra csaptál és menj. Én odaállok eléd a sziklára a Hórebnél. Üss rá a sziklára, víz folyik majd belőle, hogy igyék a nép.” Mózes úgy is tett Izrael véneinek jelenlétében. A helyet Masszának és Meribának nevezte el, ami annyit jelent mint Kísértés és Pörölés, mivel Izrael fiai ott zúgolódtak és kísértették az Urat. Ezt kérdezték ugyanis: „Közöttünk van-e az Úr vagy nincs?”

Szentlecke (Róm 5,1-2.5-8)

Testvéreim! Mivel a hit révén megigazultunk, békében élünk Istennel „ Urunk Jézus Krisztus által. Általa jutottunk hozzá a hitben a kegyelemhez, amelyben élünk, és dicsekszünk a reménységgel, hogy az isteni dicsőség részesei lehetünk. Reményünkben nem csalatkozunk, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete. Amikor még erőtlenek voltunk, Krisztus az erre alkalmas időben meghalt a bűnösökért, pedig az igazért is alig hal meg valaki, legfeljebb a jótevőért adja életét az ember. Isten azonban azzal bizonyítja irántunk való szeretetét, hogy amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk.

Evangélium (Jn 4,5-42)

Abban az időben: Jézus Szamaria egyik városába, Szikárba érkezett, közel ahhoz a földhöz, amelyet Jákob adott fiának, Józsefnek. Ott volt Jákob kútja. Mivel Jézus útközben elfáradt, leült a kútnál. Az idő dél felé járt. Közben odajött egy szamariai asszony, hogy vizet merítsen. Jézus megkérte: „Adj innom!” Tanítványai ugyanis elmentek a városba, hogy ennivalót vegyenek. Az asszony elcsodálkozott: „Hogyan kérhetsz te, zsidó létedre tőlem, szamariai asszonytól inni?” A zsidók ugyanis nem érintkeznek a szamaritánusokkal. Jézus így felelt: „Ha ismernéd Isten ajándékát, és tudnád, hogy ki mondja neked: »Adj innom!«, inkább te kérnéd őt, és ő élő vizet adna neked.” Az asszony ezt felelte: „Uram, hiszen vödröd sincs, a kút pedig mély. Honnan vennéd az élő vizet? Csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál, aki nekünk ezt a kutat adta, amelyből ő maga is ivott, meg a fiai és az állatai?” Jézus erre megjegyezte: „Mindaz, aki ebből a vízből iszik, újra megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, nem szomjazik meg soha többé. Az a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.” Erre az asszony megkérte: „Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne legyek szomjas, és ne kelljen ide járnom vizet meríteni!” Jézus így szólt: „Menj, hívd a férjedet, és jöjj ide!” Az asszony ezt felelte: „Nincs is férjem!” Mire Jézus: „Jól mondod, hogy nincs férjed. Mert öt férjed volt, és akid most van, az sem a férjed. Ezt helyesen mondtad.” Ekkor így szólt az asszony: „Uram, látom, hogy próféta vagy! Atyáink ezen a hegyen imádták Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálem az a hely, ahol imádni kell őt.” Jézus ezt felelte: „Hidd el nekem, asszony, hogy eljön az óra, amikor az Atyát nem itt és nem is Jeruzsálemben fogjátok imádni. Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi pedig azt, akit ismerünk, hiszen az üdvösség a zsidóktól ered. De eljön az óra, sőt már itt is van, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát. Mert az Atya ilyen imádókat vár. Isten ugyanis Lélek, ezért akik őt imádják, lélekben és igazságban kell imádniuk.” Az asszony így szólt: „Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek. Ha majd eljön, ő tudtunkra ad mindent.” Erre Jézus kijelentette: „Én vagyok az, aki veled beszélek.” Tanítványai éppen visszaérkeztek, és meglepődtek, hogy asszonnyal beszélget. De nem kérdezte meg egyikük sem: „Mit akarsz tőle?”, vagy: „Miért beszélgetsz vele?” Az asszony pedig otthagyva korsóját, elsietett a városba és elmondta az embereknek: „Gyertek, nézzétek meg azt az embert, aki mindent elmondott, amit tettem! Lehet, hogy ő a Krisztus?” Ki is jöttek a városból, és odagyűltek köréje. Közben a tanítványok megkínálták őt: „Mester, egyél!” Jézus azonban ezt mondta nekik: „Van nekem olyan ételem, amelyről ti nem tudtok!” Erre a tanítványok kérdezgetni kezdték egymást: „Talán valaki hozott neki ennivalót?” De Jézus megmagyarázta: „Az én ételem az, hogy megtegyem annak akaratát, aki engem küldött, és hogy befejezzem az ő művét. Ugye, azt mondjátok: Még négy hónap, és itt az aratás. Íme, én azt mondom nektek: Emeljétek fel szemeteket és nézzétek a földeket, aranysárgák már, készek az aratásra. Az arató elnyeri most jutalmát: Begyűjti a termést az örök életre, hogy aki vetett, együtt örülhessen azzal, aki arat. Mert igaza van a közmondásnak: Az egyik vet, a másik arat. Én azért küldtelek titeket, hogy learassátok, amivel nem ti fáradtatok. Mások fáradoztak, ti pedig az ő munkájukba álltatok be.” Abból a városból, a szamaritánusok közül sokan hittek benne, mivel az asszony tanúsította: „Mindent elmondott, amit tettem.” Mikor azután kijöttek hozzá a szamaritánusok, megkérték őt, hogy maradjon náluk. Ott is maradt két napig. Ezután így szóltak az asszonyhoz: „Most már nem a te szavadra hiszünk. Hallottuk őt mi magunk is, és tudjuk, hogy valóban ő a világ Üdvözítője.”

Vasárnapi beszéd

Ez az evangélium jócskán hosszabb volt, mint ahogy szoktuk. Gondoltam is, hogy az elején mondom nektek, hogy türelem, nehogy a felénél körülbelül elkezdjetek mocorogni, mikor lesz már vége. De hogyha maradt még annyi figyelmetek, hogy végig tudtátok kísérni ezt a beszélgetést Jézus meg az asszony között… Nem tudom, hogy ti mire csodálkoztatok rá? Elég hosszú volt ahhoz, hogy legyen benne valami, amit úgy ki tudunk csipegetni, és azt mondjuk, hogy „Haj, de érdekes! Erre nem is emlékeztem. Hát ismerem ezt a történetet, de ez a részlet valahogy elkerülte a figyelmem. Nahát erre, nahát, ha kérdezték volna, nem tudtam volna válaszolni, hogy… Jé, ez is ebben a történetben van?” Remélem, valami ilyesmi is történt veletek, nem csak a végét vártátok. És hogyha történt veletek valami ilyesmi, akkor talán mond az nektek most valamit, hogy elmondanám, hogy mi az, amire, ahogy én olvastam, és úgy bennem volt… „Jaj, tudom, ismerem, szamariai asszony története… dödödöö, ja, jó hosszú lesz. Igen, tudom, igen, igen…”

Hogy úgy egyszer csak megakadt a szemem valamin. Mégpedig azon, és aztán ezen elkezdtem töprengeni. Mikor azt mondja az asszony Jézusnak, aki azt mondja „Hát ha te tudnád, ki az, akivel beszélsz, hát azt kérnéd, hogy adj innom, és hogy én örök életre szökellő vízforrást adó vizet adok neked. És aki abból iszik, soha nem szomjazik meg.” És hogy erre az asszony mit válaszol. Hogy azt mondja: „Add nekem! Na, azt a vizet kérem!” De rendben van, ezt tudjuk, de hogy utána azt mondja „…mert tudod, hát hogyha tényleg én tudnék ebből a vízből inni, nem kellene többet ide járnom. Hát akkor nem lennék többet szomjas.” Soha életemben, 20 éve vagyok pap, nem jutott az eszembe, hogy tulajdonképpen az asszony arra gondol – lehet, hogy ti ezt tudtátok, csak én vagyok ilyen balga – hogy tulajdonképpen Jézus tud olyan vizet adni, hogy, értitek, csodavíz. Csodavíz, és adja a csodavizet, és egyszer is iszol belőle, soha többet nem leszel szomjas. Jaj, de jó! Hát én nem t’om hány éve olvasom ezt a történetet, még ez sose tudatosult bennem, hogy az asszonynak ez lett az öröme, hogy létezik ilyen víz. Jaj, de jó lesz ez!

Miért akartam ezt most idehozni? Mert ahogy rádöbbentem, hogy az asszony nagyon komolyan vette Jézus szavát, hogy abból a vízből iszol, és soha többet nem szomjazol meg, hogy van akkor valami csodavíz, és akkor többet inni se kell, értitek. Hát akkor…! Hogy az milyen nagyszerű lesz. Szíven ütött engem ennek az asszonynak az egyszerűsége, hogy ezt mennyire komolyan vette. Ez, mennyire úgy kapcsolódott ehhez, hogy tényleg, hát volna ilyen víz, és tudnád adni, hát én vagyok akkor a világ szerencsése. Hát egy ilyen víz, hát a többieknek is lehet, hogy szólok rögtön erről. Rabul ejtett engem az asszonynak ez a, hát naivitása, meg egyszerűsége. Aztán ahogy nézegettem őt, úgy arra jutottam, hogy nincs sok különbség köztünk. Tulajdonképpen hát ott a Messiás, ott a világ megváltója, és üdvözítője. Hogy hát hozzá képest tulajdonképpen – és nem akarom leértékelni bárkinek is a hitét – a hitünk inkább olyan, mint az asszonyé, mint bárki másé. Az a különbség, ahogyan Jézus mutatja nekünk Istent, és mutatja nekünk Isten országát, hogy ahhoz képest tulajdonképpen persze lehetnek köztünk különbségek, de azért úgy nagyjából, egészéből olyanok vagyunk, mint ez az asszony.

Erről szeretnék egy picit elmélkedni, hogy de nagy dolog fölismerni magunkban ezt az asszonyt, aki azzal a gyermeki naivitással áll Jézushoz, a hithez, az üdvözítéshez, a Messiáshoz. És hogy ebből is milyen jó tud kikerekedni. Az első, hogy Jézus azt mondja „Hát emeljétek föl a fejeteket, nézzetek itt körbe!” Ez lenne az első gondolatom. De nagy dolog, hogy körbenézünk, és egyszer csak valahogyan, valami tágabb valósággal, és realitással találkozunk. Miért hangsúlyozom ezt? Mert azt mondja Jézus, hogy az igazi imádók lélekben és igazságban fogják imádni Istent. Ez a kifejezés, hogy igazságban fogják imádni, ez tulajdonképpen az a kifejezés, amit így is fordíthatnánk egész nyugodtan, lélekben és valóságban. A valóságnak megfelelően, úgy, ahogyan az valóban van. Tehát ez a szó, hogy „igazság”, az tulajdonképpen kevésbé az az irány, hogy valakinek az igazsága, sokkal inkább, hogy a valóságnak, a realitásnak megfelelő módon, hogy világosan látva, hogy tulajdonképpen mi hogy is van. Úgy, ahogyan az a valóság.

Ezért az első gondolatom az, hogy tulajdonképpen nagyon is valósághű, ha azt mondjuk, hogy a hitünk, ahogyan az Isten előtt állunk, és próbálunk hozzá kapcsolódni, az mennyire hasonlít ennek az asszonynak a hitéhez. Hogy hát, hogy milyen egyszerűek is vagyunk tulajdonképpen. Megvannak a képzeteink, a vallási hagyományaink, mindenünk megvan, de azért úgy többé-kevésbé de nagy dolog azt mondani magunknak, hogy hát mit tudjuk mi, hogy az hogy van. De nem akarok itt megállni, szeretnék tovább menni.

A második gondolat így szól, hogy de nagy dolog, mikor fölemeljük a tekintetünket, és elkezdünk körbe nézni, ahogy Jézus mondta nekünk, hogy csináljuk ezt, hogy ott egyszer csak elkezdünk látni, de túllátni mindazon, amit látunk. Mert ha egyszer be tudtuk ismerni a saját magunk egyszerűségét, azt hogy hát mennyire csak úgy a saját világunkon belül próbálunk valahogy tájékozódni. Ha ezt egyszer el tudtuk fogadni, és el tudtuk ismerni, akkor egy nagy lehetőségünk van, hogy azt mondjuk: Akármit is látunk, van tovább. Akármeddig látunk el, van messzebb.

Egyszer beszélgettem egy „alföldi gyerekkel”. Így mondom, hát felnőttek voltunk mind a ketten, de ő magáról ezt mondta „Hát Feri, tudom, te a hegyeket szereted. Hát mit lehet abban szeretni? Hát szörnyű.” Ez engem egészen megdöbbentett, hogy mit nem lehet a hegyekben szeretni? Akkor azt mondja „Ide figyelj, Feri! Hát persze egy-két hetet szívesen el vagyok itt-ott a hegyek között, aztán elegem lesz belőle, ez elviselhetetlen. Tudod az, hogy az ember úgy kilép a házának az ajtaján, és úgy nézne, és rögtön beleakad a szeme egy hegybe, hát azért ez tűrhetetlen. Ezt az ember egy-két hétig bírja csak.” Annyira bennem van, én mindig azt gondoltam, hogy hát ezt biztos nem lehet így látnom, a hegyek szépek, az alföld meg olyan lapos. Akkor ez a valaki megtanított engem az alföld becsületére. Tényleg, azóta hogyha valami lapos helyen vagyok, azt mondom „A nemjóját! Nézzünk csak! Mert itt aztán tényleg a szem nem akad meg semmiben.” Tulajdonképpen azt lehetne mondani, hiába mondja nekünk Jézus, „Emeljétek föl a tekinteteket, aztán nézzetek szét!”, rögtön ott egy hegy. Ezeket a hegyeket mi emelgetjük, meg a saját életünk, meg múltunk, meg hiedelmeink, meg naivitásunk. Beleakad a tekintetünk a saját hegyeinkbe.

Milyen nagy dolog tudni azt, rendben van, most eddig látok, van tovább, van messzebb, van sokkal-sokkal messzebb. Van sokkal tisztább látás is, amivel még ötször annyira tudnék látni. Hogy egyáltalán ennek a realitása, vagy valósága, hogy mindig, akármeddig is látok, azt tudom mondani, sokkal-sokkal messzebb is van. Ez még akkor is alakít bennünket, ha most tényleg nem látok tovább. De még… a második gondolat így szól, de nagy dolog látni, és közben túllátni azon, amit látok.

Egy asszony együtt feküdt a kórházban egy fiatal hölggyel. Az asszony volt 60 fölött, a fiatal volt 30 alatt, és mind a ketten műtétre vártak. Az idős asszony nyugalomban ült, és látszott, hogy éppen úgy nem tud mit csinálni, elővette a szentolvasóját, és rózsafűzért imádkozott, és úgy az arcára kiült valami békesség. Akkor elvitték a műtétre, visszahozták, és amikor úgy magánál volt megint, és úgy éppen nem volt semmi dolga, megint fogta a rózsafűzért, megint egy kicsit imádkozott. Nézte a 30 alatti fiatal nő, odafordult ehhez az asszonyhoz. Azt mondja „Ne haragudjon, hogy megszólítom, én nem vagyok vallásos. De hát én hívő se vagyok, de látom, hogy maga olyan nyugalommal volt a műtét előtt is, meg a műtét után is, én meg úgy izgulok, én annyira oda vagyok, maga meg annyira nyugodt. Nem imádkozna értem, mert tudja, én nem tudom, ezt hogy kell csinálni.” Akkor nagyon kedvesen azt mondta neki az idős asszony „Hát miért ne imádkoznék magácskáért!” Akkor elvitték a műtétre a fiatal nőt, visszajött, és ahogy magához tért, odafordult az idős asszonyhoz, és azt kérdi tőle „Na, mit mondott magának az Isten rólam?” És akkor erre az idős asszony kedvesen rámosolyog, azt mondja „Csókoltatja magát.”

Ez a történet jutott eszembe arról, hogy látni és túllátni. Hogy ott a fiatal asszony egyszer csak úgy látta azt, hogy mit nem lát. Egyszer csak mindazon, amit ő addig látott, túl tudott azon látni, ellátott a másik ágyig, meg ellátott valameddig, amit ő tulajdonképpen nem látott. Milyen nagy dolog, hogy az idős asszony is túllátott a maga kultúráján, és valami olyasmit mondott, amivel lehetett mit kezdeni. Tehát ezért a második gondolat, ez a fölemelem a szemem, és akkor merek látni. Közelebb kerülök a valósághoz. Akkor ebből következik az, hogy na most merek látni, de közben pontosan tudom, hogy szükségem van arra, hogy túllássak azon, amit látok.

Akkor a harmadik gondolat pedig így szól. És hogy akkor milyen nagy dolog, hogy benne tudok lenni, és maradni abban, aki vagyok, és ahogy és amit látok, de közben ki is látok belőle. Hogy úgy vagyok már benne valamiben, hogy közben ki is látok belőle. Nem lep el engem mindaz, amiben és ahogy vagyok, de azért én abban benne vagyok. Itt csak négy apró gondolatot hadd mondjak, milyen nagy dolog az, hogy valaki benne tud lenni a saját életében úgy igazán, de ki is lát belőle.

Éppen ma jött hozzám egy asszony, nagyot sóhajtott, és azt mondta. „Tudom Feri atya, itt a nagyböjt, áldozatot kell hozni. – Kelleni nem kell, de ő így mondta. Akkor azt mondja, hogy – Tudod, mire vágyom én? Hogy egyszer úgy hozzak áldozatot a családomért, hogy közben becsülöm magam is.” De nagy dolog benne lenni a saját életünkben, becsülni magunkat, tisztelni magunkat, értékelni magunkat, és ki is látni magunkból, és úgy hozni áldozatot. Nem csodálom, hogy ez az asszony erre vágyik, hogy benne tudjon lenni valamiben, és ki is lásson belőle.

Aztán a második. Amikor a közösségeinken, az egyházainkon, a felekezeteinken, a hahh, ezekben benne tudunk lenni, jó mély gyökérrel, de ki is látunk belőle. De nagy dolog ez! Éppen tegnap olyan érdekes napom volt, nem akarlak untatni ezzel titeket, de elmentem este egy előadást tartani egy kisvárosba, és ott egyszer csak ott volt a katolikus pap, aztán ott volt a református esperes. Egymás után mondták „Mi is eljöttünk.” Akkor a református esperes azt mondja „Szoktam magát hallgatni.” Mire én azt mondtam neki „Milyen érdekes, én meg délelőtt Szegeden voltam, a református kárpát-medencei fiataloknak a találkozóján. Akkor eszembe jutott erről egy másik élményem. Mikor katolikus papnövendék voltam, és segítségre volt szükségem, és elmentem a református Gyökössy Bandi bácsihoz. Mondtam Gyökössy Bandi bácsinak, a református lelkésznek, hogy mondjon már nekem valakit, aki tudna segíteni! Erre azt mondja „Tudod, kit ajánlok neked? Az evangélikus Bodrog Miklóst.” Akkor egy évig jártam az evangélikus Bodrog Miklóshoz, akit a református Gyökössy Bandi bácsi ajánlott a katolikus papnövendéknek. Jaj, de jó dolog katolikusnak lenni, és kilátni belőle! Hogy a kettő egyszerre jó dolog, és nem elég, hogyha csak kilátunk belőle, de nem vagyunk benne. Az se jó, hogyha benne vagyunk, de nem látunk ki belőle.

Aztán a harmadik. De nagy dolog, hogy bent vagyunk a saját vallásunkban, vallásosságunkban, de ki is látunk belőle. Hogy ahogy mondja Jézus, hogy „Hát a valóság sokkal inkább az, hogy nem Szamáriában, meg nem Jeruzsálemben, hanem hát lélekben, meg igazságban…” Akkor eljátszottam ezzel a gondolattal, nehogy valaki megbotránkozzék ezen, csak ha akar, hogy… Hát azért a sor meg nem úgy folytatódik, hogy „Nem Szamária, nem Jeruzsálem, hanem Róma.” Tehát a sor úgy folytatódik, hogy nem Szamária, nem Jeruzsálem, meg nem is Róma, hanem azon túl. Milyen nagy dolog, hogy mély gyökeret tudunk ereszteni a saját egyházunkban, saját felekezetünkben, a saját vallásosságunkban, de ki is látunk belőle.

Aztán a negyedik, a záró gondolat. Milyen nagy dolog, amikor benne tudok mély gyökérrel lenni a hitemben, ami éppen van, ahogy éppen van. Persze körbenézek, tudom, jó lenne azért túllátni is rajta. Szűkebb körben ezt már mertem mondani, de most itt is merem mondani. Mikor papnövendék voltam, ötödév legvégén, három év dogmatika, hitigazságok tanulása után, az hat félév, a legkomolyabb, fontosabb tantárgy. Hat félév után, a hatodik félév legvégén valamikor május végén a dogmatika professzorunk a következőt mondta az utolsó alkalommal. „Most három évig tanítottam magukat, most már megérett az idő, hogy elmondjak maguknak valamit. Egyetlen dogmában sem hiszek.” Nem mondom, hogy nem rendültünk ettől meg, és ő tartott egy kis hatásszünetet, és akkor azt mondja. „Hát remélem, három év elég volt maguknak ahhoz, hogy értsék, amiről beszélek. Egyetlen dogmában sem hiszek, de hiszek mindabban, amit egy hitigazság ki akar fejezni. Hiszek mindabban, aki és ami a hitigazság mögött van.”

Nem hitigazságokban hiszünk, hanem abban, és hahh, Őbenne, aki ott van mögötte. De nagy dolog ezért, most már csak a végét mondom, Jézus azt mondja „Nézzetek körbe!” És először is barátkozzatok meg a valósággal! Ez se lesz könnyű. Aztán mikor ez megvan, akkor tudjátok, hogy akármit is láttok, van tovább is. Tudjátok, hogy tudjatok tovább is látni, mint amit láttok. És aztán a harmadik, legyetek benne nagyon abban, amiben vagytok, a hitetekben, a felekezet, a vallás, a meggyőződés, de lássatok ki belőle. Mégpedig azért, hogy tudjatok növekedni. És hogy utána a mi életünkben is valóság legyen az, hogy vannak, akik öntözték, vannak, akik trágyázták, vannak, akik gondozták, és abból aztán született valami gyümölcs.

(Az igeversek forrása: http://www.katolikus.hu/igenaptar)

Lejegyezte: vinkozoli