Én vagyok a feltámadás és az élet.
Olvasmány (Ez 37,12b-14)
Így szólt az Úr Ezekiel prófétához: „Jövendölj és így beszélj népemhez: Ezt mondja az Úr, az Isten: »Íme, kinyitom sírjaitokat és kihozlak titeket sírjaitokból, én népem, és elvezetlek Izrael földjére. Akkor majd megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, amikor kinyitom sírjaitokat és kihozlak benneteket sírjaitokból, én népem. Belétek oltom lelkemet és életre keltek. Letelepítelek titeket földeteken, és megtudjátok, hogy én, az Úr mondtam ezt, és végbe is vittem«” – mondja az Úr.
Szentlecke (Róm 8,8-11)
Testvéreim! Aki test szerint él, nem lehet kedves Isten előtt. Ti azonban nem test, hanem lélek szerint éltek, ha valóban Isten Lelke lakik bennetek. De akiben nem lakik Krisztus Lelke, az nem Krisztusé. Ha Krisztus bennetek lakik, jóllehet a test a bűn miatt halott, a lélek a megigazulás következtében él. Ha pedig bennetek lakik annak Lelke, aki feltámasztotta Jézust a halálból, ő, aki Krisztust feltámasztotta a halottak közül, halandó testeteket is életre kelti a bennetek lakó Lelke által.
Evangélium (Jn 11,1-45)
Abban az időben: Lázár beteg volt Betániában, Máriának és nővérének, Mártának a falujában. Ez a Mária kente meg az Urat mirhával, és törölte meg lábait a hajával. A beteg Lázár, az ő testvérük volt. A két leánytestvér megüzente Jézusnak: „Uram, nézd, beteg, akit szeretsz!” Amikor Jézus meghallotta ezt, így szólt: „Ez a betegség nem halálos, hanem Isten dicsőségére fog szolgálni, hogy az Isten Fia megdicsőüljön.” Jézus szerette őket: Mártát, Máriát és Lázárt. Amikor tehát meghallotta, hogy Lázár beteg, két napig ott időzött még, ahol volt, azután így szólt a tanítványokhoz: „Menjünk el ismét Judeába?” A tanítványok ezt mondták neki: „Mester, most akartak megkövezni a zsidók, és te megint odamégy?” Jézus ezt felelte: „Nem tizenkét órája van a nappalnak? Aki nappal jár, nem botlik el, mert látja a világ világosságát. De aki éjszaka jár, elbotlik, mert hiányzik belőle a világosság.” Ezt mondta, azután hozzátette: „Lázár, a mi barátunk elaludt. De én megyek és fölkeltem.” A tanítványok így szóltak: „Uram, ha elaludt, akkor meggyógyul.” Jézus Lázár haláláról beszélt, ők azonban azt hitték, hogy az álomba merülésre gondol. Erre Jézus nyíltan megmondta nekik: „Lázár meghalt. És hogy nem voltam ott, örömömre szolgál miattatok, hogy higgyetek. Most azonban induljunk hozzá!” Tamás, akinek Iker volt a mellékneve, így szólt tanítványtársaihoz: „Menjünk, és haljunk meg mi is vele együtt!” Amikor Jézus megérkezett, Lázár már négy napja a sírban feküdt. Betánia Jeruzsálem közelében volt, mintegy tizenöt stádiumra (fél óra járásnyira). Így sok zsidó jött Máriához és Mártához, hogy vigasztalják őket testvérük miatt. Amint Márta meghallotta, hogy Jézus jön, eléje sietett, míg Mária otthon maradt. Márta így szólt Jézushoz: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem! De tudom, hogy most is, bármit kérsz Istentől, megadja neked.” Jézus ezt felelte neki: „Testvéred fel fog támadni!” Erre Márta így szólt: „Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon.” Jézus folytatta: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meg is hal, élni fog. Mindaz, aki él és hisz énbennem, az nem hal meg örökre. Hiszed ezt?” Márta ezt válaszolta neki: „Igen, Uram! Hiszem, hogy te vagy a Messiás, az Isten Fia, aki a világba jön!” E szavak után elment és hívta a testvérét, Máriát. Halkan odaszólt neki: „Megjött a Mester, és hív téged!” Ennek hallatára ő rögtön fölkelt, és Jézushoz sietett. Jézus ugyanis még nem ért be a faluba, hanem azon a helyen volt, ahol Mártával találkozott. A zsidók pedig, akik Máriával együtt a házban voltak és vigasztalták őt, amikor látták, hogy Mária gyorsan fölkel és kimegy, utána siettek. Azt gondolták, hogy a sírhoz megy, hogy ott kisírja magát. Amikor Mária odaért, ahol Jézus volt, és meglátta őt, e szavakkal borult lábaihoz: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem!” Mikor Jézus látta, hogy Mária sír, és hogy a vele jött zsidók is sírnak, lelke mélyéig megrendült és megindult. Megkérdezte: „Hova temettétek?” Azok így szóltak: „Jöjj, Uram, és lásd!” Ekkor Jézus könnyekre fakadt. Erre a zsidók megjegyezték: „Nézzétek, mennyire szerette őt!” Némelyek azonban így szóltak: „Ő, aki visszaadta a vak látását, nem akadályozhatta volna meg, hogy meghaljon?” Jézus pedig, még mindig mélyen megrendülve a sírhoz ment, amely egy kővel elzárt barlang volt. Jézus így szólt: „Vegyétek el a követ!” Márta, az elhunyt testvére megjegyezte: „Uram, már szaga van, hiszen negyednapos.” Jézus ezt válaszolta neki: „Mondtam már neked, hogy ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét!” Elvették tehát a követ. Jézus az égre emelte szemét, és így szólt: „Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. Én ugyan tudom, hogy mindenkor meghallgatsz, csak a körülálló nép miatt mondom, hogy higgyék: te küldöttél engem!” E szavak után Jézus hangos szóval kiáltotta: „Lázár, jöjj ki!” A halott azonnal kijött, kezén és lábán a rátekert leplekkel, arcán pedig a kendővel, amelyet fejére csavartak. Jézus megparancsolta: „Oldjátok fel, hogy járni tudjon!” A zsidók közül, akik Máriához jöttek, sokan hittek Jézusban, miután látták, amit cselekedett.
Vasárnapi beszéd
Egyesek azt mondják „Nézzétek, hogy szerette őt! Nézzétek, hogy szereti őket!” Aztán ide kapcsolhatjuk azt, ahogyan azt mondja a szent író, nem is akárki, János apostol, hogy „Lelke mélyéig megrendült. Még mindig meg volt indulva. Zokogni kezdett.” Így beszélt hozzájuk, és hogy ebből az indíttatásból is merítve ment, és támasztotta föl Lázárt a halálból. Ezt látjuk az egyik oldalon. A másik oldalon pedig ott van az a mondat, hogy „Hát miért nem akadályozta meg már eleve? Nem volna egyszerűbb? Egyáltalán, miért kellett meghalnia? Hát most azzal az erővel, amivel akár még most föl is támaszthatja Lázárt, hát talán kisebb erő kellene ahhoz, hogy meg ne haljon?” Hogy is van ez? Ezzel a kettősséggel szeretnék tovább menni, és kifejezni azt, hogy éppenséggel a lelkiségünkben, a keresztény gondolatvilágunkban is ott van, hogy Jézus legyőzte a halált.De éppen emlékszem, tavaly elmélkedtünk erről, hogy egy kissé árnyaltabb az, és jobban fejezi ki a hitünket, miközben ezt nem tagadjuk, hogy hát inkább átment rajta. Átment a halálon. Nem úgy győzte le, hogy csihi-puhi, hanem úgy, hogy ő maga is azt átélte, és átment az egész halálon, és azután minket is át tud kísérni a halálon, és az életéből tud nekünk ajándékozni. Azért ez nem pont ugyanaz a kép, mint hogy úgy kívülről, a kardom hegyével megölöm a halált, de úgy, hogy én ment maradok ettől. Ha le is győzte a halált, úgy győzte le, hogy ő is meghalt.Amikor Lázár meghal, és Jézus szinte értetlenül, vagy érthetetlenül még két napig ott marad, és aztán még akkor az út, szimbolikusan kifejezi számunkra azt, hogy persze, meg lehet azt tenni, hogy úgy teszünk, hogy most akkor ne kelljen meghalnod, előbb-utóbb úgyis meg kell. Mekkora nagyon erőteljes üzenete van annak, hogy föltámasztja Lázárt a halálból. Mert hogy a halálon átmegyünk, és ezért az élet – most így mondhatnánk, hogy – a veszteségeink sorozatos tanulása. Vannak veszteségek, amelyeket nem lehetséges elkerülni, hanem átmegyünk rajta. A kérdés, hogy hogyan megyünk át rajta? Hogy amikor átmentünk rajta, ha egyáltalán átjutottunk rajta, kivé lettünk közben, milyenné váltunk közben? Ki lett az az ember, aki átért azon a veszteségen? Kivel találkoztunk, kibe kapaszkodtunk ott, amikor a veszteségben voltunk?Ezért a mai evangélium, mondhatjuk azt, „Miért nem előzte meg?”. Szimbolikus válasz, azért nem előzte meg, mert az életünk legnagyobb veszteségeit nem előzhetjük meg, hanem csak átmehetünk rajtuk. Nem az a kérdés, hogy meg tudjuk-e előzni, hanem sokkal inkább az, hogy mit csinálunk odabent, a sötétség mélyén, a veszteségnek a legnagyobb fájdalmában. Hogy tulajdonképpen akkor mit teszünk, és mivé leszünk, és kibe kapaszkodunk? Ezért a mai alkalommal a veszteségről szeretnék beszélni, arról a fajta veszteségről, amely közelebb hoz bennünket Istenhez.Az első gondolat így szól, hogy például amit nem egyszer, törvényszerűen, kihagyhatatlanul a veszteség listájára érdemes írnunk, ez a biztonságunk, de legfőképp a biztonságérzetünk. Hogy aki azt mondja, én megpróbálom az egész életemet úgy leélni, miután nekem nem csak személyek nagyon fontosak, hanem a biztonság is, hogy én a biztonságomat megőrzöm, hátha biztonságba tudom helyezni magamat addig a pillanatig, amíg meg nem halok. Remélem, nagyon gyorsan halok meg, és akkor az egésze életemet biztonságban tudtam leélni.Ha most egy kicsit friss szemmel ránézünk Jézus életére, amit látunk benne, és fölteszem ezt a kérdést, akár költői kérdésként. Hogyha létezik két súlypont, egymást kölcsönösen kiegészítő értékek, és igazságok, az egyik a biztonság, a másik a bizalom, ti hol látjátok Jézust? Jézus egész élete, ahogy itt elénk élte, egész nyilvánvalóan bizalomközpontú, és nem biztonságközpontú. Amikor a veszteségekről van szó, akkor nyilvánvaló, mi és ki az igazi veszteség? Hát ami értékes. Aki értékes. Nem mindenféle csip-csup dolgoknak az elvesztéséről van most szó, hanem mondjuk ahogy Mária és Márta sírnak, és azt mondják „A testvérem!” Az első gondolat, hogy mi az, ami előbb-utóbb mindenképpen úgy kopogtat be az életünkbe, hogy hajlandó vagyok-e a veszteség listájára föltenni? Nem mindig, de néha-néha nagyon nyilvánvalóan és egyértelműen, ez a biztonság.Azt mondják, akik értenek az emberi lélekhez, de még az emberi agyhoz is, hogy az emberi agy mégis csak úgy működik, hogy valami között egyenlőségjelet tesz, ez pedig így szól: amit megszoktam, egyenlő biztonságos. Megszoktam = biztonságos. Megszoktam = biztonságos. Megszoktam = biztonságos. Hogy ezért tudunk annyira ragaszkodni megszokott dolgainkhoz. Mert hiszen hogyha már 2 éve, 5 éve, 10 éve így élünk, és nem haltunk meg, ez az ősi program, hát akkor láthatjuk, hogy biztonságos, akkor megyünk tovább ezen az úton. Jön Jézus, és azt mondja „Hát lehet, hogy ti nem t’om… hány száz év óta így csináljátok, lehet hogy ez így nagyon biztonságos nektek, de én inkább a bizalom felé állok.”Az első gondolat így szól. Hogyha szeretnénk Jézus követői lenni, akkor talán az első és legfontosabb teendőnk, hogy lássuk, hogy néha a biztonság és a biztonságérzetünk az, amit érdemes elgyászolnunk. Amikor ezt megtesszük, akkor nem a semmibe hullunk, hanem a bizalom felé indulunk, a bizalom felé. Ez az első gondolat. És hozzátéve, hogy mekkora a kísértése az egyes embernek is, meg a közösségeinknek, meg mondjuk a Magyar Katolikus Egyháznak, hogy amikor itt ez a két súlypont, akkor a biztonságra helyezzük a hangsúlyt, és ne a bizalomra. Nézhetjük akár az egyház történetét is úgy, hogy milyen gyakran sokszor túlságosan is a biztonság felé indultunk el, és nem a bizalom felé. De gyakran, a veszteséglistánk elejére oda kellene írni, hogy a biztonságunk. Mégpedig azért, hogy tanúságot tudjunk tenni az Istenbe vetett bizalmunkról. Tulajdonképpen a tanúságtételünk nem egyszer azért annyira erőtlen, mert egyébként úgy, a háttérben mindent elkövetünk a biztonságunkért. Hát akkor milyen ereje van a bizalmunknak, ha időnket, energiánkat a saját magunk biztonságba helyezésére fordítjuk?Második gondolat. Mit érdemes fölírni a veszteséglistára, ami elkerülhetetlen, de Jézus át tud bennünket kísérni? Ez az akaratunk. Nyilván a veszteséglistára olyasmit írunk föl, ami egyébként értékes, hogy ezt még egyszer hadd hangsúlyozzam. Értékes, és fontos, és nagyon jelentős, hogy tudjuk azt használni, hogy legyen erőnk, legyen akaraterőnk. De jó, hogy ez van! És mégis, milyen érdekes, hogy majd most 23 perc múlva azt fogjuk mondani, hogy „Legyen meg a te akaratod.” Végül is, ha máskor nem, minden vasárnap azért azt mondjuk, hogy a saját akaratunkat tudjuk, hogy néha föl kéne írnunk a veszteséglistára. És nem azért, mert rossz, hanem éppenséggel de jó, hogy minél nagyobb akaratunk tud lenni, hát akkor lesz mit elengedni.Ezért a második gondolat így szól, hogy de nagy dolog az a bölcsesség, hogy az akaratunkat föl tudjuk írni a veszteséglistára. Eszembe jutott egy beszélgetés. Férj és feleség között zajlott az, hogy most kinek az akarata érvényesüljön. Én is jelen voltam, és ott hármasban beszélgettünk. Az egyikük azt mondta „De hát nyilvánvaló, hogy ahhoz, hogy most a kapcsolatunk tovább menjen, hogy ez a helyzet meg tudjon oldódni, hát kompromisszumokra van szükség.” És akkor ránézett a társára, meg rám, hogy hát ugye ezt most nyilván mindannyian elfogadjuk. Akkor a társa így fölszegte a fejét, és a következőt mondta. „Tudod, mi a kompromisszum? Hogy nem úgy van, ahogy akarom.” És ez tulajdonképpen egy nagyon pontos megjegyzés. Hogyan tudjuk utálni még a kompromisszumot is, és kizárólag csak azt látni benne, hogy a kompromisszum egy sajátos formája annak, hogy nem úgy van, ahogyan én akarom. Akkor mit szeressek benne?Tehát a második dolog, amit érdemes fölírnunk, ez az, hogy az akaratunk. Ma is átéltem valamit gyóntatás közben, ez pedig az, ahogy valaki a következőképpen mondta el a gyónás utáni imát. „Mostantól kezdve akkor a jóra törekszem, és…” Nem tudom, ti hogy szoktátok ezt a mondatot folytatni, mert van egy olyan imádság, amiben így folytatódik a mondat, hogy „…akkor törekszem a jóra, és erősen fogadom és ígérem, hogy többé nem követek el bűnt.” Hát ezt ne mondjuk! Tulajdonképpen egy gyónás után, ha valamit megígérhetünk, az az, „…és megígérem, fogok még bűnöket elkövetni. Dicsértessék a Jézus Krisztus!” És most… nehogy félreértsétek, amit mondok. Hát ha van valami, amit józan ésszel a bizalom felé indulva egész realitásérzékünkkel mondhatunk, egyébként a hit igazságainkat megfelelően ismerve, hogy biztosak lehetünk benne, hogy a legközelebbi gyónásig fogunk bűnöket elkövetni. Ezért mennyire tanulságos, hogy fölírom a veszteséglistára azt, hogy az akaratom. „Hát de akartam én azt jobban. Hát akartam volna igazabban, akartam volna rendesebben, hát meg tisztességesebben, akartam volna nagyon.” Ezért néha joggal írjuk csak föl az akaratunkat a veszteséglistára.Nekünk úgy mindegyikünknek nem az a dolgunk, hogy akkor ráhúzzunk, és a bűntudatot erősítsük föl, hanem az a dolgunk, hogy Jézusnak a válaszát egyre közelebb engedjük magunkhoz. Mert Jézusnak a válasza egy olyan ember felé, aki azt mondja „Hát ha valamit beláttam, az az, hogy fogok még bűnöket elkövetni.”, de hogy nem ez a lényege annak, amit mondok, hanem az, hogy „Uram, irgalmazz!”. Ezért mi az irgalomnak, az együttérzésnek, a megértésnek, a szolidaritásnak, a másikért való cselekvésnek a kultúrájában élünk, azért, mert ez Isten országának a világa. Eléggé elvétjük az utat, hogyha azt gondoljuk, hogy bőségesen elég bennetek a bűntudatot kelteni. Nem csodálkozom azon, hogy nemzedékek döntöttek úgy, hogy nem járnak gyónni. Azért, mert nem az irgalomnak a világát tártuk föl, hanem a bűntudatnak a világát, miközben az természetesen reális lehet.A második gondolat így szól, írjuk föl arra a lapra, a veszteséglistára a saját akaratunkat, mert ez így nagyon reális lesz. Ahogyan fölírtuk erre a listára a saját akaratunkat, egyszer csak lássuk azt, ahogyan megnyílik egy ajtó, hogy Jézus hogyan vezet át bennünket abból a gyászból, és veszteségből, hogy az akaratunk gyönge, és erőtlen, oda, hogy egyenes utunk vezet, hogy megéljük azt, mit jelent az irgalom világában létezni. Attól kezdve reggeltől estig, és estétől reggelig, ahogy találkozunk egymással, és együtt vagyunk, gyakorolhatjuk ezt a világot, amire mindig rá fogunk szorulni. Nem lesz egyetlen pillanat az életünkben, amikor nem szorulunk együttérzésre, részvétre, vagy megbocsájtásra. Hát de nagy dolog belépni ebbe a világba! Ezért nem a bűntudatunkat érdemes elmélyítenünk, hanem az arra való szorultságunkat, hogy miután gyönge az akaratunk, együttérzésre van szükségünk. Miután erre van szükségünk, ezért ezt akarjuk másoknak is adni. Mert nem csak nekem van rá szükségem, hanem mindazoknak, akikkel találkozom.Azután a harmadik, amit fölírhatnánk a veszteséglistára, az egyszerű kis szócska, úgy hívják, hogy ÉN. Ezt érdemes fölírni a veszteséglistára. Nem azért, mert rossz, hanem mert egy nagyszerű kincs, hajj! Igen ám, de azért van helye a veszteséglistán, és ezt megint hadd kössem a múlt vasárnapi beszédhez. Találkoztam valakivel, azt mondja „Megint hallottam egy előadást az elengedésről. Torkig vagyok az előadásokkal az elengedésről! Ma minden második előadás az elengedésről szól.” Úgy szíven talált ez engem, hogy miért szól minden második előadás az elengedésről. Tulajdonképpen arra jutottam, hogy azért szól ma minden második előadás az elengedésről, mert az életünk a ragaszkodásról szól. Mit jelent ez, hogy az életünk a ragaszkodásról szól? Hogy ezt mondhatjuk sokszor, hogy „Én, én, én, én.” Mióta nagyon sokat mondjuk, hogy ÉN, ebből az következik, hogy rengeteg mindent kell elengednünk.Eszembe jutott az a kedves ismerősöm, aki egyszer jött egy listával, és a listán elmondta, hogy mi az a 14 dolog, aminek meg kellene változnia az életében. De én már a 10-diknél elkezdtem szédülni. Végül a 14. után azt kérdeztem tőle, hogy „Nem volna lehetséges, hogy nem a listával csinálunk valamit, hanem veled?” Ezért a harmadik gondolat így szól, hogy az ÉN-t fölírjuk a veszteséglistára… Nem azért, mert rossz, vagy értéktelen, hát éppenséggel nem. Azért veszteség, mert értékes, különben nem kerülne rá föl. Hanem fölírjuk olyan értelemben, hogy azért tölti ki az életünket reggeltől estig, hogy ezt is elengedd, és azt is el kell engednem, azt is el kell engednem, mert túlságosan minden mondatunk úgy kezdődik, hogy ÉN. Mikor egyszer csak átlépünk egy másik világba, ahogy átmegyünk a veszteségen, egy olyan világba, ahol nem én vagyok a középpontban, hirtelen sokkal kevesebb veszteségünk lesz. Döbbenetesen sokkal kevesebb veszteségünk lesz, és ezekkel már semmit nem is kell kezdenünk.Aztán a negyedik, a záró gondolat. Aztán mi az, amit még fölírhatnánk erre a listára? Nagyon egyszerűen ez a szó: érdem. Az én érdemeim, az én jogaim, hogy én mi mindent teljesítettem, mi mindent tettem meg akár az üdvösségért is. Na ezt nyugodtan fölírhatjuk erre a listára. Mert éppenséggel hogyha találkoztunk már magunkkal, és Jézussal, akkor tudjuk, hogy ott semmi nem megy érdem alapján. Egyszerűen nem erre a rugóra jár kettőnk kapcsolata. Ezért nagyszerű, hogy rengeteg mindent megteszünk, és tegyünk is meg minél többet. De a listára nyugodtan írjuk föl ezt a szót, hogy az érdemeink, meg hogy mi mit tettünk, meg hogy tettünk. Ezt nyugodtan oda fölírhatjuk.Eszembe jut egy segítő, aki mikor látja, hogy valaki teljesen belezavarodik már abba, hogy ÉN, meg hogy „Én mit csináltam? És mit érek el? És az akaratom?” Akkor a következőt szokta neki mondani. Az egyik… „Elnézést, hogy most megállok, de azt mondanám neked, hogy te tudod, hogy meg fogsz halni?” És hogyha ez nem volna elég az illetőnek, a következőképpen folytatja. „Ja, és el is fognak felejteni.” Ezzel talán valakiben úgy hirtelen sokk hatásszerűen létrejön egy egyensúly, hogy „Tényleg tulajdonképpen mibe ragadtam én bele már ki tudja, mióta?” Végül is, mikor kérdeznek bennünket, hogy „Féltek ti a haláltól?”, nem egy jó kérdés. Mert a jó kérdés így szól: „Félsz a saját halálodtól?” A haláltól nem szoktunk félni, a sajátunktól igen. Akkor megkérdezzük magunktól, hogy félek-e a haláltól, akkor általában valami becsületes válaszban ilyesmi hangzik el. „Hát tulajdonképpen én nem is a haláltól, vagy a halálomtól félek, mert hát akkor biztos valami megszűnik, hanem inkább hogy majd elgyengülök, tehetetlen leszek, kiszolgáltatott, hogy nem fogok tudni már semmit kontrollálni, vagy kézben tartani, a legalapvetőbb szükségleteimet nem tudom kielégíteni. Hát attól a döbbenetes rászorultságtól, hát attól joggal félek.” És amikor ezeket mondjuk, joggal mondjuk.Mindennek aztán a mélypontja végül is maga az, hogy meg fogunk halni. És aztán, ahogyan ott a testünkkel majd bánnak, az nagyon jól kifejezi a ráutaltságunkat és a kiszolgáltatottságunkat. Végül is egyfajta szimbóluma lehet annak, hogy mennyire rászorulunk arra, hogy valaki máshogyan vegyen kézbe bennünket. Hogy ténylegesen az életünkben vannak olyan pillanatok, hogy olyanok vagyunk, mint egy holttest, akivel bárki már bármit megtehet. Hogy ez az életnek része. Amikor átengedjük magunkon ennek a realitását, akkor megint csak belekapaszkodhatok Jézusba, és átmegyek ezen, és eljutok valahova.Itt egy kedves ismerősömet hadd idézzem, aki a következőt mondta nekem. „Képzeld, Feri, mi történt! Ki kellett töltenem egy űrlapot, és az űrlapon ott volt a rubrika, és a rubrikában: családi állapota.” Erre ő ösztönösen akarta volna írni, hogy házas, vagy nős, vagy férjezett… Akkor azt mondja, hogy „Hirtelen arra jutottam, hogy hát de rosszul van ez itt megfogalmazva. Hát nekem nem családi állapotom van, hanem folyamatom. Hát az nem egy állapot, hanem egy folyamat.” Milyen nagy dolog, mikor látjuk magunkat úgy, hogy meg fogunk halni, és el fognak felejteni bennünket. Hogy a dédunokáink már a nevünket se fogják tudni. Mikor látjuk ezt, akkor egyszer csak arra jutunk „Haha! De én abba a rubrikába, hogy élet állapota, nem azt akarom beírni, hogy
halott, hanem én oda valami egészen mást fogok beírni. Például azt: jelenleg a Földön tartózkodik.
