Jn 18, 1-19,42 – Nagypéntek

2017.04.14.

Megosztom
Elküldöm

A mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze

Olvasmány (Iz 52,13-53,12)

Így szól az Úr: Íme, szolgám diadalmaskodik, fönséges lesz és felmagasztalják, és nagy dicsőségre emelkedik. Amint sokan elborzadtak láttán – hisz oly dicstelennek látszott, és alig volt emberi ábrázata –, úgy fog majd sok nemzet ámulni rajta, és királyok némulnak el színe előtt. Mert olyasmit fognak látni, amilyet még sohasem hirdettek nekik, és olyan dolognak lesznek tanúi, amilyenről addig soha nem hallottak. Ki hitt abban, amit hallottunk, és az Úr karja ki előtt nyilvánult meg? Úgy nőtt föl előttünk, mint a hajtás, és mint a gyökér a szomjas földből. Nem volt sem szép, sem ékes, hogy szívesen nézzük őt, a külsejére nézve nem volt vonzó. Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés, olyan, aki elől iszonyattal eltakarjuk arcunkat, megvetett, akit bizony nem becsültünk sokra. Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis (Istentől) megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott. Igen, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze, a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást! Mi mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk, ki-ki a maga útjára tért, és az Úr mégis az ő vállára rakta mindnyájunk gonoszságát. Megkínozták, s ő alázattal elviselte, nem nyitotta ki száját. Mint a juh, amelyet leölni visznek, vagy amint a bárány elnémul nyírója előtt, ő sem nyitotta ki száját. Erőszakos ítélettel végeztek vele. Ugyan ki törődik ügyével? Igen, kitépték az élők földjéről, és népem bűnei miatt halállal sújtották. A gonoszok között adtak neki sírboltot, és a gazdagok mellé temették el, bár nem vitt végbe gonoszságot, sem álnokság nem volt szájában. Úgy tetszett az Úrnak, hogy összetöri a szenvedéssel. Ha odaadja életét engesztelő áldozatul: látni fogja utódait, hosszúra nyúlik élete és teljesül általa az Úr akarata. Azért, mert lelke szenvedett, látni fogja a világosságot, és betelik megelégedéssel. Sokakat megigazultakká tesz szolgám, mivel gonoszságaikat magára vállalta. Ezért osztályrészül sokakat adok neki, és a hatalmasok lesznek zsákmányai, amiért életét halálra adta, és a gonosztevők közé sorolták, noha sokak vétkeit hordozta, és közben a bűnösökért imádkozott.

Szentlecke (Zsid 4,14-16;5,7-9)

Testvéreim! Mivel olyan kiváló főpapunk van, aki áthatolt az egeken: Jézus, az Isten Fia, ezért legyünk állhatatosak a hitvallásban. A mi főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együttérezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban mentes maradt. Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónjához, hogy irgalmat találjunk és kegyelmet kapjunk, amikor segítségre szorulunk. Krisztus földi életében hangos kiáltással és könnyek között imádkozott, könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól, és hódolatáért meghallgatást nyert. Isten Fia volt, de a szenvedésből engedelmességet tanult. Műve befejeztével pedig örök üdvösséget szerzett azoknak, akik neki engedelmeskednek.

Evangélium (Jn 18,1-19,42)

János Passió

Vasárnapi beszéd

Néhány héttel ezelőtt egy édesapa, karján a 2-3 éves lányával odajött hozzám, és az édesapa azt mondta „Feri atya! A kislányom már többedszer kérdez tőlem valamit, és én nem tudom, hogy mit válaszoljak rá. Végül azt mondtam neki, eljövünk hozzád, és majd tőled megkérdezi. Te biztos tudsz majd valamit mondani.” Akkor a kislány rám nézett, és azt mondja „Miért bántották Jézust?” Az apával már találkoztam néhány héttel azelőtt, és ő mondta nekem, hogy a kislánya újból meg újból ezt kérdezi, és hogy majd egyszer eljön hozzám, és ezt fölteszi, úgyhogy volt időm fölkészülni erre a kérdésre. Kétség kívül, hogy ne maradjék válasz nélkül, mondtam is valamit.

Aztán ahogy elmúlt ez a találkozás, tulajdonképpen a kérdés, meg a saját válaszom is nem hagyott békét nekem, és tulajdonképpen akárhány nap telt el még azóta, végül is arra jutottam, hogy én ezt nem tudom. Én nem tudom, hogy miért bántották Jézust. Tulajdonképpen nem értem, hogy miért bántották Jézust. Persze hogy, ahogyan a szenvedéstörténetet hallottuk, tudunk mondani szavakat, és akkor a szavak mögött mondatokat, és a mondatok mögött logika és gondolatmenet. Valaki azt mondja, hogy hát káromolta Istent, Isten, a törvény, ahogy elhangzott ez számtalanszor, a hagyomány, az erkölcs. Azután vannak, akik azt mondják, a szokásaink. Nagyon sok szót mondhatnánk, amire már ott is hivatkoztak, és azt gondolták, hogy akkor ezzel megválaszoltuk azt, hogy miért bántották Jézust.

Aztán, ahogy egyre inkább egy hároméves gyereknek a szemével, meg a szívével próbáltam megválaszolni ezt a kérdést, tulajdonképpen egy kép jött elő bennem. Ez pedig az, hogy ott vagyunk Nagypénteken, és ott van ez a hároméves kislány, aki azt kérdezi tőlük: „De mondjátok meg, ti felnőttek, hogy miért bántják Jézust?” Hogy ez a hároméves kislány odaszalad mondjuk az egyik katonához, és átöleli a lábát, és azt mondja „Ne bántsátok! Fáj neki.” Ha én szőhetném tovább a történetet, úgy vinném tovább, hogy akkor a katona egyszer csak megrendül, és azt mondja „Hát ez tényleg így van. Ezt azonnal abba kell hagyni. De jó, pici kislány, hogy ide jöttél, és azt mondtad, hogy fáj neki. Hogy felejthettük mi ezt el?” Hogyhogy nem elég nekünk, hogy valaki ezt abbahagyja, hogy odajön egy kislány, és azt mondja „Hát hiszen ez fáj neki.”

Aztán elkezdtek jönni bennem a képek, hogy ott van a tömeg, és ott vannak asszonyok, akiket meggyógyított Jézus, akiket tanított, akiket segített. Egymás után állnak föl asszonyok, vagy mennek oda közel, és azt mondják, hogy „Állj, állj! Ezt azonnal hagyjátok abba! Hát ezt azonnal abba kell hagyni. Ez az ember gyógyított meg engem. Hát ő volt az, aki segített. Nem tudjuk pontosan megmondani, hogy ki is ő, de hát csodát tett értünk. Az az ember most lát, pedig nem látott. Hát ő van… ott van, ott van, nem tudott járni, és most jár. Ezt azonnal hagyjátok abba!”

Úgy tovább vittem a képet, és arra gondoltam, hogy mi lenne, hogyha ott emberek megálltak volna, és azt mondják, hogy „Tényleg, tényleg, hát persze, hogy felejthettük el, hát ez 3 napja volt, meg 3 hete, meg 3 hónapja. Jaj, de jó, hogy vagytok asszonyok, és szóltatok erről nekünk. Már majdnem elfelejtettük.” Vagy aztán, egyszer csak felnőtt férfiak ott megállnak, és közel mennek oda a katonákhoz, és azt mondják, hogy „Na most már elég legyen! Hát ez az ember semmi rosszat nem tett. Azonnal hagyjátok abba azt, hogy bántjátok őt! Legyen már ennek vége!” Akkor egyszer csak a katonák, és a nép vénei, és az írástudók és a farizeusok, és az okosak, akik mondják, hogy a hagyomány, meg az erkölcs, és Isten, és a szokás, és a törvény, és a vallás, és az előírás, és a császár, és az összes többi. Hogy ezek egyszer csak a fejükhöz kapnak, és azt mondják „Jaj, jaj, de jó, hogy valaki szólt nekünk. Nem is volt elég, hogy az asszonyok szóltak. Jó, hogy idejöttetek, és úgy, de jó, hogy valamit csináltatok. Nem is tudjuk, hogy ez hogyan történhetett meg.”

Aztán eszembe jutott Csíkszentmihályi Mihálynak a története, aki 1944-ben, mert az apukája egy nagyon fontos feladatot lát el, azt mondja „Itt kell maradnunk a városban, egészen addig, ameddig a front olyan közel nem ér, hogy aztán tényleg, amikor muszáj menekülni, na akkor meneküljünk.” Ott áll ez a fiatal ember, akkor még nincsen 14 éves, és áll a pályaudvaron, mert az apukája azt mondta, hogy „Na most még akkor el tudunk menekülni.” Ott áll a pályaudvaron, és hallja, hogy a háta mögött, ahogy a bombák csapódnak be a földbe, és annak a robaját, és a zaját. Látja az embereket félelemmel a szemükben, és azt mondja Csíkszentmihályi Mihály: „Így vissza tudok emlékezni, így idős emberként is, hogy azt gondoltam, nem voltam még 14, hogy a felnőtteknek fogalmuk sincs, hogyan kéne élni.” Hogy a felnőttek nem tudják, hogyan kellene élni. Mert ha a felnőttek tudnák, hogy hogyan kellene éni, akkor ez itt, ez nem történhetne meg. De ezt a felnőttek csinálják, hogy a felnőtteknek fogalmuk sincs, hogyan kéne élni.” Ez a kissrác, amikor középiskolás volt, nem járt be az iskolába. Azt mondta „Nem megyek be az iskolába, mert a felnőttek tanítanak. És a felnőttek csinálták a háborút. S hogy ők csinálták a háborút, felnőttektől nem tanulok, mert nem tudják, hogyan kell élni.”

Minden évben van legalább egyszer olyan igazi-igazi-igazi Nagypéntek. Legalább egyszer úgy megüljünk, úgy csönd legyen, hogy meghallgassuk és átérezzük Jézus szenvedéstörténetét, és közel engedjük magunkhoz ezt a kérdést, hogy „Mi felnőttek, tulajdonképpen van valami sejtelmünk arról, hogy hogyan érdemes élni? Egyáltalán tudjuk mi ezt?” Nem lehetséges, hogy hároméves kislányokra volna szükségünk, akik megrázzák a nadrágunk szárát, a szoknyánknak a szélét, és azt mondják, hogy „Apa, anya, ti elfelejtettétek, hogyan érdemes élni.” – „Hát fáj neki, hát azonnal hagyjátok abba!”

Akik foglalkoznak a családdal, közösséggel, emberekkel, az emberiséggel, azt mondják: persze föltesszük ezt a kérdést újból és újból: Mi ennek az oka, mi volt ennek az oka? Akkor azt mondják ezek a szakértők, egy pont után ez a kérdés a helyzetet csak rontja. Nagyon sok helyzetben inkább az a jó kérdés, mi volt ennek a története. Mondd el, kérlek annak a történetét, ami veled volt, mert szeretném megérteni annak a történetét, hogy ki és mi is vagy te. Milyen nagyszerű, hogy mi Nagypénteken nem azt mondjuk meg, hogy mi volt ennek az oka, hanem elmondjuk Jézus történetét, elmondjuk a Megváltó történetét, Isten fiának történetét. Hogy évente egyszer legalább föltegyük magunknak ezt a kérdést, hogy mi felnőttek, tudjuk még egyáltalán, hogy érdemes élni?

Az a kislány megtaníthat bennünket arra, hogy számítson nekünk az, hogyha valakinek valami fáj. Lehet, hogy ez elég is lenne. Lehet, hogy elég lenne, hogyha a legegyszerűbb együttérzésünkhöz közel tudnánk lenni. Ahhoz az együttérzéshez, ami megelőzi azt, hogy törvény, és hagyomány, és Isten, és szokás, és az összes többi szavunkat megelőzi. Aztán kéne néhány asszony, néhány asszony, aki azt mondja, hogy „Ne bántsátok, mert én olyan hálás vagyok neki. Hát hogy én egy életen keresztül azt el nem felejtem, hogy mit tett értem. Hogy azt el nem felejtem. Hát ha valamire érdemes visszaemlékeznem, akkor az az, amit tett velem, és én nagyon hálás vagyok.”

Eszembe jutott Viktor Emmanuel Frankl, aki túlélte a koncentrációs tábort. Mikor idős emberként megkérdezték tőle „Hát Frankl doktor, mit gondol ön a boldogságról?” Frankl azt mondta „Boldogság? Boldogság mindaz a rossz, ami ma nem történt meg velem.”

Szükségünk van néhány asszonyra, akik odajönnek, és azt mondják „Én nagyon hálás vagyok mindazért a jóért, amit az élettől, Istentől kaptam, és el nem akarom felejteni.” Aztán szükségünk lenne néhány férfire. Néhány férfire, aki ki tudja húzni magát, és azt mondja „Nem engedem, hogy ez megtörténjen. Egyszerűen nem engedem, kerüljön amibe kerül.”

Szoktuk ezt mondani, Jézus áldozat lett. És tudjuk nagyon pontosan, hogy ennél sokkal többről van szó. Hogy nem áldozat lett, hanem áldozatul adta megát. Azt is tudjuk, hogy talán még ennél is több történt. Mégpedig az, hogy az utolsó leheletéig egységben akart velünk lenni, mindannyiunkkal. Arra vágyott, hogy egy legyen velünk. És ezért tehettük meg, mi felnőttek, azt, amit tulajdonképpen nem is értünk, hogy hogyan csinálhattuk. Ezért szerethetjük Jézust nagyon, mert miközben mi felnőttek alig-alig tudjuk, hogy érdemes élni, aközben Jézus minden egyes másodpercével azt üzeni a szívünknek, hogy „Egységben akarok veled lenni. Egy akarok veled lenni! Csinálsz, amit csinálsz, érted vagy nem érted az életet, szeretnék veled egy lenni.”