Jézust megölték, de Isten harmadnapon feltámasztotta őt
Olvasmány (ApCsel 10,34a.37-43)
Abban az időben Péter szólásra nyitotta ajkát, és ezeket mondta: „Ti tudjátok, hogy mi minden történt Galileától egészen Júdeáig attól kezdve, hogy János hirdette a keresztséget: Hogyan kente fel az Isten a názáreti Jézust Szentlélekkel és hatalommal. Ő pedig, ahol csak járt, jótetteket vitt végbe, és meggyógyított minden ördögtől megszállottat, mert vele volt az Isten. Mi tanúi vagyunk mindannak, amit Júdea egész területén és Jeruzsálemben tett. Keresztre feszítették, de harmadnap feltámasztotta Isten, és látható alakban megmutatta őt, ha nem is az egész népnek, de az Isten által előre kijelölt tanúknak, vagyis nekünk. Mi ettünk és ittunk vele, miután feltámadt a halálból. És ő megparancsolta nekünk, hogy hirdessük a népnek és tanúsítsuk, hogy ő az, akit Isten az élők és holtak bírájául rendelt. Minden próféta tanúságot tesz arról, hogy aki hisz benne, elnyeri bűnei bocsánatát.”
Szentlecke (Kol 3,1-4)
Testvéreim! Krisztussal együtt ti is feltámadtatok. Keressétek tehát azt, ami odafönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján. Az égiekre irányuljon figyelmetek, ne a földiekre. Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal az Istenben van elrejtve. Amikor azonban Krisztus, a mi életünk, újra megjelenik, vele együtt ti is megjelentek a dicsőségben.
Evangélium (Jn 20,1-9)
A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!” Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból.
Vasárnapi beszéd
Azt ünnepeljük a mai napon, hogy Jézus meghalt, de föltámadt, hogy Jézus föltámadt a halálból. Nem egyszerűen csak a föltámadást ünnepeljük, hanem azt, hogy a halálon keresztül út vezet, és most már ezt egészen biztosan tudjuk, és Jézus bár meghalt, de föltámadt. Miért akkora ünnep ez? Azért, mert ettől kezdve, hogyha értjük, hogy mi ennek a jelentése és jelentősége, minden megváltozik. Minden megváltozik idebenn, és minden megváltozik abban, ahogyan a világra tekintünk, ahogyan egymáshoz kapcsolódunk. Semmi sem maradhat úgy, ahogyan az előtt volt.Járt hozzám egy fiatal hölgy, elmúlt már akkor 30 éves. Több mint egy éven keresztül beszélgettünk úgy, hogy minden héten egyszer leült nálam, és beszélgettünk egy órát, és volt miről beszélnie. Éppenséggel azért, mert nagyon sokat bántották gyerekként. De olyan sokat bántották, hogy volt neki rengeteg mondanivalója ebből, és bántották őt fizikailag, és bántották őt szavakkal, és elhanyagolták. Tulajdonképpen nekem fájt, ahogyan ő erről beszélt. Már néhány hónap után, szívem szerint, ha csak az érzéseimre hagyatkozom, azt mondtam volna „Hát nekem már elég.”, és akkor ő még mondta hónapokon keresztül, hogy hogyan fájt neki az élet kisgyerekként. Többek között azt mondta, tulajdonképpen egyetlen barátja volt, egy oltalma volt csak, ahova valahogy mindig kapaszkodni tudott, az egy kis tehén, egy kis borjú, ami akkor született, amikor ő kisgyerek volt. Valahogy mikor nagyon fájt neki az élet, akkor kiment oda, és a kisborjút simogatta, és átélte azt, hogy „Na, mégsem vagyok egyedül.” Azt mondta, 30 fölött már ez a hölgy, ahogy mondta, mondta, és szép lassan valahogy ki tudta mondani a sok fájdalmát, a szenvedéseit, a megpróbáltatásait, és ahogy kezdett benne valahogy mindez lecsengeni, és kezdett már egy picit kilátni a fájdalmából… Akkor megkérdeztem tőle, hogy „Most olyan sok mindent mondtál már. Mi az, ami a leginkább fáj neked?” Akkor alig-alig gondolkozott ez az ifjú nő, a következőt mondta „Hát, tulajdonképpen a legjobban az fáj, hogy a szüleim nem látták meg bennem Isten gyermekét. Hát ha a szüleim látják, hogy én Isten gyermeke vagyok, mindez nem történhetett volna meg. Hogyhogy ők ezt nem látták?”Ez a Húsvétnak az öröme, hogyha Krisztus föltámadt a halálból, az azt jelenti, hogy mostantól kezdve, végérvényesen, bárkire, akire tekintünk, Isten gyermekét látjuk benne, és ez megváltoztathatatlan, hogy ez végérvényes. Nem tehetünk semmi olyat, és nem történhet semmi olyan, beleértve a halált, beleértve a bűnt, hogy amikor valakire nézek, ott ne Isten gyermekét lássam. Ez fölforgatja a világot, ha egy kicsit közel engedjük ennek az örömét és titkát. Milyen megrendítő, hogy tulajdonképpen a maga egyszerűségében egyetlen mondatba össze tudjuk ezt foglalni. Attól kezdve, hogy Krisztus föltámadt a halálból, egészen más tekintettel nézünk egymásra.Most egy másik történetet is hadd mondjak. Ez is egy fiatal hölgyről szól. Ez a fiatal hölgy azt mondja. „Hát Feri, tudod én is elmúltam már 30, és én állandóan azon szenvedtem, hogy <<Értékes vagyok én? Hát szerethető vagyok én? Majd egy férfi engem akar feleségül venni?>> Hát ez olyan elképzelhetetlen. Kincsnek tud engem valaki tartani? Ugyan már, hát tökéletlen vagyok. Hát… nahát…” Azt mondja nekem „Feri, képzeld el, az történt, hogy az esküvőm napján átéltem, hogy szerethető vagyok, hogy én értékes vagyok, hogy ez a valóság, hogy ez így van, és hogy élhetek így.” Akkor én persze kihúztam magam. Mondta, hogy az esküvő napján, én arra gondoltam, hát igen, a szertartás, na ez az. Akkor ő kedvesen rám mosolygott, és azt mondta. „De Feri, a szertartás volt ennek a napnak a csúcsa, kétség kívül, de ez a fordulat, ahol én megéltem, hogy szerethető vagyok, tényleg, hát ez nem a szertartáson volt, hanem előtte két órával. Azért, mert a szertartás előtt két órával, mint minden menyasszony, hát mit gondolsz, mit csináltam én? Persze, hogy fölvettem a menyasszonyi ruhámat. Ajj, de gyönyörű volt. Sokat válogattuk, mert arra gondoltam, ha már én nem vagyok elég szép, legalább a ruha legyen. Akkor belenéztem a tükörbe, és néztem magam, hát elfogtak az érzések. Jaj, hát hogy ki se tudtam mondani, hogy mit is érzek. Persze, hogy mi érdekelt engem? Hogy mit szól a vőlegényem. Én odamentem a vőlegényemhez, megmutattam neki, megfordultam. Azt mondtam neki <<Na, mondd meg, milyen?>> Akkor a vőlegényem végignézett, és azt mondta <<Elég jó.>> És én akkor összeomlottam, én akkor sírva fakadtam, és én zokogtam, és azt gondoltam, hogy most a pokolra szálltam, most megsemmisültem, most végem van, hogy az életem nagy napján az az ember, akivel egy életen át akarok élni, hogy így lát engem, hogy ezt mondja, hogy elég jó, ez szörnyű. Mondtam, hogy akkor nem lesz esküvő, akkor mindennek vége, akkor ezt most hagyjuk abba. Ahogy kisírtam a könnyeimet, megkérdeztem én a vőlegényemet, hogy <<Mondd meg nekem, mi az, hogy elég jó?>> Erre a vőlegényem nagyon kedvesen így rám nézett, azt mondja <<Hát az elég jó? Az elég jó azt jelenti, hogy tehozzád semmit nem kell tenni. És az elég jó azt jelenti, hogy tebelőled semmit el nem kell venni. Hogy te jó vagy így, ahogy vagy.>>” Azt mondja ez a fiatal hölgy, hogy „Hát akkor, na akkor ez szíven talált, mert átéltem a nagy mélységet, hogy tényleg nem vagyok értékes és szerethető, és igazán kincse valakinek. És most, ahogy azt mondta, hogy hát se elvenni, se hozzátenni, akkor hirtelen jött a fordulat, abból a mélységből, és átéltem, hogy én tényleg szerethető vagyok. Hogy amikor a férjem azt fogja nekem mondani <<Egyetlenem!>>, hogy az igaz. Mikor azt fogja a férjem mondani nekem, hogy <<Kincsem!>>, akkor az igaz. Amikor a férjem azt mondja <<Drágám!>>, akkor az igaz.” Azt mondja ez a nő „Tudod Feri, azért ez úgy van ám, néha elbizonytalanodok, és ilyenkor nagyon fontos, hogy fölidézzem magamban az esküvő napját, amikor megjártam a mélységeket és zokogtam, és utána egyszer csak átéltem itt legbelül, hogy én értékes vagyok, és ez az értékességem, ez kikezdhetetlen, ez maradandó, és végérvényes.”Ha Krisztus föltámadt a halálból, ez azt jelenti, hogy mindegyikünknek az értékessége, az emberi méltóságunk kikezdhetetlen és végérvényes, mert nem tudnak velünk olyat csinálni, hogy az tőlünk elvehesse az emberi méltóságunkat. Mostantól kezdve nem történhet semmi, hogy ne Isten gyermekei legyünk. Nem történhet semmi, hogy mi ne a Szentlélek templomaiként nézzünk egymásra, és tekintsünk magunkra. Hogyha Krisztus föltámadt a halálból, akkor mindez végérvényes, és ha végérvényes, akkor ettől kezdve a föltámadás fényében nézhetünk bárkire, és nézhetjük magunkat, és vihetjük az emberi kapcsolatainkat, és cselekedhetünk. Mert ha Krisztus nem támadt föl a halálból, akkor legyünk szomorúak, és mondjuk azt, gőzünk sincs, kik vagyunk, hogy miért vagyunk itt, hogy az ember értékes-e, hogy mit kell egy másikkal csinálni, hogy mi az élet célja.De nagy dolog, hogy Krisztus föltámadt a halálból! És ez nem azt jelenti, hogy tökéletesek lettünk, hogy mindent értünk, hogy mindent látunk, hogy tudjuk, hogy hogyan lesz a jövő. Nem azt jelenti, hogy nem fogunk még bűnöket elkövetni, mert ez mind így lesz, hogy nem látunk sok mindent, és nem értünk, és gyarlók maradunk. Idebent, és a kapcsolatainkban, és ahogy viszonyulunk a teremtett világhoz, mégis semmi sem olyan már, mint ha Krisztus nem támadt volna föl.Ennek az örömében vagyunk, és majd akkor a mai szentmisén például megszenteljük az ételeket. Olyan szívem szerint mondanám:
egyetek másképpen! Hogy amikor eszitek azt az ételt, mondjátok „Ezt az új életet szeretném magamban táplálni. Ezért eszek most. Azért fogom inni azt a finomat ebédre, hogy ez az új ember, ez az új élet, ez gyarapodjon bennem. Nem, a régit nem akarom már táplálni, aki nem tudta, hogy is van ez, nem tudta hogy nézzen a gyerekére, vagy a feleségére. Én mostantól kezdve ezt az új embert akarom éltetni.”
