Kezdőlap‎ > ‎Programjaink‎ > ‎2010‎ > ‎

Hajókirándulás Visegrádon - Kalóztámadással 2010

YouTube-videoklip




2010.04.08.
Helszín: Visegrád


Már az ötletnek is nagyon örültem, hiszen a víz „szerelmese” vagyok! Örömöm még teljesebb volt, amikor a fedélzetre léptem, mert ez már azt jelentette, hogy nem jött közbe nekem semmi. Amikor aztán a 70 éves lapátkerekes hajó elindult, …ez felért egy csúcsélménnyel, mert azt jelentette, hogy a hajónak sem jött közbe semmi. :) Nyitott lélekkel készültem az útra. Elhatároztam, hogy részt veszek a közösségi programokban is, bár azért vittem magammal könyvet, biztos, ami biztos. :) Miután lepakoltam, elindultam felfedezni a hajót, igen hangulatos volt. Egyszer csak hallom, hogy a hangszórókból különféle utasítások szólnak. Azt hittem a kapitány, de kiderült, hogy kalózok kerítették hatalmukba a hajót. Ennek eleinte nem örültem annyira, bár akciójuk vér nélküli volt és a vezetőjük egy csinos, mosolygó nő volt. Azt nem tudom, hogy honnan kerültek a fedélzetre, mert nem láttam más hajót a közelben. Így feltételezem, hogy „alvó ügynökként” jelentkeztek a kirándulásra.(Viccet félretéve az ötlet idáig szellemesnek tűnt.) Minden nálam lévő értéket igyekeztem alaposan eldugni, de felesleges volt, mert nem az anyagi javak érdekelték őket, hanem tudásunkkal és ügyességünkkel kellett megküzdenünk az életünkért. Ezért javasolták, hogy alkossunk csoportokat majd rögtön egy tengeri túlélési kérdőívet kellett kitöltenünk, amely alapján szembesültem azzal, hogy hogyan viselkedem csoporthelyzetben; bivalyként, nyusziként vagy ki tudja mihez hasonlóan harcolok az akaratomért. Az eredmény nem lepett meg, mert nagyjából ezen a téren tisztában vagyok önmagammal, bár sosem lehet tudni. Ezután a hajó belső, alsó utasterébe irányították a csoportunkat, egy jelképes kártyacsatát kellett vívnunk az egyik kalózzal. Sok pontot itt nem gyűjtöttünk, de derekasan helytálltunk. Majd egyre-másra következtek az újabb állomások. Egyre jobban összerázódott a csoport, mert a jó embereket a nyerések és a vereségek is összekovácsolják. Így azon az állomáson, ahol „bambusz” rudat kellett csoportosan „bűvölni”, mozgatni, már verhetetlenek voltunk. Ezután egy kalóz kérdezősködött tág történelmi távlatokban pályatársairól. Nekem csak intuitív válaszaim voltak, de a csoporttagok most is egymást erősítették, így újabb pontokkal vehettük a következő akadályt. Találkoztunk egy igen jól művelt kalózzal is, aki Széchenyi Istvánról és koráról tett fel kérdéseket. Végül is Széchenyi év van és a hajó neve is Széchenyi volt, ja és egy kalóz is lehet kivételesen művelt :). Igyekeznünk kellett, a válaszokkal, mert megérkeztünk Visegrádra. Itt minden csapat újabb feladatot kapott, meg kellett keresni az elásott kincset. Megtaláltuk, ekkor már az összes csapatnak együtt kellett működnie, hogy ráleljünk a helyre és a kincset lezáró láda kulcsaira. Örültünk neki nagyon, de a hajó már „kürtölt”, hogy indulunk és aki nem szállt be, az lemaradt. A hajón végre kinyithattuk a kincses ládát és szembesültünk Bud Spencer bájos mosolyával a „Kincs, ami nincs” c. filmből. A ládában arany helyett apró cédulák voltak egy-egy elgondolkoztató idézettel. A kincs jelképes része, az igazit egymásnak adtuk az út során. Ezután megjött a várva várt ebéd. Sokan azt gondolták, hogy jó ebédhez „jár az alvás”, mert kifeküdtek napozni a hajó napos oldalára. Így a hajó elkezdett dőlni. Bár megállt a dőlés, a legénység egy tagja kérte, hogy „néhányan” az árnyékba is feküdjenek, mert így dőlve lassabban érünk célba. Aztán végül megérkeztünk Budapestre. Jó volt! Köszönöm a szervezőknek!



 „Semmid sincs, ha nincs kivel megosztanod”

Április végén részt vettem egy fantasztikus hajókiránduláson: Budapestről Visegrádra és vissza. A kétszáz főt is meghaladó társaság, aki kibérelte a hajót, a „Pálferis alkalmakra járók” közül került ki. Az írott szövegnél is többet mond az a tízperces videofelvétel, amely az utazásról készült: [1]

A hajó A „Gróf Széchenyi” hajóról a következők derültek ki: 74 éves (1936-ban épült). Van egy „testvérhajója”, amely ugyanolyan felépítésű, mint ő maga – ez utóbbi Ausztriában üzemel. Diesel-elektromos, lapátkerék meghajtású. A II. világháború alatt a kisebb német hajók voltak ilyenek. A hajót kezdetben „Stadt Passau”-nak hívták (a testvérhajót Stadt Wien-nek), és csak a Magyarországra kerülése után kapta meg a „Gróf Széchenyi” nevet. Ezen a két hajón kívül a Dunán nem is közlekednek ilyen hajók, és a pesti rakparton álló hajók között talán nincs is még egy, amely ilyen szép lenne a maga patinás megjelenésével. Többnyire a Budapest-Bécs útvonalon használják; konferenciákat vagy más rendezvényeket szoktak rajta tartani. Céges közösségépítésre is alkalmas lehet ilyen nyolcórás hajóút, mint amiben részünk volt. A hajó gazdája, Rónyai Norbert (a felesége révén) a fent említett „Pálferis” társaság köréhez tartozik, neki köszönhetően kedvezményesen kaptuk meg a hajót, remek kiszolgálással.

A kirándulás


Hajnali 8:30-kor találkoztunk a Szent István Parknál (a Margit szigettel szemben), a hajó előtt. A hajó 9-kor indult, és méltóságteljesen maga mögé utasítva a Duna vizét, célba vette Visegrádot. Délre meg is érkeztünk. Ott volt két óra szabadidő, majd visszaindultunk Budapestre.

A kezdeti elhelyezkedés után, amikor már ki-ki csillapította éhségét a büféből és már kezdett megszokott lenni a légkör, ismerkedési játékok kezdődtek. Miután (kalapból húzott cetlik révén) ki-ki beállt egy csoportba, elkezdődött a túlélést elősegítő Titanic-emlékfeladat: ha elsüllyedne a hajó, és rendelkezésünkre állna néhány gumicsónak, milyen dolgokat (és mennyit) vinnénk magunkkal? Az győzött, aki az átlagtól a legkevésbé tért el a bejelölt tárgyak és a becsült mennyiségek terén.

Egyszer csak vad kiabálást hallottunk. Gaz kalózok szálltak a hajó fedélzetére, és átvették a hajó irányítását. A hangszóróból erőteljes mondatok hangzottak: „Kalóztámadás történt. A büfé és az étterem továbbra is üzemel.” A kalózok különféle megpróbáltatások elé akarták állítani a résztvevőket.

A kalózok mégiscsak matrózok. Ha egy kötél összebogozódik, akkor ki kell tudni oldani. Az egyik állomáshelyen ezt kellett megoldani csoportosan. Egy „árbocrúd letevő verseny” is lezajlott: a küzdő csapatok közül az győzött, aki a leghamarabb tudta letenni az árbocot (PVC-csövet) úgy, hogy közben mindenki hozzáér a rúdhoz. Pókerben is meg kellett méretkezniük a résztvevőknek, valamint egy kifejezetten szellemi sportban: szkanderben is.

Visegrádon, végre szilárd talajon a következő feladat várt ránk: a csoportok kaptak egy-egy képet, amit korábban fényképeztek. (Nehezítésként a fényképről hiányzott egy részlet). Meg kellett keresni a fénykép elkészítési helyszínét, és ott valami jelzést, amely további útmutatásokat tartalmazott a kincs lelőhelyéhez. A kalózok éberségét kijátszva belefért az időbe egy kis cukrászda-látogatás is.

Mindnyájan együttműködve végül rátaláltunk a kincsre, amit a hajóra cipeltünk.

Végül ki-ki vehetett a közösen megtalált kincsből: egy régi tengerészládából (azaz bőröndből), amely tele volt papírcédulákkal. A ládában volt egy plakát is, amelyen a "Kincs ami nincs" c. filmből volt egy jelenet és egy jelmondat: "Ki barátot talál, kincset talál". A kis papírokon idézetek voltak, kinek-kinek, „személyre szabottan”.

A feladatok és a program kiváló lehetőségnek bizonyult egymás jobb megismerésére. Többnyire mindenki hozzájárult a sikerhez egy-egy részlettel. Ki a kulcsot, ki a ládához vezető út térképét találta meg, és a pontversenyben is minden résztvevő beleadhatta a maga tudományát.

A rendezők a kisebb gyerekek (így az enyéim) számára is gondoskodtak kézműves játékokról (papírhajtogatásról, üveg-díszítésről színes kötelek körbetekerésével, kifestőről, mandala-színezésről).

A hazaindulás a hajón elfogyasztott finom ebéddel kezdődött, és utána már csak úgy szaladtak a percek (és a jármű is gyorsabban siklott a Duna folyási irányában, mint fölfelé). Szikrázó napsütésben értünk partot. Más emberként hagytuk el a hajót, mint ahogy reggel fedélzetre szálltunk. A megosztás révén mindenki gazdagabb lett.

Hajókirándulás 2010



Comments