A meghitt Istenkapcsolat jellemzői 2.

Bevezetés 

Meg vagyok hatódva (meg döbbenve), hogy elkezdtük ezt a részt, hogy „Meghittség az istenkapcsolatban”, hogy mi által tud az istenkapcsolatunk meghitt lenni, és erre nem mentetek el! Hát hogy van ez? Nemcsak a szerelem érdekel benneteket? Lenyűgöző. Van 24 pont – ebből elmondtam hetet. Szerintem ma be fogom fejezni. 

Mielőtt a gyors ismétlésbe belekezdenék; tudjátok, nagyon szívesen beszélek erről. Egyszerűen élvezem azt, hogy sehol sem olvastam arról, hogy „A meghitt istenkapcsolat ismérvei”, és annyira élvezem, hogy valamiről el lehet kezdeni gondolkodni, miközben nincsen három okos könyv, ami leírná, hogy „hogyan van” a meghitt istenkapcsolat. Ezt nagyon élvezem! Másfelől pedig az eddig elmondottak nyilvánvalóan nagyon inspiráltak arra, hogy ezeket a pontokat megfogalmazzam. Nem vagyok én olyan okos, hogy magamtól ilyen pontokat írjak.

Ismétlés

1. Az Istennel való kapcsolatom által (is) ismerem meg magam és jutok közel magamhoz.

2. Személyes imaéletem (istenkapcsolat) tabuk, illem, szégyen és prüdéria nélkül.

Hogyha erre képes vagyok (nem szégyenkezni az Isten előtt, nem prűdnek lenni, nem megpróbálni megfelelni annak az elvárásnak, amiről én azt gondolom, hogy Isten azt várja el tőlem, hogy én úgy imádkozzam), akkor van esélyem. Egyetlen mondat: az önismereten keresztül vezet az út Istenhez. Ahogyan az intimitás a másik emberrel mindenképpen annak függvényében történhet, hogy én önmagammal tudok-e valamennyire meghitt kapcsolatban lenni. Ha magammal nem tudok meghitt kapcsolatban lenni, akkor nem tudok veled sem. Nyugodtan állíthatjuk, hogy az Istennel való kapcsolat az önismeret útján át vezet. Ezért lehetséges az, hogy lehetnek teológia professzorok, akik irgalmatlan mennyiségű tudást gyömöszöltek a fejükbe, hogy ki mikor mit hogyan mondott az Istenről, miközben nincsen Istennel meghitt kapcsolatuk. Mert az nem ezen múlik. Nemcsak a fejemen – hanem egy csomó mindenen, ami itt van beljebb.

3. Szeretem magam; és meg tudok bocsátani magamnak és Istennek.

Ehhez a kijelentéshez fűzzük hozzá azt, hogy a 24 pont egy birodalmi teológia rendszerében értelmezhetetlen. Ha egy „téli birodalmi teológia” felől nézzük ezeket a pontokat, akkor ezek vagy nevetséges kijelentések, vagy akár istenkáromlások. De amit mi űzünk, az egy „nyári tapasztalati teológia”. És innen nézve (a Földről kukucskálva) a dolgok így hatnak. Ezért mondom ezeket így el.

4. Kapcsolatunk élő a jelenben is – nem pedig a történelmi istentapasztalat unos-untalan ragozása.

5. Elfogadom Istent és a teremtett világot hibáival együtt.

(„Istennek a hibái”??!? Úúú, de durva. Nem hivatott a bíboros úr, képzeljétek. Megúsztam a múlt hetet. De most belehúzok nagyon.)

6. Elfogadom, hogy Isten mondhat nemet is. Mert ő is szabad, nemcsak én.

7. Az istenkapcsolatot is folyamatnak tekintem, amely átível az életemen.

Vagyis hogy képes vagyok egy kapcsolat felől nézni az életeseményeimre. A jövőben levő életeseményeimre nemcsak a magam szempontjából nézek, hanem úgy, hogy van egy elsőrendű kapcsolatom valakivel, és én a kapcsolat felől nézem az életet. (Áááhh. De jó. Na.)

8. Erkölcsös életvitelre törekszem, amelynek sarokpontja a hitelesség (vagyis a hűség a lelkiismerethez).

Többen odajöttek hozzám, és vívódtak ezzel a kijelentéssel, hogy akkor most a hitelesség hogy viszonyul ahhoz, hogy mondjuk „éppen az volna most ebben a helyzetben a leghitelesebb a részemről, ha megcsalnám a feleségem”. Naaah! Ebben a pillanatban, ahogy most magamat érzékelem, a leghitelesebb az lenne, hogyha kilépnék a papságból. Akkor hiteles vagyok-e, ha maradok?! (Ha nem csalom meg?!) Akkor ez nem vét-e a hitelesség ellen? S emlékeztek, ezt a párt mondtam, hogy hitelesség és hűség együtt. Ez azt jelenti, hogy ha önmagában nézem, akkor igen, azt kell mondanom, hogy ha én maradok (és én téged nem csallak meg – bár egy másik férfibe vagyok „szerelmes” [ne zárjunk ki akármilyen lehetőséget, legyünk nyitottak és rugalmasak]), ebben a pillanatban, ha csak a hitelességet nézem, és semmilyen más szempontot nem nézek, úgy tűnhet, hogy valóban „hiteltelen” az, hogyha maradok.

Igen ám, de mi van akkor, ha közben én elköteleződtem is? És önmagamhoz, az önmagamhoz való hűséghez az elkötelezettség is hozzá tartozik! Akkor miért ne volna lehetséges az, hogy azt mondjam, hogy „bár ebben a pillanatban az ösztöneim, a vágyaim, a vonzalmam és akármicsodám, a szenvedélyem ebbe az irányba mutat, ám az elkötelezettségem alapján mégsem nevezhetem magam hiteltelennek akkor, ha maradok – azzal együtt, hogy beismerem, hogy legszívesebben mennék. Valami ilyesmi ez. Mert hallottam, hogy sokan vívódtatok ezzel, hogy akkor ez most hogy van? (Belehúztak.)

Victor Frankl azt mondja, hogy az emberben különböztessük meg a cselekvő én-t (és itt nem azt mondja, hogy ennek a párja vagy bizonyos értelemben ellentéte az ösztön-én, hanem azt mondja, hogy) a vaktában reagáló éntől! Hogy az ember hitelesebben jut önmagához, ha önmagát nem az ösztönösen reagáló én-nel azonosítja, hanem a szabadon döntő és cselekvő én-nel. Ha ebben az összefüggésben gondolkodunk, akkor azt mondhatjuk, hogy „ha megyek és megcsalom a feleségem”, akkor nem egy „hiteles gesztust” tettem, hanem az ösztönösen reagáló énemmel azonosítottam magam. Akkor már nem hangzik olyan jól, ugye?! Akkor micsináltál tegnap?!?? Óóó, jaj. Egy másik gondolkodó még eredetibbet mond. Csak elolvasom, mert nem tudom, hogy mit mond. De annyira eredeti, hogy ennek a gondolatnak a bűvkörében élek. Az autentikus én-t különböztessük meg az automatikus én-től! Na, mit szóltok? Ez még izgalmasabb: automatikus – ami éppen most jön belőlem! Ez tehát akkor nem egyenlő a hitelességgel. Ha nagyon primitív akarok lenni: inkább az ösztönösséggel. De nem akarok… Azt hiszem, eddig jutottunk. Megvan nektek? (Jól van, jól van, el is mehetek, csak…)

A meghitt istenkapcsolat jellemzői – folytatás

9. Meghitt helyzeteket teremtek az Istennel való kapcsolatomhoz.

Hááá! Vagyis beismerem, hogy az sem megy magától. Valamint az is tudatosul bennem, hogy nemcsak, hogy nem megy magától, hanem hogy az Istennel való kapcsolatom is bizonyos szempontból feladatokat és kihívásokat ad. A meghittségre alkalmas helyzetek teremtése az Istennel való kapcsolatban nem az Istennek szükséglete. Képzeljétek, ő mindig képes rá! Hanem nekem. Úgy tűnik, hogy nekem kell mondjuk fél óra ahhoz, hogy eljussak valami mélységig, valami autentikus én-ig az automatikus én helyett. Erre nekem van szükségem!

Az nem egy „törvény”, hogy „reggel-este imádkozz!” Hát ha ez egy törvény, akkor te katasztrofálisan kezded a reggelt meg fejezed be a napot. Nem irigyellek. Tehát: kinyitod a szemed, és egy törvényt teljesítesz?! Húú, de gáz! És egy törvényteljesítéssel alszol el? Hát, nem lennék a bőrödben. Az időre azért van szükség, hogy én magamban valahova eljussak. Ahonnan aztán valami valódi történet tud kettőnk között zajlani. Az okosak azt mondják (nagyon gagyi lesz): „Minimum fél óra!” – megy az nektek? Hogy találkoztok valakivel, és rögtön nyomjátok? Kedves ismerősöm jut eszembe, aki nem sokat lacafacázott. Emlékszem, egyszer megemlegettem őt. Rögtön a közepébe vágott: „Elváltatok már?” – ezt úgy egy köszönés után rögtön. Nem semmi. Egyszer egy barátja megelégelte. Azt mondja: „Szia, hogy vagy? Na?” – S akkor föltett egy ehhez hasonló kérdést: „Na, hogy megy a szex?” – Erre az ismerősöm azt mondja: „Te, Laci, az a baj veled, hogy te olyan vagy, hogy neked rögtön a tejszínhabbal kell kezdeni.” – Először leves, tírirí, aztán majd eljutunk a habig.

A vele való kapcsolat nem magától értetődő. Elmondok egy történetet. Olyan lesz, hogy egy hetet gondolkodtam, hogy elmondjam-e. Komolyan. Nem azért, mert annyira ciki, de… A meghittségre alkalmas helyzetek teremtése… Két héttel ezelőtt lejött hozzám a sekrestyébe egy 17 éves fiatalember. Megvárta, míg mindenki elmegy, hogy csak mi ketten maradjunk. (Kicsit fáj.) Azt mondja: „Feri atya, szeretnék valamit mondani.” „Jaj, mondjad már, ne körülményeskedj! Mondd!” Nem mondtam, csak gondoltam, mert én egy ilyen primitív vagyok. S akkor azt mondja: „Tudod, Feri atya, ahogy hallgattam ezt a beszédet, a következő jutott eszembe. Amikor reggel látom, hogy fölkel a nap; amikor megfogom a barátnőm kezét; és amikor hallak téged vasárnap beszélni, akkor elhiszem, hogy az Isten szeret.” Áááh. Mééééég! Költözz a plébániára! Egy 17 éves srác. Nahát, ennek jó barátnőjének lenni, nem? Hát értitek…Gábor, segíts! Itt az istenkapcsolat… Szent dolgokat nem teszünk nevetségessé!!! Állítólag.

10. Testemet az istenkapcsolat részévé teszem.

Mit értek ez alatt? (A két mondat között nem volt összefüggés. Vagy én azt hiszem. Ti meg tudtok valamit.) Szóval, a testem jelzései, az ösztöneim, az érzéseim, az érzelmeim, a vágyaim, a vonzalmaim, a kívánságaim; hogy ezek valamiképp az istenkapcsolat részeivé emelhetők, merthogy egyébként azok is! Csak nem szoktam annak tartani. Háhh! Csak! Csak… Arról beszél a teológia (nagyon joggal), hogy … (hogy van ez?) ha meg tudom különböztetni a parazita érzéseimet (ezt nem a teológia mondja) a hiteles érzéseimtől és érzelmeimtől. Teológia erről azt mondja: „a lelkek megkülönböztetésének adománya”. Lehetővé teszi azt, hogy tudjam: mikor melyik érzelmem és miegymás az, ami engem Isten felé segít és mi az, ami nem! De ha fölismerem, hogy egy érzésem nem segít az Isten felé, az az érzésem is segített nekem! Mert rájöttem, hogy az az érzésem nem segít az Isten felé.

Ha én igazán komolyan veszem, hogy teremtmény vagyok, akkor a leggusztustalanabb, undorítóbb, illemtelenebb akármilyen érzésem, vonzalmam is valamiképpen az istenkapcsolat részévé válhat. Itt én most nem erkölcstelenségekre gondolok, hogy most így becsempésszük; végül is… Nem. Hanem arra, hogy ha elég meghitt a kapcsolatom a saját testemmel, akkor ez nagyon sokat segít nekem az Istennel való kapcsolatomban. Mert akkor tudatosulhat bennem az, hogy félek. Hogy most dühös vagyok. És ezek rettenetesen jó kiindulópontjai egy meghitt beszélgetéshez az Istennel! Nagyszerűen jók!! Na erről még egy picit.

A legerkölcstelenebbnek tűnő indulat is segíthet engem az Istennel való kapcsolatomban. Mert valamit kifejez belőlem, amire valószínűleg még nem is jöttem rá, hogy mit! Ha pedig erre még nem jöttem rá, és valamire azt gondolom, hogy ez gusztustalan, undorító, nem ide való, fölháborító vagy valami, akkor a lelkemnek egy része még nincsen kapcsolatban az Istennel. Legalábbis én azt gondolom. Legalábbis akkor én így élem meg magam. „Ebben a pillanatban gyűlölök valakit? Húúú! Ez eltávolít Istentől!” – gondolom én. Közben pedig arra szolgál, hogy rájöjjek, hogy lelkemnek ez a területe most nincsen eléggé jó viszonyban az Istennel. Elrugdalhatom, eltaposhatom vagy szégyenkezhetek miatta – mit érek el? Hogy a lelkemnek az a része továbbra sem lesz kapcsolatban az Istennel. Ezért a lelkünknek a leglehetetlenebb dolgai is összeköthetnek bennünket Istennel.

Egy példát hadd mondjak. Azon töprengtem mostanában, hogy mi a csudára jó a projekció? Hogy én hogy utálom a projekciót! Ugye, amikor kivetítünk valamit. Hogy ez milyen egy lehetetlen dolog! Hogy azt mondom (ott van egy tál süti – a múltkor voltam egy társaságban (hmm, ez jó társaság!)). Észrevettem, hogy ki az, aki mohón nyúl a tálba. Akit nem érdekel az, hogy a másik evett-e már! Ki az a gazfickó, aki nem a hozzá közel eső saroksütit veszi le, amiben sokkal kevesebb a töltelék?! Hanem a süteményes tálon átnyúlva kiemeli magának önöző, brutális módon a meggyel, lekvárral és egyéb töltelékkel dúsan felturbózott süteménydarabot!!! Szóval, ezt figyeltem, papként, és ez remek tere volt annak, hogy projektáljak. Valaki, aki ezt a lehetetlen magatartásmódot mintegy begyakorlottan, habituálisan!(értitek? habituálisan!) művelte, arra azt mondja, hogy „micsoda egy önző, egy…” – ez a projekció. Vagyis, valami tartalom, ami itt is itt van, a fölött inkább botránkozom, és meglátom benned. Háá! Aki állandóan úgy védi magát magától, hogy ne kelljen fölismerni, hogy ő is tud önző lenni; hogy vele is volt már úgy, hogy átnyúlt az egész kupacon azért a sűrű porcukrosért .Hogy ezt neki ne kelljen beismerni, ezért projektál.

Azokkal az emberekkel irtózatosan nehéz kapcsolatban lenni, akik önmagukat elsősorban projektálással védik. Nagyon nehéz velük, ahhh! Mire, mire… S azon töprengtem, hogy mi a fenére jó a projekció?! Hát a gyűlölet, jó, ezeket lehet tudni… de a projekciónak aztán tényleg semmi értelme nincs. S akkor rájöttem, hogy dehogynem! Hogy még egy ilyen gusztustalannak tűnő manővernek is mennyi értelme van! Ugyanis: ha én még egy pici ember vagyok (felnőttként is tudok még gyermeki módon működni – ez azt jelenti, hogy nem vagyok tudatos önmagammal kapcsolatban). A tudatosságnak az első lépése, hogy önmagamra ébredjek és találjak az, hogy valami tartalom, ami itt van, azt sikerüljön kivetítenem! Mert ha már ott látom, akkor képes vagyok látni, hogy „az ott egy valami!”. De amíg ez csak bennem van, és nem vagyok felőle tudatos, addig az szabadon garázdálkodik bennem. Tehát a tudatosságnak, a fejlődésnek egy lépése az, hogy valami tartalmat innen belülről kiteszek – hogy szembe tudjak vele nézni, tudjak vele találkozni! Tehát a projekció egy hallatlanul jó dolog. Akkor, ha utána a kivetített tartalmat hajlandó vagyok visszarakni ide, és azt mondani, hogy „ó, amit most kivetítettem, az annak a folyamatnak a része, hogy valamiben most tudatosabbá váljak önmagamra vonatkozóan. Annak tehát egy nagy része az innen jött: belőlem – és akkor visszahozom ide. De ez akkor, a projekció nélkül nem megy.

Ezt akartam példának hozni, hogy egy teljesen lehetetlen dolog, ami rengeteg agressziónak, erőszaknak, előítéletnek, sztereotípiának, gyűlöletnek, megkülönböztetésnek a mozgatórugója: hogy annak is van értéke. A szexualitásnak nem „cél”, hanem „kifejező” jellege van. Amely mondat azért kerül ide, mert akkor ez azt jelenti, hogy a testemnek a különböző jelzéseinek nem annyira „cél”, hanem „kifejező” jellege van. Ki akar valamit fejezni abból, amit érdemes volna tőle megtanulni vagy ellesni. Ismeritek azt a történetet, hogy egy pap ékesszóló előadást tart arról, hogy „a lélek számít!”? A test nem! A lélek, az a fontos! És ezt hallatlan meggyőző erővel mondja. A sorok között ül valaki. Odafordul a társához, aki vele együtt hallgatja, és azt mondja: „Te, te elhiszed, hogy tényleg a lélek számít és a test nem fontos?” – mire ő azt mondja: „Természetesen!” , lenyűgözve az előadótól. „Teljesen igaza van!”. Mire az illető azt mondja: „Te, akkor cseréljünk helyet, mert itt nagy a huzat.”

11. Istennel szemben nem élek a hatalmam eszközeivel.

(Nekem hatalmam az Istennel szemben?!? Ajajjj! Közben pedig ez így van!) Mondom a legegyszerűbb példát. A vallástörténet tele van azzal, hogy az ember manipulálni akarja az Istent. Ezt hívják mágiának. Ha én vasárnap elmegyek a szentmiséreee, akkor ennek függvényében neked kötelességed nekem… Ti úgyis befejeztétek már ezt a mondatot, nem szorultok rám. A mágikus vallásgyakorlat természetesen a kultúrkereszténységben is benne van. „Szent Antalkának bedobom a lóvét, ő meg kidobja az ötöst.” Hányszor hallottam! Kedves barátaim mondják, hogy az imaéletük vizsgaidőszakban pezsdül föl. Ez azt jelenti, hogy Istent nem akarom manipulálni, kontrollálni; nem kötök vele üzleti kapcsolatot. Vagy hát köthetek, de akkor tudnom kell, hogy ez azért mégiscsak elég gagyi.

Lehet úgy házastársi kapcsolatban lenni, hogy az tulajdonképpen egy ilyen családi házépítő üzleti vállalkozás… Lehet úgy is… De akkor inkább egy építésvezetővel házasodom meg. Ehhez nem tudom, minek van szükségem egy nőre? Hacsak… nem építésvezető! És akkor egészen odáig szeretnék merészkedni, hogy tulajdonképpen mi ebben a világban mi minduntalan kihasználjuk Istennek a kiszolgáltatottságát. Ebben a világban Isten hallatlanul kiszolgáltatott. Nemcsak azért, mert Jézus ennek egy jó példája.Mert jó példája: hogy mit jelent, hogy az Isten ebben a világban, amikor most van, akkor kiszolgáltatottan van! Katolikus hitünknek egy gyönyörű dolga az, hogy abban hiszünk, hogy az eucharisztában (oltáriszentségben) Isten jelen van. Mégpedig egy hatalmas kiszolgáltatottságban. Isten jelenleg nagyon nagy kiszolgáltatottságban van köztünk jelen. És nagyon nagy kérdés az, hogy én védelmezem-e magamban ezt a nagyon kiszolgáltatott Istent? Ugyanis az Istennel az emberi élet során tulajdonképpen azt csinálunk, amit nekünk tetszik. Lehet őt gyűlölni, lehet rá fröcsögni, utálni, belerúgni, szidni – mindent lehet vele. Van-e olyan ember, akivel mindazt meg lehet tenni, mint amit Istennel meg lehet tenni? Nem nagyon! A legmegalázottabb ember is előbb-utóbb azt mondja, hogy Elég! Isten meg nem. Úgy tűnik, hogy nagyobb hatalmunk van itt ezen a Földön Isten fölött, mint amennyi hatalmat ő gyakorol mifölöttünk.

12. Belátom, hogy az istenkapcsolat nem old meg minden nehézséget az életemben, és ezt nem is várom tőle.

Micsoda szemét mondat! Hát nem úgy van, hogy „Istenhez kiáltottam, és minden bajomban segített?” Hát én nem tudom – nagy naivitás kell hozzá. Vagy pedig… nem tudom. Persze egy élő hitű ember majd: „Minden bajomban segített!” Nem tudom. Mondjuk székrekedésed van. Akkor in medias res a Jóisten jön és belenyúl ebbe a helyzetbe? Hát azért… neki is van ízlése! Isten egyáltalán nem rohan azért, hogy minden helyzetben az én nehézségeimet megoldja. Nem rohan! Én naivitásnak tartom azt gondolni, hogy Istennek az a dolga, hogy minden helyzetben jöjjön, és segítsen nekem. Infantilis hozzáállás.

Ismeritek a szub-szi-di-a-ri-tás elvét? Mindenki ismeri!! Mon-dom!!! Vagyis hogy az életben ott oldjuk meg és ott várjuk a megoldást, ahol arra a legalacsonyabb szinten még van lehetőség. Ne utaljuk fölsőbb szintekre a megoldást akkor, ha azt a helyzetet egy alacsonyabb szinten is meg lehet oldani. Ha a gyerekek egymással veszekednek, és képesek egymással rendbe tenni a dolgaikat, akkor a szülőnek az a dolga, hogy a szubszidiaritás elvét alkalmazva gyermekeit arra vegye rá, hogy oldják meg maguk azt a helyzetet, ahol őrá nincsen szükség. (Zsuzsanna, szervusz! Semmi baj!) A Jóisten tehát egyáltalán nem old meg mindent.

Na most, egy másik fontos gondolatom, amire néhány héttel ezelőtt jöttem rá. Jézusnak (de talán minden vallásban így van ez) vannak iszonyú kemény kijelentései. Brutális mondatai. Mondjuk, múltkor példálóztunk a „Mit sütsz kis szűcs?” példabeszéddel, aminek evangéliumi változata a tíz szűzről szóló példabeszéd. Ebben a történetben igencsak brutális dolgok hangoznak el, ugyebár. Az „okos szűzek” rugdalják kifelé a butákat, hogy „menjetek, vegyetek magatoknak olajat!”. Elég brutális. És utána, amikor szerencsétlenek késve érkeznek, mit mond az Úr? Azt mondja, hogy „Az ajtó be van zárva. Nektek kívül tágasabb.”. Ú, de brutális, igaz? És erről abban az összefüggésben beszéltünk, hogy az Istennel való kapcsolat folyamat. Ha valaki ezt a két pontot kiragadja: ott elküldték őket olajért; micsoda szemétség! Itt meg nem engedték őket be; micsoda rohadtság! Hát, ebből nem sok lesz egy istenkapcsolat értelmezése szempontjából. Ha az istenkapcsolat folyamat, akkor látom, hogy ez a két pont valamire felhívja a figyelmemet. Mégpedig arra, hogy az istenkapcsolat egy folyamat. És rájövök arra, hogy Jézusnak a kemény kijelentései realitásokat fejeznek ki. Nem akarnak azok bennünket fenyegetni egy kicsit se; sem megfélemlíteni, sem terrorizálni, sem gyerekszerepben tartani, sem engedelmes kutyuskereszténynek lenni – nem akarják! Hanem, az a keménység, ami itt megjelenik, az az élet realitásának a keménysége. Amit nem lehet kikerülni. Azért kell ilyen keményen mondani, mert nem kerülhető ki.

Mert ha az egészség megőrzése egy folyamat, akkor, ha te azt nem egy folyamatnak tekinted, akkor bele fogsz dögleni a felelőtlen magatartásodba. Ezt lehetne aranyosabban is mondani, hogy „Nem kell fogat mosni! Nem! A Jóisten szabadon enged mindenkit. Vannak fogmosó emberek és nem fogmosó emberek. És a Jóistennek nagyon jók. A Jóisten szereti a fogmosó embereket is, meg a nem fogmosókat is.”. Beszélhetünk erről napestig – ez a tényen nem változtat, hogy a nem fogmosó ember (hacsak nem tekintett el az étkezéstől) bizony rosszabbul fog járni. Ezek a kemény kijelentések realitásokat mutatnak. Egy kedves ismerősöm jutott eszembe – muszáj mondanom. Zseniális. Azt mondja: – Feri, baj van a házasságommal! – Hát mi? – Hát például a feleségem nem sózza meg az ételeket. Én már arra jöttem rá, hogy a nők két csoportba oszthatóak. Az egyik csoportban van a feleségem, a másik csoportban a sóhasználó nők. Van egy örömhírem: tovább is jutottunk! Van két nő is, aki nem használ sót.

Akkor ez azt is jelenti, hogy az Istennel való kapcsolatot nem használom arra, hogy az élet realitása elől oda meneküljek. Hmmmm! Ezt nagyon szeretik sokan! Roppantul! Emlékeztek arra, hogy egyszer fölhívott egy kedves hívő, fölajzva a telefon másik oldalán, és azt mondja: „Olyan beszédet mondtál, hogy nem tudtam aludni! Hát ezért járok én a templomba?! Ez szörnyű!” És elmondta, hogy ő azért jön a templomba, hogy ott megnyugodjon. Hogy békére találjon. Hogy erőt merítsen egy hét szenvedéshez. Hát mit csinálok én vele! Most kimaradt egy hét! Két hetet kell egyben leszenvednie! Plusz az a szenvedés, amit én okoztam neki! Na!! A menedékeink börtönné válnak, ha az Istent arra használjuk, hogy menedékünk legyen a realitások elől. Kész. Pont. Még egy trükk. Ha az emberi kapcsolatainkban nem nagyon megy az intimitás, ne ámítsuk magamat azzal, hogy Istennel megy. Az lehet, hogy „még Istennel megy a legjobban” – de az egy más dolog.

13. (Babonásoknak 12+1.) Merem tudatosítani és reflektálni antropomorfizáló törekvéseimet, vallási egyoldalúságaimat.

Vagyis, amivel kezdtük: persze, persze… minden, amit az Istenről mondunk, minden egy nagy projekció. Is. Mert nem tudunk Istenről úgy gondolkodni, hogy kilépünk a saját emberi tapasztalataink köréből. Hát hogy is tudnánk?! Tehát egy meghitt kapcsolatban mindenképpen elég rugalmas vagyok ahhoz, hogy rájöjjek, hogy Isten mindig egy kicsit több meg más, mint amit eddig gondoltam róla. És erre eléggé nyitott vagyok. Emlékeztek, megemlegetem minden évben a dogmatika professzoromat. (Nem az „enyém volt”, de hát tanított, hat féléven át! A legdurvább tantárgy.) A hatodik félév végén az utolsó előadást azzal kezdte: Most pedig elmondom, kedves növendékek, a legfontosabb mondatot, amiért maguknak három évet kellett tanulni. Ez pedig az, hogy nem hiszek egyetlen dogmában sem. És akkor aztán elmondta, hogy nem a dogmákban hiszek, hanem abban a titokban, amit a dogma megpróbál kifejezni; amit a hitigazság megpróbál leírni.

Aztán, amivel az utóbbi időben töltöm az időt, az az, hogy szedegetem Istennek azon vonásait, amelyek ebben az „atyai” képben nem nagyon szoktak megjelenni. Hihetetlenül élvezem! Rájöttem, hogy:

Isten „dajkáló isten”!

(Ez mind a Szentírásból van.) Gyönyörű történet, amikor Jézus találkozik azzal a nyomorult emberrel, aki rosszul lát és közben rosszul beszél, meg még süket is (már nem tudom). Nem nagyon ismerem a Szentírást. Szóval: rossz helyzetben van. (Húhha. Na.) És akkor azt mondja a szentíró ékes görög nyelven, hogy „és akkor Jézus sóhajtozott”. Húú, de gyönyörű! Lát egy nyomorult embert, és nem kezd bele egy választékos imádságba, hanem először sóhajtozik.

A másik szöveg, ami ugyancsak gyönyörű, ami azt mondja, hogy:

„Isten olyan isten (Jézusban), aki hallatlan mély együttérzéssel és részvéttel van a bűnös ember iránt”. Jaj, de szép! Nem az iránt az ember iránt, akit „igazságtalanul üldöznek, mert szegény..:”. Hanem mély részvéttel és együttérzéssel a bűnös ember iránt! Igen.

A vallási egyoldalúságainkról mondok egy történetet. Keleti történet. A mester az ashramban tanítja a tanítványokat. Igen ám, de (miután ez egy keleti ashram), ezért aztán ott szabadon kóricálnak az állatok, többek között egy nagy fekete macska. A nagy fekete macska pedig mindig akkor jön, amikor a mester belelendül a mondanivalójába. Odasündörög. Természetesen azért, hogy a tanítványok ne tudjanak eléggé figyelni a mesterre! A mester egy ideig bírja, bírja – aztán bedühödik, és kijelöl egy szolgát (egy tanítványt), hogy minden előadás kezdete előtt kösse meg a macskát. A szolga valóban így is tesz. Aztán egyszer csak meghal a mester. A mestert egy másik mester követi, aki meghagyja ennek a szolgának, hogy az előadás kezdete előtt már negyedórával kösse meg a macskát, hogy ő is ott tudjon lenni az előadáson. Ezért aztán 10-15 percen keresztül üldözik a macskát, hogy az előadás kezdete előtt végül is már mindenki tudjon figyelni a mesterre. Legvégül elpusztul a macsek. A mester pedig parancsba adja: szerezzenek egy másik macskát és kössék meg.Ezzel mindent elmondtam egyháztörténetünk mozgatórugóiról.

14. Vállalom az Istennel való kapcsolat kockázatát.

Nemcsak béke meg nyugalom: kihívás, kockázat, miegymás. Tudjátok, a héber nyelvben van a shalom szó („béke?”). Hhha! Amikor Terézvárosban voltam pap, akkor a terézvárosi egyházközség területéhez tartozik a zsinagóga meg az egész ortodox negyed. És én oda is jártam betegeket áldoztatni. A zsidó testvéreinkhez kevesebbet mentem. A zsinagóga mellett volt egy ház, ahol (most is emlékszem) egy 97 éves Olgi nénihez kellett járnom. Egy drága, aranyos néni volt. 97 évesen azzal fogadott engem, hogy „Tisztelendő úr, hát mit főzzek magának legközelebb?”. Na, mit szóltok! És főzött is. 97 éves volt. Óriási. Nem bírtam sose megenni. A felét mindig berakta kis dobozba, amit elvittem. Olgi néninek az volt az egyetlen nehézsége (ami igazából nekem volt nehézség), hogy nem hallott. Nehéz volt vele beszélgetni, ezért inkább ettünk. A házon megjelent a kapucsöngő. A kapucsöngő nagyszerű találmány halló emberek számára. Mi tévő legyen az egyszerű pap, aki szeretne bemenni Olgi nénihez, aki nem hallja a csöngőt? Lehet csöngetni éppen – ez egy elég fantáziátlan megoldása a helyzetnek; nem is nagyon jár eredménnyel. Ezért azt a technikát dolgoztam ki, hogy becsöngettem tizenöt helyre, és ahol előbb kiszóltak, hogy „Tessék!”, akkor ott mondtam, hogy tí-rü-rű-rü-rű, és akkor beengedtek előbb-utóbb.

Egyszer becsöngettem valahova, és azt mondták: „Shalóm!”. Úúú, de jól hangzik! Még soha nem köszöntek nekem a kaputelefonban shalommal! Én is mondtam, hogy „Shalóm!”. Jöttem az Olgi nénihez. Ő is katolikus, de ő is shalom. És szeretnék bejönni. És én is shalom vagyok. És beengedtek. A shalom szót mi általában békének fordítjuk. Helytelen! Mert a héber gondolkozás szerint minden shalom, ami békében van az Isten tervével! Az a shalom. Az ember akkor van békében meg békével, ha békével van az Istennel. Ez a shalom! Ezért aztán adott helyzetben a háború a shalom! Úúú, de jó! Már az a szemlélet nagyon jó, hogy ha az Isten békétlenséget teremt a szívemben (mondjuk kicsit így), akkor az is lehet shalom. És ha én rohanok, hogy „jaj, Uram, …”, akkor az meg lehet, hogy nem shalom – hanem elaludtam.

És akkor most egy fontos mondat: Az igazi meghittségben az önazonosságomat kockáztatom. Ez nemcsak az Istennel való kapcsolatra vonatkozik. Minél meghittebb viszonyban vagyok, annál inkább kockáztatom az identitásomat. Ezért olyan hihetetlenül nehéz meghitt kapcsolatban lenni. Mert ott ezt kockára teszem! Mert abban a meghittségben annyira megnyílok (és te is annyira megnyílsz), hogy egyrészt ráébredek arra, hogy ki vagyok itt és most, másrészt azt is megengedem, hogy a beszélgetésünk, együttlétünk által fölismerjem azt, hogy másvalaki is vagyok! Ez pedig fájdalommal szokott járni. Vannak szép pillanatok, amikor egy ilyen együttlétben azt ismerem föl, hogy végül is mégiscsak szeretetre méltó vagyok. Ez tök jó – de nem mindig ezt ismerem föl. Mondhatom ezt másképpen is. Tudatosíthatom, hogy a biztonságérzetem elvesztésével nem vesztettem el a biztonságomat. Az Istennel való kapcsolatom által ezt tudhatom: bár a biztonságérzetem elveszett, mégis biztonságban vagyok. Ezt a kettőt megkülönböztetem. S ide tartozik az is, hogy bizonyos megoldások, az igazságnak bizonyos beteljesedése ebben a világban nem mindig történik meg. Ez is egy realitás. Ezt szerintem érdemes elfogadni. Különben rengeteg csalódás vár ránk!

15. Elfogadom a fájdalmat és a szenvedést, mint a kapcsolatunk fejlődésének velejáróit.

Megint egy fontos mondat: Minden kétségbeesés mögött valaminek az istenítése rejlik. Ha én valamit istenítek (ami nem az Isten), és azt kezdem elveszteni, akkor esek kétségbe. Ha én az Istent istenítem, akkor bármit is veszítek el, tudom, hogy közben a biztonságomat nem vesztem el (legföljebb a biztonságérzetemet), s az életem tud továbbmenni. A következőre jöttem rá egy héttel ezelőtt. (Szörnyű, hogy én mindig rájövök valamire… csak az a baj, tudjátok, hogy más dolgokat meg mindig elfelejtek. S így kb. mindig ugyanannyit tudok. Elég szerencsétlen dolog. Ezért nem jutok sehova. Szóval…)

Amikor valaki fekszik a betegágyon és azt mondja: „A Jóisten büntet engem! Nem értem, miért küldte rám ezt a szenvedést…”. Jó, tudom nagy együttérzéssel hallgatni őt. Legalább összehozta Istennel a maga helyzetét. Ez is egy nagy erény. De! Amikor valaki azt gondolja, hogy a rák pl. egy pont neki szóló dolog, tehát a Jóisten pont azért teremtette meg a rákot, hogy azt neki belegyömöszölje a keblébe, azér! Tehát a Jóistennél van egy „Büntetés” polc, ott fekszik a rák, a cukorbetegség, a megvakulás… és akkor néha piff! Ad neked egyet belőle. Amikor valaki azt gondolja, hogy egy ilyen életesemény direkt az Isten büntetése neki bele, amögött – és ez most nagyon fájdalmas lesz – hihetetlen nagy gőgösség rejlik. Egy óriási nagy gőg, amiben az illető azt gondolja, hogy az egész világ rá vonatkoztatva létezik. Amit én most mondok, nem a betegágy mellett mondtam el valakinek. Ezt most nektek mondom!

Akkor ez azt is jelenti, hogy a meghittséghez önátadásra van szükség. Ha én ezt megteszem, akkor fogok találkozni az árnyékommal. Mindenképpen. A saját sötét oldalammal mindenképpen találkozom az intimitásban. Ez nagyon kínzó tud lenni. A kapcsolatainkban mindig egy döntés előtt állunk. Vagy megpróbáljuk fönntartani a másik és magunk előtt azt a képet, hogy jó emberek vagyunk, vagy hajlandók vagyunk beismerni, hogy nem vagyunk annyira jó emberek. Ez egy csomó fájdalommal jár, viszont a kapcsolatunk el fog tudni tőle mélyülni. És rájövünk, hogy nincs arra szükségünk, hogy görcsösen kapaszkodjunk abba, hogy lenyomjam a torkodon azt, hogy „de én akkor is jó vagyok, és akkor is igazam van, és te vagy a hülye”. Erre nincs szükség. Nyugodtan beismerhetem, hogy ebben a pillanatban egy önző dög voltam. És máris egy sokkal meghittebb helyzetben találjuk magunkat. Szerintem tök nehéz kimondani igazán mélyen azt, hogy „bocsáss meg”. Tök nehéz. Mert előtte találkoznom kell az árnyékommal. És úgy kell döntenem, hogy nem „föladom” azt a képet, hogy jó vagyok, azért, hogy magamat reálisan lássam. Hogy ebben a (kicsit sarkosan mondtam), attól persze még értékes vagyok meg minden, de abban a dologban… krrrhhh!

Akkor két mondat a kiégésről. Miért fáradunk bele abba, hogy szeressünk másokat. Ti már fáradtatok bele? Én néha nagyon. Úúú! A szeretet, mint valami kínzóeszköz jelenik meg. Miért van az, hogy pedagógusok (ugye, sokan ültök itt; látlak, hogy zsezsegtek)… végtelenségig ki tudunk égni. Ugye, ismerjük ezt a dolgot? Ebben az összefüggésben a kiégés azt jelenti, hogy rájövök arra, hogy föltételes módban szerettelek téged. Ami alatt azt értem, hogy ha én valóban a viszonzás igénye nélkül szerettelek volna téged (miközben a szeretet arról szól, hogy viszonzás nélkül adok neked); ha ez valóban így lett volna, akkor most nem fáradnék bele abba, hogy ezt teszem neked. Ha én szabadon döntöttem és valóban szeretlek, akkor nem a viszonzás, nem a siker, az elismerés, a jutalmak, a viszont-akármi tartja fönt ezt a rendszert. Ezért a kiégés ebből a szempontból valamiképpen egy arra való fölszólítás, hogy jöjj rá: a szereteted még mindig föltételes módban van. De ezt szeretném kiegészíteni egy másik dologgal: ez nem jelenti azt, hogy nem fontosak a saját szükségleteim, és hogy magamat ne volna fontos szeretni! Hát természetesen! Akkor tudok valóban önzetlenül szeretni másokat, ha magamat is így szeretem, és megadom magamnak, ami nekem jár! Akkor erre valóban tudok szabad lenni!

Mi adja meg a dolgok értékét? Erre bizonyára sok válasz adható; mondom a sajátomat. A dolgok értékét az adja meg, ha azokat föláldozzuk. Annál értékesebb egy dolog, minél inkább méltó a föláldozásra. Ha valami nem méltó arra, hogy azt föláldozzuk, nem is túl értékes valami. Ezért aztán a legértékesebb dolgaink nem azok, amik vannak, hanem amiket föláldoztunk. Akkor ebben az is benne van, hogy ha én igazán értékessé akarom tenni magamat, akkor valamiképpen elajándékozom magam! Mert azáltal válok értékessé. Hát ha még arra sem vagyok értékes (szerintem), hogy abból adjak valaki másnak – hát akkor mi vagyok?! Nem szívesen találkozom olyan emberekkel, akiknek az önátadása csak katasztrófával jár az életemre nézve. Hát olyan emberekkel szeretünk találkozni, aki, ha föláldozza magát, akkor az nekem jó. Nem?

16. A meghittség nem szívja föl Istent, mint transzcendenst, mint teremtőt, aki több (és más) nálam.

Ezt úgy is mondhatnánk: a meghittséggel együtt növekszik a tisztelet. Nem arról van szó, hogy minél intimebb viszonyban vagyok valakivel, annál inkább elpárolog a tisztelet. Pont fordítva van! A meghittséggel együtt jár a tisztelet növekedése.

17. Tudatosítom és megnevezem az istenkapcsolatom itt-és-most minőségeit.

Mi az, amit össze szoktam téveszteni a meghitt istenkapcsolattal? Most csak gyorsan elmondom nektek, mert erről már volt szó. Fontos, hogy az Istennel való kapcsolatomban föl merjem ismerni azt, hogy én most csak igazábólvonzódom hozzád – de ez nem meghitt kapcsolat. Én igazából csak függök tőled (ennek okán félek tőled), de az még nem meghitt kapcsolat. Tehát fölismerem azt, hogy nem „meghitt kapcsolatban” vagyok Istennel, hanem szenvedélyes vagyok. Függök tőle. Egyszerűen csak személyes vagyok vele. Közel vagyok hozzá, szoros vele a kapcsolatom, erősen vonzódom hozzá. Ő gondoskodik rólam és én biztonságban vagyok mellette. Szerelmes vagyok Istenbe, vágyom a vele való egyesülésre, nyitott vagyok rá: romantikus nekem az Istennel való kapcsolat. Egy jó hangulat, vagy pedig a misztika! Ezek lehetnek részei egy meghitt kapcsolatnak, de nem azok. Ezeket irgalmatlanul jó lenne fölismerni.

Megdöbbentő az, hogy a múlt héten is, hittanórát tartva azt mondja nekem egy tizenhét éves valaki: Képzeld el, odaálltam a szüleim elé, és azt kértem tőlük, hogy hozzuk előre a karácsonyt! Hogy annyira tök jó lenne, ha a karácsony most november 24-én lenne! S kérdezem tőle: Ez nagyon eredeti ötlet, és miért? Azért, mert akkor minden olyan nagyon meghitt! Ugye, az Istennel való kapcsolatunk összekeverése egy hangulattal, egy feelinggel.

Aztán, a meghitt kapcsolatnak ismérve az (Istennel), hogy a felnőtt gyereke akarok lenni. Fel akarok nőni Isten mellett. Istenhez nem fogok felnőni, de Isten mellett föl lehet nőni. Akkor ez azt jelenti, hogy vállalom a felnövéssel, a felnőttséggel járó fájdalmat. Ez a paradicsomból való kiűzetés fájdalmával egyenértékű. Akkor ez azt jelenti, hogy az Istennel való kapcsolatomban merek kezdeményezni, és tudok is kezdeményezni! Nem mindig azt várom, hogy ő csináljon valamit! Akkor ez azt jelenti, hogy tudok egyedül lenni. „Két hete nem érzem, hogy az Isten szeretne! Nem érzem, hogy velem van!” – Na és aztán! Hát nem érzem, jól van, nem érzem. És ha náthás vagy, akkor meg szagokat nem érzel. Na, ennyi. Valami nem működik. És?! Hát hány…

A hitelesség nevében, ha nem jön az indíttatás a misére menetelre, akkor nem megyek! Nemcsak azért, mert akkor nem vagyok hiteles. Akkor vagyok hiteles, ha otthon maradok. (Ezt nem tudom, miért…) Hanem, mert nem éreztem! Hát tudod, nem lennék a férjed. Ma este, drágám, nem érzem, hogy szeretlek. És akkor velem mi lesz? Akkor ebből mi következik, vagy hogy? Tehát, hogy képes vagyok néha egyedül maradni, egyedül lenni. (Persze csak így érzem.) Hamvas Béla: „Ha az igazság elhagyott is engem, az az ő dolga. Én az igazságot el nem hagyom.”

A felnőttséghez tartozik az is, hogy együtt szeretünk Istennel egy harmadik valakit. Ez a házasság. Haháááá! Együtt szeretünk egy harmadikat. Egy nagyon okos teológus bácsi azt mondta: Az Isten azért három személy, mert a szeretetben mindenképpen benne kell lennie annak, hogy ha én nagyon szeretek valakit, akkor annak a szeretetnek része, hogy együtt is nagyon tudjunk szeretni egy harmadik valakit. Ezért „kell”, hogy a Szentháromság az 3-ság legyen. Mert két valaki között a szeretet teljessége az csak úgy áll fönn, ha együtt is tudunk valakit szeretni. (Ez nem a szerető, akit megtanulunk szeretni, mert… annyira félünk az elhagyástól… miegymás. Sem az anyós. Az anyóst mértékkel szeretjük; annak mértékében, ahogy a mi házasságunk integritása fönntartható. Az Istenre  azonban ez nem áll.) Ezért van az, hogy a szentségi házasság kritériuma a gyermek. Hogy kell bele gyerek! (Már, ha tud lenni. Ha nem tud – Isten nem vár lehetetlent.) Ha tud lenni, akkor legyen. Mert az a férfi meg az a nő az által jut el az egymás szeretetének a teljességére, hogy együtt (de nem egymás helyett, vigyázz!) szeretik a kis pöttyöket.

Ez akkor azt is jelenti, hogy néha megkérdezem Istent, hogy mire lenne neki szüksége! „Mondd, Uram, döglesz bennem? Vagy kaptál egy kis tápot máma, vagy mi van velünk?” Egy történetet hadd meséljek el; Buddháról szól. Négy szerzetes elindult, hogy találkozzon Buddhával. Három szerzetes mindenáron találkozni akart vele, ezért, amikor kitört egy hatalmas vihar, akkor megszaporázták a lépteiket. A negyedik szerzetes azonban egy picit lassabban ment. A viharban leszakadt a másik három szerzetestársától. Egyedül maradva rátalált egy pásztorra. Látta, hogy a szegény pásztor a megriadt nyájat próbálja összeterelni, ezért nekiállt, és segített a nyáj összeterelésében. Ez sok időbe telt. Mire a megbeszélt helyre ért, a három szerzetestársa már régen elment. Nagyon elkeseredett a szerzetes, hogy elszalasztott egy óriási lehetőséget, hogy Buddhával találkozzon. Ezért aztán megszaporázta lépteit. Áthaladt egy mezőn, ahol egy asszony sarlózott. Látta, hogy ez a szerencsétlen nő egyedül van, és ott voltak a megérett kalászok. „Egyedül vagy?” „Igen, meghalt a férjem; bizony nem tudom, hogy be tudom-e fejezni.” A szegény szerzetes nagyon oda volt, hogy elszalasztja a találkozást Buddhával, de mégis kért egy sarlót, és addig-addig sarlóztak – két hét volt – mire végül végeztek. Aztán Buddha nyomába eredt, mert persze mindig hozták a híreket, hogy Buddha éppen hol jár. Ezt szorozzátok meg tízzel (ez a mesegyilkosság).

Végül, amikor már idős volt a szerzetes, akkor hallja ám, hogy Buddha éppen a szülőfalujába megy (magyar nyelven most nem tudjuk eldönteni, hogy a Buddha vagy a szerzetes szülőfalujába, ezért elmondom nektek, hogy Buddha a saját szülőfalujába megy). Ezért azt gondolta, hogy ha már Buddha is öreg, meg ő is öreg, Buddha nyilván meghalni megy a saját szülőfalujába (a saját szülőfaluja nem a szerzetes saját szülőfaluja, hanem Buddháé), és ezért megszaporázta lépteit, mert azt gondolta, hogy ez az utolsó lehetőség, hogy még találkozzon a Magasztossal. Ezért aztán éjszaka is ment. A sötétben felbukott valamiben. Ez pedig egy szerencsétlen őz volt. Az őz sebesülten feküdt. A szerzetes sitty-sutty, valamit ott sietve csinált. Azt gondolta, hogy az utolsó esélye most van arra, hogy találkozzon a Magasztossal. De annyira látta, hogy ha ő most ott hagyja azt a szerencsétlen állatot, az biztos, hogy nélküle elpusztul. A következőt gondolta: ha most én úgy nézek Buddha szemébe, hogy közben tudom, hogy itt hagytam ezt az állatot – én úgy nem akarok. Ezért aztán ott maradt az őzzel. Ölébe vette, megvárta a hajnalt, etetgette-itatgatta, és aztán végül azt látta, hogy az őz egy kicsit megerősödik és képes talpra állni és elmenni. Igen ám, de akkor nagyon keserves sírásra szakadt, hogy ő már most tényleg az utolsó esélyét is elvesztette annak, hogy Buddhával talákozzon. És ebben a pillanatban egyszer csak megjelent az őz, de már fénylett, s aztán Buddhává vált, és azt mondta a szerzetesnek: Tudod, ameddig olyan emberek lesznek, mint te, addig én nem halok meg. (Áldassék Buddha!)

19. Elég időt és energiát szánok Istenre.

Például megállok néha örülni meg ünnepelni a kettőnk kapcsolatában. Amikor házaspárok jönnek hozzám, szinte mindig, ha mélyponton vannak, azt lehet látni, hogy amikor valamilyen eredményt érnek el, sosem állnak meg. Nem tudják megünnepelni a győzelmeiket, az eredményeiket. Ha valamit sikerült megtenniük, már sosem állnak meg. Nem állnak meg – már mindent beborít az, hogy „nekünk ez nem megy”. Néha hatalmas gesztusokat tesznek egymásért, de már nem állnak meg, hogy ezt megünnepeljék, hogy örüljenek fölötte. Néha semmi mást nem kell tenni, mint hogy beszélgetünk velük; és ők maguktól is fejlődnek. S csak annyit kérünk tőlük, hogy mindig, amikor valami szép dolog történik köztük, álljanak meg! Örüljenek fölötte és ezt ünnepeljék meg. És ne rohanjanak egy következő problémáig, amit még nem oldottak meg.

Franklnak van egy elég kemény mondata. Kérdezték tőle egyszer, hogy mi a boldogság? A boldogság az összes olyan szenvedés elkerülése, ami elérhetett volna engem. Ő egy olyan valaki, aki megérte a koncentrációs tábort – van némi fogalma arról, hogy az embert miféle szenvedések érhetik el. Elég boldogan élte a maradék ötven évét. Igaz, egy kicsit nagyképű is volt. Azt nem tudom, hogy ezek hogy tartoznak össze. Hmm.

Elmondok befejezésül egy történetet. A történet egy királyról szól. Beteg lett a király. Összeült a nagytanács, hogy hogyan gyógyíthatnák őt meg. S akkor arra jutottak, hogy a király betegsége olyan súlyos, hogy csak egyetlen dologgal lehet őt meggyógyítani. Ha egy boldog ember ingét adják rá. Ez meg tudná gyógyítani! Hát akkor elment a nép összes véne, bölcse, hogy keressék a birodalomban a boldog embert. És képzeljétek – talán magatok is kitaláltátok már – hogy nem találtak egyet sem. Még egyszer körbenéztek, és egyszer csak találtak egy valakit: egy pásztorfiút. Nagyon megörültek, mert a pásztorfiú állítván állította, hogy ő bizony boldog! Azt kérték tehát a bölcsek tömött sorokban, hogy adná oda az ingét! Mert a király nagyon beteg és csak attól tud meggyógyulni. A pásztorfiú ezt válaszolta: Nagyon szívesen odaadom az ingem, csak nincs.

Itt a vége.